Part 5

Ezuttal egy kovácsolt vaskapun fordult be az Exhibition Roadról és belépett a főiskola előcsarnokába. Az előcsarnok diákokkal volt tele, a kik könyveket, táskákat, fizikai eszközöket tartalmazó dobozokat vittek a hónuk alatt, álltak és vitatkoztak, a vitaegyletnek bekeretezett és üvegezett hirdetéseit olvasták, vagy jegyzőkönyvet, czeruzát, radirgummit és rajztollat vásároltak a szabadalmazott papirkereskedőnél. Nagy számmal voltak köztük mindenféle új alakok, fizető diákok, fekete felsőkabátban és selymes kalapban, vagy jól vasalt ruhában és a hallgatók zöme, a Lewisham osztályából, nyersek, kopottak, rendetlenek, groteszk módon rosszul öltözöttek és bizonytalan megjelenésűek; egy feltűnt Lewishamnak bóbitás tengerész-sapkájával és arany kitüntetésével, egy másik durva fejes keztyűjével, a harmadik pedig nagyon finom bőrkeztyűjével. A diákok között Grummett, az egyetemi törzskönyv örökös vezetője, buzgólkodott.

– A czuczilista! – mondta egy csúfolódó hang.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna, de erősen elpirult. Nagyon gyakran kívánta, hogy ne pirulna el olyan könnyen, hisz már huszonegy éves férfi volt. Figyelmesen tanulmányozta a vitaegylet hirdető tábláját, melyen „Lewisham E. C. előadása a szoczializmusról“ volt hirdetve a legközelebbi péntekre és áttörtetett az előcsarnokon, a hol a törzskönyv várt a bejegyzésre. Néhány perczig azonban nem tudott a bejegyzéshez jutni, mert társainak kézszorításai és barátságosan nyers élczei feltartóztatták.

– Rettenetes biflázó ez az állat Lewisham, – jellemezte egyik társa. – A második volt a mult esztendőben. Borzalmasan magol. Valami állati önhittség van ezekben a biflázókban. Vizsga… vitaegylet… vizsga. Mintha ezenkívül nem is volna élet. Az év elejétől végéig egyszer se menne valami mulatóhelynek a tájára.

Lewisham éles füttyentést hallott, a lift felé rohant és pont az elindulás pillanatában érte el. A lift nem volt kivilágítva és sötét árnyakkal volt tele, csak a vezetőnek az alakját lehetett megkülönböztetni. Mikor Lewisham találomra vizsgálgatta a sötét arczokat maga körül, egy lányos hang a nevén szólította.

– Ön az, Heydinger kisasszony? – felelte. – Nem vettem észre. Remélem, kellemesen töltötte a szünidőt?

IX. Heydinger Alice.

Mikor Lewisham az épület legfelső emeletére megérkezett, félreállt a lift ajtajától, hogy egyetlen megmaradt utitársa előtte kiléphessen. Az utitárs Heydinger kisasszony volt, a ki őt megszólította, az aranyszegélyes barna burkolatú könyv tulajdonosa. A többiek közül a földszintről egy sem jött fel a harmadik emeletre. A lift közönségének többi része a „csillagászati“ és „kémiai“ emeleteken szállt ki, de ők ketten harmadik esztendei tanulmányuk tárgyául a zoologiát választották és a zoologia az épület legmagasabb részében volt elhelyezve. A leány kilépett a világosságba és arczát akarata ellenére könnyű pirosság futotta el. Lewishamnak feltünt, hogy a ruhája megváltozott. Lehet, hogy ez a leánynak a figyelmét sem kerülte el és észrevette a futó meglepetést Lewisham arczán.

Az elmult tanévben – barátságuk ugyanis már csaknem egy esztendős volt, – Lewisham sohasem gondolt arra, hogy a leány esetleg csinos is lehet. A legjellemzőbb dolog, a mire a szünidő alatt határozottan vissza tudott emlékezni, az volt, hogy haja sohasem volt egészen lesimítva és ha véletlenül egyszer rendben volt, valósággal izgatta őt és megint felborzolta. Lewisham különösen a leánynak ideges kézmozdulatára emlékezett, melylyel haját összekuszálta. Erről eszébe jutott, hogy hajának a színe kellemes világosbarna volt. A száját elfelejtette és a szemének a színét szintén nem tudta volna megmondani. Igaz, hogy a leány szemüveget viselt. Alaktalan, sötét ruhája is csak bizonytalanul élt az emlékezetében.

Mégis, míg távol volt tőle, meglehetősen sokat látott belőle. Nem ugyanabban a tanfolyam-csoportban voltak ugyan, de a vitaegylet választmányában megismerkedtek egymással. Lewisham ebben az időtájban fedezte fel a szoczializmust. Ez alapot nyujtott nekik az eszmecserére és érintkezésre ösztönözte őket. Úgy látszott, hogy a leány nagyon érdekesnek találta Lewishamnak a dolgokról alkotott felfogását és mintha a véletlen akarta volna, sokszor találkozott vele az iskola folyosóin, a hatalmas egyetemi könyvtárban és a képzőművészeti múzeumban. Bizonyos idő mulva úgy tünt fel, mintha ezek a találkozások nem is volnának egészen véletlenek.

Lewisham életében ezúttal kezdett először képzelődni beszélőtehetségéről. A leány feltette magában, hogy sarkalni fogja az ambiczióját, a mi nem is volt nehéz feladat. Azt hitte, hogy Lewishamnak kivételes tehetsége van és hogy neki hivatása lehet ennek a tehetségnek az irányítása. Kétségtelenül hozzájárult hiúságának kifejlesztéséhez. Ő is be volt iratkozva a londoni egyetemre és a gyakorlati tudományokból együtt szigorlatoztak júliusban, – a leány kissé gyengén volt elkészülve, – a mi csak arra szolgált, mint minden az ilyen esetekben, hogy újabb kapcsolatot teremtsen közöttük. A vizsgája nem sikerült, de Lewishamnak a becsülését irányában egy cseppet sem kisebbítette. A szigorlati napok alatt nagy általánosságban beszélgettek a barátságukról és más hasonló dolgokról, a déli szünetek idején a Burlington Arcade alatt, – megjegyzendő, hogy az egész Burlington Arcade mulatott a leánynak divattalan szürke ruháján s Lewishamnak vörös nyakkendőjén, – egyebek között a leány szemrehányást tett Lewishamnak, hogy egyáltalán nem olvas költőket. Mikor a vizsga után együtt haladtak a Piccadillyn, megállapodtak, hogy írni fognak a szünidő alatt egymásnak, költészetről és magukról s a leány némi habozás után kölcsön adta Rossetti költeményeit. Lewisham kezdte elfelejteni, a mit eleinte nagyon jól tudott, hogy a leány két vagy három esztendővel idősebb nála.

Lewisham a szűnidőt egy kevéssé szimpatikus, de egyébként jóindulatú nagybátyjánál töltötte, a ki foglalkozására nézve szerelőmester és építővállalkozó volt. A nagybácsinak hattagú családja volt, köztük a legidősebb tizenegy éves s Lewisham mint tanító tette magát hasznossá. Azonkívül erősen készült a tanulmányait befejező harmadik esztendőre, melynek folyamán nagy dolgokat szándékozott végrehajtani és megtanult kerékpározni. Azonkívül Heydinger Alicera is gondolt s mint ki fog tűnni, Heydinger Alice is gondolt rá.

Nagybátyjával, a ki a helyi konzervatív pártnak kiváló tagja volt, vitatkozni szokott a szocziális kérdésekről. Nagybátyjának a vitatkozási modora módfelett durva volt. A szoczialisták tolvajok, szokta mondani. A szoczializmus czélja az, hogy elszedje, a mit az ember keresett, hogy szétossza egy csomó dologkerülő csirkefogó között. Pedig a gazdag emberekre szükség van. „Ha nem volnának jómódú emberek, mit gondolsz, miből élnék? Nos? És akkor mi lenne belőled?“ A szoczializmust, bizonyítgatta a nagybácsi, csak agitátorok szítják. „Pénzt, tagdíjat szednek olyan tapasztalatlan fiataloktól, mint te vagy és pezsgőre költik.“ Lewisham érveire mindig csak a bántó hangon kiejtett „pezsgő“ szóval válaszolt s kezével a jóízű ivást jelezte.

Természetes volt, hogy Lewisham kissé elhagyatottnak érezte magát s ezt kifejezésre juttatta a Heydinger kisasszonyhoz intézett leveleiben is. Nyilvánvaló volt, hogy a leány is elhagyatottnak érezte magát. Megvitatták a közönséges barátságtól eltérő, igazi barátságnak a kérdését és azután áttértek Goethére és a kiválasztottak szellemi rokonságára. Lewisham megírta, hogy mennyire várja a leveleit s ezek gyakoriabbakká is váltak. A levelek kétségtelenül jól voltak megírva. Ha Lewisham kritikát gyakorolt volna, megállapíthatta volna, hogy mindegyik egész napi munkának az eredménye. A gyakorlati szerelőmesternek a kérdései után, hogy mit szándékozik csinálni az ostoba tudományával, e leveleknek olvasása üdítőleg hatott rá. Megszerette Rossettit és különösen egy költeményében az elválás érzésének tökéletes kifejezése ragadta meg őt. Általában azonban kissé meg volt lepetve Heydinger kisasszonynak a költészet iránti hajlandóságán. Rossetti olyan érzéki, oly virágos nyelvű volt. Ezt a hangulatot alig várta volna.

Az iskolai év megkezdésekor több érdeklődéssel tért vissza a leány iránt, mint távozott. A reá való bizonytalan visszaemlékezés, melyben alakja kissé kopottnak és gondozatlannak tűnt fel, nyomban elpárolgott, amint a leány a lift homályából a világosságba lépett. Haja teljesen rendben volt s amint a napfény csillogott rajta, szépnek is tűnt fel. Jól szabott szürkés-zöld és fekete ruhát viselt, szélesen ránczolva, az akkori időnek a divatja szerint s ez a gondozottság valamelyes módon a szükséges melegséget kölcsönözte az arczának. A múlt esztendő elhanyagoltságától eltérőleg, rendes kalapot viselt, olyan kalapot, amelynek még asszonyi itélet szerint is, megvolt a formája. A kalap jól is állt neki, de ezek a dolgok kívül esnek egy férfi regényíró fejtegetésén.

– Elhoztam a könyvét, Heydinger kisaszszony, – mondta Lewisham.

– Nagyon örülök, hogy előadást tart a szoczializmusról, – felelte a leány, átvéve a barnakötésű könyvet.

Együtt haladtak végig az élettani laboratoriumhoz vezető kis folyosón s a leány megállt a kalapfogasoknál, hogy levegye a kalapját. Az intézetnek ugyanis olyan szégyenletes volt a berendezése, hogy a leánydiákoknak nyilvánosan kellett levenni a kalapjukat és nyilvánosan kellett felvenni a holland kötényt, mely ruhájukat védte a laboratoriumi munkánál. Még a tükör is hiányzott!

– Mindenesetre meghallgatom az előadását, – mondta a leány.

– Remélem, hogy tetszeni fog önnek, – mondta Lewisham a laboratorium ajtajában.

– A szünidő alatt bizonyítékokat gyüjtöttem a szellemek létezéséről… emlékszik még az érveinkre. A leveleimben ugyan ezt nem említettem.

– Kár, hogy még mindig ragaszkodik a spiritizmushoz, – mondta Lewisham. – Azt hittem, hogy már túltette magát rajta… Olvasta a Bellamy _Visszapillantását_?

– Szeretném elolvasni.

– Itt van a könyveim között és ha akarja, szivesen kölcsönadom. Várjon azonban, míg az asztalomnál leszek. Tele van mindkét kezem.

Együtt léptek be a laboratoriumba. Lewisham udvariasan nyitotta ki az ajtót, Heydinger kisasszony pedig rendezgetve tapogatta végig a haját. Az ajtó közelében egy csoportban négy leány állt s Heydinger kisasszony ezeknek csoportjához csatlakozott, lehetőleg észrevétlenül tartva a barnakötésű könyvet a kezében. Hárman közülök már a múlt esztendőben együtt voltak vele és keresztnevén szólították, mikor Lewisham társaságában látták megjelenni.

Egy rosszkedvű, koravén tanársegéd arcza pillanatnyilag felderült, mikor Lewishamot meglátta.

– Végre egy jó diákot is látok, – mondta a koravén tanársegéd, a ki nyilvánvalóan a névsort állította össze. Egy másik ajtónyitásra megint felderült az arcza.

– Smithers is itt van!

X. A régi vasipar csarnokában.

Ha valaki a Brompton Road felől lép be a south-kensingtoni iparművészeti múzeumba, a régi vasipar csarnoka jobbkéz felől az épület legfelső emeletét foglalja el. Az odavezető út azonban nagyon útvesztőszerű és nem mindenki ismeri, minek következtében elhagyatott voltát a tudományokat és a művészetek különböző ágait művelő fiatalság nagy becsben tartja. A csarnok hosszú, keskeny és homályos s tömve van vasrácsokkal, vasveretes ládákkal, zárakkal, lakatokkal, fantasztikus formájú nagy kulcsokkal, lámpákkal és más hasonló tárgyakkal. A korláthoz támaszkodva művészi vonatkozásokról is lehet beszélni, Michel Angelo szarvakkal ellátott Mózesének, a Traján oszlop gipszmásolatának láttára, mely gigászi módon emelkedik fel az alsó teremből magasan a csarnoknak a színvonala fölé. Lewisham és Heydinger kisasszony itt időztek egy szerdai napon, a legközelebbi szerda délutánján, mely a szoczializmusról szóló előadást követte, melynek hirdetését olvasni lehetett az előcsarnok hirdető tábláján.

A szigorúan okszerű, fegyelmezett lelkesedéssel előadott tanulmánynak igen nagy sikere volt, a kételkedő Smitherst alapjában véve megtérítette, a vitát befejező összefoglaló válasz rendszeres és kerek volta pedig nagy hatást váltott ki a hallgatóság köréből… Lewisham úr Mózest nézte és a jövőjéről beszélt. Heydinger kisasszony leginkább az ő arcát nézte.

– És azután? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Ezeket a szempontokat kiváltképen a néppel kell megismertetni. Én még mindig bízom a röpiratokban. Úgy képzeltem…

Lewisham elhallgatott, higyjük, hogy szerénységből.

– Hogyan? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Amint már mondtam… Luther… A szoczializmusban, úgy hiszem, van még hely egy új Luther számára.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony elgondolkozón. – Ez volna a nagy feladat.

Sokan hitték ugyanezt ezekben a napokban. De azóta kiváló reformerek hét esztendőnél hosszabb időn keresztül jártak körül, trombitáikat harsogtatva és lövöldözve a szocziális Jericho falait, véletlen sikerek és csalódások változatai után oly csekély eredménnyel, hogy ma már nehéz visszahelyeződni azoknak az elmúlt napoknak reményteljesen bizakodó hangulatába.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony. – Ez volna a nagy feladat.

Lewisham kiérezte hangjából lelkesedésének a természetét. Feléje fordult és határtalan bámulatot látott a szemében.

– Nagy az elvégzésre váró feladat, – mondta és szerényen hozzátette, – ha ugyan meg lehet birkózni vele.

– _Ön_ elég erős hozzá.

– Azt hiszi? – Az örömtől Lewisham élénken elpirult.

– Azt hiszem. Ön bizonyára el tudja végezni. Még a reménytelen bukás is nagy dolog volna. Néha…

A leány habozott. Lewisham várakozólag nézett rá.

– Azt hiszem, hogy néha dicsőbb dolog a bukás, mint a siker.

– Nem hinném, – felelte a reménybeli Luther és tekintete visszatért Mózeshez. A leány befejezte, a mit mondani akart és másra godolt.

Elmélyedő szünet.

– És ha már sok ember megismerte a nézeteit? – kérdezte a leány hirtelen.

– Akkor, úgy képzelem, pártot kell alakítanunk s érvényesíteni kell az eszméinket.

Újabb szünet, kétségtelenül gazdag fenkölt gondolatokban.

– Higyje el nekem, – mondta Lewisham egyszerre, – hogy önnek tehetsége van, hogy bátorságot öntsön a csüggedőkbe. Ha kegyed nem lett volna, nem tartottam volna meg az előadásomat a szoczializmusról – Egészen megfordult, hátával Mózesnek támaszkodott és mosolyogva mondta a leánynak: – Ön igazán segíti az elvbarátait.

A legszebb pillanatok egyike volt ez Heydinger kisasszony életében. Arczszine megélénkült.

– Csakugyan? – kérdezte őszintén, de félszegen tekintve a szemébe. – Olyan… boldog vagyok.

– Még nem köszöntem meg a leveleit, – mondta Lewisham. – Most azonban azt hiszem…

– Mit?

– Hogy igazán őszinte barátok vagyunk. A legjobb barátok.

A leány kezét nyújtotta és sóhajtott.

– Ugy van, – mondta, mikor kezet szorítottak. Lewisham habozott, hogy megfogja-e a leány kezét. A szemébe nézett s e pillanatban a leány hátralevő éveinek háromnegyedrészét odaadta volna, ha szeme és tekintete kifejezte volna, a mit akar. De e helyett úgy érezte, hogy arcza kemény, a kis izmocskák ajka körül engedetlenül rángatóznak s azt képzelte, hogy ez az önmegismerés kiöli az őszinteséget a szeméből.

– Ugy érzem, – mondta Lewisham, – hogy ennek így kell megindulni. Mindig őszinte barátok maradunk, egymás oldalán.

– Mindig. A miben csak segíthetek, segítségére leszek. Segíteni akarom, ahol csak tudom.

– Ketten együtt, – mondta Lewisham, újból megszorítva a leány kezét.

Az öröm villant meg a leány arczán. Szeme egy pillanatig a benső meghatottság szépségében ragyogott. „Ketten együtt“, – ismételte s ajka remegett, torka pedig elszorulni látszott. Egyszerre visszarántotta a kezét és elfordította az arczát. Hirtelen a csarnok vége felé sietett és Lewisham azt látta, hogy a zsebkendőjét keresi zöld és fekete ruhájának redői között.

Heydinger Alice sírt.

A meghatottságnak ez a teljesen megmagyarázhatatlan rohama zavarba ejtette Lewishamot.

A leány után sietett és mellette megállt. Miért sír? Azt remélte, hogy senki sem jön a kis csarnokba, míg a leány el nem teszi a zsebkendőjét. Mindamellett a jelenet hizelgett neki. A leány végre erőt vett magán, leszárította a könnyeit és kivörösödött szemével újra mosolygott.

– Olyan szomorú vagyok, – mondta még a sirástól csukló hangon.

Azután megnyugodva tette hozzá:

– Olyan boldog vagyok… Együtt fogunk küzdeni. Együtt, mi ketten. Én segítek önnek. Érzem, hogy tudok segíteni. Kint a világban még oly nagy feladatok várnak megvalósításra.

– Ön nagyon önfeláldozó, hogy segíteni akar nekem, – mondta Lewisham, egy mondatot idézve, melyet még azelőtt akart mondani, mielőtt látta volna, hogy a leányt mennyire elérzékenyítette.

– Nem!… Nem tapasztalta-e már, – kérdezte a leány hirtelen, – hogy egy nő milyen keveset tehet egyedül a világban?

– Vagy egy férfi, – felelte Lewisham pillanatnyi gondolkozás után.

Az első szövetséges így csatlakozott Lewishamhoz a vörös nyakkendő szolgálatában, – a vörös nyakkendő és a hírnév szolgálatában, melynek rövidesen jönnie kellett. Első szövetségese volt neki; eddigelé – leszámítva a falra alkalmazott feliratokat, – titokban tartotta személyi ambiczióit. Még ama bizonyos, félig elfelejtett whortleyi szerelmi ügy alkalmával is, noha a bizalmaskodásnak elég magas fokáig eljutottak, egyáltalán nem tett említést jövő pályafutásáról.

XI. Szellemidézés.

Heydinger Alice nem volt hajlandó letenni a halottak szellemeiben való hitéről s ebbeli meggyőződése a laboratoriumban a délutáni tea alatt vitára adott alkalmat. A nődiákoknak, akik ebben az évben többségben voltak, délután négy óra és a termeket bezáró szolgának öt órai megjelenése közötti időben teát szolgáltak föl. Esetről-esetre a férfi hallgatókat is meghívták teára. Utóbbiak közül azonban ugyanazon időben egyszerre legfeljebb kettő vehetett részt a teázásban, nem lévén több két fölös csészénél, mióta a hebehurgya Simmons összetörte a harmadikat.

A szögletes fejű és kemény, szürke szemű Smithers határozott ellenszenvvel érvelt a tulvilági élet ellen, míg Bletherley, aki narancs-szin nyakkendőjével és nyiratlan szőke hajtömegével tetszelgett magának, nagyjában hajlandó volt hinni benne.

– Mi például a szerelem? – kérdezte Bletherley. – Bizonyára halhatatlan!

Megjegyzését azonban tárgyhoz nem tartozónak tekintették és nem törődtek vele.

Lewisham, aki az esztendőnek legtöbbet igérő diákja volt, a szellemek létezését érvek alapján mérlegelte. A szellemidéző seanceokat szemfényvesztésnek minősítette.

– Ostobaság és csalás! – mondta Smithers hangosan és féloldalt pislantva leste, hogy a kihívás elérte-e a czéltábláját. A czéltábla egy feltűnően kis arczú és nagy, szürke szemű, őszes kis öreg ember volt, a ki szótlanul állott a laboratorium egyik ablakánnál, míg csak a személyét nem vonták bele a vitába. Barna bársony kabátot viselt és rettentő gazdagság hirében állott. Lagune volt a neve. Nem volt rendes hallgató, hanem az olyan külső látogatók közé tartozott, a kik bebocsáttatást nyertek a nem teljesen megtelt laboratoriumokba. Buzgó spiritisztának ismerték s azt is beszélték róla, hogy Huxleyt nyilvános vitára szólította fel a materializmus kérdéséről. Az élettani órákat azért látogatta s közben a laboratoriumi munkákon azért vett részt, hogy – mint mondotta, – a hitetlenséget saját fegyvereivel győzze le. Mintha csalétek lett volna, mohón kapott Smithers ellentmondásán.

– Tagadom! – mondta és a keskeny laboratoriumban a többiek felé közeledett, mintha utána menne a saját hangjának. A selypítésnek egy árnyalatával beszélt. – Bocsásson meg, igen tisztelt uram, ha közbeszólok. A kérdés azonban rendkívül érdekel. Azt hiszem, nem zavarom önöket. Bocsáson meg, uram. Vonatkoztassuk az ügyet az én személyemre. Bolond vagyok én, vagy csaló?

– Kérem, – védekezett Smithers akkora udvariasággal, a mekkora csak egy south-kensingtoni diáktól kitelik, – ilyenformán a dolog kissé személyes természetű.

– Tegyük fel uram, hogy én becsületes megfigyelő vagyok.

– Helyes… és?

– Nos tehát, én _láttam_ szellemeket, _hallottam_ szellemeket és _éreztem_ az érintésüket.

Beszéd közben szürke szeme tágra nyílt.

– Akkor csak bolond lehet, – mondotta Smithers halk hangon, úgy hogy a spiritiszta nem hallhatta meg.

– Esetleg csalódhatott, – vélekedett Lewisham.

– Biztosíthatom önöket… Mások láthatnak, hallhatnak, érezhetnek, én azonban tudományosan ellenőriztem őket. Ellenőriztem! Van némi tudományos gyakorlatom és bizonyítékokat szereztem. Tudományos és kétségbevonhatatlan bizonyítékokat! Minden elképzelhető módon… De kérdezem öntől, uram, kereste már az alkalmat, hogy szellemekkel találkozzék?

– Az csak arra jó, hogy az ember egy guineát kidobjon szélhámosságra, – felelte Smithers.

– Nos látja, ilyenek önök! Csupa előitélet! Itt van valaki, a ki tagadja a tényeket és következetesen nem akarja meglátni őket, nem akar a közelükbe menni.

– És ön megengedi akármelyik embernek a hármas királyságban, a ki nem hisz a szellemekben, hogy jelen legyen a seanceon, mielőtt abbanhagyná a tagadást?

– Feltétlenül igen. Feltétlenül igen! Bárkinek, aki még nem találkozott szellemekkel.

Ez az érv fokozta az érdeklődést. A kis öreg úr hamarosan belehevült. Ismer valakit, a kinek a legkülönösebb adományai vannak, egy médiumot, aki…

– Megfizetteti magát? – kérdezte Smithers.

– A nyomtató lónak talán be szokták kötni a száját? – vágott vissza Lagune haladéktalanul.

Mindenki Smithersen nevetett.

– Kétségbe vonná ön egy mérleg hitelességét, mert pénzen vásárolta? Jőjjön és győződjék meg. – Lagune egyre jobban felhevült, gesztikulált és mind hangosabban beszélt. Azon melegében az egész osztályt meghívta egy külön seance-sorozatra. – Figyelmeztetem önöket, az is lehet, hogy nem jelenik meg semmi. A valószinűség azonban mellette szól… Végtelenül örvendenék…

Lewisham ilyenformán beleegyezett, hogy jelen legyen a szellemidézésnél. Megállapodtak, hogy Heydinger Alice is ott lesz s kívülük még a hitetlen Smithers, Lagune, utóbbinak gépírónője és a médium lesznek a társaságban. Azután másik társaságot állítanak össze a többiek számára. Lewisham örült Smithers erkölcsi támogatásának.

– Hiába pazarlunk el egy estét, – jegyezte meg Smithers. – Én azonban megbizonyosodok a dolgom felől. Meglátjátok.

Egy chelseai czímet kaptak, hogy ott találkoznak. A ház, ahova Lewisham érkezett utolsónak, meglehetősen nagy volt és oly teljesen előkelő szinezetű, hogy szinte zavarba ejtette őt. Kalapját a tágas, szinekben gazdag előcsarnokban egy zöld díszítésű szalmakalap mellé akasztotta. Egy nyitott ajtón át fejedelmi dolgozószobát pillantott meg, könyvszekrényekkel, rajtuk fehér márvány szobrokkal, zöldernyős villanyos lámpától megvilágított íróasztallal, melyen írások voltak felhalmozva. Úgy tűnt fel neki, hogy a szobaleány végtelen megvetéssel mérte végig kopottas gyászruháját és lángvörös nyakkendőjét. Azután hirtelen megfordult és felvezette őt a lépcsőn.

A leány kopogtatott az ajtón, melyen át beszélgetés hangjai hallatszottak ki.

– Azt hiszem, már megkezdték, – mondta bizalmaskodva. – Lagune úr mindig ezt csinálja.

Hallani lehetett, a mint a székeket mozgatták és Smithers átható hangját és erőltetett nevetését. Az ajtóban, mikor kinyilt, Lagune jelent meg. Őszülő arcza a szokottnál kisebbnek, nagy szürke szeme pedig a szokottnál is nagyobbnak tűnt fel.

– Épen meg akartuk kezdeni ön nélkül, – suttogta. – Lépjen be.