Part 4

A szerelem napja után következtek a bünhödés napjai. Lewisham úr nagyon csodálkozott, valósággal elkábult, mikor ez a bünhödés lassan, de biztosan jelentkezett. Vasárnap még éltek benne a szombati napnak csodálatos érzései és kiegyezett az elhanyagolt _Vázlat_-tal, arról biztosítva őt, hogy a leány lesz az éltető eleme s ezerszer jobban fog dolgozni érette, mint a hogy magáért dolgoznék. Ez ugyan nem volt igaz s valóban csodálkozva kellett kérdeznie magától, hogy hová tűnt az érdeklődése Butler Analogiájának theologiai vizsgálódásai iránt. Frobisherék egyik istentisztelet alkalmával sem voltak a templomban. Aggodalmaskodva törte a féjét, hogy mi lehetett az elmaradásuk oka.

Hétfő reggel hűvös és világos volt – valóságos Herbert Spencer a napok között, – és iskolába menet buzgón biztatta önmagát, hogy semmi ok sincsen, a miért neheztelni lehetne reá. A bejáró fiúk reggel nyilvánvalóan róla suttogtak és a kis Frobisher nagy érdeklődésnek örvendett. Lewisham elkapott nehány szótöredéket. „Az anyám egészen el volt kábulva“, – mondta a kis Frobisher.

Tizenkét órakor kihallgatás következett Bonovernél és Dunkerley, az idősebb kisegítő tanító nyomban haragosan perlekedő hangokat hallott kiszűrődni az iroda bezárt ajtaján. Azután Lewisham átment a tantermen. Mereven maga elé nézett és az arcza nagyon vörös volt.

Dunkerley ilyenformán félig-meddig el volt készülve az ujdonságokra, melyeket másnap reggel hallott az iskolai dolgozatok javítása közben.

– Mikor? – kérdezte Dunkerley.

– A legközelebbi évharmad végén, – felelte Lewisham.

– A leány miatt, a ki Frobisheréknél volt megszállva?

– Igen.

– Csinos kis teremtés. De az eset megzavarhatja a felvételidet a legközelebbi juniusban.

– Ez aggaszt engemet is.

– Nem nagyon hiszem, hogy haladékot adjon neked, hogy a vizsgát megvárjad…

– Nem hajlandó, – mondta Lewisham és kinyitotta az első irkát. A beszéd nehezére esett.

– Komisz fráter, – mondta Dunkerley. – De hát mit várhatsz Durhamtól? – Bonovernak csak durhami képesítése volt és Dunkerley, a kinek semmilyen se volt, az elfogultságra hajlott. Közben Dunkerley buzgó és szorgalmas suhogással kezdett dolgozni a saját irkaoszlopán. Csak mikor a halom egy vagy két füzetre fogyott meg, szólalt meg újra a már megtárgyalt ügyről.

– Az Úr férfit és nőt teremtett, – mondta Dunkerley, végig nyomjelezve útját az irkalapon, – a mi (vessző, vessző) nagyon kárhozatos (vessző, vessző) a kisegítő tanítókra.

Nagy zajjal becsapta a füzetet és maga mögött a padlóra hajította.

– Te szerencsés vagy, – mondta. – Pedig azt reméltem, hogy én hagyom itt előbb ezt a nyomorúságos barlangot. Szerencsés vagy. Itt az embernek örökké álnokoskodni kell. Minden sarkon valamelyik szülőbe vagy más árulkodóba ütközhetik. Ezért nem állhatom ki a vidéki életet: átkozottul nem őszinte. Úgy örülnék, ha minél előbb kiszabadulnék belőle. Elhiheted nekem.

– És meg akarod szerezni az oklevelet?

– Úgy van, fiacskám. Igen. Meg akarom szerezni az oklevelet. A tanári oklevelet! Úristen! Ha én Londonba kerülhetnék…

– Azt hiszem, hogy én is Londonban próbálok szerencsét, – mondta Lewisham.

Azután a tapasztalt Dunkerley, a ki különben a legderekabb fiatalemberek egyike volt, megfeledkezett bizonyos egyéni ambiczióiról – állandóan ápolgatta magában valami meglepetésszerű kinevezés reményét, – és kioktatta Lewishamot az iskolai ügynökségekre. Átadta neki az átmeneti állapotban levő kisegítő tanítók szükségszerű támogatóinak – Orellana, Gabbitas, Lancaster Gate ügynökség és a többiek – jegyzékét. Valamennyit nagyon jól ismerte. Nyolcz esztendeje húzta már az igát.

– Mindenesetre a kensingtoni ügyről valószinűleg le kell tenned, – mondta Dunkerley, – a leghelyesebb azonban, ha nem vársz. Megmondom neked őszintén, a kilátások ellened vannak.

A „kensingtoni ügy“ egy kérvény volt a gyakorlati tudományok south-kensingtoni főiskolájába való felvételre, melyet Lewisham egy vérmes pillanatában benyujtott. Hiány lévén Angolországban a gyakorlati tudományokat előadó tanárokban, a közoktatásügyi kormányzat az említett nagy főiskolában ingyen oktatást és heti egy guinea ösztöndíjat helyezett kilátásba olyan megválogatott fiatal tanerőknek, a kik bizonyos ideig e tárgyak tanítására kötelezik magukat, ha kiképzésüket befejezték. Dunkerley már több esztendő óta rendesen benyujtotta a kérvényét, de mindig hiába s példája nem lehetett nagyon biztató Lewishamra. De Dunkerleynak nem voltak olyan zöldesszürke bizonyítványai, mint neki.

Lewisham ilyenformán másnap minden idejét, a mi a „szolgálaton“ kívül megmaradt, arra használta, hogy megszövegezett egy levelet, több példányban lemásolta és elküldte a különböző iskolai ügynökségeknek. A levélben rövid, de méltó életrajzot adott magáról és kiterjeszkedett nevelési és oktatási rendszerére. Végezetül bizonyítványainak és kitüntetéseinek hosszú és díszes sorozatát csatolta, mely nyolcz éves korában a jó magaviseletért kapott kitüntetésével kezdődött. Ennek az okmánynak a lemásolása jelentékeny időt vett igénybe, de szerénysége támogatta őt. A napi órabeosztás gondos átvizsgálása után a déli szabad óráját „Levelezés“ jelzéssel látta el.

Arra a tapasztalatra jött, hogy a klasszikus és mathematikai tanulmányokban egy idő óta nem haladt eléggé s egy leczkefüzete, melyet a levelezési rendszer szerint oktató vállalatnak a fasorban a Bonoverrel való találkozást követő viharos napok folyamán beküldött, csunyán átfirkálva „Elfogadható mértéken alul“ jelzéssel érkezett vissza. Ez az eset annyira példátlan volt és úgy bántotta, hogy egy ideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy gúnyos levélben bosszulja meg magát távollevő tanárán. Azután a husvéti szünet következett, mikor haza kellett mennie és a részletek gondos elhagyásával be kellett számolnia anyjának, hogy elhagyja Whortleyt.

– Pedig ott olyan jól ment a dolgod! – kiáltott fel az anyja.

De a kedves öreg hölgynek mégis volt valami vigasztalása. Örömmel látta, hogy a fia nem visel szemüveget – elfelejtette ugyanis elhozni magával, – és így a komolyabb optikai zavaroktól való félelme, melyeket fia esetleg tőle „örökölhetett“, megszünt.

Néha Lewishamot az őszinte megbánás érzése fogta el az ostoba kirándulás miatt. Ilyen hangulatban volt az ünnepek után, mikor a _Vázlat_ rovatai revideálásának a szüksége először tárta fel előtte teljes világossággal, hogy mi a gyakorlati eredménye az első küzdelemnek azokkal a titokzatos és hatalmas erőkkel, melyeket a tavasz ideje szokott életre serkenteni. A sikernek és a hirnévnek az álmát nagyon elevenen és nagy szeretettel ápolta s az egyetemre való felvételének, melyről régóta ábrándozott s mely az összes többi nagy dolgoknak a bevezetése lett volna, az elkerülhetetlen kitolása, mellében valósággal éles fizikai fájdalmat okozott.

A dolgozatok javítása közben, tollal kezében felugrott és fel-alá kezdett rohanni a szobában.

– Milyen őrült voltam! – kiáltotta. – Milyen őrült voltam!

Földhöz csapta a tollát és dühében merényletet követett el a szobája sarkában függő női arczkép, szolgaságának szemmellátható tanuja ellen. Széttépte a képet és darabjait szanaszét szórta…

– Őrült!

Utána megkönnyebbült, mintha véglegesen szakított volna a történtekkel. Egy pillanatig merően nézte a véghezvitt pusztítást, azután „ostoba szerelmeskedést“ mormogva, visszatért órarendjének átdolgozásához.

Ez volt az egyik kedélyállapot, mindenesetre a ritkább. Egyebekben sokkal türelmetlenebbül várta a postán a czímet, melyre Ethelnek írhat, mint a választ az ismételt álláskereső levelekre, melyeknek írása Horatiust és a magasabb mathematikát – Lewisham ezt a kifejezést használta a metszetek geometriája számára, – kiüldözte a gondolatköréből. Tényleg több időt pazarolt a levél felett való elmélkedésre, melyet a leánynak szándékozott írni, mint a mennyit kötelességeinek a táblázata megengedett volna.

Mindazonáltal az állást kereső levelek csodálatraméltó alkotások voltak. Mindegyik új tollal volt írva és az írás az első sortól az utolsóig felette volt még az ő megszokott színvonalának is. De egyik nap a másik után telt el és a bizonyos levél, a melyre várt, nem akart megérkezni.

A kedélyállapotát befolyásolta az a körülmény is, hogy a tárgyat illető szántszándékos zárkózottsága mellett is távozásának az oka meglepően rövid idő alatt „egész Wortleyban“ elterjedt. A vélemény az volt, hogy „kikapósan“ viselte magát és Ethel viselkedését a helybeli hölgyek – a mennyiben ezt a kifejezést használni lehet, – egyértelmű megbotránkozással elitélték. A szép külső gyakran tőrbe ejt. Egy fiú egyizben hangosan kiejtette Ethel nevét, mikor Lewisham elment mellette. A segédlelkész, a halvány arczú, csontosképű, ideges segédlelkészek fajtájából, mostanában úgy ment el mellette, hogy nem vett tudomást a létezéséről. Bonoverné alkalmat keresett, hogy megmondja neki, hogy „éretlen gyerek“, Frobisherné pedig egyizben majdnem fenyegetően sziszegett feléje, mikor az utczán találkoztak. Olyan meglepetésszerűleg tette, hogy Lewisham félreugrott tőle.

Az általános itélet néha nagyon nyomasztólag hatott a hangulatára, de néha olyan kedélyállapota is volt, hogy mulatott rajta és Dunkerley előtt többször olyanformán nyilatkozott, mintha egy szemernyit sem törődnék vele. Rendesen azt mondogatta magában, hogy _miatta_ viseli az itélet súlyát. Minden körülmények között azonban viselni kellett.

Érezni kezdte egyidejűleg, hogy a világ milyen kevéssé érzi a szükségét a tizenkilencz éves fiatal embereknek, – tizenkilencznek mondta ugyanis magát, noha alig nehány hónapja múlt el tizennyolcz, – még ha kitüntetésük van is a jó magaviseletért, általános tudásért és számtanért és ha királyi czímerrel ékesített bizonyítványuk van is, mely kezeskedik a mértani rajzban, csillagászatban, állattanban, szervetlen chemiában és szerkesztő mértanban való jártasságukról, fiatalos erejükön és kitartásukon kívül. Eleinte azt hitte, hogy az iskolaigazgatók kapkodni fognak utána és most azt kellett tapasztalni, hogy ő kapkod utánuk. Sürgősnek kezdte jelezni az üres helyek elnyerésére beadott kérvényeit, de ez a sürgősség nem segített rajta. Az ajánikozások hosszabbra és hoszszabbra nőttek, végül teljes négy ívoldalat foglaltak el és egy penny értéket emésztettek meg. „Biztosíthatom Önt, – írta, – hogy igyekvő és lekötelezett munkatársat fog bennem megismerni.“ Az ilyen természetü igéretek megszaporodtak. Dunkerley közölte, hogy a Bonover szolgálati bizonyítványa feltűnő módon mellőzte az erkölcsi magaviselet és a fegyelem ügyét s Bonover hallani sem akart róla, hogy ezen változtasson. Hajlandó lett volna ugyan, hogy megtegyen minden tőle telhetőt Lewisham támogatására, a vele szemben tanusított eljárás ellenére is, de hát a lelkiismerete…

Egyszer vagy kétszer Lewisham hamisan idézett a szolgálati bizonyítványból, de annak se volt eredménye. Májusnak a fele is eltelt és South Kensington még hallgatott. A jövő komor volt.

Legmélyén volt a bizonytalanságnak és a csüggedésnek, mikor megérkezett a leány levele. Gépen volt írva, vékony papiron. „Kedves“ – írta a leány egyszerűen és ez a megszólításnak minden képzelhető módozata között a legkedvesebbnek és legdrágábbnak tűnt fel Lewisham előtt, noha a valóságban az volt az oka, hogy a leánynak a keresztneve nem jutott az eszébe és elfelejtette a keresztnév számára szabadon hagyott helyet is kitölteni.

„Kedves, én nem írhattam előbb, mert odahaza nincs helyem, a hol írhatnék és Frobisher néni hazug dolgokat mondott magáról a mamának. A mama rettenetesen meglepett, nem is képzeltem volna róla. Egy szó említést sem tett nekem. De ezt majd egy másik levélben írom meg. Annyira bánt az eset, hogy most nem is írok róla. Mert maga nem válaszolhat nekem és _nem szabad, hogy levelet küldjön ide_. Ezt _sohasem_ szabad megtenni. De én gondolok magára, kedvesem, – a „kedvesem“ ki volt radirozva és ismét oda volt írva, – és nem felejtem el a mi kedves kirándulásunkat, ha sohasem írnék is többet. Most nagyon sok dolgom van. A munkám nagyon nehéz és attól félek, hogy elbutít. Nehéz csak azért érdeklődni valami iránt, mert élni kell belőle, nem úgy van? Azt hiszem, hogy maga is gyakran ezt érzi az iskolában. De azt képzelem, hogy mindenkinek az a foglalkozása, a mit nem szeret. Nem tudom, hogy visszakerülök-e még Whortleyba, lehet, hogy soha, de maga valószinűleg eljön Londonba. Frobisher néni a legborzasztóbb dolgokat mesélte rólunk. Nagyon örülnék, ha Londonba jöhetne, mert akkor esetleg láthatna engem. Chelseában van egy nagy fiúiskola és ha arra elmegyek reggelenkint, azt szeretném, ha maga ott volna. Maga onnan kijönne az iskolai sapkában és köpenyben, mikor én arra megyek. Milyen meglepetés volna, ha váratlanul ott találkoznánk.“

Ilyenformán folytatódott az egész levél. Alapjában véve nagyon kevés volt benne és szinte megszakításszerűleg végződött. „Isten vele, kedvesem“ volt a befejezése, czeruzával odavetve. Alatta még egy sor: „Néha gondoljon rám.“

A levél olvasása, különösen a bevezető „kedves“ megszólítás olyan különös érzés formájában hatott Lewisham torkára és mellére, hogy majdnem kiáltani szeretett volna. Örömében szinte ujjongott, újra meg újra elolvasta a levelet, csillogó szemekkel fel-alá járt szobájában és kezében szorongatta a drága írást. A „kedves“ ugyanolyan volt, mint mikor a leány kiejtette, – egyszerre hallani vélte a hangját. Élénken és kedvesen csengett feléje Ethel búcsúszava a holdvilágos ház árnyékából.

De mit jelentsen ez a sor: „ha sohasem írnék többet“ és a megszakításszerű befejezés? Mindenesetre ő gondolni fog Ethelre.

Ez volt a leány egyetlen levele. Nem sok idő alatt a levél hajtásai a sok használattól egészen elkoptak.

Junius elején elhagyatottság érzése fogta el Lewishamot, a mely nagyon gyorsan leküzdhetetlen vágygyá változott, hogy viszontlássa Ethelt. Kalandos tervek kóvályogtak benne, hogy elmegy Londonba, Claphamba és megtalálja őt. De valakit nem lehet oly könnyen megtalálni Londonban, mint Whortleyban. Egy egész délutánt azzal töltött, hogy megírjon és újra megírjon egy levelet, arra az esetre, ha Ethel czímét megkapja. Ha ugyan megkapja. Vigasztalan hangulatban kóborolta be a városkát s hét órakor útnak indult és holdfénynél nyomról-nyomra bejárta az együtt megtett emlékezetes utat.

A sötét pajtában úgy fordult és beszélt a sűrű feketeséghez, mintha Ethel jelen lett volna. Nagyon szép és kedves dolgokat mondott neki.

A sárga-violás kis öregasszonyt egy gyertya mellett az ablaknál ülve találta s áldozati hangulatban ivott meg nála egy üveg gyömbérsört. A kis öregasszony kissé ravaszkodva a nővére után érdeklődött s ő megigérte, hogy legközelebb megint elhozza magával. „Mindenesetre elhozom magammal“, mondta. A kis öregasszonynyal való beszélgetés közben elhagyatottságának az érzése némileg enyhült. Azután a bizonytalanul csillogó ezüstös mezőkön át olyan melankolikus hangulatban tért haza, hogy szinte jól esett neki. Sokáig ez a hangulat volt úr felette, míg el nem érkezett a Whortleyból való távozásának az ideje. Leszedte a falról az életczélját jelző különböző irásokat és utasításokat és a sárga láda fenekére fektette őket, melybe könyveit csomagolta: főként a felvételi vizsga számára való könyvek voltak, melynek az időpontja bizonytalan időre kitolódott.

VIII. A jövő az előtérben.

Két és félesztendős időköz után a történet egy jóval érettebb Lewisham úrral folytatódik, a ki már nem ifjú, hanem férfi, a törvény szerint is férfi és teljes huszonegy esztendős. A szinhely többé nem a fák közé beágyazott kis Whortley, vörösre festett padjaival, parkjaival, rétjeivel, hanem London nyugati részének szürke végtelensége.

A történet folytatása azonban Ethel nélkül indul meg. A megigért második levelet Lewisham úr sohasem kapta meg és bár az első londoni hónapok folyamán számos délutánt töltött Claphamban, ebben a kietlen emberrengetegben bolyongva, az óhajtott találkozás nem következett be. Végül, mint az az ifjúságnál történni szokott, mely oly csodálatosan tud gyógyulni testben, szivben és lélekben egyaránt, feledni kezdett.

A „húsos fazék“ utáni küzdelem meglepő eredménynyel végződött. A zöldeskék bizonyítványoknak, úgy látszott, több értékük volt, minthogy egyszerű faldíszek legyenek és miután Lewisham már kétségbeesve lemondott róla, hogy valami alkalmazást kapjon hátralevő életében, egy nagyszerű kék okirat érkezett a közoktatásügyi hivataltól, mely elképzelhetetlen dolgokat helyezett kilátásba. Londonba kerül és hetenkint egy guineát kap, hogy előadásokat hallgasson, olyan előadásokat, melyek legmerészebb képzeletét is felülmúlták. A nevek között, melyek szeme előtt felmerültek, volt Huxley, – Huxley és Lockyer. Micsoda szerencse! Csoda volt-e, ha három emlékezetes esztendő folyamán a fényes jövő ismét az előtérbe nyomult?

Méltóztassanak őt elképzelni a gyakorlati tudományok felső iskolájába vezető úton, az ott töltött harmadik esztendőnek a kezdetén. (Akkoriban az iskola a Royal College of Science nevet viselte.) Jobb kezében egy fényes fekete táskát hordozott, teletömve tankönyvekkel, jegyzetekkel és különböző eszközökkel a következő félév számára, baljában pedig egy másik könyvet tartogatott, melynek már nem volt helye a táskában. Ez a könyv aranynyal volt szegélyezve és kötését barna papirboríték óvta gondosan a kopástól.

Az eltelt időköz Lewisham úron a felső ajkán jelentkező nem túlságosan tolakodó, de mindenesetre kétségbevonhatlan bajuszban, termetének egy inchnyi megnövekedésében és kevésbbé önhitt magatartásában jutott kifejezésre. Már nem érezte magát az általános érdeklődés középpontjának, mint tizennyolcz éves korában; derengeni kezdett előtte, hogy nagyon sokan lehetnek, a kiknek szemében az ő egyénisége teljesen közömbös. De ha kevésbbé volt is önhitt, viselkedésében sokkal több volt a bizakodás, mint a hogy olyan emberekében lenni szokott, a kiknek jól megy a soruk.

Öltözéke – egyetlen ruhadarab kivételével – mérsékelten fekete volt, gyászruha, melyet azonban a viselés némileg megkoptatott. A gyászt anyjáért viselte, a ki a történet folytatása előtt egy esztendővel halt meg és kis vagyonkát hagyott vissza, a melyet majdnem száz fonttal lehetett tőkésíteni s melyet Lewisham féltékenyen őrzött a takarékpénztárban. Csak az olyan nélkülözhetetlen dolgokra költött belőle, mint egyetemi tandíjak, könyvek és eszközök, melyekre ragyogónak igérkező egyetemi pályáján szüksége volt. Pályája ugyanis az előzmények után, még a whortleyi baleset után is fényesen indult és lobogó láng gyanánt falta fel régebbi papirbizonyítványait.

(Ha figyelmesebben megnézte volna őt, asszonyom, kétségtelenül feltűnt volna sajátságosan fényes gallérja, mely majdnem olyan volt, mintha felülete nedves gummival lett volna bekenve. Noha ennek tulajdonképen semmi köze sincsen a történethez, úgy érzem, hogy mielőtt tovább mennék, erre is ki kell terjeszkednem, mert különben elveszteném a kegyed érdeklődését. Londonnak nagyon sok rejtelme van, ezek között ez a sajátságosan fényes fehérnemü. „Az olcsó mosóintézetek megkékítik a holmikat“ – mondhatná ön asszonyom. – „Ennek is kékesnek, általánosan kopottnak, a gomblyuknál szaggatottnak és kirojtozottnak kellene lenni. De ez a gallér…“

Ha közelebbről megtekintette és végül megérintette volna, a tapintása olyan lett volna, mint a halottasházé, nyirkos és hideg. Ez azért van így asszonyom, mert a gallér vízálló anyagból készült. Abból a fajtából való volt, melyet este a fogkefével kell végigmosni és a szék támlájára kell akasztani, hogy megszáradjon s másnap reggel megifjodva lássa viszont. Lewishamnak ez volt az egyetlen gallérja, melylyel legalább három pencet takarított meg hetenkint, a mi egy tanulmányait végző south-kensingtoni tanárjelöltnél, a ki az atyai, de egyúttal túlságosan takarékos kormány által engedélyezett heti egy guineából él, kétségtelenül igen megfontolandó összeg. A gallér nagy felfedezés volt Lewishamra nézve. Legelőször egy gummiárúkkal teli üzleti kirakatban pillantotta meg, a hol egy üvegmedenczének a fenekén feküdt, a melyben az aranyhalak rosszkedvűen össze-vissza úszkáltak. Ekkor állapította meg magában, hogy nagyon szereti az ilyen fehérnemüt.)

Meglepőnek tűnhetett azonban fel a széles vörös nyakkendőnek a viselése, – olyanforma széles vörös nyakkendő, a milyent a délnyugati vasúttársaság portásai szoktak viselni. Más egyéb Lewishamon nem volt dandyszerű, még a hiúságból viselt szemüvegről is letett. Kellett, hogy ez gondolkozóba ejtse önöket… Hol is láttak önök nagy tömeget együtt, tüntetésszerűen sok vörös nyakkendővel? Meg kell mondani az igazat. Lewisham úrból szoczialista lett!

Az a bizonyos vörös nyakkendő csak külső és látható jele volt a nagy belső és szellemi fejlődésnek… Lewisham, buzgó tanulmányaitól való igénybevétel mellett is ez idő alatt átolvasta Butler Analogiáját és más könyveket; csoportosította az érveket, kételyei támadtak és az éjszaka csendjében Istenhez fordult, hogy „hitet“ adjon neki, – adjon tüstént „hitet“, ha van értéke a Levisham úr megoltalmazásának. A hit azonban nem akarta őt megszállani… Sorsáról alkotott képzete többé nem merült ki egy távoli katedrához vezető vizsgák sorozatában és a „liberális szellemű“ politikai kiválóságban Kezdte társadalmi rendünknek egyes olyan tüneteit felérzékelni, melyek Whortleyban nem nyilvánultak meg előtte, kezdte érezni, hogy a komor nincsetlenség miként mélyül teljes nyomorúsággá és szenvedéssé, a mi a modern Londonban oly sok emberi életnek az alapszinét adja meg. Különösen egy éles ellentét rögződött meg szimbolikus módon az elméjében. Egyik oldalon voltak a Westbourne Park yard sztrájkoló, elsenyvedt és éhező szénhordói, a fekete utczák sarában kolduló gyermekek és éhező munkanélküliek egy leveskonyha előtt; a másik oldalon, két utczával odébb, a Westbourne Grove, fényárban úszó üzletek sorozata, cab-ek és fogatok nyüzsgő forgataga és a költekezésnek olyan tobzódása, hogy a lyukas czipőben és rosszul szabott ruhában fáradtan hazafelé törtető diákot minduntalan feltartóztatta a szoknyák, csomagok és elragadóan bájos nőiességnek a forgataga. Kétségtelen, hogy a fáradt diáknak saját dicstelen tapasztalatai élezték ki az erkölcsi tanulságot. Ez azonban csak egyik pontja volt az élénk megismerések állandóan visszatérő sorozatának.

Lewishamnak erős, mondhatni ösztönszerű meggyőződése volt, hogy emberi lény nem lehet boldog, míg mások közvetlen közelében nyomorognak s a gazdaságnak ez a derűs csillogása a bűn érzete gyanánt érintette őt. Ekkoriban még azt hitte, hogy az emberek felelősek a saját sorsukért és ezekben a napokban még az erkölcsi közömbösségnek a fokát méregette magában és embertársaiban. Ugyanekkor azonban kezébe került a „Haladás és szegénység“ és a „Közjólét“-nek nehány véletlen füzete s nem volt nehéz magáévá tenni az ármányos és kizsákmányoló tőkések és földbirtokosok s a derék, becsületes, szenvedő munkások elméletét. Így lett belőle szoczialista. Természetesen annak szüksége, hogy rögtön tegyen valamit, a mivel kifejezésre juttatja új hitét, sürgető módon ébredt fel benne. Elindult és egy történelmi pillanatban megvásárolta a vörös nyakkendőt.

– Vérszínűt kérek, – mondta Lewisham szelid hangon a fiatal hölgynek a pult mögött.

– Milyen színű legyen? – kérdezte a fiatal hölgy a pult mögött, élesen.

– Biborvöröset kérek, – mondta Lewisham szégyenkezve. Estéjének legnagyobb és buzgalmának jelentékeny részét annak próbálgatására áldozta, hogy a nyakkendőt miként kösse szép csokorba. Ennek kedvéért új kézügyességet kellett neki elsajátítani, – azelőtt ugyanis mindig kész nyakkendőket viselt.

Lewisham így proklamálta a társadalmi forradalmat. Az első alkalommal, mikor a szimbolikus nyakkendő megjelent az utczán, hatalmas termetű rendőrök menete vonult fel egyes sorban a Brompton Roadon. Lewisham ellenkező irányban haladt. Magában hümmögni kezdett. Sokat jelentő pillantással haladt el a rendőrök mellett és a Marseillaiset dúdolta…

Ez azonban már hónapokkal előbb történt s azóta a vörös nyakkendő használati ruhadarabbá és szokássá vált.