Part 13

– Visszafelé már egész úri módon folyt az utazásom. Mindenütt váltott relais-vel. Két nap mulva Bécsben voltam. Még Komáromban értesültem, hogy az anyám odamenekült s benső barátságot tart fenn azzal a bizonyos főrangu tiszttel a császári hadseregben. Az meg ott szolgált a hadügyminiszteriumnál. Könnyü volt rátalálnom. A viszontlátás jelenetének leirását elengedem önnek. A mama szeret komédiázni; de rossz szinésznő, nem tudta a szerepét. Szeretett volna sirni is, meg elájulni, mikor berontottam hozzá, de nem vitte tovább a fulladozásnál. Én annál jobban tudtam a magam szerepét. Magam mentettem őt ki azért a qualificálhatlan magaviseleteért a legutolsó találkozásunk alkalmával. Magam voltam a hibás. Eszemnek kellett volna lenni, hogy a mama szekerébe ne kapaszkodjam, mikor őt halálra keresi a felbőszült néptömeg. Aztán egyenesen áttértem az idejövetelem indokára. A magyar kormánybiztos Komáromban kiadta a rendeletet, hogy minden bárhol található osztrák bankjegyet a piacz közepén el kell égetni. A mamának is van negyvenezer forintja bankjegyekben, melyeket az árvapénztár az én hozományomból tartott vissza. A pénz úgy gyült össze, hogy ki volt adva adósoknak kamatra. Azok, a mint a kormánybiztos rendeletét megértették, rögtön siettek a német bankóikat felvinni; de nem a várba, hanem a városi pénztárba, hogy legalább a kötelezvényüket visszakapják. És így a mi pénzünket fogják elégetni. Ezért szaladtam ide lóhalálába. Ha a mama most nekem azonnal meghatalmazást ad, én azzal rögtön visszatérek s miután nagy befolyásom van a várbeli parancsnokságra, kieszközlöm, hogy a mi pénzünket ne égessék el, hanem szolgáltassák ki nekem. Én aztán majd a mamával eligazítom a magunk dolgát. Neki is voltak ott rekedt tőke pénzei. Azokat én mind kiveszem.

Ez az előterjesztés megtette a hatását. A pénzkérdés az örökmozdony.

Én a mamának azt levélben is megírtam, a mikor még a közlekedés könnyebb volt, (a Csallóköz felé sokáig nyitva volt az út) hanem a mama, ideges emberek módjára, azt tette a levelemmel, hogy az írásomat megismerve a czímen, fel sem bontotta azt; de elzárta a chautouillejába. Azt gondolta, valami bünbánó esedezés van benne. Most azután, hogy a levelemre figyelmeztettem, előkereste azt, s majd elájult ijedtében, mikor a levelemet felbontotta, meglátta abban az odamellékelt hivatalos hirdetményét a kormánybiztosnak, s abból megtudta, hogy már csak három napi haladék van az osztrák bankjegyek elégetésére kitüzött határidőből.

Nosza hirtelen futni a főtiszt jó baráthoz, onnan a mindenféle katonai főparancsnokságokhoz, a számomra Geleitscheint kieszközölni, azután törvényes meghatalmazást iratni, mely mellett a pénzeket reclamálhatom, s akkor aztán: «egy perczig se késsél, édes leányom!» fiakkerbe ülni és vágtatni Komárom felé.

A visszamenetelnél sokkal kevesebb akadályra találtam, mint a kijövetelnél. Ugyanaz a vértes őrnagy, a ki mint czigányprimást, majd megveretett, csupa udvariasság volt irántam. Ajánló leveleimet elolvasva, a melyekben utazásom czélja is meg volt említve, semmi kétsége sem lehetett, hogy tisztán magánügyben járok, a mely nagyon sürgetős. Még csak meg sem motoztatott. Esze ágában sem volt, hogy öltönyeimet kicseréltesse velem. Akármit bevihettem volna magammal a várba.

A mint az ostromzár-vonalon belül jutottam, letértem az országútról Hetény felé, hogy az én szobafoglyomat kiszabadítsam.

A viszontlátás első örömei után elbeszéltem neki azt az egész történetet, a melyet most önnek előadtam. Annyit mondhatok, hogy sokkal háladatosabb publicumom volt, mint ön. A sensatiós jeleneteknél földhöz verte magát, mint «Hinkó, a hóhérlegény» czímszerepében. S összekulcsolt kezekkel könyörgött a farkasoknak, hogy ne egyenek meg. Esküdött, hogy hogy ha megkaphatja Jelacsics bánt, halálra tánczoltaja, a mért velem kegyetlenül muzsikáltatott magának. Mikor aztán a betanult sürgönyt a titkos irás kulcsa szerint lediktáltam neki, a melynek a végsorai az ő őrnagyi kineveztetését tartalmazták, a hála túlömlő kitörésével kiálta fel: «Királyném! Zenobiám!» Én megtettem őtet őrnagynak, ő megtett engem királynénak, nem lehetett egymásra panaszunk.

– Már most aztán siessünk a várba, mert én nekem is sietős ügyem van ott, megmenteni a vagyonunkat. A házunk már elégett, ha még a pénzünket is elégetik, koldussá leszünk. Ez őtet is sietteté.

– Csak még valamit ki kell gondolnom az expeditio kiegészítéséhez, valami hőstetthez hasonlót.

Ki is gondolta odáig, a míg a várba bejutottunk.

A kiküldött futár visszaérkezése, a magyar főhadparancsnokságtól meghozott sürgöny, általános sensatiót keltett a várban, s elterjedt a városra is.

A várkormányzó azonnal közzé tette, hogy Rengetegi Tihamér kapitány, a hadügyminiszterium által, rendkivüli szolgálataiért, őrnagygyá lett kinevezve.

Következett a visszatért hős tiszteletére rendezett díszlakoma. Az egész tisztikar jelen volt, hölgyek is részt vettek benne. Magam is ott voltam. Még ilyen remekül játszani nem láttam Bálványossyt (pardon! Rengetegit) mint ezen az estén. Ő volt a czigányprimás, a ki negyedmagával keresztül muzsikálta magát valamennyi ellenséges táboron. De mennyi mulatságos tréfa történt vele. Azt hiszem, az egész adomagyüjteményt felhasználta, a mit a czigányokról írtak valaha. Hát mikor arra a rémjelenetre került a sor, a farkasokkal. Az volt a drasticus előadás. A valóság nem volt rettenetesebb, mint a hogy ő előadta. Hajmeresztő részletezés, borzadalmas fantázia! Az asszonyok ájuldoztak, a férfiak szörnyűködtek: csak én nekem volt nevethetném. Mikor aztán megérkeztek a guerillák, hej de vitéz lett egyszerre az én Rengetegim! Ő is lóra kapott s üldözőbe vette a vasasokat. Neki vasasok voltak! Jellachich-huszárral derogált neki verekedni. Dehogy engedte volna el magának azt az adomát a karikásostoros guerilla, meg a vasas közötti párharczról: «Ich parire rechts; er haut mich links!» Végkép dicsőséges volt azonban a visszajövetelének a leirása a Mátyusföldi ostromzároló seregen keresztül. Sötét éjben, hófuvatagos éjszakán, lóháton keresztül vágtatva az osztrák előőrsök között: átugratva a sorompókat, a sáncz-árkokat, a golyók fütyöltek a füle mellett jobbról-balról; a lovát kilőtték alóla; de ő minden esélyre készen, hirtelen felkötötte a korcsolyáit s villámsebesen átkorcsolyázott a Zsitván, a Csilizen, meg még egy pár meg nem nevezett folyóvizen. Igy érkezett vissza a várba. Mindenki el volt tőle ragadtatva. A hölgyek összecsókolták s muskátli levelekből rögtönöztek babérkoszorút a halántékára.

A látszat kedvéért én is csak odamentem hozzá, hogy meggratuláljam ennyi kiállott szenvedésekért és hőstettekért. Hej de akkor egyszerre milyen feszes lett az én barátom. Hidegen meghajtotta magát előttem, lefelé vonva a szája szegleteit s fölfelé a szemöldökeit.

– Madame! Önnel még majd egy kis eszmecserénk lesz! Hát ön hol járt azalatt, a míg én az életemet mindennap százszor koczkára tettem a hazáért! Meg tudja ön mondani, hol töltötte a napjait azalatt?

Én csak elámultam! A szó a torkomon akadt. A vér az arczomba szökött. Éreztem, hogy most minden ember én reám néz. Azon idő alatt természetesen, hogy nem látott senki Komáromban.

– Ha az kiderülne, a mit a világ suttog, hogy ön az alatt Bécsben járt! De nem! Ezt nem hihetem el.

A nagylelküsége még jobban megalázott, mint a vádja.

Én félvállról feleltem neki.

– Mi köze önnek hozzá, hogy én hol járok-kelek? S azért is úgy tettem, mint a ki nem szégyenli magát. Elkezdtem beszélgetni más fiatal tisztekkel.

Aztán nemsokára elhagytam a lakomatermet.

A mint a vár-pavillon hosszú folyosóján végig haladtam, Rengetegi utánam futott és utolért.

– Az ördögök vannak önnel? mondám én; hogy a társaság előtt engem vádol és gyanusít; mintha áruló, vagy nem tudom még, mi volnék.

– Csitt, Zenobiám, királyném. Értsük meg egymást. Nekem a féltékenyt, a haragost kell játszanom, épen a kegyed érdekében. Menjünk a szobánkba, ott majd mindent elmondok.

Mikor aztán magunkra maradtunk, bezárt ajtónál, akkor szépen felvilágosított.

– Kegyednek a pénzéről van szó.

– Ahá!

– Nekem a sok magasztalás, elismerés, ovátió s más afféle csemege között az igazi harapnivaló forgott az eszemben. Négyszem között azt mondám a kormánybiztosnak, hogy ha már valami megjutalmazásra gondolnak, hát tegyék meg a kedvemért, hogy annak a hölgynek, a ki szívemhez oly közel áll, a városi pénztárban talált vagyonát ne adják át a lángoknak; hanem engedjék neki magához venni. A szigoru jellemü hazafi azonban kérlelhetetlen volt, mint egy Brutus: «Soha! A mit lefoglaltunk, azt elhamvasztjuk, ha a saját apámnak a vagyona volna is. Kivételt senki kedvéért nem tehetünk. Mit mondanak azok a szegény emberek, a kiknek a tiz-husz forintocskáját autodafé lángjainak átadjuk, ha a gazdagok negyven-ötvenezer forintját meg repülni hagynók. Égni fognak!» Ezt haragos arczczal mondta. Azután csendesebb hangon hozzá tevé: «Egyébiránt, az elégetés végrehajtásával önt bizom meg».

Kezdtem már érteni a dolgot.

– E szerint minekünk okvetlenül brouilliroznunk kell egymással. Haragba kell jönnünk. Pár nap mulva megtörténik az autodafé. A piacz közepén lesz a máglya. Én egyenkint hajigálom a bankjegy csomagokat a pattogó hasábok közé. A legtestesebbnek a fölemelésekor magasztos arczczal elkiáltom önnek a nevét. Ez is vegyüljön a lángok közé. Kegyed legyen ott a kenyérsütőnék csarnoka alatt, és átkozódjék. Tudja azt az átkozódási jelenetet Deborahból? Az autodafé után egy élénk elválási scena. Egymásnak az emlékeit a lábaihoz dobáljuk. Én önnek azt a himzett vánkost, melyet névnapomra készített. Abban lesznek a kegyed és a mamája megmentett pénzei. Aztán el innen gyorsan! Vissza Bécsbe.

– Hát a csomag, a mi el fog égni?

– Azt csak bizza rám. A Komáromi Ujság példányai épen olyan jó tüzet adnak.

Minden az instructio szerint történt.

És megmentettem a vagyonunkat s ismerjük el, hogy ez okosság volt mind tőlem, mind a barátomtól. Senkinek sem vétettünk vele. Csak azt hoztam el, a mi az enyim.

Mi azután, formaszerint, mások hallatára, összepöröltünk. Rengetegi barátom kitünően játszotta Othellót, én azonban nem játszottam Desdemonát, hanem Gonerilt; a legbecsmérlőbb kifejezésekkel illetve az eltaszított imádót. «Minek önnek egy zászlóalj? Elég önnek egy «trupp» is». Erre halkan közbe is szólt: «Hallja, most mindjárt azt mondom, a mit a molnár mondott a vargának, hogy: «Szálljak csak le a keresztről!» Miután az ismerőseinknek nem sikerült bennünket kibékíteni, ünnepélytelenül elváltunk s én visszamentem Bécsbe.

Utközben ismét betértem az osztrák őrnagyhoz. Megmutattam neki a magammal hozott pénzt; természetesen nem kötve az orrára, hogy mi módon jutottam hozzá. Olyan barátságos volt, hogy még levelet is küldött általam, a bécsi jó ismerősünknek, a mama ezredesének. Beszélgetés közben előhozta, hogy Komárom új várparancsnokot kapott, Guyon Richárdot. Ő már értesítve volt erről. Én biztosítám felőle, hogy a komáromiak még nem tudják. «No csak arra vagyok kiváncsi, hogyan fog az új várparancsnok, a fejünkön keresztül, a várba repülni? Ha erre jön, szívesen látom egy kis «úrvacsorájára». Németül még szebben hangzik: «Das letzte Abendmahl».

(– Pedig azért Guyon még is keresztül törte magát a várig s az úrvacsorája az őrnagynak maradt.)

– Képzelheti ön a kedves fogadtatást, melyben részesültem, midőn a mamához újra visszakerülék Bécsbe, s a pénzét átadtam. Karjai közé zárt, csókjaival elhalmozott, könnyeivel elárasztott, egyetlen gyermekének nevezett. Én a saját apai örökségemül rám maradt negyvenezer forintomat betettem a bécsi takarékpénztárba. A hozományom többi része Bagotay Mukinál volt még: kivéve azt, a mit együttlétünk alatt elköltöttünk. Ez is megkerült; de hogyan?

A mint tavaszszal a hadi koczka megfordult, Komárom föl lett szabadítva az ostrom alól, én is siettem vissza otthonunkba. A mamának azt mondtam, hogy sürgős feladatom újra fölépíttetni a leégett házunkat, csak a tető égett le; a boltozatok megmaradtak. Ő helyeselte elhatározásomat s büszke volt rá, hogy ilyen okos és vállalkozó szellemü leánya van.

Én csakugyan hozzákezdtem a házunk újra felépítéséhez, felhasználva a várfelszabadítás s a második ostromzárolás közötti boldog időt. Én bécsi tartózkodásom alatt, folyvást a katonai körökkel érintkezve, már láttam előre, a mi be fog következni. Minek tépjem fel ezt a sebet? Minden illuzióm oda volt. Az én hősömet is megtanultam közelről ismerni, mondhatom, a kuliszszák mögül. A «Világ ura» ott könyörög a szabójának, hogy csak a jutalomjátékáig várjon a kontójával, s akkor egyszerre fellép a diadalszekérre, melyet elfogott királyok vonnak ki a szinpadra, s declamál a meghódított Konstantinápoly népének! Hanem egy dologban teljes bámulatomat vívta ki Rengetegi őrnagy: a strategiai tudományában.

(Áh!)

– Bizony «áh!» Én olvastam első Napoleon, olvastam XII. Károly hadjáratairól; de annyi hadászati furfangot mind valamennyien nem fejtettek ki, mint a mennyit kitalált az én hősöm azon feladatnak sikeres keresztülvitelében, hogy az ember, mint főtiszt, szüntelen részt vegyen a legválságosabb ütközetekben, a nélkül, hogy valaha a saját személyét valami kilőtt golyónak az útjába engedné tévedni. Mindig talált valami «kiküldetést»; a mivel elskizzirozhatta magát. S ha én egyszer-egyszer szemére lobbantottam ez önszeretetét, azt mondta: «Nekem kötelességem van a művészet iránt; ha féllábamat ellövik: nem játszhatok többet». Hanem azért aztán, ha vége volt egy ütközetnek, ki volt a nagyobb hős, mint ő? Mások csak aratták az ellenséget, de ő csépelte! Valami rettenetes az, mikor egy nő azt tapasztalja, hogy az eszményképe folyvást hazudik. Olyan forró, lángoló meggyőződéssel hazudik, hogy nem mer benne senki kételkedni. Vajjon az is mind ilyen «igaz»-e, a mire én előttem esküdni szokott.

Én az alatt folytattam az építkezést, minden építőszer méreg-drága volt; de pénz is volt sok. Hogy honnan támadt a sok pénz? azt is elmondom. Az orosz seregek már benn voltak az országban. A spekuláns fajta már vette észre, hogy a nemzet ügye hanyatlóban van. A magyar hadseregek mindenütt visszavonultak. Ekkor Klapka egy diadalmas ütközetben felszabadítá Komáromot az ostromló sereg alól, kicsi híja, hogy el nem fogta az egészet. Erre az az egész vidék egyszerre feléledt, új győzelmek sorát látta bekövetkezni. Most azután mindenünnen, az egész országból tódult oda a megriadt vállalkozók, szállítók fajzata, a kinek a táskája tömve volt magyar bankóval s vásárolt mindent, a mi csak megvehető; olyan árakon, a minőt csak kértek az eladók. Hát az én Bagotay Mukim is felhasználta ezt a szerencsés korszakot financziáinak rendezésére. Eladta a gulyáit négyszeres árért. A kapott árt, magyar bankóban aztán beküldé a Komárom városi letéti pénztárba, mint az én visszafizetett hozományomat. A város is igyekezett a kapott bankókat azon melegében az én kezembe juttatni; de még magam is siettem azokat az építő mesterekre rásózni, s valószinű, hogy azoknak sem ragadt a pénz a tenyerükhöz. Nem jut önnek eszébe a társasjáték, a mivel gyermekkorunkban mulattuk magunkat, hogy egy szalmaszálat meggyujtottunk s aztán körben ülve kézről-kézre adtuk; a kinek utoljára úgy a körmére égett a szalma, hogy el kellett dobnia, az volt a vesztes. Ilyen szalmaszál volt az én hozományom, a mit a férjem visszaadott. Az anyai ház teteje a szalmacsutak, a mi megmaradt belőle. Csak az az összeg, a mit a bécsi takarékpénztárnál letettem, van még a világon. Aztán meg a Rengetegi Tihamér. De az sem maradt meg, mert visszaváltozott Bálványosivá. Most itt vagyunk, összeköt bennünket egy közös komédiajátszás. Reggeltől estig minden szó hazugság, a mit másoknak mondunk, meg a mit egymásnak mondunk. Még az sem igaz, hogy Rengetegit valami üldözés fenyegetné, mert a komáromi capitulatiónál ő is megkapta a menlevelet, mely életét és szabadságát biztosítja. Nem az az ő baja. De el akarja tagadni az egész vendégszereplését a forradalom alatt, hogy mint Bálványosi szinházdirektor megnyerhesse a szükséges concessiót. Engem folyvást arra ösztönöz, hogy menjek fel Miskolczra a kormánybiztoshoz s tegyek lépéseket az ügyében.

(– Értem.)

– Dehogy érti ön. Ez nem az a chablonszerű közbenjárás, a minőt románokban és drámákban látunk, hogy egy szép asszony elmegy könyörögni a hatalmas zsarnokhoz s bájainak az árán vásárolja meg az üldözött férj, szerető, hős életét és szabadságát. Oh nem! Az én hősöm nem plagiátor. Neki eredeti eszméi vannak. Ő azt kivánná tőlem, hogy menjek oda a hatalmas úrhoz és mondjam el neki, hogy az egész debreczeni expeditió, melyből már egész hősköltemény támadt, nem az ő «bűne», hanem az enyém. Én voltam az a czigányprimás, a ki Jellachich bán előtt muzsikált s rajta keresztül megszökött; én vittem el a sürgönyt a magyar kormánynak. Egyszóval: áldozzam fel magamat érte.

(– Pfuj! Pfuj! És ön mégis szereti ezt az embert!)

– Hát mit csináljak? Senkim sincs, rajta kivül a világon. Aztán külömben olyan mulatságos, bohó fiu. Egész nap hol veszekedünk egymással, hol vigadunk s ez a változatosság teszi kellemetessé az életet.

Hanem azért mégis leborult a földre és arczát a zöld mohába dugta el. Olyan jó kedve volt!

– Ne adjak jelt a barátomnak, hogy kijöhet már az odujából?

– Jó helyen van: ne háborgassuk.

– Azt csodálom, hogy kegyed még rá nem jött arra az igen közel álló gondolatra, hogy ennek az egész bujkálási színjátéknak egyszerre véget vessen. Kegyednek van külföldi útlevele. Abba beírhatná a jó barátját az utitárs rovat alatt, mint komornyikját, vagy mondjuk «major domus»-t; szépen kivihetné magával Nápolyba, vagy Párisba. A bécsi takarékpénztárba letett tőkepénzének a kamataiból ott gond nélkül megélhetnének.

– Tudom.

– Hát miért nem teszi meg?

– Mert nem akarom.

S e szónál olyan csodálatosan tekinte rám azokkal a kimagyarázhatatlan titkú szemeivel, a mikben össze van keverve ég a pokollal. Csillagfény a mélységben.

XIV. FEJEZET.

A DAEMON-CSÁB.

Ott hagytam el, hogy a hölgy valami bűbájos tekintettel nézett a szemembe.

Aztán egyet vont a vállán, leheveredett a tüzrakás mellé s elkezdve a hamut szétfujni, megpróbálta lángra kelteni az alvó parazsat.

– Nekem nem jó tanácsot adni; mert én annak mindig az ellenkezőjét teszem meg. Beszéljünk inkább önről. Hát önnek mi a sorsa most?

– A mi a féregé, mikor báb alakban van.

– Ugy-e, hogy nem ok nélkül mentem el önhöz azon az estén, a mikor majd kivert a szobájából: pedig én csak azért mondtam azt, mert meg voltam rémülve, hogy önre mi vár ezen az uton, vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság.

Itt elfulladt a szava, az álla, ajka görcsösen rángatózott, a szemei megteltek könynyel.

A könnyező hölgy veszedelmes!

Én nem siettem letörülni a könyeit.

Hideg cynismussal feleltem rá.

– Hát, édes barátném, minden pályának megvan a maga maleficiuma: a tengerészre a vizbefulladás, a katonára a meglövetés vár, az orvos ragálynak eshetik áldozatul; a tükörcsináló csontszuban szenved; a bányászt megöli a bányalég; a ki politikában dolgozik, azon megesik, hogy felakasztják, leguillotinozzák.

– Nem! Nem! Ezt nem fogják tenni! – kiáltá hevesen, megragadva a kezemet mind a két kezével.

– Hiszen magam is azon vagyok, hogy ne tegyék. Azért rejtem el magamat ide, a világ háta mögé.

– De meddig tarthat ez így? Mi jövendőt lát ön maga előtt?

– Egyelőre úgy vagyok, mint a lábbadozó beteg, a ki eleinte nem mer nagyobb sétát tenni, mint a ház kapujáig. Arra gondolok, hogy talán itt, ebben a völgyben kezdhetek egy kis gazdaságot s elfelejtem a dicsőségről való álmaimat. Szántok, vetek.

– Szép! És a neje?

– Ő is ide fog jönni hozzám.

– S azt kegyed komolyan hiszi? Hogy a neje ide fog költözni önhöz, egy olyan agyaggal padlózott, nádfedelü házba, a milyenben mostan lakik?

– Palota ez, ahhoz képest, a minőben a debreczeni korszak alatt laktunk. A mikor a feleségem maga főzött, mert cselédünk sem volt: annál jobban szerettük egymást. A kis házban közelebb vannak a szivek egymáshoz, mint a nagy palotában.

– Ez lehetett akkor. Én is próbáltam hasonlót. De az egészen más. Mikor az embernek olyan fényes reményei vannak, akkor nem fáj a nélkülözés; azt hiszszük, majd vége lesz. De megkezdeni a nyomort, azzal a tudattal, hogy ez így tart majd holtig – ilyen lemondás nincs. Kivált asszonynál! Higyje el nekem. Én ismerem a magam nemét. Az ön asszonya, a ki a müvészi dicsőség tetőpontján áll most, nem hagyhatja el azt a fényes életpályát. Nem! Még ha angyal volna ön, akkor sem.

Nem tudtam az álláspontomat védelmezni ellene. A rideg való az ő részén volt, az enyimen csak a hit, a képzelet.

– Én bizom a nőm igéretében, hogy engem e sulyos helyzetemből meg fog szabadítani.

– Nem tudom elképzelni, hogyan? Azt nem teheti, a mit én tehetnék Bálványossiért, hogy előálljon, önmagát bevádolni: «Nem «ő» volt az, a ki márczius 15-én a szabadságot proclamálta! Nem ő irta azokat a lélekfelköltő czikkeket a nemzethez; nem ő szerkesztette azokat a hirlapokat; nem ő járt a hadsereggel a csatákban; nem ő buzdította a honvédeket Buda ostrománál, hanem én». Az ön bünét nem veheti magára az asszony.

Nevetnem kellett rajta.

– Azt nem is adnám oda!

– No de hát, tegyük fel, hogy valami utonmódon sikerülne egy nagy müvésznőnek, egy hires szépségnek kieszközölni a bujdokló férje számára az amnestiát: (e közben a szemei szögletéből gyilkoló méregnyilakat lövöldözött felém) hát aztán mi lesz önből akkor, ha a felesége közbenjártára, mint megkegyelmezett rebellis Pestre visszakerülhet? Az az ég, az a föld, a mit imádott, elveszett. Nincs többé költészet. Nincs se hirlap, se kiadó, se közönség. Mit fog ön kezdeni? Beáll ujból egy prókátor műhelyébe napszámos akta-másolónak, idézőlevelek kihordójának, itéletek expediálójának? vagy fordít vigjátékokat (protectio utján) ötven forintért a nemzeti színháznak; vagy fest arczképeket jó módú hentesnékről öt forint honoráriumért? vagy éppen nem tesz semmit, hanem él a felesége mellett, mint a «müvésznő férje» s elnézi, hogy vesződik egy asszony az egész háztartás terhével; végzi a legfárasztóbb munkát; játék után agyonkínozva, felizgatva, fájó idegekkel hazajön; félbetegen is siet a színpadra, hogy a játékdiját el ne veszítse, s a mikor egy kis pihenő ideje volna, akkor szalad vendégszerepelni egyik kis városból a másikba, hogy egy kis pénzt szerezhessen össze, a mivel a zsidónéit kielégíti, akiktől a jelmezeihez a kelmét vásárolta; s mind ezt a férj elnézi tétlenül, legfeljebb annyit segíthet, hogy a felesége jelmezeire felrajzolja a virágokat, a miket az maga kivarr.

– Nem fog örökké így tartani, majd jönnek más idők.

– Más idők? azokra gondol ön? Ez az, a mitől én legjobban rettegek. Én önt jól ismerem. Ön nem az az ember, a ki megtud nyugodni abban, hogy a mi elmult, az nincs többé; ön nem fogja soha elfelejteni azt, hogy mi volt valaha, még kevésbbé azt, hogy mi akart lenni egykor. A «dicsőség gloriája!» Az nem olyan könnyen elfelejthető, mint egy elkobzott gyémánt ékszer. Ön ismét bele fog menni abba a balvégzetbe, a miből egyszer kiszabadult.

Ez az asszony keresztül lát a lelkemen; olyan ügyetlen arczom van, mely soha sem tudott titkot tartani: olvasni hagy a vonásaimban, mint a nyitott könyvben. Ha megijedek, hiába mondom, hogy bátor vagyok; ha haragba jövök, hasztalan tettetek nyugalmat; nem hiszik el. Még alkudni sem tudok; kiszámítják az arczomból, hogy mit adok, mit veszek? Ez a nő meglátja még azt is, hogy hol bolyong titokban az én lelkem, messze a távolban; egy dicsőségesen feltámadt magyar hazában. S az a szántóvető életről való beszéd csak olyan, mint egy hagymázbeteg viziójának összefüggéstelen motyogása.