A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések

Part 4

Chapter 43,441 wordsPublic domain

– Hát ezek a nápolyi néma cimborák – magyarázta Agenor – összeesküdtek és ők maguk titkos jelekről mind felismerték egymást, de mások, hiába kutatták, sehogy se tudták felfedezni, hogy kik az összeesküvők. Csak a beavatottak tudták, hogy azok a fiatalemberek, akik a kocsmákban mindig azt éneklik, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… hogy ezek mind, mind összeesküvők. És ha néha egy párat elfogtak közülök, ezek soha se árulták el a társaikat; semmi kinzással nem lehetett kicsikarni belőlük, hogy ki a többi összeesküvő, akiknek a szövetségétől egész Nápoly rettegett; hanem, amikor a vérpadra vitték őket, a vérpadon kettenként összefogózkodtak és úgy énekelték: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Hát ezek voltak a nápolyi néma cimborák!

– És mit akartak ezek?

– Hogy ők mit akartak, az már mindegy… ez az egész nagyon régen volt. Csak az a fontos, hogy mi most mit akarunk?

– Hát mit akarunk?

– Nem egyebet, mint olyan titkos társulatot alapítani, amilyen a nápolyi néma cimboráké volt: a debreceni néma cimborák titkos társulatát. Meg fogunk egyezni titkos jelekben és ha az utcán találkozunk, egy szót se szólunk, csak némán a szájunkra illesztjük az ujjunkat és más titkos jelekkel üdvözöljük egymást. Néha meg kijövünk ide, a füvészkertbe és itt elénekeljük, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!…« És egy ideig, amig jobban nem rettegnek tőlünk, csak ketten leszünk néma cimborák; de később, ha megismerkedünk olyan fiúval, akire rábizhatjuk a titkainkat, ezt is fölvesszük a szövetségbe, megeskettetjük, hogy senkinek se fogja elárulni a titkainkat és ekkor már három különböző oldalról, hárman fogunk kilopózni a füvészkertbe, ahol jövet is, búcsuzóul is el fogjuk énekelni a néma cimborák dalát.

Körülbelül ennyi volt, amit Agenornak a titkos társulatra vonatkozó terveiből jól megértettem.

Engem a programm nem elégített ki. Nem szivesen ejtettem el azt a tervemet, amelyet – ha véletlenül valóságra válhatik – a történelem a debreceni református diákok Szent Bertalan-éjének nevezett volna el. És megvallottam Agenornak, hogy csak sajnálattal mondok le róla. Ezen aztán egy kicsit összekülönböztünk. De néhány percnyi szócsatározás után mégis csak megegyeztünk. Rám is hatott Agenornak az az érve, hogy nem az a fődolog, milyen szent célokat karol fel majd titkos társulatunk, hanem a fő: maga a megalakulás.

Akkor is gondoltam rá és ma már erős a gyanúm, hogy a debreceni néma cimborák titkos társulatának megteremtője ennek az egyesülésnek a céljával törődött a legkevesebbet. De, ha a nagy reformálók között is mindig találkoztak, akik életük végéig sohase jutottak tisztába azzal, hogy mit akarnak: nem lehet hibáztatnom Agenort, hogy noha még maga se tudta, mire tör, máris cselekedni akart és társakat toborzott, főképpen azért, hogy szabadjára bocsáthassa és akármilyen mozgolódásnak indíthassa neki az ifjú életében már jól felhalmozódott, friss energiát.

Ma se vagyok nagyon szigorú azzal a lelkesedéssel szemben, amelynek nem látom semmi célját, de az időtájt persze még könnyebben kibékíthető voltam e tekintetben, mint mostanában, és mikor Agenor felszólított, hogy a törekvéseinkről való vitatkozást hagyjuk későbbre, és e helyett egyelőre csak alakítsuk meg a titkos társulatunkat, mert nem tudhatjuk, mire lesz ez jó, talán már holnap, – azt feleltem, hogy: jól van, leteszek a követelésemről, bizonytalan ideig megkegyelmezek a lóformátusoknak, s nem bánom, essünk tul a titkos társulat megalakításán most mindjárt, ha már az álarcok úgyis itt vannak.

– Most te veszed fel a vörös álarcot és én a feketét – rendelkezett Agenor – hogy, ha az imént mégis leselkedett volna ránk valaki, ez az illető összetévesszen bennünket. Aztán, mert a kellékek úgyis itt vannak, neked szakált fogok ragasztani, én meg parókát teszek a fejemre és így a kémek azt fogják hinni, hogy egészen mások azok, akik az előbb barátságot esküdtek és ismét mások a néma cimborák.

Annál szivesebben nyugodtam bele Agenornak ebbe az intézkedésébe, mert alig vártam, hogy végre szakál legyen az államon. Most már magam tettem fel a fejemre a vörös álarcot és mikor Agenor ráragasztott az arcomra egy gyermektenyér nagyságú, szőkehajamtól élénken elütő, félig fekete, félig ősz kecskeszakálat, amelynek enyves belsejét előbb gondosan megnyálazta, s amely engem III. Napoleon francia császár arcképeire emlékeztetett: úgy kiegyenesedtem, mintha nyársat nyeltem volna el, hogy tekintélyes külsőmnek a testtartásom a legtökéletesebben megfelelhessen.

Aztán, elvetve a gondomat, Agenor kivette a zsebéből s rányomta a fejére a piszkos vörös parókát, amely tele volt homokkal és másféle szeméttel, felkötötte a fejére a fekete álarcot, megint a zsebébe nyult, az átváltozó művészek gyorsaságával egy egészen ősz, kis, kerek szakált tapasztott rá az állára s hirtelen mozdulattal hátraszegte a fejét. Mintha egyszerre valami soha se látott idegen ember állott volna előttem. És valósággal megdöbbentem, amikor átváltoztatott, nyafogó hangon így szólalt meg fekete álarca alól:

– Bon zsúr, bon zsúr, Don Cézár de Bazán! Hát önt mi szél hozta erre?! Mit keres Debrecenben?

De, ahogy az utolsó szót is kinyafogta, nem hagyta abba a beszédet, hanem halkan folytatta, a fogai közül eresztve ki a szót s most már a természetes hangján:

– Ezt csak a kémeknek mondtam, ha mégis hallgatóznának a kerítésen túl. Feleld azt, hogy: »Nini, hisz ez Paul Jones, a kalóz!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Azért jöttem ide, hogy száz lovat vásároljak ő felségének, Dom Sebastian, portugál királynak!…«

Annyira megzavarodtam, hogy az első szerepemet, bizony, meglehetősen rosszul mondtam el, ilyenformán:

– Nini, hisz ez ő felsége, Dom Sebastian, portugál király!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Száz lovat vásároltam!…

– Rosszul mondtad el – súgta Agenor. – De nem baj. Mert, ha a fogdmegek azt fogják hinni, hogy király vagyok, megijednek és elhordják az irhájukat.

– Hát ha azt hiszed, hogy leselkednek ránk, – suttogtam – előbb nézzünk körül, nem hallgatózik-e valaki a kerítésen túl vagy valahol másutt, amerről ide lehet jönni?!

– Jól van – felelt – én majd oda fogok settenkedni, előbb az egyik, aztán a másik sarokhoz és a saroknál csak a fejemet dugom ki, aztán, ha látom, hogy valaki a falhoz lapulva fülel, hirtelen visszabujok és csak annyit kiáltok: »Vigyázat!… Néma csend!…« Te meg addig támaszd a kerítéshez azt az üres ferslágot, mássz fel rá és nézz ki… onnan megláthatod, hogy nem kuporog-e valaki a kerítés alatt? Ha látsz valakit, ne szólj egy szót se, csak huhogj, mint a bagoly, hogy a kém azt higyje: csak a kuvik-madár szólalt meg a fán…

Szót fogadtam és megkockáztatva, hogy a ferslág kicsúszik alólam – ami, ha megtörténik, nagyot bukfencezem s jól megüthetem magam – kinéztem az utcára. A kőkerítés alatt nem bujkált senki s a Füvészkert-utcának azon a részén, amelyre leláthattam, alig járt ember. Csak három kis diák közeledett a kert felé a kollégium felől.

Az iskolai fölszerelésüket a hátukon vagy a hónuk alatt, a vallásukat pedig az arcukon hordták. Ha nem is a kollégium felől jönnek, akkor is láthattam volna, a kis dinnyefejükről, hogy református diákok.

Még a begyemben volt a tegnapi harc emléke s nem örültem rajta, ha református-szövetkezést vagy éppen Kálvin-párti csoportosulást kellett látnom.

– Milyen jó, hogy álarc van a fejemen! – gondoltam. – Így legalább, ha észrevesznek is, nem látják meg rajtam, hogy pápista vagyok.

Huhogni kezdtem, olyan félelmetesen, amennyire csak kitelt meglehetősen zsönge szinész-tehetségemtől.

– No, mi az? – kérdezte a vöröshajú fekete álarcos, mikor szerencsésen legördültem a ferslágról.

– Ellenséges csapat tart a kert felé – jelentettem. – Még nem tudom, bejönnek-e? De erre közelednek.

– Akkor hát várjunk, mozdulatlanul és némán, mint a sír! – szólt a fekete álarc, a halálmegvető elszántság komor és ünnepies hangján. – Ne moccanj és fojtsd vissza a lélekzetedet!

A kőkerítés és az üvegház hátulsó falának szűk közéből látnunk kellett, ha valaki a nagy, rácsos kapun át vonul be a kertbe.

Egy darabig mind a két álarcos merőn nézett a nagy kaput környékező, nem nagyon sűrű bokrok irányába. Én úgy állottam, mint az őrtálló katona a posztján, haptákban, de mind a két karomat lelógatva. Agenor se moccant; csakhogy ő a két karját keresztbefonta a mellén, mint a hajóskapitány a parancsoló-hidon.

Nem jött be senki. Hallottuk, hogy az ellenséges csapat a rácsos kapu mellett nagy lármával vonul tova, a Füvészkert-utcának a kollégiumtól messzebb lévő részébe.

– Megtisztult a levegő – szólalt meg Agenor, amikor a lárma elcsitult. – De most már siessünk az összeesküvéssel, mert könnyen meglehet, hogy ujra megzavarnak bennünket és sokáig nem találunk ilyen jó alkalmat, amikor még egy elkárhozott lélek se bolyong erre!

– Először esküdjél te, – ajánlottam. – Mert én nem tudom, mit kell mondani.

– Jól van, de előbb még azt kell elhatározni, hogy milyen néven fogunk szerepelni, mint néma cimborák. Ne felejtsd el, az imént csak azért mondtuk, hogy én Paul Jones, a kalóz vagyok, te pedig Don Cézár de Bazán, hogy félrevezessük a kémeket. És minden néma cimborának kell valami álnevének lennie, hogy a besugók csak ezen a néven ismerjenek bennünket és ha véletlenül valamelyikünket elfognák, ne tudhassa senki, hogy mi az igazi nevünk.

– Hát ezért el is foghatnak bennünket? – kérdeztem, megszeppenve.

– Ne ijedj meg. Azért, mert néma cimborák vagyunk, nem fognak el bennünket, de ha később másokat is fölveszünk a szövetségbe és ezek közül valamelyik példának okáért elrejt egy rablóvezért, ezt az illető néma cimborát már elfoghatják. De az se baj, mert ott van a többi néma cimbora, aki kiszabadítja. A néma cimborák megvesztegetik a porkolábot, selyemhágcsót csempésznek be az elitélt cellájába, ladikkal várják a menekülőt a fegyház fala alatt, földalatti folyosókon és csapóajtókon át még a börtönbe is beférkőzhetnek. Persze, ez csak később lehet így, amikor már nagyon hatalmasok leszünk.

– Már én csak azt mondom, hogy akkor se, később se vegyük fel a szövetségbe azt, aki el akarja rejteni a rablókat.

– Ne félj addig, míg én leszek a néma cimborák vezére!… Aztán te is néma cimbora leszel, az alvezér!… és akit te nem akarsz, azt nem vesszük fel a titkos társulatba.

Agenornak ez az utolsó biztatása annyira megnyugtatta hamarjában igen felzaklatott lelkemet, hogy – bár az alvezéri szerep nem elégített ki, sőt Agenornak hirtelen fölém kerekedése meglehetősen ingerelte a hiúságomat s aztán az is boszantott, hogy Agenor félénkséggel vádolt és nagy felsőbbséggel mosolyogta le az aggodalmaimat – nagy lelki megkönnyebbülésemben mindenbe belenyugodtam:

– Akkor hát nem bánom!

– Én, mint néma cimbora, Athos lovag néven fogok szerepelni – jelentette ki Agenor. – Hát a te neved mi lesz?

Nekem akkor _Ördög Róbert_ volt a legkedvesebb operám, mert egy szót sem értettem belőle. Erre gondolva, rövid tanakodás után azt feleltem:

– Ördög Róbert.

– Brávó, alvezér – dicsért meg Athos lovag – ez szép név! Hát most már esküdhetünk. Figyelj jól minden szavamra!… mert te is ugyanúgy fogsz esküdni, csak mindig a te nevedet mondod, előbb az igazit, aztán az Ördög Róbert nevet… és mikor elhallgatok, azt feleled rá: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Készen vagy?

– Készen.

Agenor, méltóságosan, mint a szinpadi királyok, hármat lépett előre, hirtelen megállapodott, esküre kapta fel a jobbkezét és ezekkel a szavakkal tette le a fogadalmát, olyan mély hangon, mely engem az _Ördög Róbert_-opera Bertramjára emlékeztetett:

– Én, Lóránt Agenor, más néven: Athos lovag, a néma cimborák titkos társulatának vezére, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy a néma cimborák titkait soha senkinek sem árulom el, hogy soha egy társamat sem adom ki a poroszlóknak és hogy egy társamról sem fogom megvallani, hogy ő is néma cimbora, ha pozdorjává törik is a csontjaimat!… Számiel, Számiel, lépj elő, itt a bűvös csontvelő!

Elhallgatott, amire én, ismét megilletődve, eldadogtam a »néma cimborák dalá«-nak már jól ismert szövegét.

– Most rajtad a sor! El tudod mondani az esküt hibátlanul? – kérdezte vezérem.

– Ha sugni fogsz, ahol megakadok.

– Csak kezdd el bátran!… Majd kisegítelek!…

Elkezdtem:

– Én, Gombos István, más néven Ördög Róbert, a néma cimborák titkos társulatának alvezére…

És elmondtam a többit is, szóról-szóra úgy ahogy ő… csak épen a poroszlók emlegetésénél kellett kisegítenie.

Mikor túlestem rajta, ő is a »néma cimborák dalá«-val felelt nekem. De ő már énekelte ezt. És miután elénekelte, megint kezet fogott velem.

– Hát mára már elég az összeesküvésből!… – szólt aztán, egészen más, hirtelen felvidámodó hangon. – Majd később megtudod a többit, meg fogsz tudni mindent. Most levetjük az álarcot meg az álszakált, elmegyünk hozzátok és megkezded a szinészet tanulását.

Még el se mondta ezt és már nem volt a fején sem a fekete álarc, sem az ősz szakál. Ezt az álláról mindjárt a zsebébe sülyesztette, a fekete álarcot lehajította az ujságpapirosra, lekapta a fejéről a vörös parókát s benyomta a másik zsebébe, aztán engem is a gyakorlott kéznek ugyanezzel a gyorsaságával szabadított meg a diszeimtől. Kecskeszakálamat csak úgy lecsusztatta zsebének örvényébe, a vörös álarcot pedig a feketével egyetemben bepakolta abba a bizonyos, már jól megviselt, sőt nyilván sokat szenvedett ujságpapirosba.

Nekem nagy öröm volt, hogy más fogadalmat már nem kell letenni. Kezdtem igen kényelmetlennek találni ezt a sok esküt, titkot és kisértetiességet. Az a kilátás, hogy szinházat fogunk játszani, sokkal inkább vonzott.

Mikor kimentünk a füvészkertből és megindultunk a Szent Anna-utca felé, Agenor azt mondta:

– Ha a bajusz- meg a szakál-ragasztást hamar megtanulod, akkor talán még ma próbát tarthatunk _Domi, az amerikai majom_-ból. Ebben a majom szerepére foglak megtanítani, mert majmot könnyebb játszani, mint embert. Ha aztán majmot már tudsz játszani, holnap vagy holnapután kapsz tőlem emberszerepet is, de eleinte persze csak kisebbet, amelyikben nem kell sokat beszélni.

Nagy és eredményes igyekezettel serénykedhettem, amig a bajusz- meg a szakál-ragasztás tudományát kellett elsajátítanom, mert csakugyan még aznap megkezdtük az amerikai majom csinytevéseiről írt vidám darab próbáit. Uzsonna után, a nagymama engedelmével, kivonultunk a kocsiszinünkbe és Agenor itt a legrészletesebben elmagyarázta nekem, de meg is mutatta, hogy a majomszerepek nehézségeit miképen kell legyőzni.

Mielőtt hozzáfogott az oktatásomhoz, előkotorta egyik, feneketlen zsebéből azt a zsinórra fűzött, hosszu, fekete szakált, mely már a füvészkertben is szemet szúrt nekem. Ez a »kellék« az álszakálkészítésnek még az őskorából származhatott, mert úgy kellett felkötni, hogy a zsinór végén lévő két kis hurkot az ábrázoló művész a két fülére akasztotta rá, ami a szinpadon, azt hiszem, már régóta nem a legujabb divat. De ennek a pátriárkakorú álszakálnak a sörényszerüségében, szurok szinében, lengedező hajlandóságában és rendkivüli hosszúságában volt valami tiszteletet parancsoló, ami nagyon tetszett nekem.

– Ezt azért teszem fel, amíg tanítlak – magyarázta Agenor – hogy most ne lásd bennem esküdt barátodat, hanem az igazgatót és rendezőt, akinek vakon kell engedelmeskedned.

Szinészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte mesteremet.

– A majmokhoz határozottan van tehetséged – mondta. – Ha az emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami gyermekszerepben, példának okáért szerecsengyereknek _Tamás bátya kunyhójá_-ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arcodat feketére festeni.

De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakált, legalább egy kis időre, és az óhajtásomat nem titkoltam el:

– Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált.

Agenor ezt semmiáron nem akarta megengedni.

– Az nem lehet – utasította el a kérésemet – mert ezt a szakált csak rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot kell nőnöd.

Hiába kunyoráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt nagyon figyelmesen nézegette.

– Egészen olyan, mint az arany! – mondta. – Ha a szinpadot, mint herceg, tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz.

– Hát ha neked adom a tantuszaimat – szóltam, amikor ez eszembe jutott – akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált?

– Az már más – felelt. – Akkor te leszel a _Kis Szinház_ kellékese és mint kellékes már felveheted.

Fölvehettem a hosszú, fekete szakált!… és megmutogathattam magamat mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete szakálban!… Ez olyan boldoggá tett… nem, erre nincs hasonlat!… Ilyen tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor elmultával soha többé nem lehet része az embernek.

Agenor csak nyolc óra felé ment haza (az este nem »játszott«) és mikor elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint eljöjjön, mihelyt csak jöhet.

A vacsorához ülve, elujságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor, aki szinész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat tud.

Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról… folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam… és úgy feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a napomat nem veszítettem el.

Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal elszenderedtem… hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam.

Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam, hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba.

– Pistikám, kedves, beteg vagy?

A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe, az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel.

– Számiel megjelent!… – hebegtem. – És a fekete kutyák megkergettek!…

Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet.

– Látod, látod, Pistikám, ugy-e, mondtam, hogy ne egyél annyi barackot?! – szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelidséggel nézve rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot adott az élethez.

Az ismert, nyájas arc szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiel fekete kutyái üvöltenek… a rémek eltüntek… s aztán már nyugodtan aludtam.

IV.

Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni szintársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáció, mint a leckeóra.

Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol nemcsak a nagy udvar és a kocsiszin, hanem az e fölött lévő tágas, szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte, amelynek nappal mindig nyilt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból. Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: »az Isten is szinpadnak teremtette!«

Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól, hogy Agenort cimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház többi, nála rangosabb lakójának.) Igy néha-néha, hogy láthassam azokat a kis szinházakat, amelyeket Agenor kartonpapirból készített, én is elmentem hozzájok.

»Hozzájok« – ez, Agenoron kivül csak két személyt jelentett: Agenor apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt. Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el.

Lóránt egész nap a szinháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga, díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a szinháznál őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem eleget csodálkozni és tünődni, mert akkor még a szomoruságot nem igen voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, aki a szinpadon kivül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Ugy képzelem: minden ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a kenyérkeresetnek élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, mert ez legalább elszórakoztatta.

Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának szinpadi szerepelgetésében, de azt szivesen nézte, hogy Agenor milyen szembeötlő ügyességet fejt ki a szinpadácsolásban és a díszletfestésben, amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy gondolkozott, hogy a szinház egész világában a díszletfestés az egyetlen olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi foglalkozás, amely még a szinpadhoz tartozik és mint maga a szinjátszás.

Lórántéknak a konyhájukon kivül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt, fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt szinészek meg szinésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két, meglehetősen sötét udvari szobában.

A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Szinházat játszani, szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az Agenor kis szinházain kivül, amelyeknek minden díszletét már az első látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szivesebben van nálunk, mint otthon.

Így, ha nem fogott el bennünket a kószálás vágya, ami a ritkább esetek közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen mult nap, hogy ne játszottunk volna szinházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk volna »diszlet«-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is. Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk egymást.

Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam, hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató.