Part 14

– Hát legyen úgy, a hogy kegyed mondja. Ugy van. Olyan erős a hitem, mint Péteré, ki a tengerre mert lépni, hogy mesteréhez eljusson. Ha megcsal is a hitem és elmerülök. Morzsákra törhette a sors, a miről álmodtam: ébren hozzáfogok a morzsákat összerakni. A mit Isten a lelkemnek adott – jó kedvében, vagy rossz kedvében – azért vagy élek, vagy meghalok! Ha élek, tornyot építek hazám dicsőségéből, ha elbukom, a sirom oltárrá lesz. Hiába reszket ez a gyáva hustömeg minden izében. Nem vagyok se hős, se óriás; megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál előtt, könyre fakaszt a fájdalom, – de az utamról le nem lépek. Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek «Sajó»:[4] ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.

A hölgy ijedten kapta meg mind a két karomat.

– Az Istenért, vigyázzon. Ha hátralép, lebukik a szikláról.

– De nem lépek hátra!

– Hallgasson rám csendesen. Ne jőjjön indulatba. Üljön le ide mellém. Ne féljen tőlem olyan nagyon. Nem vagyok én csábitó dæmon. Semmi szavam nincs az ön szavai ellen. Tegye azt, a mit a lelke parancsol. Hisz én sem akarok egyebet. Hiszi-e ön, hogy nekem jó szivem van?

– Azt hiszem, hogy nagyon is jó.

– Lehet, hogy mindaz vétek volt, a mire szívem rávitt; őrült voltam, vak voltam, szenvedély vitt rá; de a mit ön felől éreztem, azzal a mennyországba is elmehetnék. Mikor egyedül vagyok, mindig önnel vagyok s ha gondolkozom, önről gondolkozom. Én is azt kivánom, hogy ön fusson tovább, fölfelé, azon a meredeken, a melyen megindult; de hát lehet-e az itt? ólomsulylyal a lábán, lakattal a száján, kényszerzubbonynyal a testén?

– Azért viselem, mert nehéz.

– De mennyivel fényesebb volna e küzdelem sikere, ha azt ön a külföldön folytatná. A szabad Francziaországban. Gondoljon rá, hogy ha ön most Párisban megjelenne, a franczia irodalom koriphæusai tárt karokkal fogadnák. Ön jól tud francziául; stylusa, irásmodora, költészete szakasztott mása a franczia költőkének: önt a franczia közönség a saját költői sorába emelné s ott azután írhatna Magyarország dicsőségéről, szenvedéseiről, hősi küzdelmeiről, népe rokonszenves tulajdonairól szabadon, egész szíve szerint s azt olvasnák milliók és milliók: a kerek világ, nem egy maroknyi közönség, mint idehaza. Ott gazdag úr lenne, itt pedig napszámos. Énekelhet ön idehaza, akár egy Tyrtæus: a külföld nem hallja meg, de ha odakinn, egy nagy nemzet, egy világváros közepett emeli föl a szavát, az olyan lehet, mint Józsue kürthangja Jericho előtt.

Ah, milyen csábító volt ez a panoráma: a dæmon elragadóbb képet nem tárhatott a megkisértett Jézus elé, mint ez a nő én elém. Franczia íróvá lenni! A nemzetek legdicsőbbikének a vállára emelkedhetni! A mi itthon csak ostorpattogás a kezemből, az ott villámdörgés volna!

– De hát az lehetetlen. Hogy gondolhatnék én arra, hogy innen Tardonáról átvergődjem Francziaország határáig? Keresztül a saját hazámon, Ausztrián, Németországon, útlevél nélkül, pénz nélkül, félázsiai öltözetben? Ez annyi volna, mint egyenesen levetni magamat a hegytetőről, abban a hitben, hogy repülni tudok.

– Hát én erre igen jó tervet tudok önnek mondani. Nekem van angol útlevelem. Elmondtam önnek, hogyan jutottam hozzá? Önön kivül nem is tud róla senki, hogy ez útlevél nálam van; csak a hivatalos közegek, a kik útközben láttamozták. Ebben az útlevélben az útitárs rovata kitöltetlen. Ön az elébb azt mondá, miért nem irom belé Bálványossy nevét és személyleírását? Hát most felelek rá. Őt senki sem üldözi; most jó helyen van, majd ha elfogy az élelmiszere, előjön és szépen megél. – Én mindig arra gondoltam, hogy ezt a rovatot az ön nevével töltöm ki. Nem kell egyebet feláldoznia, csak ezt a kis bajuszát és szakállát, s aztán nem beszélni útközben más nyelven, mint francziául és németül. – Titkáromnak nevezném. Én magam angol lady vagyok. Nem kellene Bécs felé menni. Boroszló felé nyitva az út. Pénzem van, mindkettőnk számára elég. Azt a száz aranyat, melyet Debreczenben kaptam, még most is tartogatom. Ez Párisig uri módon elég. A bécsi takarékpénztárban letett tőkepénzemet ott is hagyhatom, utánam is küldethetem s annak a jövedelme, szerény igények mellett, elég arra, hogy kezdetben ön megélhessen Párisban, a nélkül, hogy az emigratió-cassához folyamodnék. Ha egyszer aztán elfoglalja ön a helyét a kül-irodalomban, akkor nincs szüksége önnek senki támogatására többé. Ön vissza fogja nekem téríteni, a mit tőlem kölcsön kapott. Csak kölcsön, semmit ajándékban. Még kevésbbé cserében. Még csak egy meleg kézszorítást sem. Én önre nézve nem vagyok egyéb, mint egy proselyta, a ki a prófétájának az útját egyengeti.

Csábító volt maga a kép is, még inkább, aki azt elém tüntette.

Szabadnak lenni! Megmondhatni a nevemet büszkén, mindenkinek, aki szemben jön rám! Nem rettegni idegenek lábának dobogását az ajtóm előtt! Nemes, nagy szellemek társaságában küzdhetni a soha le nem győzhető eszmékért!

Hogy világítottak előttem a szemei, mikor ezeket elmondta! Mint álnapok a «halo» fényívében! S az arcza olyan őszinte volt, mint egy gyermeké. Esküdni lehetett volna rá, hogy ez egy ártatlan szűz, a kinek először nyilik meg a szíve igaz érzelmek előtt. A kezei össze voltak kulcsolva, mintha könyörögne.

Ha csak egy hajszálnyit megingok, le kell szédülnöm ebbe az örvénybe.

Ah! Mennyire más ember lett volna belőlem! Ha én akkor ő vele elfutok, most én volnék a realista irók czéhmestere: mert eroticus láng, satyr véna és luxuriosus[5] fantazia bennem is volt annyi, mint azokban; de nem használtam – azért, mert magyar közönségnek irtam. Ma milliók olvasnák a munkáimat s átkoznának az apák és anyák, a kiknek a gyermekeit megrontám lészen. Én meg nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve, a mit, mint idealista író nem birtam megszerezni.

S hová csapongott volna még velem ez a gyeplőt vesztett szenvedély egy ilyen csábító calypsoi alakkal összeforrva, a kinek minden mozdulata gyönyör, minden szava csáb, a ki maga a megtestesült paradicsomi kéj! És én huszonnégy esztendős voltam akkor!

Egy józan gondolat maradt a fejemben.

– Én itt maradok a hazámban, mondám röviden.

– Mi oka van rá?

– Nem hagyom el azokat, a kik az én szavamra keltek fel, – ha a földön fekszenek, fekszem közöttük én is. Kiveszem a részemet a szenvedésből, a mit magam idéztem fel.

– Hisz nem kell önnek örökre künn maradni. Hát nem élteti önt a remény, hogy egyszer diadallal fognak visszatérni azok, a kik kimenekültek. Akkor ön is a megszabadítók élén fog visszatérni.

Még ezt a fegyvert is ellenem fordítá!

Oh, be gyönge pánczél volt, a mi védett. Csupán egy szó.

– Szavamat adtam, hogy nem megyek el innen, mondám csendesen.

– Kinek?

– Annak, a ki szavát adta nekem, hogy fel fog itt keresni.

– A nejének?

– Igen!

– S hát aztán, ha fölkeresi?

– Akkor szabadulást fog a számomra hozni.

– Hogyan? Mi módon?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja, és mégis hiszi?

– Egész szívemből hiszem.

– És arra nem gondol ön, hogy ennek a megszabadulásnak ára is lehet?

– Ezt a gondolatot leseprem magamról, a hányszor feltámad.

– Ön hisz asszonyi hűségben, asszonyi erényben?

– Hiszek!

– Akkor ön nagyon boldog ember.

Én e beszéd alatt folytattam a rajzolásomat, ő figyelmeztetett egyes tárgyakra, a miket itt-ott kifeledtem.

Majd egészen közönyös beszédet kezdett az időjárásról.

– Nézze csak! A vén erdésznek aligha be nem teljesül a jóslata. Az ég egészen beborul. Még itt lep bennünket a havazás.

– Talán elő lehetne már idézni a barátunkat a rejtekéből?

– Oh, az nagyon könnyen megy. Csak egy jelkiáltást kell neki adni. Ezt ő választotta magának «Ivanhoe» regényből, a hős kürtjének a szavát «wasa hóa!» Erre a szóra rögtön előkerül.

– Valóban alig tudok már rajzolni, oly sötét lesz a vidék.

– Ön tehát csakugyan vissza akar menni abba a kis faluba, oda alant?

– Igen.

– Oda talán hír se jár a világból?

– Az tetszik benne legjobban nekem.

– Ön talán azóta sem hallott semmit a künn történtekből, a mióta ide került?

– Semmi örvendetest.

– Rettenetes világ! Hát mivel élnek ott az asszonyok ha még nem is pletykáznak?

– A gyermekeik ruháit varrják.

– Ön talán még azt sem hallotta, hogy Petőfiné férjhez ment?

Ah! Ez orgyilkos döfés volt! Kiszámítva megczélzott mérgezett nyil; éppen oda lőve, a hol a pánczél nyilást ád.

– Mit beszél kegyed? kiálték én fel egész indulattal.

– Hát egy tényt, a mit mindenki tud.

– Petőfi neje? Hát Petőfi?

– Az elesett a segesvári csatában.

– Ki látta őt elesni?

– Egy honvédtiszt, a ki bizonyítványt is adott róla. S ez elég volt az özvegynek, hogy rögtön oltárhoz lépjen egy másik fiatal iróval, a ki nem olyan délczeg dalia ugyan, mint az ön barátja volt, de köztiszteletben levő, jó társadalmi állásu férfi, a ki nejének nyugodalmas sorsot tud biztosítani.

Oh, hogy járta keresztül-kasul a szívemet ennek az asszonynak minden szava!

Hiszen most már, évek után, én is azt mondom, hogy jól tette szegény Julia, hogy egy derék jó emberre bizta a sorsát. Gyermeke volt, a ki iránt kötelességei voltak. De akkor, óh, ennél lesujtóbb hir nem csaphatott volna le a fejemre. Martyrjaink kínhalála nem volt oly rettenetes hír nekem, mint az, hogy a vértanukat – elfelejtik.

Hogy még Petőfit is elfelejtheti az asszony!

Az az asszony, a kit a költő lánglelke sugáraival vett körül!

Hogy az a költő magát halhatatlanná tudta tenni az egész világ előtt, csak az előtt nem, a kit imádott.

Hiszen igaza volt a nőnek, legyen üdve a túlvilágon. Ott biztosan Petőfi is megbocsátott neki; az idvezültek igazságosak; hanem énnekem a poklot nyitotta meg ez a hírmondás.

Ha az én ledőlt bálványom fölött ilyen hamar összenőhetett a fű, hát én mi vagyok akkor? Fába szorult béka, a kinek hivatása száz esztendeig élni a fakéreg alatt!

– Nem hiszem! Nem hiszem el! Nem hiszem azt!

Kaczagott rajtam. «Vergődhetel már!»

A fejem tetejétől a sarkamig megteltem keserűséggel.

Hát ha ez megtörténhetett; mért ne jöhetne az a másik utána, hogy egy másik elbukott költő elfeledi a fogadását, a mit az asszonyának tett s megfogja a régi ideáljának a kezét és elfut vele a világba. Visszatorlás ez!

A két szeme lángolt, mikor így nevetve nézett rám.

Mintha tudná, hogy megsebesített s kihívna, hogy álljak rajta boszút.

Összetörte a bálványomat! Az asszonyszívbe vetett hitet.

Egyik asszony olyan, mint a másik!

… Nem! Nem! Nem! Az enyém nem olyan.

Odaálltam a meredély szélére, a két tenyeremből szótülköt csináltam s hangosan kiáltám a völgybe:

«Wasa-hóa!»

Az erdei viszhang visszakiáltá a szót.

És nem sokára lehetett hallani oda alant a büszke refrainet.

«Mindent, kit útban lát, Kegyetlenül halálra bánt; De hogy ha lát egy szép leányt Ahhoz igen galánt.» Reszkess! Kerüld a hizelkedőket! Inkább nevezd te őket Diavolo, diavolo, diavolo!»

A mint a dal közeledett, én is összepakoltam a táskámat s fogtam a botomat, búcsúzni készen.

– A miről most beszéltünk, azt felejtsük el.

Ezt mondtam én.

– Hát beszéltünk mi valamiről? Én nem tudom! felelt rá a tengerszemü hölgy. Két befagyott tengerszem világított felém.

«Agyiő.»

«Agyiő.»

Meg voltam felőle győződve, hogy soha sem látjuk többet egymást.

Nem vártam be, míg a barátom megint kikapaszkodik a völgyből. Majd feltalálják egymást. A hó elkezdett már szállingózni. Megindultam hazafelé.

Útközben elővett a hóesés; csaknem eltévedtem az erdőben.

Korán beesteledett. Mire a hegyről leértem, egészen sötét volt.

Még sötétebb volt az, a mit az agyamban hordtam. Az a fekete gondolat, hogy nincs a világon szeretet, nincs emlékezet többé! A hol elestünk: ott hagynak.

Az egyikünk meghal és nem gyászolják meg, a másikunk élve marad s gyászolja maga magát.

Milyen szép sorsa van egy kidőlt fának! Azt befutja a repkény.

Ha engem most itt széttépnének a vadállatok, azt sem tudná meg soha senki, hol vesztem el?

Végre rábukkantam a hársas forrásra.

Ez már jó kalauz. A patak ott folyik el a Csányiék háza mellett, ennek a partján sötétben is hazatalálok.

Vádolt a lelkem, hogy annyi időt eltöltöttem ott a «Pogányoltáron», azzal a «más» hölgyével!

A hó egészen betakarta már a mezőt, melyet a hármas patak kigyózó futásban szelt keresztül. A fákon még rajta volt az őszi lomb, koronáik görnyedeztek a hóburok alatt.

Olyan szomorú volt az egész tájék; olyan szomorú az én lelkem.

Mint valami reménycsillag villant elő egyszerre annak a kis háznak az ablakfénye, a melyben én tanyázom. A falu végén állt, legszélső ház volt.

Ki voltam fáradva testben, lélekben, midőn e kis lakházhoz megérkeztem.

Nem volt annak se udvara, se kerítése. Szabadon állt künn az út mellett, szekerek, ekék ott álltak a félszer alatt. Nincs itt tolvaj.

A ház ajtaja maga sincs bezárva, egy kis folyosóra nyilik. A folyosóról aztán jobbra van a konyha és a kamra, balra a lakószoba, azontúl a benyiló, az én hálószobám s egyúttal a padlós díszszoba. A többiek csak földesek.

A konyhaajtó is nyitva volt, a nyitott tűzhelyen nagy tűzrakás lobogott. Az én háziasszonyom, a szolgálójával együtt, nagy sütés-főzésben volt.

Mikor szerencsés jó estét kivántam neki, olyan tréfás mosolygással zsémbelt rám.

– Ejnye! ejnye! Hát oly soká kellett haza kerülni? No csak menjen be a szobába. Mindjárt készen lesz a vacsora.

Én beléptem a szobába.

A befütött kályha mellett ott ült a feleségem.

A kitörő öröm minden egyebb gondolatot kitörült a szívemből.

Nem tudtam mit mondani. Nem akartam elhinni, hogy itt van, míg ölembe nem vettem, át nem szorítottam a két karommal.

Hát még is van, van, van. Hűség, szeretet, emlékezet.

Ő aztán elmondta nekem, igen röviden, milyen beteg volt, előbb akart jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről, álnév alatt szerzett útlevéllel. Sok baj érte az uton. A hófuvás miatt eltévedt a Bükkben a hosszú uton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a farkasoktól, a miknek az ordítása az erdőből kihallatszott.

Én az alatt azt a lelki torturát éreztem végig, mikor az ember egyszerre arra is hallgat, a ki beszél, meg arra is, a mit azelőtt hallott: látja az egyik alakot is, aztán meg a másikat is.

A jó házigazdám, a derék Csányi Béni, az asztal mellett ülve, csak úgy dörmögte a szakállába: «ez ám az asszony; ez aztán a feleség!»

No de, most már semmi baj, csakhogy ismét együtt vagyunk!

De meddig vagyunk együtt?

A nőmnek holnapután már vissza kellett térni. A szinházigazgatóság csak lopva engedett neki négy napi szabadságidőt. Ötödnap már játszani kell.

Majd vége lesz a rabságnak!

Nőm elővette a keblébe elrejtett papirdarabkát; kicsiny kis szürke czédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak a záloga. Egy komáromi menlevél.

Olyan egyszerű módszere a megszabadításnak, mint a Columbus tojása.

Mikor Komárom vára kapitulált, az ottani várőrség tisztjei menlevelet kaptak, mely életüket és szabadságukat biztosítja s a besoroztatástól is fölmenti. Egy ilyen menlevelet szerzett meg számomra a feleségem. Igen egyszerű módon. Szigligetinek volt egy testvére a komáromi várőrségben, Szatmári Vincze (ez volt a családnevük); az iratott be engem a kapitulált tisztek sorába, mint honvédhadnagyot s elhozta a nevemre szóló menedéklevelet a feleségemnek.

Ezért kellett nekem rejtekben maradnom.

Tehát az olajág két levelét már meghozta az én «galambom»: «élet» és «szabadság». De hát a harmadik?

Még az várat magára. Még nem szabad innen kimozdulnom. Várnom kell, míg másodszor is visszajön értem. Mert a felől már biztosítva vagyok, hogy el nem itélnek; de azt megtehetik velem, hogy internálnak a születési helyemre, Komáromba s az új kínszenvedés volna rám nézve.

Akkor aztán azt kérdezte tőlem:

– Hát te gondoltál-e én rám azalatt?

Ha én erre azt nem felelhettem volna: «mindig csak terád!» s ha ezt mondva, őszintén, igazán nem nézhettem volna a szemébe, hát akkor megérdemeltem volna, hogy összetépje azt a menedéklevelet s a rongyait az arczom közé vágja!

XV. FEJEZET.

CSUDADOLGOK, A MIKET NEM MUTOGATNAK PÉNZÉRT.

Négy év mult el azóta, hogy a Bükk erdőségével megbarátkoztam.

Két esztendeig voltam «Sajó»; azután megint lehetett a saját becsületes nevem alatt gyakorolnom a betűvetés mesterségét.

Nem jártunk sehová, feleségemmel együtt: minket sem látogatott senki. Dolgunk volt mind a kettőnknek. Nőm művésznő volt, én meg iró. S azt senki se higyje, hogy ennek a két világnak az ege tele van hegedűvel. Nehéz munka az, mikor elvégeztük, örültünk, ha pihenhettünk.

Én vesztemre, még lapkiadással és szerkesztéssel is foglalkoztam. Névlegesen ugyan a nemzeti szinház igazgatója volt a «Délibáb» szépirodalmi és művészeti hetilapnak a felelős szerkesztője és kiadója; mert az én nevem nem volt «rendőrképes»: hanem valósággal én irtam, én szerkesztettem a lapot, én corrigáltam, én csomagoltam, én csirizeltem, én küldtem szét az előfizetőknek a példányokat, s én buktam bele a kiadásba.

Segítségemre volt csupán egy jámbor felvidéki kiejtésű magyar fiu, a jó Iglódi Kálmán: a «mesés világban» a veres sapkás honvédzászlóaljnál százados, a ki a tarczali ütközetben három golyót kapott: egyet az arczába, másikat a karjába, harmadikat a lábszárába. Ennek köszönheti, hogy mint «reálinvalid» el lett bocsátva. Így állt be hozzám és lett nálam expeditor, kihordó, titkár és ajtónálló. Derék, becsületes fiu volt.

Egy délután a «Kálmán diák» (Ez volt a familiaris elnevezése) azzal a szóval nyit be a dolgozó szobámba, hogy «kérek alázatosan egy kürazir van itt.»

– Miféle kürazir?

– Főhadnagy.

– Vajjon mit véthettem neki?

Az ötvenes években egy katonatiszt látogatása egyértelmű volt a kihivatással. Akkoriban voltak azok a nevezetes politikai párbajok, melyekben Tisza Kálmán, Szapáry Gyula és Beniczky Ferencz megverekedett a delegált katonatisztekkel.

– Hadd lássam.

– Aztán csak tessék nekem kiáltani, biztatott a Kálmán diák, jelentőségteljes mozdulatot téve a papirosvágó késsel.

A látogató bejött hozzám.

Nálamnál fél fejjel magasabb alak volt, erős, széles vállú férfi, csontos arczát kemény kifejezésüvé tette a hatalmas sasorr és a széles, kétfelé osztott áll; azonban ellentmondott e rideg kifejezésnek az őszinte, világoskék szempár, a kicsiny száj s hozzá még a hirtelen szőke haj, melynél csak a szemöldökök, a bajusz és pofaszakáll voltak még világosabbak.

A belépő, a míg az ajtótól az iróasztalomig ért, háromszor csinálta meg azt a kurta mazurkalépést, a mi férfiak között a beköszöntő üdvözlést jelképezi. A szép sisakját, a két aranyoroszlánnal és a fekete tolltaréjjal a csípőjéhez szorítva, hozta a kezében s mikor előttem megállt, összeütötte a sarkantyuit s bemutatta magát, magyarul.

– Én Kvatopil Venczel vagyok, dragonyos főhadnagy.

Az a sajátsága volt, hogy minden szavát egy magyarázó kézmozdulattal kisérte, úgy hogy a némajeleiből is megérthette volna valaki, a ki egészen süket, hogy mit mond. A mentegető kézmozdulatból azt, hogy ő Klatopil Venczel, a gallérján levő két csillagra mutatásból, hogy főhadnagy, s a sisakja megemelintéséből, hogy dragonyos, míg ugyanakkor a jobb kezével a mellén hiányzó vért nem létezését jelezve, érthetővé tette, hogy nem kürazir.

– Nagyon örvendek. Miben lehetek szolgálatjára?

– Nekem van hosszú beszédem uraságoddal; ha megenged.

Erre én széket akartam neki hozni, de azt a világért meg nem engedte, ő hozott magának egyet, s aztán még egyszer engedelmet kért, hogy háborgat, s leült velem szemben.

Én felszólítám, hogy csak beszéljen velem németül, én képes vagyok azon a nyelven társalogni.

– Nem! Nem! Én akarom magyarul beszélni. (Azt a mozdulatot csinálta hozzá, mint mikor a makacs gyereknek a fejét megfogják s belebuktatják a mosdótálba.)

– «Akarok», igazítám én helyre jó indulattal.

– Nem! Nem! «Akarok» határozatlan mód, «akarom» határozott mód. S én határozottan akarom magyarul beszélni. – El kellett ismernem, hogy a logika erősebb a grammatikánál.

– Én születtem Leutomischlben. (Itt bánatosan keble felé hajtá le az arczát.)

Én egy megfelelő mimikával válaszoltam, hogy ez nem jön beszámítás alá.

– Apám volt (itt a két kezével czélzó mozdulatot tett.)

Én már vettem észre, hogy miért csinál annyi kézjelzést. Ez szokásuk azoknak, a kik autodidaxis útján sajátítnak el valami idegen nyelvet s nem találják hirtelen a keresett szót. Siettem segélyére lenni.

– «Főerdősz».

– Igen is főerdősz volt. Voltunk neki fiuk. (Mind a két kezével mutatta.)

– «Tizenegyen».

– Igen is: tizenegyen. Én magam voltam (Földfelé sülyesztett tenyérmozdulat.)

– A legkisebb.

– Igen is: legkisebb.

– Apám adta nekem. (Itt egy nagyon érthető mozdulat következett.)

– «Igen szigorú nevelést?»

– Ahán! De hát az mind. (Kárba veszést mutató legyintések.) Akarta, hogy legyek (összetett tenyerek mozdulata.)

– «Pap?»

– Az ám. Nekem nem kellett. (Egy fittyet vetés, s azután egy gyik-elosonási mozdulat a tenyérrel.)

– «Méltóztatott válét mondani a semináriumnak.»

Ezen mind a ketten nevettünk. A következő mondás egy tenyércsapással és a széken való lovaglási mozdulattal illustrálva, érthetővé tette, hogy az én látogatóm felcsapott lovas katonának.

– Huszonnégy esztendővel már hadnagy voltam. Krakóban feküdtem két esztendeig. Szolgáltam magyar háboruban elejétől végig. Most vagyok harmincznégy esztendős. Még is csak főhadnagy vagyok. Ez csodálatos; nem igaz?

Rá kellett hagynom, hogy ez bizony megdöbbentő eset.

– Más kameradjaim, nem «camerad», az franczia szó.

– «A többi bajtársai önnek».

– Többi bajtársaim mind kapitányok, őrnagyok; kaptak dekorácziót. Nekem semmi! Nézze! Semmi. Pedig van bátor szivem. Jó lovas vagyok. Soha nem büntettek. Szolgálatot értem. Mit gondol, mi ez?

Csakugyan kiváncsi voltam e balvégzetnek az okát megtudni.

– Hát én egész háboru alatt voltam bezárva, svadronyommal Temesvárba. Semmi alkalom vitézségre. Lovas katona sánczok között! Míg bajtársaim csatában, (mutatta mozdulattal.)

– «Vitézül verekedtek».

– Igen, vitézül verekedtek, addig mink lovasok, ostromolt várban. (Itt a hüvelykujját a zápfogai közé szorította, pöfékelést jelezve.)

– «Pipázhattak».

– Igen is, pipáztunk.

Itt ismét kölcsönös derültségnek engedénk helyet mind a ketten. Én újra felszólítottam a látogatómat, hogy beszéljünk németül, így könnyebben fog menni; de ő azt felelte, hogy «muszáj!» No, ha már ezt a magyar szót is ismeri, akkor csakugyan meg kell lenni.

– Igen. Nekem muszáj magyarul beszélni. Legmagasabb parancsolat.

– Legmagasabb?

Ekkor megfogta a kabátom leffentyűjét a két ujjával.

– Ahán! Kit tud ön legnagyobb zsarnoknak a világon?

– Siracusai Dyonisost.

– Ahahá! Ifju vér! Ez az!

S a mutató ujjával a baloldali negyedik és ötödik oldalbordája közé bökött.

– A szív?

– Az ám. A szív. Legnagyobb zsarnok. Parancsolja nekem, hogy magyarul tanuljak.

– Tehát szerelmesek vagyunk?

Egy mozdulat a tenyér élével végig az áll alatt, volt a válasz.

– Nyakig?

– Nem. Fülig.

– Egy szép magyar hölgybe?

A csiptetőre fogott három ujj az összecsücsörített ajkhoz emelve, magyarázá, hogy «nagyon szép!»

Azután a szétterjesztett tenyér az arczon végig húzva s az áll alatt összecsukva, erősíté, hogy:

– Fiatal és bájos.

A két tenyér a derékra szorítva:

– Karcsu, mint a liliomszál.

A szemről kipattanó két ujj:

– És minő szemek!

Végre egy általános keresztbevetése s gyorsan szétcsapása a karoknak.

– Egy szóval: elragadó szépség. – Gratulálok hozzá!

– Lehet.

– Az érzelem természetesen viszonoztatik.

– Ohó! (Most már a kardmarkolathoz kapott.)

– Kérem, nem tettem kérdőjelt a mondatomhoz.

– Természetes.

Aztán elhallgatott, a kemény kravátliját igazgatta. Úgy láttam, hogy kivánja a tovább kérdezősködést.

– Kisasszony?

– Oh nem.

– Tehát özvegy nő?

– Ah nem.

– Csak nem asszonyság?

– Nana! Hogy gondolja ezt?

– Hát ugyan micsoda akkor?

– Asszonyság, a kinek férje van, de nincs.

– Ahá! Elvált nő?

– Igen. Szétvált. (Mutatta két kézzel, hogy szét vannak választva.)

– Akkor ez egészen törvényes viszony.

Erre az én dragonyos hadnagyom felállt a székéről, egész tisztelgési positurába tette magát előttem. Én is felálltam.

– Asszonyság kivánja, hogy ön legyen neki –

Itt nem jutott eszébe a szó. A jobbkeze három első ujját a feje fölé emelte, mint a ki esküszik. Megértettem.

– Esketési tanuja?

– Nem azt mondta. Más szót mondott.