Part 1

Ambrus Zoltán.

A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések.

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1915

A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utcza 18.

A TÓPARTI GYILKOSSÁG

I.

Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt, hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.

Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot tartott.

Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton. Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten farkasszemet néztek a keménykalapossal.

Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni mind a két fiúval.

Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?… azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?… vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot?

Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam. Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető kérdőjel.

Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi készül itt és miért?

Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette.

Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt.

Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette.

Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő kedvükkel pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk, amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő alkalmat persze nem lehetett elszalasztani.

Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!«

Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak, nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre.

Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és birkózott, míg az egyik nem birta tovább szuszszal; ekkor a másik rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét, fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát, ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit legyőztek.

Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is, hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!… Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá, elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán a botjával széjjelkergette az egész társaságot.

Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán – joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé.

Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát, kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint a bikát a vörös posztó.

A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható.

Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető legférfiasabb elhatározáshoz.

Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos személyében üldözzék és kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag, akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?… nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e, hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok, de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig még csak részben fizethettem vissza?

Nem. Minden nemesebb és minden alantasabb indulatom a harcra ösztökélt.

Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek, mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy békeszerető, hogy egyáltalán nem számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok?

– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel.

Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem.

Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a lelkiismeretemet.

Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa, vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? – azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat.

Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a »lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban, hogy akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek azzal, hogy én is ott vagyok.

Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc – ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot:

– Há-szen te zse-da-ó vagy!…

A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól fogja érni:

– Mit akar tőlem? Én nem ismerem magát! Hagyjon engem bé…

Nem fejezhette be; a torkán akadt a szó, olyan nagy meglepetés érte.

Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen pofonvágtam a Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt, hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre, s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem.

A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet, mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait; még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is.

Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos szépen elillanhat – de nem így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s – nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt.

Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok. Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére, továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a gyöngébbik ellenséget?

Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz hadvezér volt s elkövette azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet sorsára döntő hatással kellett lennie.

A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó, kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból dühös támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem, egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a földön hempergőkhöz.

Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett, hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen, anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű Tatár úgy helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul palacsintává fogja lapítani a fejét.

Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja.

A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam.

Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna; amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok.

De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a keménykalapos már jajgatni kezdett.

Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb volt, mint a nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport ellenfeléről és nekem rohant.

Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra felém rontott.

Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt – feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük.

A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan püföltük.