Part 17

Brutusnak e magára irányúló borúját irányozza Cassius Cæsar ellen, hevíti tetté. Othello is mi által lesz Jago prédájává? Heves és erőszakosságra hajló természete, gyanútlan és könnyen ámítható kedélye, féltékeny becsületérzése és égő szerelme által. De a cselszövő már hiába csábítaná csak Romeot is, ki szintén szerelmes; azonban szerelme csupa hit, teljesen egygyé olvad Juliával, úgy hogy kedvesének minden szívdobbanása, minden gondolata egyszersmind az övé, minden kétkedést kizárólag az övé. Macbeth mindakét formát együtt tünteti föl: az önkéntés fejlődés magaslatán látjuk őt az első boszorkányjelenetben, majd meg a csábítás hálói között a ladyval szemben.

Inkább az első, mint az utóbbi forma körébe tartozik annak az ősgonosznak gyakori megszemélyesítése is, mely az emberi lélekben lakik. Egyszer Luczifernek hívják, máskor Mefisztofelesnek, majd meg Ármánynak, azután általában sátánnak, gonosznak, rossz szellemnek. Mindig a tagadás, a rombolás, a rossz elvét képviseli. Érzékileg fejezi ki az ember belső valójának ketté szakadását, melyek közül az egyiket változó szerencséjű és kimenetelű harczra vezeti a másik ellen. Jelenti gonosz ösztöneinknek, vágyainknak, indulatainknak önálló hatalommá erősödését. Csábításnak szokták nevezni az ő föllépését és szerepét is az embervilágban; de a csábító voltakép magunkból emelkedik ki, s bennünk, érzéki voltunkban, kétkedésünkben, korlátoltságunk érzetében bírja fegyvereit. Tompa _Kísértő_je lerajzolja az egész kört, mely az övé. Krisztusnak igaz ember-voltát példázza a kisértő megjelenése; isteni erejét pedig győzelme fölötte. Azt szokták mondani: az ördögöt nem jó a falra festeni, mert megjelenik. A dolog úgy áll, hogy valósággal sohasem jelenik meg, ha a falra nincs festve: bizonytalan körvonalai, homályos színe, elmosódó képe lesznek valósággá. Az _Ember tragédiá_ja első színében Luczifer azt mondja az Úrnak:

Egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni.

Az ördög igen jól tudja, mit kér. E talpalatnyi tér nélkül, mely kezdettől fogva neki adatott, nemcsak tehetetlen lenne, de nem is léteznék. Megjelenése nem más, mint kibontakozás a lelki élet homályából, fölmagasodás a talpalatnyi téren, hogy megdöntse az isten világát. Így találjuk őt elejétől meghuzódva Byron Kainjában. Rejtekét csak akkor hagyja el, mintegy az Adahnak megnyilatkozó szív kétségbeeséséből lépve elő, mikor annyira erősödött, hogy már bízhatik győzelmében. Ott lappangott már előbb a boldogtalan embernek olthatatlan szomjában a megismerés után, tépelődésében az élet és halál kérdései fölött, vívódásában a legfőbb hatalomnak és legfőbb jónak viszonyán. Ebből a zugból lép ki s vezeti áldozatát a mindenségen, a halottak s a még nem született nemzedékek világán keresztül vissza a földre, hol Kainban az első lázadó az első gyilkossá lesz. Emlékezzünk Faustnak hosszú és kínos vergődésére, mely rossz szellemét nagyra neveli s megjelenését előkészíti. A gonosznak különben ily önálló személyiség gyanánt kiemelkedése még nem jelenti biztos diadalát, csak határozott szembeszállását azzal, a mi az emberi lélekben az egyetemes, az isteni felé törekszik. A beköszöntött sátán igyekezete: teljesen hatalmába keríteni s kárhozatba taszítani az embert, különböző véget érhet. Ha legyőzetik: csak megkisértés volt, az epikus hősnek szerencsésen kiállott próbája; ha győz: tragikai vétségbe sodratás. Luthernek erkölcsi erejét a harag szétzúzó kitörésére ingerli a wartburgi sátán; Etele a vadászaton gerelyét hajítja Ármány undok képe felé s elűzi őt. De az első emberpárt megejti, Kaint és Manfrédet romlásba viszi a gonosz, melynek Faust is, a német népdrámában és Marlowenál, martalékává lesz. Giotto Judása mellett (a padovai Arena freskóján), ki épen árulása bérét veszi föl, ott áll a győztes s prédájára várakozó sátán.

Hogy az ördögnek, az ember jobb része ellen folytatott küzdelme változó véget érhet, egészen természetes, mert merev ellentétbe helyezkedvén a jóval, ezt is ellenállásra, erejének összeszedésére serkenti. A hol a rossz kezdettől fogva kétségtelen úr, a hol győzött már mielőtt harczolt volna: ott nem is válik külön az embertől, hanem benne magában van megtestesűlve. Kizár minden jót s korlátlanul uralkodik. A merőben gonosznak, például III. Rikhárdnak, nem jelenik meg az ördög.

XXII. Bánk bán vétsége.

A tragikai vétségnek még egy mozzanatát kell különösebben figyelembe vennünk. Egy ind mithosz azt mondja, hogy Brahma, minden ember teremtésekor, tetteit és szenvedéseit koponyájára írta, s a halandók élete e jegyek szerint folyik. E monda épen azt a mozzanatot jelképezi, melyről szólani akarunk. Azt, hogy a vétség, czélzatánál, módjánál, tartalmánál fogva, szükségszerű és szoros kapcsolatban van a hősnek jellemével, szenvedélyével, egész kiválóságával. Nemcsak egyszerűen következik belőle, hanem mintegy ki is fejezi. Azok után, a miket fentebb a tragikai kiválóság és gyarlóság viszonyáról mondottunk, ez szinte magától értetődőnek fog látszani. A mint a gyarlóság nem más, mint a kiválóság, az egyetemessel való összeütközésének lélektani okából tekintve, tehát fejletlenségében, mértéktelenségében, egyoldalúságában vagy következetlenségében fogva föl: úgy a tragikai vétségben is meg kell ismernünk a kiválóságot és gyarlóságot, az egész embert, törekvésének természetét, alapját és irányát. E törekvéssel mindig benső, szerves egységben van az, a mire az adott körülmények között vezet: a vétség.

Lássuk ezt az összefüggést egy-két példában. Oedipus király jelleme világosan áll előttünk a _Tirannus_ban. Makacs jogérzettel, átalkodott kérlelhetetlenséggel és átkozódó hirtelenséggel, mitsem törődik vele, hogy a végzet ő reá is leskelődik s páthoszával talán maga sietteti a sorsfordulatot. Tökéletesen ez a heves, elbizott és meggondolatlan természet nyilatkozott előbb vétségében is, gyilkosságában és nászában, noha a fejére nehezedő átok vigyázóbbá tehette, s az öreg embernek, kivel összetűzött, és a királynénak, kit feleségül vett, már kora is óvatosságra inthette volna. III. Rikhardban az akaraterő hatalma egyesűl a számító ész biztosságával, a sötét önzés kénytelensége a tettetés hajlamával és művészetével, az erkölcs cinikus megvetése a humor fulánkjával. Nem vonásról-vonásra ez az ember, a «baljegyű Dick»-e az, a ki Tewksburynél vad irígységgel és gyűlölettel döfi bele kardját a már vonagló Edvárd herczegbe; a ki a védtelen Henrik királyt a Towerben leszúrva, egyszerre szinlel és gyilkol, s Margit királynét is szeretné megölni, csakhogy épen ne éljen s «ne töltse be szóval a földet»; a ki a gyászba borúlt Lady Annát megejti, a lélekbuvár csalhatatlan számításával s a gyöngédség álarczába bújt erőszakoskodással. Valóban minden tettére, ezekre és a következőkre egyiránt, ráillik a mit a királygyilkos Gloster, áldozatának holtteste előtt, magáról mond:

A többi közt ím sorsom erre hítt.

Hát Petron Maxim szörnyű játéka vajjon lelkének miféle elemeit hozza világosságra? Gyülöli az erkölcstelenséget; de maga is át meg át van hatva korának megvesztegetett levegőjétől. Az erkölcs nevében boszút akar állani az erkölcstelenség nyomorúlt képviselőjén, a császáron, ki, hite szerint, meggyalázta házának becsületét. A boszút meg is állja, nem hősi elszánással, hanem egy jól kiszámított, alacsony furfang hálóvetésével, rideg önzéssel, ámítással, csábítással, saját gyalázatának megfékezésével. Cselszövésében egy ritka élességű elmének felsősége nyilatkozik környezete fölött, de egyszersmind zavar az erkölcs alaptételei, s fogékonytalanság a hősi nagyság iránt. A romlott kornak egész lelkesedése az erkölcsi eszme iránt egyetlen emberbe látszik szorúlni, s még ez által is csak erkölcsi megtévelyedésben nyilatkozhatik.

Azonban tételünknek nemcsak ily világos, könnyen elemezhető esetekben van érvénye. Igazságát bebizonyíthatjuk a legbonyolódottabbakon is. Mikor a hőst viszonyai és szenvedélye, a körülmények kényszere és a pillanat heve oly tettre ragadják, mely látszólag ellentétben áll egész valójával: a figyelmesebb vizsgálat ezt az ellentétet mindig csak látszatnak fogja bizonyítani A tragikai vétség ilyenkor is, kivétel nélkül és szükségszerűleg, az egyén természeti és erkölcsi határozottságán alapúl, s erősebben vagy gyöngébben, de mindig biztosan felismerhetőleg, azt juttatja kifejezésre. A vétség lényegében, módjában, körülményeiben és közvetetlen okaiban mindig ott van a jellem maga. Erre nézve alig idézhetnénk találóbb és meggyőzőbb példát Bánk bánnál.

Bánk tragikumát sokan és sokféleképen magyarázták. E magyarázatok közül Gyulai csak kettőre fordít némi figyelmet: Gyurmánéra, ki Katona hősének bukását tisztán a felségsértésből származtatja, és Gregusséra, ki meg a kielégített boszú sivár érzésében s kínos önvádjában keresi nemezisét. Újabban mások is tettek kisérletet e nagy érdekű dramaturgiai problémának minél helyesebb megoldására. Igy többek között Rákosi Jenő, ki Gyulai könyvének birálatában ezeket írja: «Egy rendkívüli hős kénytelen megsemmisűlése önnön rendkívüli tulajdonságai által: ez a tragikum. A rendkívüli, mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe tétetett. Bánk bán tragikuma, a mely megsemmisűlésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.» E sorok a kérdést általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát egyszerűen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkívüli nagyság fogalmával meríti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség megoldatlanul hagyva. Különösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az, mely az ő felfogása szerint lehetetlen. A nagyság, melyet épen kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk-e meg? Schopenhauer legalább kereste ez ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is találta. A tragédia, szerinte, elfordít bennünket az élet csábjaitól, czéljain és javain túlemel s egy másnemű, bár megfoghatatlan lét felé irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a végső lemondásra. Rákosi, elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet, csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra. Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis, mely Bánk bánt megbuktatja, összességében tekintve, épen nem az a nyomorúlt világ, melynek jellemezve van. Nemcsak Gertrud és köre, a merániak és jöttmentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedig jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes hajlamú király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt Bánk fejére az utolsó csapást. A bán nem azért semmisűl meg, mert általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és eszthetikai szükségesség. Mindez újabb fejtegetéseknél világosabb és világosítóbb Gyulai felfogása, mely nem egyetlen szenvedélyből, sem valamely elvont gondolat alapján, hanem egy jellem különböző elemeinek összetételéből, egymásra és a világra hatásából származtatja Bánk tragikumát. Arany fejtegetései, megjegyzései, kivonatai kétségtelenné teszik, hogy ő is e gondolat felé haladt s jegyzeteiből ugyanily következtetést szándékozott kivonni.

Bánk nádor, a hadba indúlt király helytartója, őre a törvénynek, mintegy közbenjáró a nemzet és fejedelme közt. Ennek daczára, minden törvényes és szokásos rend ellenére, az állami és társadalmi élet alapföltételének megtámadásával, sérelmeért maga vesz elégtételt magának, önbiráskodást gyakorol. Ez az önbiráskodás egyszersmind igazságtalanság is. Ő, az ország legfőbb birája, vakon, kihallgatás nélkül, igaztalanul itél s erőszakosan végre is hajtja itéletét. Végrehajtja egy védtelen asszonyon, noha férfiú voltánál, helyzeténél, állásánál, lelkületénél fogva lovag, kinek tisztelnie kell a női gyöngeséget s tisztelte is mind eddig. Még tragikai páthoszának tetőpontján, a királyné szobájába lépve is így beszél a nőkről, e gyöngeségökben szánandó teremtésekről:

Előttem, esküszöm, szentebbek is Lesztek ti, mint egy jó fiúnak a Szülőitől maradt ereklye. A Lehelletem fogom mérsékleni, Nehogy törékeny erkölcstök virágit Lelökje. Asszony! asszony! asszony!

Íme a pillanatokra még mindig tiszta öntudat, harczban a szenvedélylyel. Az asszony, a kit megöl, a királyné. Egész lelkét a monarchiai eszme tölti be; a király személye még gondolatban is szent és sérthetetlen előtte. Meggyőződése szinte vallásává lesz s hitével olvad össze. Emlékezzünk a békételenek jelenetére, e «napfényes epizodra, mely Bánkot legnemesb oldaláról mutatja». Erélyével, bölcseségével, nemességével lecsöndesíti a lázongókat. Peturt atyja szavaira emlékeztetve, ezekben mintegy a saját, vallásába olvadt politikai meggyőződését fejezi ki:

Az isten nem segít soha Fölkent királyok ellen.

A jobbágyi hódolat érzelmét átviszi a királynéra is, védelmezi a kitörések és gonosz szándékok ellen, hogy nemsokára ő maga emelje rá kezét. Ő, a monarchikus és alkotmányos érzésű államférfi, esküdt ellensége minden forradalomnak, a törvény és béke rendületlen híve, melyeket, mint «a király személye», tiszte szerint meg fog védelmezni, esküszik,

Habár tulajdon síromon fog is A békességetek virágzani.

És mégis sértődésében nemcsak szabad útjokra engedi a forradalmi szenvedélyeket, hanem kitörésökre maga szolgáltat alkalmat és mutat véres példát. Önnön jó hirét, méltóságát, büszkeségét sérti meg és temeti el, mikor gyilkossá sülyed. «Ime Bánk tragikuma, ki önbiráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támad fel, hanem önmagának erkölcsi létalapja ellen is, – írja Gyulai. Midőn meggyalázott becsületeért boszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból tövénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiúból forradalmár, a lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőkép egyaránt elbukik. A költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet.»

Igaz, de nekünk azt kell kérdeznünk: mikép fordúlhatott ki ennyire magából, mikor az örvény felé nem egyetlen uralkodó, elhatalmasodott szenvedély sodorta, mely oly végzetesen alakíthatja át a külső és belső embert? Kegyetlen helyzetére kell mutatnunk, melyre Gyulai nem fektetett kiválóbb súlyt. Attól a körtől, mely ellenébe hat, jellemének minden szála, lelkének minden oldala, belső világának minden érzékeny pontja sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre ingerli. A mint bukását nem egyetlen szenvedély okozza, úgy kitámadását sem egyetlen sértődés idézi elő. A férj szerelmét alávaló ármány fosztotta meg imádatának tárgyától; a vallásos érzésre, melylyel a trón felé tekintett, kegyetlen csapást mért a tapasztalás, hogy ott az alávalóság székel; a nagy úr és lovag büszkeségét szennytelen becsületére, a buja ármány alázta meg; az államférfi mérsékletét ábrándos képtelenségnek bélyegezte az esztelen és kihívó zsarnokság; a hazafi fajszeretetét felháborították az idegenekkel teli udvarnak kapzsi és csufondáros gőgje s az elviselhetetlen köznyomor. Ime Bánk a támadás előtt, sebekkel rakva, lelkében meggyalázott eszményeivel, kiirtott hitével s letiprott érzéseivel, minde romok fölött, a kétségbeesés végletes kitörésére ingerelve. A bonyodalom, melybe keveredett, megoldhatatlan. Helyzetének súlyát még növeli, hogy egyetlen eszményét sem képviselheti, egyetlen sérelmét sem torolhatja meg a nélkül, hogy ő maga mind a többit meg ne sértené. A menekvésre semmiféle út nem nyílik előtte; a gondolat szükségkép megáll, csak a mindenről megfeledkező szenvedélynek lehet még tennivalója. Ugyan mikép tehetne mást, mint a mit tesz? Ha az udvar kedvébe törődik, becsületét maga siet eltemetni s hazafiságán ejt csorbát, melyet már kibékíthetetlennek érez Gertrud uralmával; ha egyenesen a forradalom részére áll és szövetkezik a békételenekkel, hűségén, egész eddigi politikai és erkölcsi felfogásán tesz erőszakot; ha csupán csak felesége megmentésére, szerelmére gondol, nem törődve a lappangó közveszélylyel: ezt csak mindkettőnek sérelmével teheti. Nincs szabadsága semmire, csak önmagának megsemmisítésére. Vergődésében mind megsérti az erkölcsi hatalmakat, melyeket eddig egyetemességökben szolgált; kitörésével kihívja maga ellen és elbukik.

De hát itt már elodázhatatlanul fölmerűl a kérdés, hogy a tragikai vétség csakugyan annyira kifordúltnak mutatja-e magából Bánkot, a nádort, a hazafit, a lovagot, a szerető férjet, hogy teljesen nem ismerhetünk rá többé; a királyné termében s koporsójánál valaki egészen mást látunk-e magunk előtt? A vétség merő, összeköttetés nélküli vagy nehezen összeköthető ellentétét mutatja-e a korábbi Bánknak, avagy csak visszáját, melyben világosan felismerhetjük jelleme szövedékének valamennyi alkotó szálát? A tételt, melyet a fejezet bevezetésében fejtegettünk, bátran alkalmazhatjuk rá: megtalálhatjuk mindnyáját. Egyiket a felfogás ferdesége által összekuszáltan, másikat visszájáról, harmadikat ép elhamvadóban a szenvedély tüzén.

A hazafit, a büszke magyart és nagy urat s a szerető férjet nem nehéz felismernünk. Az a honszeretet, mely nehány órával előbb Peturt lecsendesítette, nagyon átalakúlt addig a pontig, melyen a királynéra kardot vonni készűl: de Bánk szívének most is hatalmas érzése. Mily erővel, mily szenvedélyes ékesszólással és igazsággal tör elő a nagyúr vádjaiban! Láztól homályos szeme nem látja többé a kiegyenlítés lehetőségét az országos ellentétek között, s bősz keserve a közszerencsétlenség oka ellen fordúl, abban a meggyőződésben, hogy

A legelső Magyar, ki a hazáját kedveli, Megtette volna rajta áldozatját.

Ez áldozattételben is felmagasodva látjuk a magyar oligarcha büszke alakját, ki hódol a felségnek, de nem ismeri a megalázkodást s utálja a hizelgést, mint nemzeti jellemével ellenkezőt. A jogát követelő nemzet új sérelme, melyet csak az imént Mikhálban szenvedett, hazafiságát és büszkeségét együtt zaklatja fel s oda dörgi a királynénak:

Azt képzeléd, hogy isten vagy, mivel Letérdepeltek híveid, midőn A lánczokat reád rakták. Magyar Nem volt neked soha embered, mivel Hallatlan Endre idejéig az még, Hogy a teremtőjét kivéve más előtt Is térdre essen egy magyar.

A büszke önérzet hangját, dühének szilajabb kitörései közt, megőrzi a gyilkosságig, sőt azon túl is, egészen a megsemmisítő erkölcsi csapásig, mely katasztrófáját betetőzi. E büszkeség, mely a gőggel szemben fenhéjázó, hű jobbágyai iránt leereszkedő, kegyes és hálás. Még a fájdalom legkinosabb pillanatában is, Melindától vett végső bucsúja alkalmával, eszébe jut, hogy mit tett Tiborcz Jadránál. A mint büszkesége, úgy szerelme is ott van vészes támadásában. Hiszen főként ez indítja a kitörésre eszeveszett kínját, romba döntött boldogsága miatt. Háborgó lelkének fő tartalma: a boszúérzetbe fuladt szerelem. Gyűlölete a királyné ellen nagyrészt visszája szerelmének Melinda iránt, mely nem tudta megváltani a boldogtalant. Ez ragadja leginkább magán kívül, ez tör ki belőle. Melindáért megállotta boszúját, ebben mintha megnyugodnék; de hogy hazájának igazán szolgált vele, abban mindjárt a tett után kételkedni kezd.

Azonban nemcsak e mozzanatok utalnak világosan Bánkra; a vétségben mutatkozó élesebb, merevebb ellentétesség is, nyomozva, visszavezet jellemének uralkodó vonásaihoz, egységéhez. Vissza nem csupán a becsületére, rangjára, nemzetségére büszke Bánkhoz, hanem a hű jobbágyhoz, a béke hivéhez és védelmezőjéhez is. Bár a vétség rideg ténye megtagadása is magának, a szenvedélyes okoskodás, a töredékes gondolatok, melyekkel szenvedélye ámítja magát s régi erkölcsi alapján akarja igazolni tettét: bizonyítják, hogy a drága romoktól nem tud végkép elszakadni s még őrzi őket. A felségtisztelet még él benne, csakhogy nem egykori teljességében. A fölkent fejedelmet már elszakítja a királynétól, sőt a maga erősségeül fordítja Gertrud ellen, kit érdemetlennek mond rá, hogy a szerette jó király áldott szívét kezében tartsa. Másutt, mindjárt a nagy párbeszéd legelején is, ily kegyelettel említi s szinte megindúl bánatán: hogyan fogja találni visszajöttekor népét. E népnek nyugalma, jóléte, békéje az, melynek feldúlásával vádolja a királynét és udvarát:

Midőn ti leg- Először, asszonyom, hazánkba jöttetek, A békességnek édes istene Pannóniára monda akkoron Egy átkot és a romlás angyala Mormogta rá az áment.

Él szívében mind a meggyőződés, hogy a nemzetnek béke kell, mind a kötelességérzet, hogy ezt a békét neki kell fentartania és megőrzenie. Csakhogy már nem úgy, a mint még tegnap lehetőnek tartotta és akarta: az ellentétek kibékítése által. Vak volt eddig; de most már lát. Az akadályt kell elejtenie, az elégűletlenség és villongások okát ledöntenie s így vennie elejét a fenyegető forradalomnak. A békének ez az akadálya, a lázongásnak ez az élesztője: Gertrud. Koporsójánál azt mondja Bánk a királynak:

Szükségtelen beszélni tetteit: Felért az égre a sanyargatott Nép jajgatása s el kellett neki Akármikép is esni, hogy hazánk Ne essen el polgári háborúban.

Íme a közbéke őre a gyilkos forradalmárban. Hát a lovag, a leventa, kire Gertrud végső szorúltságában hivatkozik, hogy adja meg azt a magaviseletet egy asszonyszemélynek, melyet a király hitvese nem nyerhet tőle? Hova lett ez a lovag a nőgyilkos Bánkból? A lovagi felfogás alapja a becsület szennytelensége és kényessége, kifejezése a szeplőtelen nemességen nyugvó erő. Védelemre és hódolatra kötelezi a tiszta erény, az ártatlan és gyönge nőiség. Ennek ép ellenkezőjét látja maga előtt Bánk Gertrudban: egy férfias és zsarnoki asszonyt, a ki meggyalázza nemcsak koronáját, de nemét is, a ki kenőcsli testét-lelkét és kerítővé aljasodott. Lovagi felfogása, a szenvedély hevében, nemcsak nem kimélheti őt, hanem inkább még táplálja gyűlöletét ellene. Fel kell háborodnia, mikor lemoshatatlan szennyet lát lovag-becsületén: minden tekintet szükségkép háttérbe vonúl előtte. Épen lovagi érzése éleszti benne a boszú szenvedélyét s végletig korbácsolva azt, megsemmisíti általa magát lovagi nemességét.

Utoljára hagytuk a birót. Bánk tette nem jogszolgáltatás, hanem vad erőszak; egyenes tagadása és megsértése a társadalmi rend alaptörvényének, melyet a birói hatalom képvisel; a végrehajtásban való habozása mellett is elhirtelenkedett és igazságtalan cselekedet. Hol itt a biró? Ott van mindenekelőtt abban a szubjektiv meggyőződésben, a szenvedélynek amaz önáltató s ki is fejezett hitében, hogy igazságot keres, mikor csak a megtorlásra gondol; hogy itéletet mond, mikor boszút áll. Legalább képzeli magát birónak:

Asszonyom, én urad S birád vagyok; míg a király oda Lészen, királyod is vagyok.