Part 9

– Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, – látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká, nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet, mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon átsuhan…

Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten, kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam.

– Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár rögeszmémmé vált az…

– Nos?

– Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a legnagyobb ellenségünk?

– Nos?

– A természet, a természet nem tud igaz Szépet teremteni!

– Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a természeten…

– Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb rendű művész igazi feladata?

– Micsoda?

– Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. Olyat teremtsen, a milyenre a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e, hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – –

Lihegve hallgatott el egy perczre.

– S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz létre – –

III.

Hónapok teltek el. Sokat voltunk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott, szorgalmasan festegette tipusokat összegező előtanulmányait. Én mérsékelt, józanabb kritikámmal állandóan ellenőriztem őt. Hallgatott rám, csak eszthétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat eszméibe; rajongásának heve magával sodort engemet is.

Egy napon levelet kaptam tőle. Csak ennyi volt benne: «Hagyj magamra nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom látni azt, a kire várok… Ha nem csalódom, pár nap mulva már festéshez láthatok. Majd irok neked s akkor jer el hozzám…»

Elutaztam.

IV.

Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét betoppantam a műterembe.

Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.

– Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd, aztán beszélj!…

A hatalmas festmény elé léptem.

Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált «Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint egyáltalában mindenkit. A mit a lapok annyiszor irtak volt: én is visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női testet vett napsugár halad átal a világegyetemen. Hát ilyet és így csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos szineinek lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és legellentétesebb kifejezések szimfoniáit játszta el. Lehet, hogy elfogult voltam s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, a hogy megláttam, úgy tetszett: ez csakugyan a Nő esszencziája, minden nő benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arcza, mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették barátom alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszencziáját, azt az össztipust, a kit Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más czímén kapta meg a nagy díjat, mint Olivér gondolta.)

– Nos, – szólt Olivér, – tud-e ilyet a Természet ő felsége teremteni?

Lelkesedése abban a perczben egészen magával ragadott.

– Nem, ilyet igazán nem tud! Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol láttad meg őt?

Olivér behunyta a szemeit.

– Ah, régóta láttam én már őt, a hogy álmaim hátterén átsuhant. De fátyol volt az arczán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra, hogy sose fogom hát vonásait megpillantani! Játszott velem isteni vagy ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a fátyolt az arczáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy ráismertem arra az ideálra, a kit kerestem… Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla hajlásában a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei! Belemersz-e a szemeibe pillantani?… A madonnák szent ihlete ég bennük a Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod, ha ez a nő leszállna a képről, én, a ki soha földi nőhöz nem nyúltam, földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös Természet nem tudja a mását megteremteni! Íme, most hát végre legyőztem azt a gőgös természetet!… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony, fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra…

Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor estefelé felébredt, így szóltam hozzá:

– Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura megyünk pihenni.

– Hogyan? Itt hagyjam őt? Nem lehet az…

– De bolond vagy!…

– Tudod-e, – suttogta, – hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom én ezt a képet eladni soha…

V.

Nagynehezen sikerült rábeszélnem őt. Elutaztunk.

Heteken át kóboroltunk ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi vasuton, mind a ketten gyűlöltük a czivilizácziónak ezt az igen hasznos, de poézis-ölő szerszámát. Mint kóborló diákok gyalog eredtünk neki a világnak. Kimondhatatlan boldogok voltunk mind a ketten. Olivér egészen gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint szedi össze magát lassankint ismét.

Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhanczok módjára minden lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba. Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből felszálló balzsamos hűvösség figyelmeztetett hogy nemsokára beáll az est, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak sehol. Egy arrajáró kerülőhöz folyamodtunk.

– Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak negyedórányira van ide, tessék oda bemenni. Szivesen látja a nagyságos úr az urakat, – tette hozzá rajzkönyveinkre pillantva.

Negyedóra mulva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy kinyíló tenyér nyilt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri park látszott a hegygerincz alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten át. – A nyugati ég arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben bucsúztak a földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, a melyen valami megmagyarázhatatlan béke és harmónia költözik az ember lelkébe… Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő thémánkról, az Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra…

– De nem adom el soha, – erősködött Olivér, – nem tudnék a nélkül a Nő nélkül élni, hiszed? Szerelmes vagyok belé, most, hogy távol vagyok tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az arczára? Micsoda arcz!…

– Hogy emlékszem-e? mondottam. Mintha csak itt állana előttem…

Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjesztette karjait a festői szép táj felé, melyet akkor öntött el valami igazán mennyei glóriával a lenyugvó nap s diadalmas mosolylyal így szólt:

– Látod, mindezt, a mi itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, a mely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt, a Nőt megteremteni, a kinek én a képemen életet adtam…

Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy czirbolya-fenyők mögül tennisz-lapdák suhogása s nagyobb társaság víg kaczaja hallatszott át. Oda menjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a vadszőllővel befuttatott verandán át a házba. Egy nagy szalonban voltunk, melyben a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon heverő félbehagyott czigaretták azt mutatták, hogy a társaság nem régen hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok… Tovább mentünk. Egy meglehetős homályos, ódonbútorzatú sarokszobába léptünk be; valami boudoir-féle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át dúsan özönlött be a bucsúzó nap egy sugárkévéje. Éreztük, hogy valaki ül ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok, úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki abban a perczben felkelt a vékonylábú aranyozott asztal mellől. Ez volt utolsó józan gondolatom, mert a következő pillanatban egyszerre elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. A hogy ott megálltunk a beözönlő sugárkéve káprázatában a szoba közepén, s az ablak felé néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok – – vagyis, dehogy is nem tudtam! Olivérnak egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében, az ő képe előtt, az előtt a festmény előtt, a melyről állandóan mindig beszélgettünk s a melyről még akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnak az utolsó szavát, gondolatainak az örökös refrénjét:

– Emlékszel-e, látod-e, nézd azt a csodás nőt!…

A hogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát folytatva, szinte szórakozottan mormogta:

– Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla gömbölyödésében a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját! A Gioconda mosolya az, a párisi és a japáni nők emésztő bájával vegyest… S a szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?… Ilyen asszonyt teremtsen a természet – –

Hirtelen elakadt a szava. Végig simította a homlokát, mintha magához akart volna térni. Kezét ellenzőnek a szeme elé tartva előre lépett. Én nekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érzés fogott el, mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog jutni, – valami különös iszonyatos dolog. – – Csak néztem, csak néztem az ablak felé.

Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették volna… De így ráma nélkül is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált «Eszmény» állott ott előttem egész káprázatos fenségében. A mit a lapok azóta annyiszor leirtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen élő eleven! Most láttam csak: voltakép egy élő nő, egy lenge fiatal nő fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó napfény. Milyen nagy a művészet ereje! a hogy Olivér felsorolta, híven követtem a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletes!…

Most egyszerre megmozdult az előttünk káprázó képen a nőalak. Megragadtam az Olivér karját.

– Te, te, – tört ki Olivér, körülnézve a szobában, – hogy kerül ide a képem? Nem értem… – Mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg… Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt – –

Indulatosan lépett előre, hogy megfogja a tovaszálló «Eszményt»… Csak annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Magamhoz tértem én is… Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a félhomályos sarokszobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován jött előre felénk…

– Olivér, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk, nem a te képed ez…

Olivér körülnézett, aztán a fejéhez kapott.

– Nem az én képem?! – mormogta. – Nem! Nem! Él! Él! De ő az, nézd! Nézd a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját, szemét, az én géniuszom az…

Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki asszonyok, jukker leányok, kaczagó huszárok. Meglehetősen zavartan mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szivesen, nagyon szivesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Csakugyan megdöbbentő volt ez a hasonlatosság! – – A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe Olivér után.

A czirbolyáknál értem utól. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt volt, mint a halál.

– Olivér!

– Láttad? – ismételgette ő.

– Láttam.

– Ő az… hogy kerül ide?… leszállt a képemről s utánam szökött?… Őrület…

– Olivér!

Végig simította a homlokát s rám nézett. Kétségbeesése tetőfokán szeme pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző volt.

– Értem… értem, vége mindennek, – szólt s aztán egyszerre kimondhatatlan kínban emelte fel karjait az égnek. – Oh, én őrült, a ki azt hittem, hogy le tudlak győzni! Én őrült, a ki azt hittem, különbet tudok teremteni nálad! Én őrült, a ki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak az eszménynek, megteremtsem a Nőt, úgy a hogy őt a Természet nem tudja megteremteni – – Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! Él, él, mozog, látod? Megteremtette a Természet előttem, előlem… Oh, te ég, te ég, lesujtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény szerencsétlent!

Térdre rogyott a harmatos fűbe.

– Szegény ember, – dörmögtem, – azt hitted az eszményt ölelted át, pedig csak egy földi leány arczképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna…

VI.

Nem tudom, hogy telt el a vacsora… Alig mertem a felé a távolabb ülő fehér leány felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt az egészen, még most is, annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapáskép lepik meg az embert. Ki volt hát ez a nő, a ki mintha csak az Olivér képéről szállt volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most, hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánynyá változott át, nem volt többet olyan géniuszszerű, de ugyanaz volt azért egészen…

Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe temetett fejjel hallgatta vigasztaló szavaimat. Egyszerre aztán hajnal felé megszólalt. Hangja rekedt volt:

– Tudod, mit akarok?

– Mit?

– Meg akarom ölni…

– Megőrültél?!

– Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én istenem, hisz hiába való az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok győzve, hogy erre a fekete földre sujtottak le az eszmény magaslatáról!

– Nyugodjál meg, fogsz te még szép dolgokat festeni.

Rám nézett.

– Én? festeni? Megőrültél?… Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint művész… Haha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni?

Tovább beszélgettünk.

Reggel végre felkelt az asztaltól. Homloka ránczba szökött.

– Jó, mint művész hát le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz halálra kínozni, gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni ajkait…

Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a boszúálló ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltakép csak az életösztön működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán maradt egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni…

– Olivér, még ma elutazunk innen…

– Nem! – szólt nyersen, – maradunk! Enyém lesz az a leány.

– Olivér, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe, félek, ennek a révén még belé szeretsz ebbe a leányba.

– Én? – kaczagott gúnyosan, – gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő szeressen belém…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a sápadt őrültről, a ki soha azelőtt női társaságban nem volt s most a legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot elkövessen… Nem tudom a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a «kóczos piktor» egyre, mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták a dolgot s görbe szemmel kezdtek nézni ránk.

Egy este Olivér tehetetlenül rogyott a szobánk kanapéjára.

– Igazad volt!… de most már késő… azt akartam, ő szeressen belém, de indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi történik velem. A végemet érzem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt kihivóan szól vissza Olivérhoz:

– Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága fölösleges a kisasszonynak?

– Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér – és ön… ön mit akar? Hisz ha közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, itéljen közöttünk… Nekem jogom van önhöz!

A két ember közé vetettem magamat.

– De uram, – erősködött a huszártiszt, – én tegnap óta ennek a hölgynek a vőlegénye vagyok! az ön barátja félrebeszél, őrült…

S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kaczaját. Hallom és látom hozzá az Olivér elváltozott arczát: abban a kaczajban egyszerre kaczagta ki őt a művészet s a szerelem, az a kaczaj ölte meg benne a művészszel a férfit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Olivér! Olivér! – kiáltottam a sötétben tova rohanó fekete alak után futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé szerencsétlen barátomat. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta. Eltűnt…

*

Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt sugara. Sápadt világa arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat csinál Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a mithosz szerint olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Az én barátom az az Ikaros: örök jelképe a bukott álmodozók, végtelent keresők, a messze vágyó igaz művészek végzetének.

A BŰN.

I.

A tavaszi délután árnyai már kezdettek leszállani a műteremben, – az esthajnali fény álmatagon szűrődött át a czigarettafüstön és meg-megcsillant olykor a falak gazdag keleti díszein. Régóta beszélgetett már együtt a két jóbarát – beszélgettek halkan, bizalmasan. Végre felkelt a fiatal mester és szórakozottan tette le a palettát. Megsodorta selymes szőke szakállát és töprengve így szólt:

– Nevezd, a hogy akarod: művészházasságnak vagy esztétikai szerelemnek… Én már így szeretem a feleségemet!

A jó barát kedvetlenül tépdeste bohém-kalapja szegélyét. A hogy háttal álló pajtására pillantott, arcza mind szomorúbb, utóbb szinte boszússá vált.

– Igen, hát ez az igazi művészszerelem, – mormogta. – Nagyon költői dolog! Feleséged a modelled s kétségkívül a legszebb, legeszményibb modell a világon, de… nem feleség.

– Ne mond! Hát ugyan mi? – A fiatal mester kicsinylő mosolylyal nézett végig pajtásán.

– Bábu, barátom, – esztétikai játékszer a kezeid közt! És te tetted azzá! Igazi művész vagy, – nem tudsz szeretni…

– Félre beszélsz öregem. Hisz oltárt emelek neki minden képemen, – imádom…

– Épp ez a baj! Nem imádat kell az asszonyoknak, hanem szeretet. Nem hideg esztétika, hanem forró csók. Szóval természetes szerelem. A tied pedig nem az.

– Hát ugyan mi?

– Valami természetellenes… művészi őrület, barátom! Hát természetes dolog az, hogy te alig mered megcsókolni a feleségedet?… hogy gyermeket se mersz kivánni neki, nehogy az anyaság valamiképp tönkretegye a testét?… Igaz-e?

– Igaz.

– És te azt hiszed, az asszonyoknak tetszik az, ha ennyire kimélik őket? Hisz ők is csak emberek…

– Én, barátom, nem másoknak, nem gyermekeimnek akarom a feleségemet, hanem magamnak. Egészen magamnak!

– Mindenekfelett pedig a művészetednek.

– Hát igen, a művészetemnek! Ez a legszebb a világon. – Szemei ragyogó tűzzel gyúltak ki.

– De nem szerelem. Mindig összetéveszted a kettőt.

– Bánom is én! Az én feleségem ne banális anya legyen, hanem múzsa! És az is! Ő az én modellem, jó géniuszom, minden idealizmusom. Mondok neked valamit: ha elveszteném, érzem, vége volna egész művészetemnek. Ő tesz nagygyá engem!…

– Kétségkívül. Mindannyian elismerünk, mint a fiatal gárda óriását. Te vagy az «idealizmus festője…» De nem erről van szó.

– Arról van szó, – kiáltotta az ifjú maestro, a nagy rajongók fékezhetetlen önzésével, – hogy most ezen a készülő képemen halhatatlan emléket állítok múzsámnak, feleségemnek. Nézz oda, – de hisz te láttad a képét… Mit szólsz hozzá? Világraszóló dolgot akarok teremteni! Tudod-e, mi az a nőalak? Az _Eszmény_, – a Szépnek, a Jónak, az Igaznak olyan allegóriája, a milyet még soha senki se álmodott meg. Benne lesz abban a görög istennők szoborfensége, a Rafael Madonnáinak a bája, a Shakspeare gyöngédsége, a Beethoven mélysége… minden, a mi diadalmas eszmény a földön. Az eszmények eszménye… az ő teste vonalaiban. Benne láttam meg ezt a tökélyt. Mond, mit csinálnék nélküle?… Ember, értesz-e már engem?

A jó barát felkelt és sötéten bámúlt maga elé.