Part 10

– Értelek, de te nem akarsz megérteni engem. Én csak ismétlem: az asszonyoknak nem hideg imádat, hanem forró szerelem kell. Bármilyen múzsa is a nő, a míg a földön jár, nem tud meglenni enélkül… Ne vedd rossz néven öregem, de –

– Az ördögbe is, hát mit akarsz voltaképp?

– Csak azt, barátom, hogy attól félek, modelled egyszer rá talál unni a te hideg kultuszodra… Ha így folytatod, te magad kergeted bele…

– Mibe?

A jó barát kedvetlenül fordult el.

– A hűtlenségbe, – mormogta halkan s vállat vont.

A fiatal mester összerázkódott, de aztán hirtelen dühvel ragadta vállon pajtását.

– Miket beszélsz össze? Megőrültél?

Barátja védekezve hátrált a fal felé.

– Hát már ennyire megy az apró kollegák irígysége, – folytatta indulatosan, – hogy már a feleségem, – a művészetem becsületébe mertek gázolni?

– Ne sértegess bennünket, Sándor! A javadat akarom, – régi barátod vagyok.

– Az ilyen barát gazember! – ordította Sándor.

A másiknak arczába szökött a vér. Nem tudta tűrtőztetni magát.

– Hát te… te mi vagy? Egy szánalomra méltó… megcsalt férj!

– Mit mondasz? Mondd mégegyszer?

– Előbb te mondd meg: tudod-e, hol van a feleséged ebben a perczben?

– Hol van?… – Sándor meglepetten szedte össze gondolatait. – Elment egész napra, ki… falura. A nagynénjénél van.

– Igen? A világ azt mondja: – a szeretőjénél.

– Kinél?!

– Annál, – feleselt a kolléga gúnyosan, – a ki hideg esztétika helyett forró csókkal csillapítja, – a ki nem kímélve imádja, hanem kiméletlenül szereti. Nesze, ha épp tudni akarod!

– Hazudsz, hazudsz!

– Hát eredj és nézd meg, ha nem hiszed! Most – tulajdon ebben a perczben öleli az az ember a feleségedet… sokkal közelebb, semmint te gondolnád! Eredj, eredj, nézd meg!…

Sándor torkon ragadta barátját. Pillanatig halálos gyűlölettel néztek egymásra. Egyszerre azonban arczához kapott s lerogyott a kanapéra.

– Mondd, hogy hazudsz!

– Igaz, a mit mondok, igaz!

Egy perczre csend lett. Ekkor aztán a jó barát is homlokához kapott, s őszinte fájdalommal kiáltott föl:

– Bocsáss meg… jaj, mit tettem, mit tettem!

II.

A műteremben mind sötétebb lett s a fiatal mester összetörve még mindig ott ült a kanapén… Gondolni már jó ideje nem gondolt semmit, csak a vére lüktetését hallgatta. Az a lüktető vér olykor felsodorta agyába a múlt boldogság foszlányait s a jövő rémeit, de nem értett ő már ebből a szédítő keveredésből semmit se. Homályosan csak annyit érzett, hogy valami inog a lelkében: inog művészetének és szerelmének az a nagy épülete, melyet olyan eszményi szépre emelt magának. Támogatta volna minden oldalról düledező reményeit, de kezdte elhagyni az ereje. Mindjárt romba dől… s maga alá temeti… Vadul pillantott fel s nézett körül. Magában volt. Hol a jó barát? Még fülében csengtek zavaros, bocsánatkérő szavai… Mikor ment el ez az ember? Felugrott s az ajtóhoz rohant. Lihegve bámult ki az üres, sötét folyosóra.

– A szeretőjénél van a feleségem… a szeretőjénél! – ismételte a rémes szavakat. Felordított, – tombolt benne a féltékeny indulat. De hát hol érje utól azt a pajtást, a ki útba igazítsa, hogy rajtakaphatná a bűnös asszonyt? Keze ökölbe szorúlt, – futott volna neki a falnak… Aztán érezte, hogy elhomályosul a szeme világa és tehetetlenül támaszkodott oda az ajtófélfához.

Mikor magához tért, üresen bámult bele a levegőbe és csak reszketett egész testében. Hiába, – művész és modern művész volt tetőtől talpig: akarni szeretett volna és csak töprengeni, gyötrődni tudott… Gyáván áltatta magában a fel-feltápászkodó férfiharagot.

– Nem, – nem igaz, hazugság!

Hitegette magát, alkudozott a féltékenységével:

– Majd beszélek a feleségemmel… ő megnyugtat engemet. – De hátha igaz?…

És mint az az ember, ki valami, – bármilyen, de biztos – támpontot keres a kietlen világban, kétségbeesetten nézett körül a műteremben. Az elbúcsúzott napnak valami eltévedt visszfénye épp az ablakhoz támaszkodó festő-állványra esett. Azon volt a képe, készülő remeke, melybe művészete, szerelme: egész élete minden idealizmusát beletette. A rajta álló nőalak szemei tűzzel égtek az aranyosan tánczoló visszfényben – néztek rá a szemek, biztatták.

Csudálatos kiáltás hagyta el ajkait: a megkönnyebbülésnek, a vigasznak szinte örömbe csukló «jaj»-szava. Odafutott az ablakhoz, a festő-állvány elé, lerogyott az alacsony székre s kezeibe temette fejét. Nézett fel az «_Eszményre_» hosszan, fájdalmas gyönyörűséggel és lassan könybelábbadtak a szemei.

– Nem igaz, hazugság! ismételte előbbi szavait. – De hátha igaz? Akkor mind ennek örökre vége van…

Olyan szép, olyan költőien fenséges volt az a nőalak a képen! Egy Lionardo-szerűen bizonytalan és rejtélyes háttér előtt tünő géniuszként suhant el az «Eszmény», és valóban soha művész a női gyöngeségbe ekkora földöntúli erőt beletenni még nem tudott. Lengén szállt el az Ideál a föld felett és szűzies teste köré csavarodó fátyola ébresztően érintette az alant nyüzsgő, fáradt emberiséget… Megdöbbentően nagy, kék szemeiben az örök czélok tiszta lángja égett: komoly volt ez a szent tűz, mint a csillagok fénye és tán nem is követtük volna, ha a száj szerelmes mosolya földi igéretekkel nem biztatott volna a földöntúli felé… Az igazi remekművek titokzatos: tökéletes egyszerűsége jellemezte ezt a festményt, – meglepett, de nem adta magyarázatát e meglepetésnek. Egészen egyéni arcz volt az «Eszmény» és mégis örök emberi, sőt annál is több: isteni… – Nézte a fiatal mester a szüzies test bűbájos vonalait, de mint igazi művész nem a feleségét látta már benne, hanem a maga rajongó gondolatát. És most kétségbeesésében csak annál fájdalmasabban részegedett meg újra eszméjétől.

– Oh, be kár érte!… suttogta keserűen, – remekművet akartam teremteni… És most csakugyan vége volna életem legszebb álmának? Ha igaz, – akkor nincs feleségem, nincs modellem, nincs Eszményem többé! Nem fejezhetem be a képet…

Feje még mélyebbre sülyedt a vállai közé.

– Be kell fejeznem ezt a képet, mert megőrülök…

Teste csakugy vonaglott kínos kétségében. Bújt, szökött volna saját maga elől, – iszonyodva takarta el arczát. Az a benne lakozó két ember, a férfi meg a művész viaskodott lelkében s ő lihegve hallgatta feleselgetésüket.

– Te nyomorult! – kiáltotta a férfi, – feleségedre gyanakszol s tétlen ülsz e kép előtt? Eredj, fuss, rohanj, tudd meg a valót!

– Nem merem! – védekezett a Művész, – nem akarom megtudni!…

– Miért?

– Mert esetleg igaz a vád, és… és akkor elvesztem a feleségemet, Eszményemet, modellemet.

– Hát inkább élsz ebben a becstelen bizonytalanságban?

– Inkább… Be kell fejeznem a képemet…

– Gyáva!

– Csak művész vagyok… és rettegek a művészetemért. Kegyelem! – adj haladékot…

– Meddig?…

*

A fiatal mester vadul nézett szét az immár teljesen sötét műteremben.

– Gyáva, nyomorult vagyok, – mormogta, – de nem, nem akarok megtudni semmit, – semmi bizonyosat… Majd ha megfestettem az «Eszményt», akkor férfi lehetek ismét. Akkor szembeszállok a valóval…

III.

Telt az idő, hetek múltak s veszedelmesen közeledett már a képek benyujtásának határnapja. A fiatal mester reggeltől estig ott volt a műtermében és dolgozott szótalan, komoran. Azok a régi barátok és bámulók, kiket olyan érthetetlen dühvel utasított ki az előszobából, azt találták, hogy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Arcza dúlt és fakó lett, – mintha legalább is tíz esztendővel öregedett volna meg a múlt hónap óta. Egy orvos-ismerőse határozottan félteni kezdte az idegeit…

De mit törődött ő mind ezzel? Görnyedten csak ült a festőállvány előtt és valami ördöngös alattomosság volt a szemében, a hogy a vászon mögül modelljére felpillantott. Olykor hirtelen metszően felkaczagott s aztán, mint a ki valami fontos felfedezést tett, újra belejavított a képbe.

– Sándor, mi lelt? Ne nézz rám úgy… Félek tőled, – ettől a nevetésedtől…

Ott állt a szép feleség s szoborteste igazán antik tökélylyel emelkedett ki az állvány fantasztikus díszletei közül.

Mintaszerűen lenge teremtés volt, – olyan finom és könnyed, hogy a mikor lépett, szállani látszott… Azok közé a csodálkozó szemű szőkék közé tartozott, a kik leányok maradnak örökké, a kiknek ártatlan tekintete a legbűvösebb veszedelem, mert hiszen nem tehetnek róla: naivak maradnak még a bűnben is…

– Sándor, mi lelt? – kérdezte az asszony szorongva és megmozdúlt.

– Meg ne mozdúlj, – maradj úgy! – kiáltotta a férje türelmetlenül. – Megőrülök, ha arra gondolok, hogy milyen hibásan festettem eddig a képet! Hisz ez nem az Eszmény, ez nem te vagy!…

– Újra átfested megint?

– Igen, – mormogta Iván rendületlenül. – Hisz most látom csak, hogy a szemed nem is annyira ég-kék, mint inkább olyan különösen zöld, s hajad nem is annyira szőke, mint inkább vörös-barna… És a szemöldököd íve is egészen más! Mosolyogj csak! – hisz ajkaid körül is egészen új vonalakat látok… Én nyomorult kontár, hogy én ezt mindeddig nem láttam! Hamar, – ennek a képnek remekműnek kell lenne…

És dolgozott, javított a megőrülésig. Ő, a ki folytonosan látta, már nem vette többet észre, hogy az «Eszmény» milyen sajátságosan alakult át a keze alatt az utóbbi időben. Nem vette észre, hogy a haj szinébe milyen buja sötét pompát tesz bele, hogy a szemöldökök széleit mind magasabbra kunkorítja fel s hogy a száj szögleteibe napról-napra több démoni vonást tesz bele. Legjobb barátja, ki minden tilalom daczára mégis bejutott hozzá a műterembe, megdöbbenve nézte az átalakulást, de nem mert szólni… És az emésztő munka közepette nőttön-nőtt a mester veszedelmes izgatottsága. Felesége rettegett; menekült volna már tőle. Néha délutánonként lopva a fali-órára pillantott s aztán fáradtan suttogta:

– Nem birom tovább, Sándor… engedj el!

– Hová akarsz menni, – hová?!

Az asszony ilyenkor megdöbbent a férje vérbenforgó szemétől. Csak zavartan tudott dadogni, – párszor még el is pirult…

– A szabónéhoz kell mennem…

– Ne mondd tovább – kiáltotta Iván befogva a fülét, – nem akarom tudni, nem akarok tudni semmit. – –

*

Néha azonban úgy érezte: nem birja tovább! Heteken át nézni, festeni azt a bűbájos testet, a melyet _talán_ egy más valaki is ölelget, – több volt ez, mint a mennyit emberi idegzet elbir. Kereste azokon a szüzies vonalakon annak a _másiknak_ a szennyes csókjait és ilyenkor tomboló, vad indulat fogta el. Felszökött az állványra, megragadta a feleségét és kegyetlen boszúálló szerelemmel szorította magához. Törte a testét, fullasztotta csókjaival és mikor a lenge teremtés lihegve csuklott össze karjai közt, akkor csodálatosan elzsibbadt a kétség benne, pillanatra ismét megnyugodott, bizott benne… Ő, a ki eddig illetni is alig merte a feleségét, most gyakran a legmohóbb érzéki szenvedély mámorába menekült kétségbeesése elől. Mikor e csókokból felocsudott s ecsetjéhez nyult, úgy érezte: a régi, tiszta lelkesedés hevíti. Pedig meg volt már mérgezve az ihlet benne. Ő, a ki olyan tomboló érzékiséggel szennyezte be felesége, Eszménye testét, ezt a szennyet most már belekeverte a színeibe is…

– Most látom csak, – kiáltotta az utolsóelőtti napon, – most fedezem fel csak, hogy a tested milyen észvesztően szép! Óh én vak kontár… Hamar, még nem késő, – ennek az «_Eszménynek_» remekműnek kell lennie.

És azon a két utolsó napon átfestette még egyszer és utolszor a képet. Komor őrülete még egyszer szárnyaló ihletté vált, midőn kétségbeesését festette bele «Eszményébe». Kéjtől reszkető kézzel bűbájos szirént csinált a feleségéből és zöld szemeibe, csábító ajkaiba a démoni érzékiség mérgét tette bele. És ahogy letette az ecsetet, egy pillanatra boldog volt, hogy megteremtette a világraszóló remekművet, a Szépnek, a Jónak, az Igaznak a legszebb allegoriáját: az Eszményt…

IV.

Utolsó délután kezeibe temetett fővel ott ült a képe előtt magában, és csak nézte. De nem látta többé, – valahogy mindegy volt már neki, mi lesz ezzel a festménynyel. Halálosan fáradtnak érezte magát, – s a jövő sötét távlata most nyilt meg csak előtte minden rettenetes voltában. Most befejezte a képet, – most férfinak kell lennie! Meg kell tudnia a valót…

– Nincs erőm hozzá, – suttogta, – gyáva vagyok ahoz, hogy elveszítsem a feleségemet. És még gyávább ahoz, hogy elveszitsem a művészetemet… Megigértem magamnak, – azt hittem, ha majd befejezem az «Eszményt», meg tudom tenni. És most látom csak, – most rettegek csak igazán attól a valótól… Ő nélküle vége a művészetemnek és én nem tudnám túl élni azt a perczet, hogy a művészet élőhalottjává legyek…

Körülnézett a műteremben. Olyan sötét volt a világ körülötte.

– És így, a hogy most vagyok, ebben a kétségben tovább nem tudok élni!

Felkelt és két tenyerébe fogta a halántékát. Eszébe jutottak az utolsó hetek emésztő kínjai s szilajon rázta meg a fejét. Eddig ki birta e kínokat, mert képe befejezése erőt adott neki hozzá, de most?

– Nem birom tovább – mormogta – nem birom! Mit tegyek?

Fáradtan indult el a műteremben s mint a ki valamit elvesztett, – csak keresgélt, eszelősen keresgélt a holmija közt. Végre kezébe akadt a revolver. Hosszasan nézegette… Egyszerre riadtan fordúlt meg s pillantott az ajtó felé. Onnan kívülről hangokat hallott. Ráismert a hangokra: a művész-bizottság tagjai jöttek el hozzá az utolsó pillanatban a képeért. Hogyne, hisz az ő titokban tartott, rejtélyes képére volt kiváncsi mindenki, – annak szánták a főhelyet a tárlaton!…

– A dicsőség!… – kaczagott a festő keserűen s épp abban a pillanatban, midőn nyílt az ajtó, maga felé fordította a pisztolyt.

V.

Másnap reggel az egész művészsereg ott tolongott a tárlaton a főhelyen levő «Eszmény» körül. Gyászfátyol vonta be a hatalmas aranykeretet.

– Igazán öngyilkos lett? – Miért? – Hallatlan… Lehetetlen! – suttogták mindannyian. De a sajnálkozás moraja csakhamar elnémúlt a kép megdöbbentően nagyszerű hatása előtt. A renaissance-mesterek őserejével hatott az a csudálatos nőalak, és mindenki érezte, hogy az ő zöld szemei őrzik a fiatal művész tragikus halálának a titkát.

– Hát ez tökéletes remekmű, – mormogta végre egy önzetlen öreg mester egyszerűen. És szavait lelkesen követte a többi kolléga elismerése is.

– De urak, – mondotta egyszerre a titkár, – valamire kell kérnem a bizottságot. Szegény barátunk meghalt a nélkül, hogy nevet adott volna a képnek. Már a katalógus szempontjából is nevet kell adnunk neki…

– Azt hiszem, – kiáltotta az öreg festő, – csak egy találó név van erre a képre. Nos urak?

– «A bün», «a bűn»! – dörögték egy lélegzetre mindannyian.

És «_A Bűn_» elemi erővel hatott nemcsak a művészekre, hanem a közönségre is, az egész világra… Gyönyörködtek a rejtélyes képben, szinte féltek tőle az emberek s kiváncsian találgatták az alatta lappangó tragédia titkát.

– «A nagy művészek képzelme meglepetésekkel van telve», – írta egy szakavatott kritikus. A gyászos véget ért ifjú mester az «idealizmus festője» volt egész életében, és ki hitte volna róla, hogy ő, kitől «_Eszményt_» várt a világ, halála után mégis a «_A Bűn_» mindeneknél szebb jelképét hagyja ránk?!!…»

A HÍDON.

… Odakünn az alvó nagy város végén bolondul kergetődzött az orkán az elhagyatottságban. Csak a széles nagy folyam folyt át rendületlen méltósággal az éjszakán; az ódon híd ívei sötéten bámultak le fekete vizére. A szélvész, mely minden lámpát eloltott a környéken, visszhangozva bömbölt át e mohós ivek alatt, a melyek alatt az ár is ragadóbban sietett tova. Lent a vizen a habokat, fent az égen a fellegeket mintha korbácscsal kergette volna a vihar, valami eszelős versenyben rohantak bele az éjszakába.

Nem volt ember a tájon… Csak ott az elhagyatott híd közepén, a hol a széles főoszlop mint egy bástya élesen rugott előre az ár ellen, állott egy óriás kőszobor: a Krisztus szobra. Előre lépő lába ott nyugodott az ódon talapzat legszélén a víz felett, mely zúgva hömpölygött el alatta. A vihar kioltotta még a lába mellé akasztott kis szentelt mécsest is. Ott állott az óriás szobor az éjszakában s lepillantó irgalmas arczát és áldásra emelt kezét csak olykor világította meg a futó villám fénye.

Egy asszony lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg. A hogy az élet elől menekült, a mely egyre futott még utána s görcsösen kapaszkodott beléje: remegő testén csatakosra tépte selyem szoknyáját az orkán, megbomlott szőke hajából pedig ostort font a szélvész. Két kezébe szorította forró fejét s körmeit görcsösen mélyeszté halántékába, de mind hiába. Fejében csak egyre égett az az egy rögeszme; úgy érezte, ott a homloka mögött, gondolatai közepette, ott forrong az a veszedelmes valami, a mi robbanni készül mint egy bomba, a melynek most… rögtön tövig perzselődik a kanócza.

Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy már nem kell messzire mennie. Hiába, nem birta tovább… Arczába süvöltött az orkán s fagyos ujjával kitépte az utolsó könycseppet a szeméből, a mely azontúl száraz maradt… Nem tudott többé sírni. Még visszanézett egyszer az alvó nagy városra, melynek ezer világa akár csak valami hamvadó óriás tűzvész, messzeségesen izzott az éjszakában. Aztán sietett előre a hídon s közben félénken pillantott át a szélső kőpárkányon.

*

Akkor lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg a sápadt, boldogtalan ember. Odatámasztotta halántékát a hídfő kőbástyájához s kimerűlten nézett le a fekete vízre. Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy nem messzire kell már mennie. Olyan jó hűvös volt az a kő, s mennyivel hidegebb lesz a fagyos víz… Majd megszakadt a feje. S a hogy gondolatai mint egy forró lávafolyam perzselték agyát, egyre kinosabban hunyta be a szemét. Érezte, hogy egy gonosz kéz mindig egy ugyanazt a képet tolja arcza elé. És nem tudott ettől a képtől szabadulni, egyre látta, úgy mint akkor mikor a szobába betoppant s a feleségét annak a _másiknak_ a karjaiban látta… Megfogta a híd széles kőpárkányát s körülnézett.

Járt ő már erre régen, mikor még boldog volt… még tegnapelőtt is. Milyen vigan, kaczagva kocsiztak ki _együtt_ a zöldbe! De azóta úgy megváltozott minden! Nem ismert rá többet a tájra. Nem ismer rá a boldogtalan szem többet arra, a mit a boldog szem látott… Tegnap óta sötétedett rája az az éjszaka, a melyből érezte, hogy nem lehetett többé virradás. Azóta nem volt otthon… Csak úgy őgyelgett, mint a részeg ember, nem tudta merre. És a hogy a külváros utczáin ődöngött, nem hirtelen valamelyik sarkon, hanem lassan, szinte irgalmasan szegődött hozzá, mint valami árnyék, az a Jó Barát, a ki sose feledkezik meg rólunk, a ki megvigasztal nagy bánatunkban. Olyan jóságos volt a beszédje, a mint nyugalmat, gyógyulást igért neki. «Megyek már, megyek», mormogta s megindult a viharban előre a hídon. S a hogy előre haladt, úgy érezte, minden lépésével egy-egy darabja szakad el tőle az életnek.

*

Ott állt a híd közepén az óriás szobor alatt. És mivel olyan fáradt volt már, hogy majd összerogyott, pillanatra odatámaszkodott a Krisztus kőpalástjához, hogy megpihenjen, mielőtt meghalna. Látta, egyre látta azt a képet, de már nem is védekezett többé ellene. Aztán lassankint szédítő örvényben kezdtek keringeni agyában a gondolatok. «Megyek már, megyek», mormogta annak a Jó Barátnak, a ki ott állt mögötte s nógatva tolta előre. Pillanatra meglátta még egyszer a feleségét, úgy a mint régen ismerte. Ezzel a kedves, hazug képpel akart megválni az élettől… Hogy felhághasson a kőpárkányra, helyet keresett a kezének. Tapogatózott egy darabig s végre megragadta a felette tornyosodó szobor lábát. Oh de fekete volt oda lent az ár! Fagyos lehellete nedvesen csapódott fel hozzája. Behunyta a szemét.

És megelőzvén pár másodperczczel a történendőket, valami megnyugtató boldogsággal érezte, mint sülyed már egyre mélyebbre a fekete vízben. Oh be jó forró fejének az a fagyos borogatás! Hanyatt fekszik és pihen, – oh be jó pihenni! Leszakadt a mázsás súly agyáról, olyan könnyen érzi magát! Csoda szép tájakat pillant meg… Megmenekűlt, odaát van már… És elcsodálkozik azon, hogy mily egyszerű és boldog valami a halál!

Abban a pillanatban egy tapogatódzó finom női kéz, mely a szobor tulsó oldaláról szintén helyet keresett magának a párkányon, megragadta a szobor lábát s rátámaszkodott az ő hideg kezére.

*

És a férfi összerázkódott, – felriadt annak az emberi kéznek az érintésére. Egyszerre megszakadt zsibbadt érzékeiben a halál csábos varázslata s lelkében kétségbeesetten torlódott fel az élet árja. És ő, ki pillanatra már odaát volt az ösmeretlenben, valami állati ösztönnel csak azt érezte, hogy fuldoklik s görcsösen kapott a kéz után, mely visszarántotta őt a fekete árból. Hátra tántorodott a Krisztus mozdulatlan szobortestéhez s két kezével ragadta meg azt a reszkető női kezet, mely egy sikoly után szintén görcsösen kapaszkodott az övébe.

*

Aztán lassan hajoltak előre mind a ketten s a hogy görcsösen fogták egymás kezét, a pillanatra kibuvó hold sápadt fényénél egymás szemébe néztek. Azt nem látták, hogy idegenek, csak azt, hogy emberek mind a ketten, hogy nagyon boldogtalanok voltak, hogy meg akartak halni s hogy megmentették egymást a halálból… És mivel szó nem jött az ajkukra, csak szemeik beszélték…

– Boldogtalan voltam…

– Én is…

– Mert nem szeretett…

– Mert elhagyott…

– Meg akartam halni…

– Én is…

– És te megmentettél…

– Te megmentettél…

Aztán a hogy egyre eszeveszettebben szorították egymás kezét, iszonyattal pillantottak le a fekete folyamba. És megrémültek a haláltól és élni akartak, – élni, élni minden áron…

A férfi jobb karjával átkarolta a Megváltó kőformáját s a talapzat mögött ragadta meg az asszony oda nyujtott balkezét. Mert ez inséges perczben nem mertek volna még egy pillanatig sem elszakadni egymástól… Mikor aztán így biztosságban voltak az irgalmas szobor mögött, valami kitörő szenvedélyességgel ragadták meg ismét egymás két kezét, s mint két a halálból megmenekült ember, reszketve simultak össze. A nő odabujt a férfi köpenye alá, s szemük rettegve beszélt tovább –

– Meneküljünk…

– Meneküljünk…

Kezet kézben tartva, szakadozott léptekkel lopództak végig a halál hídján, a melyen magára maradt a sötétben a Krisztus irgalmas szobra. Menekültek ki az anyaföldre. Lihegve álltak meg a hídfőnél s kezeik egyszerre ijedten szakadtak el. Megdöbbenve néztek egymásra, mintha idegenek volnának.

És a férfi akkor vette csak észre, hogy az, a ki előtte áll, a ki őt megmentette: nő, egy kisírt arczu, törékeny, fiatal asszony, a kinek támasz kell a viharban. A nő pedig, a ki pillanatra megdöbbenve rántotta ki ujjait az erős kézből, csodálkozva látta, hogy a ki őt megmentette: férfi, egy sápadt ember, a kinek lelke beteg, a kit ápolni kell.

És akkor némán nyujtottak kezet egymásnak ismét és mivel új életükben nem volt többé senkijük sem e világon, lehajtott fővel, szótalan indultak neki az élet viharos, sötét éjszakájának.

… Mikor aztán véres csikkal megnyilt a fellegek alatt a keleti ég, a hajnal fénye félénken esett a vihar után a Krisztus irgalmas arczára s áldásra emelt kezére, ő reá, a ki, bár az orkán elolthatta mellőle a hitnek a szentelt mécsesét, azért a sötétben, a kétségbeesetteknek e sötét éjszakájában is őrködött mindenek felett…

PANDORA SZELENCZÉJE.

… Balzsamos firenzei éjszaka volt, – a járó-kelők, sőt a turisták is már rég eltakarodtak a Signoria-térről s mi még mindig ott ültünk a Loggia de’Lanzi lépcsőjén: a nőgyülölő, hallgatag esztétikus meg én. Mintha a florenzi Piros Liliom e holdas éjszakán még egyszer kinyilt volna álmában s hódítóan árasztott volna el bennünket a Renaissance-dicsőség, a multak illatával… A Luna sápadt fénye, mely eddig középkori sötétségben tartotta a Palazzo Vecchio daczos testét, most megkerülte a bástyafalat és valami álmatag életre költötte fel a Loggia szoborlakóit. Fénye diadalmasan árasztotta el, valósággal ezüstbe öntötte ujra a hires «Perseust». A Gorgo-fővel kezében daliásan állott ott felettünk… Épp Benvenuto Celliniről beszélgettünk. Lelkes szavaimra franczia barátom keserüen mosolyodott el és megsodorta őszbecsavarodó szakállát.

– Boldog ifjuság! – mormogta némi gúnynyal – lássa én is azt hittem egykor, hogy az esztétikusok élete a legszebb e földön. Én az asszonytól, a szerelemtől menekültem az Örökszép formái közé… És ime huszonöt évi munka után megint csak egy asszony állja el az utamat…

– Hogyan, – kicsoda?