Part 9

– Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz… ha csak éppen rápillant is… vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra, hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!… és egy lépést se tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy kicsit?!… hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van és ne moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!… Mi szüksége erre egy okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!… Nő annyi van a világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem szorulhat meg soha!… Hát akkor minek megházasodni?!… Házasodjék meg az, aki másképen nem juthat hozzá nőhöz!

– Nono. Mégis csak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!… Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról-szóra úgy beszélt, ahogy most maga és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei legyenek.

– Ez velem is megtörténhetik, de erre még ráérek.

– Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!… Vagy én mondjam meg? Jól van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának is kétszeresen kivánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam és azt hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig Hellácska másféle, mint én… sokat örökölt az apja hideg, nyugodt józanságából… vigyáztam is rám…

– Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem és nem is igaz, hogy ez tesz habozóvá…

– Nagy hálátlanság is volna és igazán megszomorítana vele, ha azért nem akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol… Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó anya… ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz. Sohase fogja megcsalni a férjét… már tudniillik, ha olyan férje lesz, mint maga… mert öreg vagy beteg ember mellett… édes istenem!… de magát soha!… Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném a tűzbe tenni a kezemet, pedig az is az enyém!… és még egészen gyerek… De az már sokat örökölt az én meggondolatlanságomból… Hanem Hellácska!…

– No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot. És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom kinek: »Ne itéljen a nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka… Tilla, ez egészen más!«… Különben csak tréfálok és én magam is csak a legszebbet gondolom Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom, hanem megmondanám nyiltan, hogy erről nem lehet szó.

– Hát mi teszi habozóvá?

– Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem verekedni is kell, alkudozni, tünődni, tanakodni, tépelődni, folytonosan, szünet és pihenés nélkül! Maga úgy beszél, mintha csak egy szép kirándulásról volna szó. De hiszen a feleséget is el kell tartani! Még pedig egy egész, hosszú életen át. Csak nem hiszi, hogy erre elég az a hatezer korona?!… mert a többi négyre előre keresztet vetnék… a maga örege sokkal malőrösebb ember, semhogy erre számítani lehetne. Nos hát, hatezer korona, ennyi ugyan hamarosan elfogy!… Megvallom, nem is takarékoskodnám vele; hatezer koronával nincs mit elkezdeni és hatezer koronát nem érdemes nagyon kicsi havi részletekre elaprózni… ezzel se előre, se hátra… És ha a hatezer koronát hamarosan elköltötte az ember, hogy legalább egy kis ideig szépen éljen, mi lesz aztán? Itt van egy tizenhat esztendős asszony, akiről gondoskodni kell kilencvenhat esztendős koráig. És az még nem a legtöbb, amibe egy asszony belekerül, amit rá kell költeni; a legtöbb az, amit később nem lehet megkeresni az asszony miatt. Akkor aztán szépen vagyunk!… Hát ezen csak van mit habozni, ugy-e?

– Ej, maga máris szépen keres. A többi magától is megjön. És Hellácska nem akadályozná magát semmiben. Nincsenek igényei; beérné azzal, amijök lesz. Ha mindig arra kellene gondolni, mi lesz nyolcvan év mulva, soha se házasodhatnék meg senki.

– Hát nem is az a legsürgősebb dolog, hogy az ember megházasodjék. Inkább ez legyen a legutolsó; amikor már semmi okosabb nem jut eszébe az embernek. És nézze, szivem, Brunnerné!… de ne haragudjék még!… én azt sehogy se tudom megérteni, hogy Hellácskának a férjhezmenetele mért lett magának ennyire sürgős, csak úgy egyszerre!… Meg tudom ezt érteni ott, ahol baj van a háznál…

– Jesszus Mária! Már hogyan ejthet ki ilyesmit a száján?!…

– Ne értsen félre. Ha én nem volnék egészen bizonyos abban, hogy Hellácskának semmi baja a világon, nem említettem volna ezt… de nem is beszélgetnénk ennyit a dologról, hanem az első szavára azt feleltem volna magának: »Jó asszony, kereskedjék másutt«. Végre is, uriember vagyok vagy mi!… nem igaz? De éppen azért, mert tudom, hogy Hellácska akármeddig várhat, nem értem ezt a lázas sietséget, hogy maga huszonnégy óra alatt követeli tőlem a választ, hogy még csak egy pár hétig se akar várni a feleletemre, pedig az ilyesmit jobban meg szokta fontolni az ember, az ilyesmin érdemes eltöprengeni. Hellácska még csak tizenhat esztendős; más anya nem is adja szivesen férjhez a lányát, amig ez ennyire fiatal. És Hellácska olyan csinos, hogy bizonyára férjhez fog menni, még pedig hamarosan. No és ha maga egészen nyugodt lehet afelől, hogy Hellácska nem marad pártában, hanem egy-kettőre ki fog röppenni a szülői házból: mért fáj a maga feje amiatt, ha az nem a jövő hónapban fog megtörténni, hanem csak egy vagy két év mulva?!

– Már elmondtam; maga előtt nem csinálok titkot ebből sem. És ha egy délelőtt itthon maradna, aztán végighallgatná, hogy mit felelgetek azoknak, akik egész délelőtt nyomkodják a csengőt, nem kérdezgetne tovább, hanem mindent megértene. Nézze, mindenhez hozzá lehet szokni, csak egyetlenegy dolog van a világon, amit nem lehet megszokni soha: azok az apró, garasos adósságok, amelyekért folytonosan zaklatják az embert!… Persze, mit tudja még maga, hogy mi az?!… Úgy irigylem, mikor hallom, hogy azt mondja a suszterinasnak: »Mondd meg a gazdádnak, hogy akassza fel magát és elhordd magad, mert mindjárt úgy röpítelek ki innen, hogy mire leérsz a lépcsőn, palacsinta lesz belőled!…« Bár én is még csak itt tartanék!… De nálam már kétségbeejtő az állapot. Nálam már megszünt a gorombáskodás, megszünt a humor és megszünt minden. És, lássa, egész délelőtt szégyenkezni a cseléd előtt, az semmi; zsebrevágni a szolgák meg a pénzbeszedők gorombaságait, még ez is hagyján; de folyton-folyvást hazudozni: »Jöjjön holnap este!… holnap este bizonyosan megkapja!«… mikor az ember bizonyos benne, hogy holnap este bizonyosan nem kapja meg: ebbe már bele lehet őrülni. Én edzett asszony vagyok, sok mindent ki kellett állanom, sok mindenen túl kellett tennem magamat, de ezt nem bírom ki, nem bírom tovább, megőrli az idegeimet, megöregít, belekerget az öngyilkosságba. És emellett folytonosan arra kell gondolnom, hogy mindent ki lehetne fizetni rongyos kétezer koronával, a kétezer koronáért pedig csak egy levelet kellene írni!… tudatni az öreg Tinkával, hogy Hellácska férjhez megy, a jövő hónapban meglesz az esküvő… aztán egyszerre kinn lennék a pokolból… lehetetlen mindig erre nem gondolnom és ha egyre csak ez jár az eszemben, akkor, mondja, megállhatom-e, hogy nyugodtan, türelmesen, összetett kézzel várakozzak, még nem tudom meddig?! Mintha egy pénzzel teli ládán ülnék, melynek csak a kulcsát kell megkeresnem, hogy kifizethessem mindazt, amiért egy nap tízszer szemtelenkednek velem. És amióta eszembe jutott, hogy: »Nini, milyen könnyen segíthetnék így magamon, mindnyájunkon!«… azóta nincsen nyugodalmam. A várakozásnak amúgy sem volna sok értelme… Hellácska már régóta nagy leány… de az én körülményeim közt a várakozásról nem is lehet szó. Hellácskának minél hamarabb férjhez kell mennie, olyan hamar, amilyen hamar csak lehet, mintha a legnagyobb bajban volna. Jobban szeretném, ha maga venné el; de ha maga hamarjában nem tudja elszánni magát arra, amit soha se bánna meg: hát majd elveszi más. Attól nem félek, hogy sokáig kell keresgélnem olyan valakit, aki vállalkozik és akit el lehet fogadni.

– Ne siessen annyira!… még nem tartunk itt. Először rám gondolt s velem még nem fejezte be a tárgyalást. Egy szóval se mondtam, hogy nem veszem el a kis leányt; csak azt mondtam, hogy még habozok… aminek könnyen »igen« lehet a vége. De szeretném, ha addig is, amig elszánhatom magam akár az »igen«-re, akár a »nem«-re, megmondana nekem egyetmást őszintén.

– No, hallja!… Hiszen egyebet se csinálok, csak a legnyiltabban felelgetek a kérdéseire!…

– De még volna egy pár kérdésem.

– Például?

– Például, mért éppen rám gondolt először?

– Erre nemcsak egy okom volt. Hol kezdjem? Hát először is, azután, amit már hallott, elképzelheti, hogy én csak olyan valakivel állhatok szóba, akivel meg lehet egyezni. Azok az atyafiak, akik így beszélnének: »Mit? A kis lány tízezer koronát kap? Akkor hát ide mind a tízezer koronával!…« – az ilyen garasos fráterek, úgy-e, nem kerülhetnek szóba?! És lássa, ha nem sietnék, még az is megtörténhetnék, hogy Hellácska egy félév vagy egy év múlva fölszed valahol egy ilyen atyafit! Magával, ettől a veszedelemtől nem kellett tartanom, hiszen régóta tudom, hogy maga gavallér. Aztán, magának kellett először az eszembe jutnia azért is, mert magának nyugodt lélekkel adnám oda a lányomat. Ne gondolja, hogy nekem nem fáj, ha meg kell rövidítenem, ki kell fosztanom a tulajdon gyermekemet… hogy meg kell dézsmálnom a Hellácska hozományát és abból, ami csak az övé, négyezer koronát el kell vennem tőle magunknak, mindnyájunknak… Hát, ha már ennek mégis meg kell történnie, legalább azzal akarom kárpótolni, hogy olyan férjet keresek neki, akire bátran rábizhatja a sorsát: ép, erős, egészséges embert. Tudja, ebben egy ilyen fiatal leány könynyen csalódik; mért ne váljék hasznára az, hogy az anyja tapasztaltabb, mint ő?! És, Isten neki, elárulom azt is, amit talán a legelőször kellett volna mondanom!… Hellácska nagyon vonzódik magához… annyira vonzódik, hogy egy idő óta gyanakodva, szinte féltékenykedve nézeget rám. De ezt ám nem azért mondom el, hogy visszaéljen vele!… és, ha nem veszi el, elkezdjen legyeskedni körülötte!… Úgyis eléggé nyugtalan vagyok azóta, amióta észrevettem, hogy Hellácska milyen túlságosan érdeklődik maga iránt… hiszen már attól kellett tartanom, hogy leselkedik rám!… Még csak az kellene, hogy maga azt mondja nekem: »Én nem vehetem el, vagy inkább: nem akarom elvenni… menjen férjhez a kis lány valaki máshoz«… és aztán ne hagyjon neki békét!… Akkor igazán nem maradna más választásom, mint hogy felmondjam a szobát és egyikünk jobbra, másikunk balra… pedig tudja, hogy nem szívesen tenném…

– Ezzel még várhatunk egy kicsit. Maradjunk csak annál, hogy Hellácska vonzódik hozzám. E szerint azt hiszi, hogy a kis lány szívesen hozzám jönne feleségül?

– Hellácska olyan engedelmes kis lány, hogy ahhoz megy férjhez, egy szónyi ellenvetés nélkül, akihez akarom… akit én választottam ki neki férjül. Ezt rámbizhatja.

– Jobban szerettem volna, ha egy kicsit lelkesebben felel.

– Még biztatóbban?

– Például így: »Ojjé, de milyen szívesen!«

– Pedig azt is mondhattam volna, hogy: »Ojjé, de milyen szívesen!…«

– Hátha téved? Hátha a kis lány csakugyan leskelődött és észrevett valamit? Hogy megcsókoltam magát vagy megcirógattam az arcát?

– No ez igazán nem okozhat magának fejfájást. Mihelyt tudatom vele, hogy maga megkérte a kezét, minden gyanuja eloszlik. Még ha észrevett is valami effélét, azt fogja hinni, hogy rosszul látott, tévedett, álmodott. A legrosszabb esetben is eloszlatja a kételkedését az, hogy maga őt megkérte és hogy én rábeszélem őt erre a házasságra.

– Ez valószínű. De van még egy kérdésem. Ez a… megigérem… legutolsó kérdésem a jövőre vonatkozik. Mert a jövőre is kell gondolni, úgy-e?!… minden eshetőségre, nem igaz?!…

– Hogyne!

– Hát gondoljunk arra az esetre is, amire minden házasságkötésnél gondolni kellene, hogy a házasságunk nem lesz boldog… hiszen a legtöbb házasság nem sikerül!… még a félig-meddig türhető házasság is kevés. Tegyük fel, hogy a mi házasságunk sem lesz az a kivételesen szerencsés eset, amely ennek a szerencsétlen intézménynek még egyre csalogat híveket és áldozatokat… nem lesz a századik, a legjobb eset, hanem a kilencvenkilenc egyike. Pár év múlva, talán még hamarább, Hellácskával arra a meggyőződésre juthatunk, hogy csalódtunk egymásban. Ehhez nem kell sok. Egyik férfi sem az az ideál, akinek a feleség a férjét óhajtja; nekem is türhetetlen volna, ha észrevenném, hogy Hellácska nem szeret annyira, mint amennyire a feleségemtől megvárnám. Tegyük fel, hogy maga jó próféta és Hellácska soha se fog megcsalni… bár, lássa, megvallom, én még ebben sem vagyok egészen bizonyos… de tegyük fel, hogy hű marad hozzám. Csakhogy ettől még nagyon kiállhatatlan feleség lehet valaki… és még az az asszony is, aki nemcsak hogy hű az urához, de e mellett csinos, a szerencsés óráiban kedves is, gazdag mindenféle polgári erényben és egyébként jó lélek, pokollá tudja tenni a férje életét, ha egy kicsit igyekszik ezen vagy nem eléggé eszes. Már pedig én nem vagyok az az ember, aki akármibe belenyugszik; aki okvetetlenül megeszi azt, amit megfőzött. És Hellácska is mást gondolhat, már hamarosan… hiszen olyan fiatal!… még egészen gyerek!… Szóval könnyen meglehet, nem sok idő multával Hellácska is, én is, ott fogunk tartani, hogy: már nem szeretjük egymást!… Mi lesz akkor?

– Hát elválnak. És akkor megint szabad ember lesz. Vagy ez a kérdés a hozományra vonatkozik?… Ezt nem fogja visszakérni senki… akár írásba foglalhatjuk…

– Nem ezt akartam kérdezni, bár ezt a kérdést sem ártott egyszer s mindenkorra tisztázni… Hanem… mit ér el ezzel a házassággal, ha Hellácska egy-két év mulva elvált asszony lesz?

– Hát inkább elvált asszony, mint vén leány. Nem mintha attól félnék, egy pillanatig is, hogy Hellácska a nyakamon maradhat; abban bizonyos vagyok, hogy Hellácska férjhez menne, még pedig igen hamar, akkor is, ha nem siettetném a férjhezmenetelét és nem avatkoznám bele, hogy kit választ a kérői közül. De neki is jobb, ha semeddig se várakozik, hanem már a jövő hónapban férjhez megy; nekünk, a szüleinek is. Hiszen nem titkoltam el, hogy a pénz teszi, ha ennyire sürgetem a dolgot!

– Csakhogy éppen azért, mert Hellácska találhat kérőt, mind a tíz ujjára, olyat is, aki szivesen vállalkozik azonnal, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha a kis lány olyan valakihez menne feleségül, aki nem válik el tőle semmi esetre, még akkor sem, ha Hellácska megcsalná?

– Ezt rám bízhatja.

– Akkor rendben vagyunk. Kivált ha abba is belenyugszik, hogy ne most rögtön feleljek, hanem holnap délben. Ez csak nem nagy idő?

– Jól van, holnap délig még várok.

IV.

Sipos Emil úr akkor este csak három mulatóhelyet látogatott meg, de arra gondolva, hogy vasárnap következik, amikor akár estig alhatik, a harmadik mulatóhelyen sokáig elidőzött. Csak reggel felé érkezett haza, miután előbb, egyedül üldögélve az egylovasban, kissé kapatosan, háromszor is elmondta valakinek, aki már csak mint vizió volt jelen:

– Isten veled, Teca, engem egyhamar nem látsz!

Vetkezés közben egy másik látomás jelent meg előtte, olyan hirtelen, mintha a sülyesztőből emelkedett volna fel: a fő bank-szörny, akitől esti nyolc óra tájban, abban az izgalmas percben vált meg, amikor a legtehetségesebb tisztviselője a balkezével torkon ragadta, a jobbkezével pedig egy Browningot szegezett az orra elé.

A fő bank-szörny szemrehányóan nézett rá és szomorú tekintete ezt mondta:

– El tudtál hagyni, a legérdekesebb jelenetben!… És most sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem a felvonás végén?!…

– Fütyülök rád!… – felelt neki Sipos úr. – Hordd el magad és az őszig ne lássalak!… De rögtön takarodjál, mert különben megtudod, hogyan szoktam elbánni azokkal, akik tolakodva figyelmeztetnek az adósságomra!…

Levetette a mellényét és olyan lendülettel hajította a lehető legmesszebbre, amelyet se a véralkata, se a fölhevültsége nem magyarázhatott meg eléggé. Ilyen lendületet csak a testierő érzése, a zavartalan jókedv és a nagy elszánások adhatnak meg a karnak.

A mellény hatalmas ívben röpült a szoba másik sarkába s a kisértet ijedten bújt le a sűlyesztőbe.

Még öt perc és Sipos úr már horkolt.

Olyan jót húzott a frissítőből, hogy délben még aludt s csak arra ébredt fel, hogy mind erősebben kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az? – kiáltott ki.

– Én vagyok – felelt Brunnerné, bedugva a fejét. – Bemehetek?

– Hát hogyne! Mi baj?

– Semmi baj, csak nagyon türelmetlen vagyok. Tudja-e, hogy dél van? Vagy már elfelejtette, hogy ma délre igérte a választ?

– Nem én, nem felejtettem el, csak még nem vagyok egészen magamnál. Félig még alszom.

– Hát térjen magához! Úgyis, már éppen ideje, hogy fölkeljen. Vagy estig akar aludni?

– Estig aludni? Bizony isten, nagy kedvem volna. Tökéletesen igaza van: estig kellene aludnom, hogy egészen kialudjam magam.

– Micsoda lelketlen ember maga!… Így játszani egy anya szívével!… Térjen már magához!… És feleljen gyorsan: igen vagy nem?!

– Ne legyen olyan ideges!… Hiszen nem felelhetek addig… kellő ünnepiességgel… amíg ásítok, amint láthatja… egyre ásítoznom kell!… Aztán, becsületszavamra, csak most tértem egészen magamhoz!… Hja, persze, maga türelmetlen!… Hát: igen!… Nem hallotta? Igen, igen, igen!

– Igazán?!… Jaj, maga aranyos!… Szeretném összevissza csókolni!…

– Csak tessék!… Sőt kérem!… Hadd menjen ki az álom a szememből egészen! Nincs jobb ébresztő, mint két puha asszonyi kar!… Nincs az a vekker…

– Hát meg is tenném, ha már fenn volna. De így!… valaki benyithat…

– Eh, hát aztán?!… A leánya vőlegényét csak megcsókolhatja?!… Ezen a szent napon akár estig csókolózhatnánk!…

– Most már ne ezen járjon az esze, istentelen!… Hanem azon, hogy odaát, a harmadik szobában, van valaki…

– Aki most a _Félszüzek_-et olvassa!…

– Honnan tudja?

– Csak úgy gondoltam. Hallottam, mikor beszélték, hogy a Soma megvette neki.

– No és baj az, ha olvas? Ha majd asszony lesz, úgy sem fog olvasni. Legalább remélem… Elég az hozzá, gondoljon arra, hogy minél hamarabb tápászkodik fel, annál hamarabb lesz boldog az a kis lány, aki most még semmit se sejt…

– Igaza van, ne várakoztassuk tovább! Addig is, amíg felöltözöm, mondja el neki, hogy megkértem a kezét…

– Dehogy mondom!… dehogy mondom!… A világért sem!… Majd, hogy elrontsam ezt a szép jelenetet!… Hogy lefölözzem a meglepetését és az örömét!… De hiszen ezt magának kell neki elmondania!… Nem örül előre, hogy láthatja, amint kis menyasszonya arcán egyszerre csak felsugárzik a boldogság?!…

– Ne sírjon, Brunnerné lelkem, mert én is mindjárt sírok!… Nem képzeli, hogy milyen érzékeny természetem van!…

– Lássa, ez már beszéd!… Így szeretem én magát, amikor nem titkolja el, hogy akármennyire szeret mókázni, azért mégis van szíve!… Hát siessen, siessen, siessen!…

Mire az utolsó »siessen«-t kimondta, már az ajtónál volt.

A szobaúr, mikor magára maradt, megdörzsölte a szemét, kiugrott az ágyból, lemosta magáról a mulatóhelyek füstjének és italainak meg Teca pacsulijának az emlékét, aztán, tisztálkodás közben, egy kissé elmélázott.

– Az én házasságom – elmélkedett, miközben a fogát kefélte – rezon-házasságnak a legjobb akarattal se mondható; az édes testvérem se mondhatná, hogy az. De, édes Istenem, hány ember van, aki veszedelmesebb uzsorába is belemászott valaha és azért ma is vigan szaladgál az utcán!… És ki tudja?!… még az se lehetetlen, hogy jobban sikerül, mint remélné az ember!… Minden házasság csupa rejtelem; még az is, amelyik csupa szépet igér… soha se tudni, mi lesz belőle. Mindenesetre, nap-nap után kötnek házasságot olyan körülmények között is, amelyek több bajjal fenyegetnek, mint az a rózsaszin szegésű, barna felhő, amelyik az én fejem fölött borong. Soha se légy büszke és soha se mondd, hogy a tied a legrosszabb házasság a világon!… mindig találsz rosszabbat is. És a legrosszabb házasság sem olyan nagy szerencsétlenség, amilyennek a bölcsek mondják… mert a legrosszabb házasságnak is megvan az a jó tulajdonsága, hogy: ha nem akarom, nem tart örökkön!…

Mialatt a haját fésülgette, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen egészen csinos fiú, aki a szépen kiöltöztetett Hellácska társaságában igen jól fog festeni a hajón, ujdonatúj útiruhájában, admirál-sipkával a fején.

– Az az egy bizonyos – biztatta magát – hogy szép, nagyon szép utat teszünk a tengeren, ha nem is éppen jatton, hát a legjobb gőzösön, az első osztályon, ahol minden csupa kényelem! És aztán?… Ha majd hazajövünk?… Eh, mit aztán?!… Utánam az özönvíz!… Ki láthat a jövőbe?!…

Mikor benyitott Brunnerék ebédlőjébe, már csak arra gondolt, milyen nagyot fog nézni Hellácska, most mindjárt, amint azzal kezdi, hogy megcsókolja a kezét…

Egy félóra multán Brunnerék lakásában nagy lárma támadt. Szidi néni, aki minden vasárnap Brunneréknál ebédelt, megérkezett a fiával, a Fáni már az ajtóban lelkendezve beszélte el nekik a nagy újságot, de Tilla is kirohant és hogy túlkiabálja a Fánit, aki nem hagyta a jussát, acsarkodni kezdett:

– Mit szól hozzá, Szidi néni?!… Micsoda meglepetés!…

Szidi néni sápítozott, Soma olyan csataordításokat hallatott, mint egy sziú-indián s megjelent az előszobában, a vendégeket fogadni, Brunnerné is, az örömtől könnyes, vörös szemmel és telesírt zsebkendővel a kezében.

– Milyen boldog lesz az én szegény öreg Lipótom!… – mondta. – Hogy éppen most nem lehet itthon!…

– Szegény nővérem, ezt már megszokhattad volna! – felelt Szidi néni.

– Hja, ilyen az élet! – jegyezte meg Soma. – A boldogság so’se tökéletes!

A HÁZIBARÁT

I.

– Lenke, Lenke, micsoda szívtelen teremtés maga!…

– Szívtelen? Én? Miért? Mert nem akarom megcsalni az uramat?

– Hogy nem akarja megcsalni, ez egészen helyes. Ha az asszony elhatározza magában, hogy most már aztán slussz, ő bizony meg fogja csalni az urát, aztán odapillant a legközelebb rostokoló udvarlóira, akik úgy leselkednek rá, mint az utcasarkon a hordárok a messziről közeledő hölgy kezében tartott levélre és ezek közül az udvarlók közül odainti magához valamelyiket, akármelyiket, amelyik a leghamarabb tud elugrani… vagy mondjuk, ha az asszony, ahelyett, hogy ezt gondolná magában: »Én most kocsikázni akarok!«… ezt gondolja: »Én most egy kicsit össze akarom ropogtatni a házasságomat!«… és ahelyett, hogy az utcára kilépve, a véletlenül arra cserkésző fiákeresnek intene, oda kacsintja magához azt az udvarlóját, aki éppen arra jár vagy aki mindig az ablaka alatt ácsorog… hát ez a szerelem, Lenke, annak az odafüttyentett szerelmesnek nem az igazi szerelem. Mert ha az ember csak eszköz és nem végcél, akkor a szerelme nem juthatott el odáig, ahová minden szerelem tör, nem az egyén győzött benne, csak a faj. Nincs szebb dolog a világon, Lenke, mint a házasságtörés; de ennek is megvannak a maga szabályai, a maga szükséges szép formái. Az ideális házasságtörő asszonynak mindig úgy kell megcsalnia a férjét, hogy ez az akarata, a szándéka, a szent fogadalma ellenére történjék. Azért én meg is követelem magától, Lenke, hogy ne akarja megcsalni az urát. Ami a maga dolgában megbocsáthatatlan, az ott kezdődik, hogy nemcsak nem akarja megcsalni az urát, hanem végül: csakugyan nem csalja meg; mert a szent fogadalom még nem hiba, de az már bűn, ha nem engedi, hogy keresztülgázoljak az elhatározásán és összetörjem-zúzzam, recsegtessem-ropogtassam a szent fogadalmát. Mindezt különben bővebben is ki fogom fejteni a legújabb szindarabomban; hiszen most már úgyis csak nyomtatásban beszélhetek magával!