Part 5

Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt akarata, én csupán segédkeztem neki.

Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem, amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen.

Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot.

– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent Anna-utcai harc diadalmas hőse?

Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá, amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább megtisztelőnek kellett volna találnom.

Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján – ezzel a kérdéssel lepett meg:

– Voltál-e már szerelmes?

Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha hátba vágtak volna.

Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták volna – »hanyagul azt jegyezte meg«):

– Nekem Temesvárott már volt egy szeretőm, bizonyos Eszmeralda.

Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt jelentette ki:

– Akkor, hercegnő, én egy félóra mulva halott vagyok!…

A vérem épen nem fagyott meg, de hideg verejték lepett el.

Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített.

Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és »hanyagul« így csevegett tovább:

– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér, mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén és azon beszél.

Végre megtaláltam a hangomat:

– És hogyan voltatok szerelmesek? – dadogtam.

– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk.

– Aztán… mit mondtatok egymásnak? – kérdeztem izgatottan.

– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok, Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.«

– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is találkoztatok?

– Hogyne!

– És mit beszéltetek?

– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor, a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…«

– Aztán… mi lett? – tudakozódtam, nagyon felizgultan.

– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt.

– Megcsalt? – kérdeztem. – Nem akart meghalni veled?

– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan az volt!…

– És most… nem is sejted, hogy Eszmeralda hol van?

Agenor a szemembe nézett és egy kis gondolkodás után azt felelte:

– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi.

– De hát mért nem indultál el a felkutatására?

– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább.

– Pedig olyan szép neve volt!… – sóhajtottam.

Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb, mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda, az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak.

Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem.

Eltünődtem rajta, vajjon nem lehetnék-e szerelmes én is, minél hamarább?

Igen, de kibe?

A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben eddig még csak kétszer jutott eszembe.

Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki csak a nagy Vikinek nevezte.

Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge öltözetben és csak térdigérő szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi keresetem«.

Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam, hanem valósággal elhűltem.

Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül, amelyeket ismerek.

Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el.

A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi megilletődés nyilatkozott meg.

És utánam kiáltott:

– Mi baja, Pistika?

Nem állottam meg és nem feleltem neki.

Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a kisértetek órájában, hanem valamivel előbb…

Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de rettenetesnek látszó szerelemmel.

Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka. Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek volt, mint én. Évikének hivták.

Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember, hogy tizig se tud olvasni.

Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor egyszer ügyesen ministráltam neki.

De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem mondhatnám.

Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség, beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés, hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele.

Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom esztendős fiú, akit jól ismertem.

Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól, határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam.

Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről korábban sejtelmem se volt.

Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk.

Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike, gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és csúnyát takarhat.

Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé.

Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi látomás, ma már nem tudnám elmondani.

Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást.

Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok Évikéről. Olyan megrázó, hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott.

Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét, elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában, amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«.

– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. – Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami szomorú?!…

Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén… azon beszél…

– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!… Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom, visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!…

Egy kicsit szerelmes is voltam ebbe a karminpiros szájú, fehér Eszmeraldába, akit sohase láttam.

Aztán ujra meg ujra eszembe jutott – amit akkor még nem tudtam volna szavakba foglalni – hogy nekem eddig a Szerelem világából csak olyan dolgot lehetett megpillantanom, ami vagy megdöbbentő volt, vagy nemcsak megdöbbentő, hanem csúnya is… az pedig, amit Agenor látott ebben a világban, milyen más, milyen gyönyörű!…

Ha Agenor előbb is és talán akaratlanul mindig és minduntalan éreztette velem a szellemi felsőbbségét: a megalázottságom most már nagyobb volt, mint valaha. És az irigykedésem is.

Ennyit a tizenegyéves önérzet nem viselhet el szó nélkül.

De hát mivel állhattam elő, annak feltüntetése végett, hogy én se vagyok utolsó legény, hogy én is megállom a helyemet, legalább azon a területen, ahová a saját külön képességeim utalnak?!

Mihelyt erre gondoltam, eszembe kellett jutnia a hőstettemnek.

Végre is, ezt az irigyelt lényt én mentettem meg a csúfos megnadrágoltatástól. Az én nemeslelkűségem, lovagi erényem és vakmerőségem tette, hogy annak idején, amikor megtámadták, nem vitték haza lepedőben; én segítettem meg, olyan alaposan, hogy nem téphették le róla a ruhát, sőt megtorolhatta az elszenvedett bántalmat és mindazt, amit kapott, tizszeresen fizethette vissza a Kutyafejű Tatárnak.

– Ez semmi? – kérdezgettem magamtól. Persze, mindjárt meg is feleltem a kérdésemre: – Nem; ez is valami.

És hogy helyrevigasztaljam magam, de Agenor előtt is meg-megvillantassam, hogy nemcsak neki van oka a magával való megelégedésre, egyre gyakrabban célozgattam arra a nagy eseményre, amelyet Agenor mintha már elfelejtett volna. Olyanformán viselkedtem, mint azok az emberek, akik csak nagyon kevés könyvet olvastak s mégis mindig az olvasmányaikat idézgetik: nem volt egyebem, csak ez az egy hőstettem, hát mindig ezt emlegettem.

Mihelyt Agenor valami új jelét adta a tapasztaltságának, a tehetségének vagy a sokoldaluságának, én is újra meg újra előráncigáltam az első, utolsó, egyszeri nagy cselekedetemet:

– Emlékszel, mikor a Kutyafejű Tatár megakatt verni, de én megvédelmeztelek?!…

Vagy:

– Tudod, ez akkor volt, amikor a lóformátus banda neked esett és nagyon szerettek volna megverni, de én lecsaptam közéjük!…

Néha a hajánál fogva rántottam elő az ürügyet, hogy ráakaszthassam a dicsekvésemet:

– Nézd, az a fiú ott a Holdvilágképűhöz hasonlít, akit én felpofoztam és elvertem!… Tudod, akkor, amikor a Kutyafejű Tatár téged letepert a földre és ugyancsak helybenhagyott volna, ha én ott nem vagyok és el nem bánok vele!…

Kiállhatatlan voltam.

Ha efféle kijelentésekkel legyezgettem a hiúságomat, Agenor mindig olyan arcot vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek, de nyikkanni se akar, kiméletességből az ügyetlen iránt. És eleinte – az első tiz-husz alkalommal – semmit se felelt a hetvenkedésemre; ügyesen másra terelte a szót.

Hanem egyszer nem állotta meg és végre mégis csak szóhoz juttatta a begyében már jócskán felgyülemlett boszúságot.

Így fakadt ki:

– Tudod, mit mondok? Abból a kis összeröffenésből nem is lett volna verekedés, ha te nem ütöd pofon a Holdvilágképűt!

– Nem lett volna verekedés? – csattantam fel. – Talán még most is arról koldulnál, ha én akkor véletlenül oda nem kerülök vagy nem állok a pártodra! Az a két lókötő úgy elpáholt volna, hogy meglehet, még most is az ispotályban volnál!

Épen csak az kellett nekem, hogy a legilletékesebb személy, hőstettem egyetlen tanuja, ő maga, a lekötelezettem, lekicsinyelje az én nagylelkű erőkifejtésem jelentőségét, sőt még engem hibáztasson s az én önzetlen beavatkozásomnak a rovására irja, ha ő akkor egy pár ökölcsapást kapott!

Nagy tűzzel kezdtem magyarázgatni neki, hogy keménykalapja okozta a bajt és hogy ma már ott szerepelhetne a _Szentek Életé_-ben, a katholikus hit vértanui között, ha a gondviselése engem nem vezet épen arra és ha az isteni szerencséje cselekvésre nem indítja az én lelkes és minden harcra kész jóindulatomat.

– Tudod, mit? Hát én is mondok neked valamit! – Heveskedtem és akkor már szentül hittem, amit elszavaltam. – Még pedig azt mondom neked, hogy most sem hordhatnád békében ezt a keménykalapot, ha nem látnák, hogy sokat vagyok veled. De most már nem mernek megtámadni, mert tudják, hogy a barátom vagy és engem ismernek, az öklömről!

A szemembe nézett és annak az embernek a hangján, aki elfojtja a boszúságát, mert mindenáron mérsékelni akarja magát, így szólt:

– Úgy?! Hát te azt hiszed, hogy én holmi pipogya fráter vagyok?! Hogy én félénk vagyok?!… Úgy?!… Hát erre mondhatnék neked valamit! De nem mondok semmit… inkább csak hidd, hogy félénk vagyok! Mert: ne szólj szám, nem fáj fejem!

Ez a pár szó nagyon kiváncsivá tett. Unszolni kezdtem, hogy ne hallgassa el, ami az imént kikivánkozott belőle. Hiszen nekem csak elmondhatja?!… a legjobb barátjának!…

Jobbkezének mutatóujját a szájára tette, elkapta onnan és tagadóan integetett vele. Aztán megint a szemembe nézett, jelentőségesen pislantott, majd kimeresztve a szemét, megint csak azt mondta:

– Ne szólj szám, nem fáj fejem!

És hiába könyörögtem neki, kijelentette, hogy ezt az egyet még nekem se fogja elmondani, mert ez főbenjáró dolog. Aztán másról kezdett beszélni, és mikor látta, hogy nem akarok csak úgy egykönnyen lemondani a kiváncsiságom kielégüléséről, hanem egyre nógatom: egyszerüen nem felelt a kérdéseimre.

Mindez »próba közben« történt a padlásunkon. Már előbb arra kezdett tanítani, hogy az _Angolosan_ címü bohózatban hogyan kell játszani az angolt. Nem akartam, hogy folytassuk a játékot, amíg el nem árulja, hogy a rejtelmes szavaival mit villantatott meg előttem és mit akar mégis eltitkolni: újra sürgettem a felvilágosítást, de leintett és elkezdett komédiázni.

Átláttam, hogy semmiféle kunyorálással nem csiklandozhatom ki belőle, amit az előbb elharapott, és – lemondva arról, hogy valaha hozzájuthatok titokzatos szavainak izgatottan várt magyarázatához – én is belemelegedtem a játékba.

Már-már kezdtem elfelejteni a dolgot, és talán végképen elfelejtettem volna, de egyszerre csak beleszőtte az angol szavaiba azt, amivel már vagy háromszor utasította el a kérésemet:

– Aó, jesz!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!

Ez ujra felsarkantyuzta a kiváncsiságomat. Elhatároztam, hogy nem nyugszom addig, mig ki nem csikarom belőle a titkot.

Hazakisértem és az egész úton nyakgattam, hogy mondja meg nekem, mi jutott eszébe. Hivatkoztam rá, hogy barátok közt nincs titoknak helye. Hogy amit nekem mond el, az el van temetve, mert hiszen esküvel fogadtuk meg egymásnak, rettenetes esküvel, hogy egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni.

A fejét rázta.

Még egy darabig faggattam, aztán belefáradva a hosszadalmas és hiábavaló szópazarlásba, így fakadtam ki:

– Tudod, mért nem akarod megmondani? Mert nincs mit! És csak kiváncsivá akartál tenni!

Rám nézett és gúnyos hangon azt mondta:

– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszed?!…

Mintha Boldényi bácsit hallottam volna… amikor, mint Morsauf gróf azt mondja Morsauf grófnénak _A völgy liliomá_-ban:

– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszi, asszonyom?

– Azt! – feleltem, abban a reményben, hogy ezzel a váddal mégis csak kiugrathatom a nyulat a bokorból.

– Pedig én ármányra és cselszövésre nem vagyok képes – szólt Agenor. – És hogy barátodról ne tételezz fel ilyesmit, hát jól van, elmondom! Végre is te, aki két borzalmas esküvel fogadtad meg, hogy semmiféle titkomat soha senkinek se fogod elárulni, nagyon jól tudod, hogy főbenjáró titkot elárulni annyi mint: kimulni a vérpadon!… Hát legyen!… De nem!… Mégsem mondom meg!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!…

Mig ezt elmondta, meglehetősen ellentétes érzéseim voltak. Először örültem, hogy: no, végre megtudom, mi az, amit el akart hallgatni!… Aztán, a borzalmas eskü, de kivált a vérpad említésére, egy kicsit megijedtem a titoktól és azt kezdtem kivánni, hogy: bár inkább ne mondaná el!… Végül, mikor ez a kivánságom teljesült, megint a kiváncsiságom kerekedett felül, s már magam se tudtam, mit óhajtsak.

Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Már nagyon közel voltunk a Csapó-utcai házhoz.

Egyszerre Agenor megállott s amint én is megállapodtam, megint a szemembe nézett, aztán így szólalt meg:

– Oh!… Oh!… Oh!… Hát te azt hiszed, hogy én félénk vagyok?!…

Egész testében kiegyenesedett, szép lassan magasra emelte a fejét s nagyon furcsán nézett rám.

Tisztán emlékszem: ekkor vettem észre először, hogy a nyaka milyen feltünően hosszu.

Az volt a nyelvemen, hogy: nem, azért nem tartom őt félénknek… de – most már magam se tudom, azért-e, mert Agenor különös viselkedése nagy zavarba ejtett, vagy azért, mert talán a kiváncsiságom ösztökélt arra, hogy hallgassak – nem mondtam ki ezt a pár szót.

Megint szótlanul ballagtunk odább és így értünk el a szappanos házához.

Ekkor Agenor körültekintgetett és mikor meggyőződött róla, hogy a közelben nincs senki, aki meghallhatná a szavait, megfogta a kezemet, ismét a szemembe nézett és halkan azt mondta:

– Hát tudd meg, hogy én már megöltem egy embert!

Aztán megrázta a kezemet és besietett a kapun.

V.

Ez a váratlan közlés és az egész jelenet, amennyire meglepett, olyan megriasztó hatással volt rám. De másnapig abban reménykedtem, hogy Agenor majd nevetve jelentkezik és egy kis ingerkedés után megvallja, hogy csak rám akart ijeszteni.

Nem így történt.

Vasárnap következett; nem kellett iskolába mennem. És mert a nyugtalanság annyira gyötört, hogy nem tudtam megvárni a kora délutánt, amikor Agenor mindennap eljött hozzám: tiz óra tájban megindultam fölkeresésére és beállítottam a Csapó-utcai házba.

Csak az öregasszonyt találtam otthon, akitől megtudtam, hogy Agenor próbán van.

Öt perc multán már a szinház kertjében voltam s itt sétálgattam egy kis körben le s fel, folyton szemmel tartva a szinészek kapuját, majdnem délig, amikor végre Agenor alakja is megjelent a kis kapu körül ácsorgó művészek csoportjában.

Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy nevetve rohant ki a szinházból, egy másik fiúval. És vidámságának láttán nagy kő esett le a szivemről.

Egyenesen feléje tartottam. Már messziről észrevett s az arca egyszerre elkomorodott. De mindjárt hozzám sietett és már néhány lépésnyi távolságból üdvözölt, a szokott módon:

– Szervusz!

– Úgy-e – szóltam halkan, amikor olyan közel jött hozzám, hogy kezet foghattunk – Tegnap… estefelé… csak tréfáltál?

– Mért? Mert az előbb nevettem? – felelt. – Hiszen csak nem árulhatom el magam azzal, hogy nem tudom milyen pofákat vágjak?! Vagy azt akarod, hogy a bitófára jussak?

Kegyetlenül nézett rám, mintha én öltem volna embert.

– Hát… igazán?… – dadogtam.

– Majd ebéd után mindent elbeszélek – szólt, igen nyugodtan. – Most csak eredj haza és ne áruld el az ijedt nézéseddel, hogy tudod a titkomat. Ami megtörtént, az megtörtént. Ne felejtsd el, hogy nemcsak barátom vagy, hanem egy titkos bandának az alvezére is! Három órakor nálad leszek. Addig is, légy néma, mint a sir!

Sarkon fordult és visszament ahhoz a fiúhoz, akivel kijött a szinházból.

Haza támolyogtam.

Egy falatot se tudtam enni s egyre az órát lestem. Végre, valami kevéssel három óra előtt, Agenor benyitott a szobámba, ahol mozdulatlanul ültem egy széken, csak úgy rábámulva az ölemben lévő iskolai könyvre.

Alig ismertem rá. A haja kúszált volt; erre-arra lógatta a fejét; és miközben beszélt (vagy inkább suttogott), minduntalan egy-egy mély sóhajtás szakadt fel a melléböl.

– Hol beszéljünk? – kérdezte. – Találj ki valami olyan helyet, ahol senki se hallgathat ki bennünket! Azt gondoltam, hogy kihivlak a nagyerdőbe. De ott a bokrok közt kémek rejtőzhetnek. A legtanácsosabb az volna, ha egy sirboltban beszélnénk… Nem mehetünk le legalább a pincébe?

Már jobban szerettem volna, ha nem kell meghallgatnom a titkát. De a kiváncsiság is emésztett; és szégyeltem megvallani neki, hogy félek a bizalmasságától.

– A pince be van zárva – feleltem, kissé remegő hangon. – De… menjünk fel a padlásra, mint máskor!… Ez nem tünik fel… és odafenn, hidd el, nem hallgathat ki bennünket senki!…

– Hát úgyis jól van!… – szólt, nála szokatlan engedékenységgel, sőt a példátlanságában szinte elrémítő megadással.

És megint nagyot sóhajtott.

Aztán, mintha azzal se törődött volna többé, hogy valaki kihallgathat bennünket, már akkor elkezdett beszélni, amikor a padlásnak csak a lépcsőjén voltunk: