A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések
Part 2
– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… No, de kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a keserves Poncius Pilátust!…
Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét, miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással.
– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!…
A keménykalaposnak már régen nem tetszett ez az egész história.
– Eresszük el – indítványozta. – Hiszen már eleget kapott!…
És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát, vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak poros lett.
A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a lábát. Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott, felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre az imént a Holdvilágképű menekült el.
Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való párbajban a rövidebbet húzhatom.
De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a győzelmemnek.
Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság.
A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő pillanatban már eltakarták előlem a házak.
Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és mind több hálafélét éreztem.
Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez, akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta, hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora dicsőséggel hadakoztam.
II.
A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy, egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát.
Gyönyörűnek láttam a világot. De volt egy aggodalmam.
Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt? Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön, ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?!
Nem tűrhettem el, hogy e felől kétségben maradhasson.
Azért már messziről kiáltozni kezdtem neki:
– Látod?!… Így kell elbánni ezekkel a lóformátusokkal!…
Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához, hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha meg-megnézett.
Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés erősödik-e?
– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak!
A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom rítt ki.
– Nagyon véres vagyok? – kérdezte.
– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen erre jöttem.
– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt!
– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik, csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te még nem régen lakol Debrecenben?
– A mult hónapban költözködtünk ide.
– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!… Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged többet bántani!
E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit, letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele, hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és dajkálni akarom.
– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted, újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol?
– A Csapó-utcában.
– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!…
Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok.
Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk? Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk, ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket.
Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem.
De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!…
Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba, amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom át magam a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek…
A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte:
– Nem vérzik jobban a fülem?
– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd elbánok velök!…
A keménykalapos nem felelt. Annyit se, hogy köszöni a szivességemet.
– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki, akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a pimasznak, aki téged meg mer ütni!…
Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt, bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat?
Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja, – és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem vágom pofon a Holdvilágképűt.
Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő, nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős, milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok.
– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni.
– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz árkus van benne és ebből minden árkus három vas!
– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban!
Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az elmondásától nagy sikert vártam.
Más húrt pendítettem meg.
– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok!
Ez, végre, hatott.
Rám nézett, mint akit meglep, de egyuttal gondolkodóba ejt az ajánlat.
– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem!
Ez a felelet viszont engem lepett meg.
– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem.
– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon, mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a világon.
– Barátságot esküdni? És minek az? – álmélkodtam.
– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad, hogy e nélkül nincs barátság?
– Nem, ezt nem tudtam – feleltem.
– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte.
És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire tudatlan vagyok.
– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben, mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten.
Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal messzebbre jutott, mint én. –
– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan, hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a nevedet. Hogy hivnak?
– Gombos Pistának – feleltem. – Hát téged?
– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok neked egy nagy titkot.
– Megigérem.
– A koporsódra esküszöl, hogy nem árulod el?
Egy kicsit meghökkentem.
– És ha nem esküszöm meg, akkor nem mondod el? – kérdeztem.
– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor.
Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem semmiféle pokloktól.
– Hát akkor megesküszöm.
– A koporsódra?
– A koporsómra!
– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is. És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy.
Megdöbbentem.
– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok.
Hirtelen nagy meghatottság fogott el.
– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem.
– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a szinházhoz kell.
Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe, hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő is szinész.
– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész, hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés.
– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor.
Még tovább is akadékoskodtam:
– De a te neved soha sincs ott a szinlapon.
– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj. És ha tegnap este láttad volna _Lucifer, a zöld ördög_-öt, láthattál volna engem is.
– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál, úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas érdeklődéssel.
– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt más, mint én – felelt Agenor, a füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem, hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket.
– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom, melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban…
– Ugyan? – vágott bele Agenor a szavamba.
Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok.
De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna.
– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt.
– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva.
– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle tanultam.
– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki tapsolni szokott nekem.
– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben, a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani.
Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor, akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az _Ezeregyéj_ halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam.
Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a szerényebb vágyaimat is.
– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni, világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat kell otthon gyakorolni és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni? Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni, ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!…
– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet – feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom.
– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor, a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve.
– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, táncolhat. Azért én egész este figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a szinházban tudni kell.
– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő.
– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön pofonvágnám.
Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás. Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten, amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már megszerzett dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző irányba, ki merre talál hamarább egérutat.
Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre.
Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a kérésemre felelt:
– Hát, ha megesküszöl, hogy a sírig hű barátom leszel és nem árulsz el akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani. Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház lesz!…