Part 8

Igazat mondott, amikor dicsekedett, hogy nincsenek szenvedélyei. A játék csak keresetforrás volt neki, mint a _Népbank_ vagy a hirlaptudósitás; nem volt ennek a szokásának rabja és érthetetlennek tünt fel előtte, hogy vannak, akik a játékban mulatságot, örömöt, sőt valami lelki kielégülést találnak. Mindabból, ami szenvedélylyé válhatik, csak a nő vonzotta; de büszkén emlegette, hogy még nem született olyan nő a világra, aki őt is rá tudná bírni bárminő nagyobb bolondságra. És a nőért is csak akkor lelkesedett, ha a szépségének megfelelő keretben találta, a finoman öltözködő kokott, ha már erősen hervadozott is, jobban érdekelte, mint a legbájosabb szüzecske, aki olcsó ruhában jelent meg előtte. Úgy tetszett neki, hogy emennek az alakján, meg a tekintetében mindig ott látja a szegénységen való szégyenkezést és hogy az a szánakozás, amelyet ilyenkor érez, elidegeníti őt attól a szegénykétől, aki részvétet keltő megjelenésével elszomorítja és fellázítja őt, mert az élet árnyékoldalaira emlékezteti, de meg is haragítja, mert csunya holmijainak a néma panaszával merényletet követ el az ő jóizlése ellen. Igazi csipke, selyem és finom batiszt nélkül a szerelem nem volt neki igazi szerelem.

Valami nagy vágyakozás élt benne, amely jobban és többet foglalkoztatta, mint minden egyéb. Annak a lehetetlenségnek a vágya, hogy minél hamarább hozzájuthatna az előkelők gondtalan, kellemességgel és szórakozással teli életéhez és jóllakhatna mindazzal, amit a fényűzés valaha kitalált, anélkül, hogy látnia kellene, csak gondolnia is kellene rá, mennyi utálatos szegénység is van a világon.

– Szívesen lennék tíz évig juhászkutya, bányamunkás vagy akár gályarab – gondolta – ha előbb, csak egy esztendeig, kedvemre élhetnék!… Ó, mennyire értem Ézsaut, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét!… Ézsau bátor élnivágyását és filozófiai felsőbbségét soha se méltatták eléggé!…

A mohóságát és a türelmetlenségét azzal mentegette maga előtt, hogy nincs megdönthetetlenebb, sziklaszilárdabb valami, mint az az okoskodás, amely kiszámítja, hogy: »jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok«. Mert soha, de soha se fogjuk tudni, vajon nem csap-e le ránk a halál már a jövő órában. Ha az emberiség odáig tökéletesedik, hogy a tudomány fel tud majd világosítani bennünket a felől, mennyi időre biztosítja életünket a szervezetünk ereje és amint ma tíz fillérért megtudhatjuk, hány kilót nyomunk, úgy majd azt is lemérethetjük mindent tudó, rajtunk keresztüllátó és pontosan számító orvosainkkal, hogy az utolsó pillanatnyi életviszonyokat véve alapul, mennyi életidőnek birtokosa a testünk: a fődologban csak ott leszünk, ahol ma, mert az egetverő tudás se mondhatja meg nekünk előre, nem pusztít-e el bennünket még ma, minden életerő-vagyonunkkal egyetemben, a szerencsétlenség vagy a gyilkosság.

– Micsoda őrültség volna: huszonhárom éves koromtól negyven éves koromig lemondani minden örömről, megvonni magamtól az élet sok kellemességét és csak fáradozni, keresni!… még akkor is, ha csakis így érhetem el, hogy negyven éves koromban gazdag lehessek!… Mert ki biztosít róla, hogy negyven éves koromtól fogva csakugyan hasznát vehetem annak, amit megszolgáltam és előre kikoplaltam magamnak?! Ha így élek és meghalok egy nappal az előtt, amikor betölteném a negyvenedik évemet: olyan galádul megcsaltam magamat, mintha egész életemen át a legkegyetlenebb ellenségemet hordoztam volna az elmémben. De tegyük fel, hogy nem halok meg előbb hanem negyven éves koromtól fogva még sokáig kedvemre élhetem fel a tizenhét éves lemondással és szünettelen robotolással megszerzett vagyont… vajon negyven éves koromban is ugyanolyan ép lesz-e az élvező képességem, mint ma? Vajon akkor is megtalálom-e ugyanazt az örömöt az élet kellemességeiben, a fényűzésben, a kényelemben, a szórakozásban, a finom, szép és drága dolgokban, amelyet ma egészen bizonyosan megtalálnék bennök? Vajon ugyanazt a gyönyörüséget, amelyre ma iszonyuan vágyódom, nem fogom-e akkor izetlennek találni? Attól nem tartok, hogy negyven éves koromban a nők már nem kellenének vagy kevésbbé kellenének, mint ma. De a gyönyörű lakás, a hajbókoló cselédség, a saját autó, a versenyistálló, a bálok, a páholy a külföld legelső rangú szinházaiban, a téli sport, a nagyszerű utazások, az elegáns játék, a méregdrága étkezés, a remek italok s a nagy metropolisok legragyogóbb mulatóhelyei, ahol fényözönben sétálgat körülöttem az igen kevéssé, de annál pompásabban öltözött Vénuszok serege, meg mindaz, amiért ma lihegek és reszketek: vajon ugyanúgy tudna-e gyönyörködtetni negyven éves koromban is, mint amilyen boldoggá tenne ma?!… Nem. Az idősebb ember már a cseppenként való kóstolgatással olyan sokat megismert mindenből, hogy apránkint legalább is felényire kimerítette az élvező képességét, hogy már semmi se új zamatú neki, semminek se tudja kiérezni a teljes értékét. Mindez a sok földi jó tízszer, százszor jobb volna addig, amíg fiatal vagyok.

Nem múlt nap, hogy ez a gondolat többször is fel ne villant volna a fejében, olyan makacs kitartással jelentkezve újra meg újra, mint az a kövér, zöld szárnyú légy, mely örökkön ott kóválygott a szobájában s amelyet, miután számtalanszor csiklandozta meg hol az orrát, hol a feje bubját, se agyoncsapnia, se az ablakon kihajtania nem sikerült.

Most is, amikor nem akart másra gondolni, csak a bankszörnyekre, hogy öt-hat órai sebes betűontás árán majdnem egy egész felvonással, vagyis a lehető legnagyobb lépéssel jusson közelebb az oly hőn kivánt főnyeremény megkaparintásának a lehetőségéhez: minden derék elhatározását és kipróbált akaraterejét egyszerűen szétfújta ez a kisértet.

Már a kabátját is levetette, hogy annál jobban nekigyürkőzhessék a meztelenül remegő bankszörnyek össze-visszaboxolásának, de ahogy kitekintett az ablakán s megpillantva az ócska ház piszkos udvarában játszadozó napsugarat, észrevette a rikoltó ellentétet ennek a mosolygása meg az udvarban visítozó angolkóros, rongyos gyerekek és a velök veszekedő mosogató szolgálók állatias öntudatlansága és förtelmes nyomorúsága közt: már nem tudott arra gondolni, hogy micsoda kacagtatóan ostoba dolgokat adjon a fellázítóan gonosz bank-mammuthok szájába.

Egyszerre újra maga előtt látta az előkelőket, úgy, ahogy tegnapelőtt látta őket a Kino-Otthonban, a filmen, utóbb pedig a kávéházban, a külföldi képeslapok finom, simított papirján. És elmerengett az emlékében egymásra torlódó képeken:

– Jatton járnak tengeren. A jatt olyan lassan halad velök tova, mintha hattyú húzná, és ők nem számítanak kamatot, hanem nézik a vizet. Vagy repülnek, mert itt lenn már nem elég jó nekik. Párosan szálldogálnak maskara-ruháikban, levigyorognak az alant maradókra és amikor újra leereszkednek hozzánk, megörökíttetik magukat a fotografussal, hogy mi is láthassuk, melyik tudott szélesebben vigyorgó pofát dugni ki a maskara alól: a férfi vagy a nő?… Aztán rókára vadásznak, mert a róka nem vétett nekik semmit és a rókát még csak meg sem ehetik… Később az Ezeregyéjszaka legszebb palotájában ülnek és álarcos bált játszanak, mindannyian rabszolga-jelmezben vagy rabszolganőnek öltözötten, hogy egy pár órára megszerezhessék maguknak azt is, amijök eddig még nem volt, az egyetlent, ami a gazdagságukból hiányzott. Mások, mert husvét táján ez már így szokás, egy pár napra leruccannak Rómába és Nápolyba, kirándulnak Pompejibe, hogy a köveken tanulmányozzák, vajjon a mulatságaikból mi mindennek az elsőbbségét tudták előlük elcsípni azok az elődeik, akikbe a tűzhányó egy kicsit bele találta fojtani a vidám kurjongatást. Egy másik csapatuk az óceánjáró gőzös dísztermében, istenkáromló kivándorlóktól elorzott térségen, harsogó hullámoktól környezetten rendez bált… mert a bálozással csak nem várhatnak addig, mig szárazföldre érnek, azt a keserves szentségét ennek a cudar világnak!… És amazok ott, ni!… Mérkőznek, hogy ki a legnagyobb ember a felséges és áldásos golfjátékban… mért nem mérkőznek abban, hogy ki tud közülök a legszebben megfulladni?!… Az istenüket!… az istenüket!… Jatton járnak tengeren… az istenüket!…

És sehogy se akartak kimenni a fejéből ezek a képek.

– Ha csak egy félévig, ha csak három hónapig úgy élhetnék, mint ők!… – alkudozott magában a könyörtelen végzettel. – Nem, nem is kivánok ennyit. Beérném azzal, ha egy félesztendeig, vagy csak három hónapig, úgy élhetnék, mint az a vagyonos polgár, akinek nincs más dolga, mint elkölteni a pénzét. Beérném egy szép utazással… a tengeren… nem jatton, csak közönséges személyszállító gőzösön… vagy legalább a Rajnán… Beérném, ha három hónapig elfelejthetném a Népbank taposómalmát, sportbarátaimat, ezt a ronda házat meg minden szegénységet a világon és elmehetnék a Riviérára vagy Svájcba, de most mindjárt!… most mindjárt!… és itt vagy ott, három hónapig gondtalanul élhetnék, úgy, hogy nem kellene nagyon megnéznem, mire adom ki a garast… és… nem bánom… ha nem futná arra, hogy kaland után kalandra vadászhassak… hát legalább egy csinos, helyes kis nőcskével, akit szépen kiöltöztetnék… akit nem kellene szégyellenem…

Arról a határozatlan női alakról, akit nem kellene szégyellenie, eszébe ötlött valami. Valami, amin tegnap még csak nevetni tudott, de ami most, váratlanul, megzavaróan komolynak tünt fel előtte.

Egy pillanatra meghökkent, mint az a babonás ember, aki a néma sziklafalak közt bandukolva, egyszerre hangot hall, ismeretlen hangot, amely mintha a nevén szólítaná és hívná… de hiába nézeget körül, nem lát senkit s hamarjában nem tudja, hogy nem hallucinál-e?… hogy ez a hívó hang nem az ördögé-e, aki csak azért kiált rá, hogy megfossza a figyelmességétől és belecsalja valami szakadékba.

De az a tegnap még nevetségesnek tartott s most hirtelen komolynak tetsző valami mégis motoszkálni kezdett a fejében és nem hagyta többé békén.

II.

Az előszobából beszélgetés hallatszott be hozzá.

Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a leányainak:

– Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni akarok!… De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek sétálni ebben a szép időben?!

Hallotta, hogy Hellácska azt feleli az anyjának:

– A Szidi nénit várjuk. Azt igérte, hogy félnégykor eljön értünk a Somával és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba.

És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az előszobában, a lakás ajtajánál.

Oda settenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette a fülét és sikerült megértenie minden szavukat.

– De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a multkor a parfümödet? – suttogta Tilla.

– Ha mondom, hogy örökre!… – bizonygatta Hellácska.

– Hát jól van, de ma ha most is megszeged a becsületszavadat!…

– Ne kotyogj annyit, hanem menj már!… Este akarod elhozni?…

– Hiszen megyek már!… Még ráérsz a Sipos úrral csókolózni!…

– Csitt, te szemtelen, még meghallja!… Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!… Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell, hiszen tudod!…

– Tudom, tudom!… Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!… Mert amig onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik…

A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt, hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett.

– Nini! – gondolta. – Hellácska már jobban számon tartja a minden szombat délutáni merényletet, mint én magam!… Tessék, erről majdnem megfelejtkeztem!…

Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két ablaka előtt és egy pillanatig mély csend.

A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan – hogy az ajtónyílás neszét odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában, ne hallja meg – egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába… és mikor Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr, olyanformán, ahogy az arkanzaszi lókötő fogja el a csikót, lasszót csinál a karjából s ezzel az erős hurokkal egyszerüen berántja, berabolja a kis lányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót… aztán minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja Hellácskát, ahol éri. A kis lány védekezik, ahogy tud… birkózik, kapálózik s az öklöcskéjével nagyokat boxol a szobaúr mellére… néha sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből s nekiiramodik, hogy elmeneküljön… újra fogságba kerül s újra küzködik, hogy ki-kiráncigálja magát az oly kellemesen kegyetlen karokból… de kiabálni nem mer, talán nem is akar… és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel, türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított lábdobogással s a kemény férfi ing pattogásának meg egy egészséges mell püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik:

– Sipos úr, kérem, én sikítok!… Eresszen el, kérem, mert mindjárt sikítok!…

– Nesze, te kis drága, nesze!… (És egyik csók a másik után csattan el Hellácska arcán.)

– Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!… Sipos úr, én bizony isten megmondom a mamának!…

– Nem vagy te olyan kis csacsi, édes gyönyörűségem!…

– De olyan vagyok!… Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el mindjárt!…

– Hát eddig mért nem mondtad el neki?!… Mi?!… Mert nem vagy te már olyan kis csacsi?!… Ugy-e, aranyos?!…

– Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr így bánik velem!… De ha nem ereszt el rögtön…

– Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled! De a szájamra!…

– Az ám, fügét!… Azért sem!… És kérem, Sipos úr, ne tessék engem tegezni!…

– Csak egy icipici puszit!… Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg meg nem kaptam a puszimat!… Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az almavirág!…

– Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja?… Azt hiszi, hogy én akármit elhiszek!…

– Azért is az almavirágom vagy!… Az én csodaszép almavirágom!… Az én tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!…

– Sipos úr, eresszen el, mert mindjárt sírok!…

– Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!… No hamar, nyuszikám!… Puszit akarok a nyuszitól!…

– Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy majd nem mehet ki az utcára!… A bajuszát meg kitépem, tudja?!… Nem szégyelli magát!… Egy felnőtt ember!…

Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja magát s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska volna.

A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia, hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni velök, mert az a gondolat, hogy: »Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint amilyennek tegnap tünt fel előttem!«… most, hogy még érzi a száján Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a fejéből.

Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni megérkezett a nagy kamasz fiával… hallja, hogy becsöngetnek… ettől fogva az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere… és nem állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kivül.

Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik s a kulcslyuknál tartva a fülét, minden szót kihallgat.

A derék asszonyságnak és termetes fiának Hellácska nyit ajtót.

– Kezét csókolom, Szidi néni!… Szervusz, Soma!…

– Szervusz, kislányom!… No, készen vagytok?!…

– Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket és Tilla elment süteményért a Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen elment…

– Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet sétálni… (Ez Somának a hangja.)

– Anyád itthon van? – kérdi Szidi néni.

– A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső szobában feküdt le és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük, megvárhatjuk az ebédlőben, amig magától felébred. Tessék besétálni…

– Hát te mit csináltál, kis lányom? – kérdi Szidi néni. – Olyan piros az arcod, mint a pünkösdi rózsa!…

– Én Szidi néni?… én… – dadog Hellácska – én… ujságot olvastam…

– Láttad, hogy én is benne vagyok az ujságban? (Ez Somának a baritonja.) Te Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!… mert az igazán nem járja, hogy egy olyan művelt nő, mint te…

Ekközben bevonulnak az ebédlőbe.

Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget, a Fáni ajtót nyit neki, berobog… és vagy tiz percnyi szünet után az előszobában megint nagy a lárma.

– Hát igazán nem jössz? – hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. – Gondold meg, még nem késő; szivesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy ez a darab még a _Fantomasz_-nál is nagyszerűbb legyen.

– Majd megnézem máskor – felel neki Brunnerné. – Ilyenkor, amikor egész nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok jól!…

– Te, Hella!… majdnem elfelejtem mondani!… – szól Soma – egy antikvárnál olcsóért láttam a Prevoszttól a _Félszűzek_-et, amiről mondtad, hogy nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem.

– Milyen jó unokatestvér ez a Soma! – gondolja a szobaúr, amikor hallja, hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. – Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának a mulattatásáról!… No, ha véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint ez a bivaly?!…

Már féltékeny volt.

III.

Még egy utolsó kisérletet tett rá, hogy a bankszörnyeknek szentelhesse a figyelmét. De ezek már olyan messzire voltak tőle, hogy csak éppen búcsút inthetett nekik.

Különben is, hallotta, hogy Brunnerné a konyhában nagyban konferál a Fánival. Ebből kitalálhatta, hogy nemsokára szerencséje lesz a háziasszonyához.

Csakugyan, alig pár perccel azután, hogy a leányok elvonultak a rokonaikkal, az előszobába nyíló ajtó felnyílt – nem egészen, csak kacéran, igen kevéssé – és Brunnerné bedugta rajta a szép szőke fejét.

– Nem zavarom? – kérdezte a lakóját, mikor a pillantásuk találkozott.

– Maga? Maga sohasem!… – felelt a lakó.

A háziasszony előbújt s betette az ajtót.

– Azt hittem, dolgozik – mondta, miután rápillantott az íróasztalra, melyen semmi nyoma se volt a szellemi erőfeszítésnek.

– Nincs olyan munka, amelyet abba ne hagynék, amikor magát láthatom – udvariaskodott a lakó és kezet csókolt a szép asszonynak.

– Hát, szépen beszélni, azt tud!… – szólt Brunnerné, félig elismerő, félig panaszkodó hangon.

Ekközben belemélyesztette az öt ujját az előtte ülő fiatalember dús hajába… egy kicsit ott is felejtkezett, mintha jól esnék az ujjainak ez a fürdőzés… aztán kihúzta a kezét a sűrű fekete hajból és barátságosan megpacskolta a szobaúr arcát. Ami csak azt jelenthette, hogy: a lakónak sok van a rováson, de azért mégse haragszik rá nagyon.

A lakó megfogta a nyájaskodó kezet, még egyszer megcsókolta és mintha hamarjában nem akart volna megválni a gyűrűtlen, kövér ujjaktól.

De a háziasszony nem akarta még jobban elkényeztetni a szobaurat. Kiszabadította a kezét; tekintete, melyből előbb barátság és elnézés sugárzott, egyszerre komolylyá vált; elhúzódott a fiatalember közeléből s otthoniasan helyezkedve el a lakó egyetlen bőrszékében, így szólt:

– No, ne ostobáskodjék, hanem beszéljünk komolyan. Hát, mondja, gondolkozott a dolgon?

A szobaúr is elkomolyodott.

– Gondolkozni gondolkoztam – felelt. – De nem lettem okosabb. Amint tegnap is mondtam: nem tagadom, nagy kedvem volna hozzá; de, lássa, az elszánás… az már nem olyan könnyű!

– Ugyan mért ne volna könnyű? Hamarjában nem kaphat maga több hozományt, mint amennyit Hellácskával, még akkor se, ha egyebet se csinál, csak ez után jár. És magának, Sipos úr, csakúgy kell a pénz, mint nekünk. Magának is vannak apró adósságai, ha ezek nem is macerálják annyira, mint bennünket… és magának is jól esnék, úgy-e, egy kis szünetet tartani a robotolásban, elutazni hat hétre… vagy amennyi szabadságot kap… egy kicsit költekezni is egyszer… egy kis világot látni… van-e szebb dolog a világon, mint a nászutazás, egy tizenhat esztendős, gyönyörű kis feleséggel, ha ez hatezer koronát visz erre a kirándulásra?! Gondolja meg, ha most azt mondja nekem, hogy: igen, mához öt hétre már megvan a pénz!… Még a napokban megtartjuk a kézfogót és beszerezzük a szükséges irásokat; attól fogva pedig, hogy ez megvan, már nem sok idő kell az esküvőig. Az esküvő napján Brunner kézhez kapja a tizezer koronát; ebből hatezret nyomban leolvasunk a maga kezébe, a másik négyet pedig megkapja tőlünk apránkint, mihelyt egy kicsit jobbra fordul a sorsunk.

– Ez mind igen szép volna, de hogy a legelején kezdjem, a számításnak mindjárt az alapjában is van egy kis hiba. Mert én nem tartom olyan bizonyosnak, mint maga, hogy az öreg Tinka néni az esküvő napján csakugyan le fogja szúrni a tízezer koronát.

– Az egészen bizonyos. Amilyen konok ez a vén Tinka, olyan becsületes. Amit ő egyszer kimondott, az szentírás. Ha megfeszülünk, akkor is hiába kérünk tőle ezer vagy akár csak száz koronát is, de megmondta a férjemnek: »Öcsém, Hellácska esküvője napján a tízezer korona a kezedben lesz!«… és erre mérget lehet venni. Különben, nézze, lelkem, Sipos úr!… ha maga bennem kételkedik, mihelyt komolylyá válik a dolog, az öreg Tinka szívesen megírja ezt magának, akár kötelező levélben is. Ha pedig ő benne kételkedik, hát úgy lesz, ahogy az uramnak a vén Tinka megigérte: deponálja a pénzt egy bankban, elküldi magának a pénz átvételéről szóló írást, az esküvőre feljön Pestre, kiveszi a pénzt a bankból, odaadja az én öreg Lipótomnak és…

– És az ura nem adja ide nekem a hatezer koronát se, hanem ezzel is adós marad…

– Már hogy merne ilyet tenni?!… Hogy maga a templomból kijövet mindjárt a faképnél hagyja a leányunkat?! Ilyesmit nem tesz egy szülő, akármennyire kell neki a pénz. Hiszen elég szomorú az is, hogy másképpen sehogy se tudunk segíteni magunkon, csak úgy, hogy a gyermekünktől kérünk kölcsön, abból, amit az egyetlen gazdag rokonunktól kap hozományul!… De hogy olyat csináljunk, amiből botrány lehetne… és ami szerencsétlenné tehetné az édes kis leányunkat?!… ugyan mit képzel?!… Különben is, ugyancsak rosszul járnánk, ha okot adnánk rá, hogy maga ilyen botrányt csinálhasson, mert ebből csak az lenne, hogy az öreg Tinka rögtön visszavenné a tízezer koronáját.

– Hiszen csak tréfáltam. Ha komolyan kell beszélnem, hát tudja, lelkem, Brunnerné, nekem nagyon tetszenék Hellácska is, a hozomány is, az is, hogy a hatezer korona ilyen hamar megkapható, nekem csak a házasság nem tetszik.

– Szóval: nem?

– Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyon kellene: a pénz… a gyorsaság… a szép kis feleség meg a legjobban… de a házasságra semmi szükségem.

– Aztán mért irtózik annyira a házasságtól?

– Nagyszerű!… Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!… Nem mondom, az eleje, az igen szép… csakhogy a házasság sokkal, de sokkal tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy, tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!…

– Nem minden asszony ilyen.