Part 3

A következő eset a legtipikusabb, mert a legkülönbözőbb összetételű, tudatlan és tanult elemekből álló tömegekben előforduló kollektiv hallucinációkból van véve. Erről az esetről _Julien Felix_ hajóhadnagy ád hírt úgy mellesleg a tengeráramokról szóló könyvében és a _Revue Scientifique_-be is föl van véve.

A _la Belle Poule_ fregát sík tengeren cirkált, hogy a _le Berceau_ korvettet, melyet erős vihar elszakított tőle, megtalálja. Világos nappal történt. Hirtelen az őrszem egy árbocaitól megfosztott hajót jelzett. A legénység a jelzett pont felé fordult és valamennyien, tisztek és matrózok, világosan kivettek egy emberekkel megrakott tutajt, melyet kis hajók vontattak és ezeken vészjelző zászlók lengtek. Az egész kollektiv hallucináció volt. Desfossés tengernagy megrakott emberekkel egy kis hajót, hogy a hajótöröttek segítésére küldje. Amint közeledtek, a hajón levő tisztek és matrózok láttak «ide-oda mozgó embercsoportokat, kezüket nyujtva, és sokféle hangból összevegyült tompa, zavaros lármát hallottak». Mikor a hajó odaért, nehány lombos faágra bukkantak, amelyek a szomszédos partról odasodródtak. Mikor ez ennyire kézzelfogható bizonyos lett, megszűnt a hallucináció.

Ebből a példából világosan láthatjuk, hogy a kollektiv hallucináció működése az általunk kifejtett módon megy végbe. Egyfelől a tömeg feszült figyelemben volt; másfelől a szuggesztió, amit a tengeren levő hajóroncsot jelző őrszem keltett, a lelki infekció folytán átragadt az összes jelenlevőkre, tisztekre és matrózokra.

Hogy a tömeg elveszítse a tisztán látás képességét azt a dolgot illetőleg, ami előtte történik és a valóságot vele kapcsolatban sem levő hallucinációk helyettesítsék, nem kell neki nagyszámúnak lennie. A tömeg mindenféle emberből van összetéve; ha szemenszedett tudósokból áll is, ezek mindenben fölveszik a tömegek sajátságait, ami az ő szakjukon kívül esik. A megfigyelőképesség és gondolkodó ész, mely mindegyiknél megvan, rögtön megszűnik. Érdekes példát hoz föl erre nézve Davey, a jeles pszichológus, amit nemrégiben az «_Annales des Sciences psychiques_» közzétett; méltó, hogy itt közöljük. Davey egy kiváló kutatókból álló gyűlést hivott össze, köztük volt Wallace, Angolország egyik legelső tudósa. Miután a tárgyakat tetszésük szerint megvizsgáltatta és lepecsételtette velük, előadta nekik a spiritizmus összes klasszikus jelenségeit: a lélek anyagosítását, a palatáblán való írást stb. Majd írásbeli nyilatkozatot vett a válogatott megfigyelőktől, s ebben azt állították, hogy a megfigyelt jelenségek csak természetfölötti úton-módon voltak lehetségesek, erre aztán megmutatta nekik, hogy ez egy nagyon egyszerű cselfogás eredménye. «Davey kísérletében – írja a közlemény szerzője – a meglepő nem a mutatvány csodálatos volta, mint olyan, hanem a be nem avatott tanúk nyilatkozatainak rettentő gyámoltalansága. A tanúk – mondja – tehetnek nagyon sok határozott és merőben téves nyilatkozatot, de ennek az az eredménye, hogy ha leírásukat exaktnak fogadjuk el, a leírt jelenségeket nem lehet csalásból megmagyarázni. Davey módszere olyan egyszerű, hogy az ember csodálkozik, hogy alkalmazni merészelte; de olyan hatalma volt a tömeg lelkén, hogy rá tudta beszélni, hogy lát olyasmit, amit nem látott». Ez a hipnitizőr mindenkori hatalma a hipnotizált fölött. S amikor azt látjuk, hogy ezt a hatalmat még kiváló szellemeken is mennyire lehet gyakorolni, ámbár az előzményekben meggyanusítják őket, megérthetjük, hogy milyen könnyű közönséges tömegeket illuzióba ringatni.

Számtalan sok analog példa van. Épen most, hogy ezeket a sorokat írom, a lapok tele vannak két vízbe fúlt kis leány történetével, kiket a Szajnából kihúztak. A gyermekeket először jó csomó tanú határozottan fölismerte. Az összes állítások annyira egybehangzók voltak, hogy a vizsgálóbírónak semmi kétsége sem volt többé. Kiállíttatta a halotti bizonyítványt. Épen akkor mikor készülődtek a temetéshez, véletlen folytán rájöttek, hogy a sejtett áldozatok még bizony életben vannak és csak csekély hasonlóság van köztük és az elmerült leánykák közt. Mint több megelőző példában, az első tanú állítása, aki illuziónak volt áldozata, elég volt arra, hogy a többit szuggerálja.

Hasonló esetekben a szuggesztió kiinduló pontja mindig egy emberben többé-kevésbé határozatlan reminiszcenciák folytán fölkeltett illuzió, azután a lelki infekció az első illuzió közlése által. Ha az első megfigyelő nagyon izgékony természetű, gyakran elég, hogy a holttesten, melyet felismerni vél – eltekintve minden valódi hasonlóságtól – valami különösség, sebhely vagy a ruhának valami ismertető jele van, ez felidézheti egy másik személy képzetét. A fölidézett képzet azután kiinduló pontja lehet annak a megrögződési módnak, amely elfoglalja az értelem egész területét és megbénít minden itélőképességet. Ami ilyenkor a megfigyelő elé tárul, nem maga a tárgy, hanem az elméjében előhívott kép. Ez magyarázza meg azt, hogy a gyermekek holttestének fölismerésében tulajdon anyjuk téved. Ilyen a következő, de már régi eset, amit a lapok újabban közöltek és a hol pontosan nyilvánulni látjuk a szuggesztiónak azt a két módját, melynek működését előadtam.

«Egy gyermeket fölismert egy másik, de ez csalódott. Ebből a félreismeréseknek egész sora származott.

Nagyon különös dolognak voltunk tanúi. Azután való nap, hogy egy iskolás gyerek agnoszkálta a másik holttestét, egy asszony felkiáltott: «Szent Isten, ez az én gyerekem!»

Oda vezették a holttesthez, ruháit szemügyre vette és észrevett a homlokán egy sebhelyet. «Az én szegény gyermekem – mondja – ki még július végén eltűnt; elrabolták tőlem, megölték.

Az asszony házmesterné a Tour-utcában és Chavandret-nak hívják. Oda hívták a sógorát, aki habozás nélkül így szólt: «Ez a kis Philibert!» Az utcának több lakója fölismerte a la Villette-ből való gyerekben Chavandret Philibertet, nem is számítva tanítóját, akinek az iskolai érem volt a bizonyíték.

Nos, a szomszédok, a sógor, a tanító, az anya tévedtek. Hat héttel később állapították meg a gyermek kilétét. Egy Bordeaux-ból való gyermek volt, akit ott megöltek és Párisba hoztak.»[6]

Amint látjuk, ezek a felismerések leggyakrabban nőktől, gyermekektől, tehát a benyomások iránt épen legfogékonyabb egyénektől származnak. Egyúttal azt is bizonyítják, hogy ezek a tanúvallomások mennyit érnek a törvényszék előtt. Különösen a gyermekek tanúvallomását nem kellene sohasem igénybe venni. A hatóságok mint közhelyet idézik, hogy az ember ebben a korban nem hazudik. Ha egy csekély, alapos lélektani képzettségük volna, tudnák, hogy épen ellenkezőleg, az ember ebben a korban mindig hazudik. A hazugság persze ártatlan, de azért csak hazugság. Sokkal jobb volna a «fej- vagy írás-játék» szerint elítélni a vádlottat és nem gyermektanúvallomás alapján, mint ez annyiszor történik.

Visszatérve a tömegeken végzett megfigyeléseinkre, az a végső következtetésünk, hogy a kollektiv megfigyelések a legtévesebbek és leggyakrabban egy ember illuzióján alapulnak, aki infekció által szuggerálta a többit. Végtelenségig lehetne előhozakodni olyan esetekkel, melyek a tömegek tanúvallomásának teljes megbízhatatlanságát bizonyítják. Ezrek vettek részt a sedáni csata híres lovastámadásánál, mégis lehetetlenség az ellentmondó nyilatkozatokat látva megtudni, hogy ki vezényelte. Wolseley angol tábornok egy most megjelent könyvben bebizonyította, hogy a waterlooi csata legfontosabb eseményeit illetőleg, amit a tanúk százai hitelesítettek, eddig a legnagyobb tévedéseket követték el.[7]

Ezek az esetek bizonyítják, hogy mennyit ér a tömegek tanúskodása. A logikai kézikönyvek a sok tanúvallomás egybevágóságát a legszilárdabb bizonyosság kategóriáiba számítják, minek alapján megállapíthatjuk valamely tény exaktságát. De a tömegek lélektana arra tanít bennünket, hogy ezen a ponton ki kell javítani a logikai kézikönyveket. A legkevésbé hiteles események bizonyára épen azok, amelyeket legtöbb ember figyelt meg. Azt állítani, hogy egy esetet egybehangzóan állapított meg sok tanú, legtöbbször azt jelenti, hogy a tényálllás jó messze jár az elfogadott híradástól.

Az előzményekből világosan következik, hogy a történelmi munkákat a puszta fantázia termékei gyanánt kell tekintenünk. Nincs más bennük, mint rosszul megfigyelt eseteknek fantasztikus elbeszélése, föleresztve holmi találomra csinált magyarázatokkal. Gipszet habarni hasznosabb mesterség, mint az időt ilyen könyvek írásával fecsérelni. Ha a múlt nem hagyott volna számunkra irodalmi, művészeti és építészeti alkotásokat, teljességgel semmi valót nem tudnánk róla. Van-e egyetlen igaz szó is a nagy emberek élettörténetében, kiknek az emberiség történelmében oly nagy szerepük van, mint Heraklesnek, Buddhának, Jézusnak vagy Mohamednek? Nagyon valószínű, hogy nincs. Különben is az ő valódi életük voltakép nem fontos ránk nézve. Amit érdemes tudnunk, ez csak a nagy ember magában véve, úgy amint a népies legendában kialakult. A legendás hősök és nem a valódi hősök ragadták meg a nép lelkét.

Csak az a baj, hogy a legendák, még ha könyvekbe foglalják is őket, nem maradnak meg változatlanul. A tömegek képzelete szüntelenül alakítja őket korok, de főleg fajok szerint. A biblia kegyetlen Jehovája és szent Teréz szerető Istene közt nagy távolság van; a Kinában tisztelt Buddha és az Indiában imádott Buddha közt sincs semmi közös jellemvonás.

Hogy a hősökről szóló legendákat a tömegek képzelete átalakítsa, nincs szükség évszázadok elmúlására. Az átalakításra gyakran csak néhány esztendő kell. Napjainkban láttuk, hogy a legnagyobb történelmi hősök egyikének legendája kevesebb, mint ötven év alatt milyen változásokon ment keresztül. Napoleon a Bourbonok alatt valami idillikus, emberszerető, liberális személyiség lett, a szegények barátja, akik – a költők szavai szerint – kunyhóikban sok időn keresztül őrzik majd az ő emlékezetét. Harminc évvel később a nagylelkű hős vérszomjas zsarnokká lett, aki bitorolván a hatalmat és szabadságot, három millió ember vesztét okozta csak azért, hogy becsvágyát kielégítse. Napjainkban tanúi vagyunk megint a legenda új alakulásának. Ha majd tizenkét évszázad elmúlik egynéhányszor fölötte, a jövendőbeli tudósok ez ellentmondó elbeszélések alapján kételkedni fognak majd a hős létezésében, mint ahogy kételkedtek néha Buddha létezésében is, és nem látnak majd benne egyebet, mint puszta hitregét vagy a Herakles-monda továbbfejlődését. Bizonyára könnyen megvigasztalódnak majd ezen a bizonytalanságon, mert jobban be lesznek avatva a tömegpszichológiába, mint manapság és tudni fogják, hogy a történelem csak hitregéket örökít meg.

3. §. _A tömegérzelmek túlzottsága és egyoldalúsága._

Bármilyen érzelmek nyilvánuljanak is valamely tömegben, jók vagy rosszak, kettős jellemvonást mutatnak: nagyon egyoldalúak és nagyon túlzottak. Ebben a tekintetben, mint sok más egyébben is, a tömeghez tartozó egyén közeledik a primitiv lényekhez. Érzelmi árnyalatokra nem képes, a dolgokat egészükben veszi és nem ismer átmenetet. Az érzelem túlzottsága a tömegben még erősbül azáltal, hogy a megnyilvánult érzelem a szuggesztió és infekció révén gyorsan tovaterjed, s a látható helyeslés, amelyben részesül, nagyban emeli intenzitását.

A tömegérzelmek egyoldalúsága és túlzottsága okozza, hogy nem ismernek sem kétséget, sem bizonytalanságot. A tömeg asszonyok módjára, rögtön a legvégsőkig megy. Az elejtett gyanú azonnal megdönthetlen bizonysággá lesz. Egy csekélyke ellenszenv vagy rosszalás, amelyből az izolált egyénnél alig lesz valami, rögtön vad gyűlöletté fajúl a tömeghez tartozó egyénnél.

A tömegérzelmek erősségét, féleg a heterogén tömegeknél, fokozza a felelősség hiánya. A biztos bünthetetlenség, amely biztosság annál erősebb, minél nagyobb a tömeg, épúgy, mint a számmal együtt járó momentán hatalom tudata, az együttesség számára lehetővé tesznek olyan érzelmeket és tetteket, hogy azokat az izolált egyén meg nem közelítheti. A tömegben az ostoba, a tudatlan, a kaján megszabadulnak semmiségük és tehetetlenségük tudatától. Ezt egy brutális, múlékony, de szörnyű nagy hatalom tudata helyettesíti.

Szerencsétlenségre a túlzás a tömegeknél a rossz érzelmekben, az ősember ösztöneinek öröklött maradványában nyilvánul. Ezt az izolált és felelős egyénnél a büntetéstől való félelem zabolázza meg. Ezért lehet a tömegeket bűnös kihágásokra olyan könnyen rávenni.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tömegeket ügyesen szuggerálva ne lehetne hősiességre, nagylelkűségre és a legkiválóbb erényekre képessé tenni. Sőt sokkal inkább, mint az izolált egyént. Még lesz alkalmunk a tömegek erkölcsiségének tanúlmányozása közben visszatérnünk erre a kérdésre.

Az érzelmekben túlzó tömeget csak túlzott érzelmekkel lehet felizgatni. A szónoknak, ha magával akarja ragadni, erős állításokat kell alkalmaznia. Túlozni, erősíteni, ismételni, logikus bizonyítékokat sohasem használni, jól ismert bizonyító eljárásai a néptömegek szónokainak.

A tömeg azt kivánja, hogy hasonló túlzás legyen hőseinek érzelmeiben is. Ép azért szükséges, hogy a tulajdonságok és erények bennük mindig sokszorozva legyenek meg. Nagyon találóan jegyezték meg, hogy a tömeg a szinházban a darab hősétől olyan bátorságot, erkölcsiséget és erényt követel, amilyen az életben sohsem fordul elő.

Joggal beszéltek a különös szinházi optikáról. Kétségkívül van ilyesmi, de szabályainak semmi köze sincs a józan észhez és a logikához. Az a művészet, amely a tömegnek szól, mindenesetre alantas valami, mégis különös készséget kíván. Gyakran lehetetlenség olvasásra megállapítani bizonyos darabok sikerét. A szinházigazgatók, mikor a darabot elfogadják, leggyakrabban maguk is igen bizonytalanok a sikert illetőleg, mert hogy azt megitéljék, tömeggé kellene átváltozniok.[8] Még itt kimutathatnánk a fajnak elhatározó befolyását, ha a dologba belemélyednénk. Az a színdarab, amely lelkesíti a tömeget egyik országban, néha semmi vagy tiszteletből származó és konvencionális sikert ér el egy másikban, mert nincsenek meg benne azok a rugók, melyek az új közönséget mozgatni tudnák.

Alig kell hozzátennem, hogy a tömegeknél a túlzások csak az érzelmekre terjednek ki, s egyáltalában nem az értelemre. Már kimutattam, hogy az egyén azáltal, hogy tömegben van, rögtön és feltünő módon veszti értelmi színvonalát. Ez az, amit Tarde is megállapított a tömegbűntényekről szóló fejtegetéseiben. Az érzelem terén tehát a tömegek igen magasra emelkedhetnek vagy igen mélyre sülyedhetnek.

4. §. _A tömegek türelmetlensége, zsarnoksága és maradisága._

A tömegek csak egyoldalú és szélsőséges érzelmeket ismernek. A véleményeket, gondolatokat és hiedelmeket, melyeket szuggerálnak nekik, egészükben fogadják vagy vetik el, és úgy fogják föl, hogy azok abszolút igazságok vagy nem kevésbé abszolút tévedések. Ép ezért szuggesztió útján létrejött hiedelemről van itt mindig szó, nem gondolkodás nyújtotta meggyőződésről. Mindenki tudja, hogy a vallásos hiedelmek mennyire türelmetlenek és milyen zsarnoki uralmat gyakorolnak a lelkeken.

A tömeg, nem lévén kétsége az iránt, hogy igazság vagy tévedés valami, azonkívül mivel tisztában van erejével, zsarnoki és türelmetlen egyaránt. Az egyén eltűrheti az ellenmondást vagy vitát, de a tömeg sohasem tűri el. Nyilvános gyűléseken rögtön dühös kiabálásokkal és goromba fenyegetésekkel felelnek a szónok legcsekélyebb ellenmondására s ezután könnyen tettlegesség és eltávolítása következik a szónoknak, ha folytatja. A közbiztonság őreinek aggasztó jelenléte nélkül iziben elbánnának az ellenmondóval.

A zsarnokság és türelmetlenség általában megvan minden tömegkategóriánál, de fokozatuk nagyon különböző. Itt megint érvényesül a faji alapsajátság; ez uralkodik ugyanis az embernek minden érzelmén és gondolatán. Ez a magyarázata, hogy főleg a latin tömegeknél jut a zsarnokiság és türelmetlenség a legmagasabb fokra. Náluk teljesen megsemmisül az egyéni függetlenség érzete, mely annyira erős az angol-szászoknál. A latin tömegeknek csak szektájuk kollektiv függetlensége iránt van érzékük. Ennek a függetlenségnek pedig az a sajátsága, hogy szüksége van arra, hogy gyorsan és erőszakosan megnyerjen minden hitetlent a saját hitének. A latin népeknél a minden idők jakobinusai – kezdve az inkvizició jakobinusain – nem tudtak a szabadságnak más fogalmához felemelkedni.

A zsarnokiság és türelmetlenség nagyon világos érzelmek a tömegeknél; könnyen felfogják, s a könnyen magukévá teszik és megvalósítják, miután bennük felidézték. A tömegek készek respektálni a nyers erőt, de mérsékelten vannak meghatva a jóságtól, mit csak a gyöngeség egyik formájának tartanak. Kegyes uraikkal sohasem rokonszenveztek, hanem a zsarnokokkal, kik kegyetlenül elbántak velük. Nekik emelték mindig a legmagasabb emlékoszlopokat. Ha a bukott hősnek lábaihoz szivesen sereglenek, ennek az az oka, hogy hatalmának elvesztése után a gyöngék osztályába került, kit megvetnek, mert nem félnek tőle. A tömeg által tisztelt hős tipusa mindig Caesar egyéniségét fogja fölmutatni. Sisakforgója elkábítja őket, tekintélye imponál és kardja félelmet kelt bennük.

A tömeg a gyönge tekintéllyel szemben mindig vérszemet kap a felemelkedésre és szolgailag meghúzza magát az erős tekintély előtt. Ha a tekintély ereje meg-megszakad, a tömeg mindig szélsőséges érzelmeinek engedve, váltakozva jut az anarchiából a szolgaságba és a szolgaságból az anarchiába.

De a tömegpszichológia alapos félreismerése volna azt hinni, hogy a tömegeken csak forradalmi ösztönök uralkodnak. Csak erőszakosságaik keltik bennünk ezt az illúziót. Forradalmi és romboló kitöréseik mindig nagyon mulékonyak. A tömegeken túlságosan uralkodik a tudattalan, következőleg annyira ki vannak téve az ősrégi öröklékenységnek, hogy nem lehetnek mások, mint túlságosan konzervativak. Kifáradva a féktelenkedésben, csakhamar elhagyják magukat és ösztönszerűleg térnek vissza a szolgaságba. A legbüszkébb és legmakacsabb jakobinusok voltak azok, kik Bonapartét legerélyesebben támogatták, mikor elkobzott minden szabadságot és vaskezét éreztetni kezdte.

Nehéz megérteni a történelmet, főleg a forradalmak történetét, ha nem vagyunk tisztában a tömegeknek alapjában konzervativ ösztöneivel. Szivesen megváltoztatják ugyan az intézmények neveit, sőt néha forradalmi eszközökkel is megkisérlik ezt a célt elérni; de ezeknek az intézményeknek alapja sokkal inkább a faji szükségletek kifejezője, semhogy arra vissza ne térnének. Szüntelen változékonyságuk teljesen a külsőségekre vonatkozik. Konzervativ ösztöneik valóságban olyan változhatlanok, mint az összes primitiv lényeké. A hagyományok iránt való fétisszerű tiszteletük korlátlan s épen ilyen mélyen gyökerezik öntudatlan iszonyodásuk minden újítástól, ami megváltoztathatná a létező életfeltételeket. Ha a demokráciának meg lett volna a mostani hatalma, abban a korban, amikor a fonógépet, gőzgépet és vasútat feltalálták, ezeknek a találmányoknak megvalósítása lehetetlen lett volna vagy csak véres forradalmak árán lett volna lehetséges. Szerencse a művelődés haladására, hogy a tömegek elhatalmasodása akkor kezdődött, amikor ezek a tudományos és ipari felfedezések már teljesedésbe mentek.

5. §. _A tömegek erkölcsisége._

Ha az erkölcsiséget abban az értelemben vesszük, hogy az nem egyéb, mint bizonyos társadalmi megállapodások állandó tisztelete és az egoista ösztönök fékentartása, világos, hogy a tömegek izgékonyságuk és változékonyságuk miatt nem lehetnek erkölcsösek. Ha azonban az erkölcsiséget olyan értelemben vesszük, hogy az pillanatnyi előállása olyan tulajdonságoknak, mint aminő a lemondás, nagylelkűség, érdeknélküliség, önfeláldozás, jogérzék, azt mondhatjuk, hogy a tömegek néha a nagyobb erkölcsiségre is képesek.

Az a néhány pszichológus, ki a tömegeket tanulmányozta, csak bűncselekményeik szempontjából vizsgálta őket; és mivel azt találták, hogy a bűntények nagyon gyakoriak, nagyon alacsony erkölcsi színvonalon állóknak tekintik őket.

Kétségtelen, hogy gyakran így van; de miért? Egyszerűen azért, mert a romboló vad ösztönök megmaradtak még az őskorból és ezek ott lappangnak mindnyájunkban. Az izolált egyén életében veszedelmes volna nekik eleget tenni, de mikor egy felelősségtelen tömeg az egyént elnyelte, s ennek következtében biztos a büntetlenség felől, ez a körülmény teljes szabadságot ád a kielégítésre. Rendes körülmények közt nem szoktuk ezeket a destruktív ösztönöket hozzánk hasonlókon gyakorolni; ilyenkor arra szorítkozunk, hogy az állatokon elégítsük ki. Az elterjedt vadászszenvedély és a tömegek vad tettei egy forrásból erednek. Mikor a tömeg halálra gyötri a védtelen áldozatot, igen gyáva kegyetlenségnek adja bizonyságát. De az a kegyetlenség a filozofus szemében közeli rokon azzal, amikor egy csomó vadász összejön gyönyörködni abban a látványban, hogy a kutyák kergetnek vagy széttépnek egy szerencsétlen szarvast.

Jóllehet, a tömeg kész a gyilkosságra, gyújtogatásra és mindenféle bűntényre, de épen úgy képes nagylelkű cselekményekre, áldozatra és érdeknélküli tettre; sőt sokkal inkább, mint az izolált egyén. A dicsőség- és becsületérzésre, a vallásosságra és hazafiságra való hivatkozással főleg a tömegben levő egyénre hatunk, gyakran annyira, hogy életét is feláldozza. A történet tele van a keresztes hadjáratokhoz és a 93-iki önkéntesekéhez hasonló példákkal. Csak a sokaság képes nagyobb önfeláldozásra és önzetlenségre. Hányszor mentek a tömegek hősiesen a halálba a meggyőződésért, eszmékért és szavakért, amit alig értettek meg! Többször sztrájkolnak a tömegek azért, hogy egy jelszónak engedelmeskedjenek, mint azért, hogy emeljék a csekély munkabért, amellyel meg vannak elégedve. A tömegeknél nagy ritkán indítóok a személyes érdek, már pedig az izolált egyénnél ez a csaknem kizárólagos mozgató. Bizonyára nem a személyes érdek vitte a tömegeket abba a sok háborúba, melyet ők legtöbbször nem is értek föl ésszel, ahol olyan könnyen gyilkoltatták magukat mint a vadász tükrétől hipnotizált pacsirták.

Még a cégéres gazemberekkel is megesik, hogy csupán az a körülmény, hogy tömeggé verődtek össze, pillanatra határozott erkölcsi elvekhez juttatja őket. Taine jegyzi meg, hogy a szeptemberi gyilkosok lerakták a bizottság asztalára a tárcákat és ékszereket, mit áldozataiknál találtak, pedig könnyűszerrel elrabolhatták volna. Az az őrjöngő, rongyos, nyomorult tömeg, amely bevette a Tuileriákat az 1848-diki forradalomban, semmit sem vett el a szemkápráztató tárgyakból, pedig azok jó néhány napra kenyérhez juttatták volna.

Hogy a tömeg az egyes egyént moralizálja, bizonyára nem állandó, hanem csak gyakran megfigyelhető szabály. Épen a sokkal kevésbé komoly viszonyok közt lehet megállapítani, mint amit idéztem. Említettem, hogy a tömeg a színházi darab hősétől túlzott erényeket követel, s épen a mindennapi tapasztalat mutatja, hogy a legalantasabb elemekből álló közönség mutatkozik legszemérmesebbnek. A hivatásos kéjenc, a szeretőtartó, a mosdatlan szájú aszfaltbetyár nem egyszer zúgnak egy kissé goromba vagy sikamlós jelenetnél, pedig ez semmi az ő szokásos társalgásukhoz képest.

A tömegek gyakran aljas ösztönöknek engedik át magukat, de példákat nyújtanak néha az emelkedett erkölcsiségből származó tettekre is. Ha az önzetlenség, a lemondás, a teljes magaátengedés egy képzelt vagy valódi eszmének, erény, azt mondhatjuk, hogy a tömegek nem egyszer olyan fokon rendelkeznek ezekkel az erényekkel, hogy a legbölcsebb filozófusok is vajmi ritkán közelítik meg őket. Kétségtelen, hogy mindezt tudattalanul gyakorolják, de ez nem határoz. Azon pedig ne nagyon sajnálkozzunk, hogy a tömegeket a tudattalan vezeti és nem a gondolkodó ész. Ha néha gondolkoztak és elmélkedtek volna közvetlen érdekeiken, a civilizáció talán nem fejlődött volna földünkön és az emberiségnek nem lett volna történelme.

HARMADIK FEJEZET. A tömegek eszméi, gondolkodása és képzelete.