Part 17

Chafferynének sürűn hangoztatott és fellengzős elismerése Lewisham jósága fölött csak részben enyhítette Lewishamnak filozofikus keserűségre irányuló hajlandóságát. A gyakorlati kérdéseket pedig gyakori kitérések szakították félbe, Chafferyt illetőleg, hogy mit követhetett el, hova mehetett és hogy esetleg nem talál-e visszatérni.

Mikor végre Chafferyné hevesen és könnyek között összecsókolva és megdicsérve mindkettőjüket, – „jó és drága gyermekek“, mondotta nekik, – eltávozott, Lewishamék visszatértek a nappali szobájukba. Lewishamné arczocskája boldogságtól ragyogott.

– Igazi kincs vagy, – mondotta és jutalom gyanánt a karját tárta ki Lewisham felé. – Tudtam már, de ma este még jobban megszerettelek. Drágám! drágám!

Másnap Lewisham sokkal jobban el volt foglalva, semhogy Lagune-nal érintkezhetett volna, következő reggel azonban felkereste a lelki jelenségek kutatóját, ki a _Hesperus_ korrekturáinak az átnézésével volt elfoglalva. Mindazonáltal barátságosan fogadta a fiatal embert, abban a feltevésben, hogy a már régen kilátásba helyezett kérdések birták az eljövetelre. Nyilvánvalóan semmit sem tudott Lewisham házasságáról. Lewisham az ügyét némileg nyersen adta elő.

– Chaffery az elmult szombaton járt itt, – mondta Lagune. – Ön mindig bizonyos gyanút táplált irányában. Van valami alapja?

– Leghelyesebb, ha ezt elolvassa, – mondta Lewisham, gúnyos mosolyát elnyomva s átadta Lagunenak Chaffery levelét.

Időről-időre a kis emberkét nézte, hogy a levélnek a személyére vonatkozó részéhez ért-e már, többi idejét pedig azzal töltötte, hogy az irigylésreméltó dolgozószobai berendezést vegye szemügyre. Bizonyos, hogy annak a nagyfülű fiúnak is ilyenforma lehet a berendezése.

Mikor Lagune a saját személyét jellemző részhez ért, a legfurcsább módon fújt egyet, de más jelet nem adott.

– A bankárjaim! – mondta végre.

Csodálkozástól tágra nyilt szemében túlzott nyájassággal nézett Lewishamra.

– Mit gondol az esetről? – kérdezte. – Megbolondult Chaffery talán? Legutóbb nehány kisérletet hajtottunk végre, mely nagy szellemi túlfeszültséggel járt. Ő, én és egy hölgy. Hipnotikus…

– Én a csekk-füzetemet nézném meg az ön helyében.

Lagune nehány kulcsot szedett elő és megkereste a csekk-füzetét. Végigfutotta az ellenőrző lapokat.

– Úgy látom, itt nincs semmi baj és átadta a füzetet Lewishamnak.

– Hm, – mondta Lewisham. Azt hiszem, itt… Rendben van ez?

Visszaadta a füzetet Lagunenak, egy olyan helyen felnyitva, a hol a csekk az ellenőrző lappal együtt ki volt vágva. Lagune kezével végigsimította a homlokát és zavartan nézett maga elé.

– Nem értem, – mondotta.

Lewisham még sohasem hallott hipnotikus utószuggeszcziókról és hitetlenül állott.

– Nem érti? – kérdezte. – Micsoda értelmetlenség!

– Nem értem, – ismételte Lagune.

Néhány másodperczig Lewisham másra sem volt képes, minthogy ostoba módon a kérdését ismételje. Azután rácsapott a másik oldal ellenőrző szelvényére.

– Hát nézzen ide! Látja ezt az ellenőrző szelvényt?

– Természetesen, – felelte Lagune.

– El tudja olvasni ezt a számot?

– Ötezerkétszázhetvenkilencz.

– Helyes… És ezt a másikat?

– Ötezerkétszáznyolczvanegy.

– Ugy van… Hol van az ötezerkétszáznyolczvanas?,

Látszott, hogy Lagune kényelmetlenül kezdi érezni magát.

– Biztos, hogy ő nem… – mondotta. – Ön azt olvassa ki, hogy a csekk, az ellenőrző szelvény, a melyet én nem tudok meglátni…?

– Hiányzik, – mondta Lewisham kitörő haraggal.

– Az bizonyos, – mondta Lagune és arczán a kényelmetlen kifejezés erősödött. – Nincs kifogása, ha behivom a szobalányomat, hogy meggyőződjem…?

Lewishamnak nem volt kifogása és ugyanaz a leány, a ki szellemidézés alkalmával bebocsájtotta őt, megjelent. Mikor bizonyságát szolgáltatta a jelenlétének, megint távozott. Mikor a Lagune háta mögötti ajtón elhagyta a szobát, tekintete a Lewishaméval találkozott. Felhúzta a szemöldökét, lebiggyesztette az ajkát és sokatmondó kifejezéssel mérte végig Lagunet.

– Félek, – mondta Lagune, – hogy gyalázatosan bántak velem. Chafferynak kétségtelenül van érzékfeletti tehetsége… kétségtelenül, de attól félek… nagyon félek, hogy a kisérlet által neki nyujtott alkalommal visszaélt. Mindez… és a sértései… nagyon érzékenyen érintenek.

Többet nem mondott. Lewisham felállt.

– Lesz megint szerencsém önhöz? – kérdezte Lagune teljes udvariassággal.

Lewisham csodálkozással tapasztalta, hogy szánakozik rajta.

– Rendkivüli adományokkal felruházott ember volt, – mondta Lagune. Teljesen megbiztam benne… Utóbbi időben meglehetősen nagy egyenleg állt javamra a bankban. Hogy miként tudhatta meg, képtelen vagyok megmagyarázni, ha csak fel nem tételezem, hogy ez a rendkívüli tehetségének a segítségével történt.

Mikor Lewisham újból felkereste Lagunet, értesült Chaffery gonosztettének a részleteiről és arról a kiegészítő körülményről, hogy a „hölgy“ is eltűnt.

– Mindenesetre szerencsés körülmény, – jegyezte meg önző módon. – Akkor valószinű, hogy Chaffery nem kerül vissza.

Egy pillanatig a „hölgyet“ igyekezett elképzelni. Sokkal erősebben, mint bármikor azelőtt, érezte élettapasztalatának szűk terjedelmét és képzeletének korlátoltságát… Tehát a szürke hajú és csonka becsületű embereknek is vannak érzelmeik. Talán még izzanak is!… Visszatért a tényekre. Chaffery hipnotizált állapotban rábirta Lagunet, hogy egy üres csekkre irja rá az autogrammját.

– A különös az, – magyarázta Lagune, – hogy esetleg még a törvény előtt sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé méltatja figyelemre a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam alá.

A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű volt, egy sajátságos mellékkörülmény következtében.

– Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, – mondotta, – nevezheti véletlennek, de én inkább más magyarázatot vagyok hajlandó keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok köztem és bankárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én magam sem tudtam… hónapok óta bele se néztem a számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett egy csekken, még az utolsó tizenhét shillinget és hat pencet is, noha az egész összeg meghaladta az ötszáz fontot.

Valósággal diadalmaskodni látszott, mikor ezt kivágta.

– Még a tizenhét shillinget és hat pencet is, – ismételte. – Nos, mit szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely mindent megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok.

– Azt hiszem, hogy én tudok, – mondta Lewisham.

– Halljuk… és pedig?

Lewisham az íróasztalnak egyik kis fiókjára mutatott.

– Nem gondolja talán, – kis derültség czikázott át az agyán, – hogy tolvajkulcsa is lehetett neki?

Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt, mikor visszatért Claphamba. De bizonyos idő mulva mulatságos hangulata elpárolgott. Elcsüggedt arra a különös tényre, hogy Chaffery az apósa, Chafferyné az anyósa s hogy ezek ketten Ethellel együtt alkotják a családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a claphami domboldalon pedig az otthona. Otthona! Életpályájának kiindulási pontja szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan kérlelhetetlen volt a kapcsolata, mintha már beléjük született volna. Pedig egy esztendeje, Ethelnek halványodó emlékezetét leszámitva, ezek a személyek nem is éltek a számára. A végzet útjai! Az utolsó hónapok eseményei, madártávlatból összezsugorodva, némajátékszerű gyorsasággal jelentkeztek előtte. Hirtelen az egész ügy nevetségesnek tetszett és nevetett.

A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának rettenetes komoly volta véget ért: fejlődésének napjai meg voltak számlálva. A nevetés határtalan beismeréseknek a nevetése volt.

XXXI. A Battersea-parkban.

Noha Lewisham megigérte, hogy véget vet a Heydinger Alice ügyének, öt hétig nem tett semmit, mindössze válasz nélkül hagyta a válságot felidéző levelet. Ebben az időben az átköltözésük Gadownétól a claphami szegényes házba már megtörtént – nem minden kétnyelvű vitatkozás nélkül ugyan, – és a fiatal pár, úgy a mint megállapodott, elhelyezkedett a második emeleti kis szobácskában. És itt történt, hogy hirtelen az egész világ megváltozott, csodálatos módon átalakult, egy suttogó közlés következtében.

A közlés zokogások és könnyek között történt, Ethel átkarolta Lewishamot és haja úgy hullott az arczára, hogy eltakarta azt előle. Lewisham is suttogott, kissé megdöbbenve ugyan, de sajátságos büszkeséggel, egészen különös, új érzéssel, egészen mást érezve, mint a mit gondolt, hogy érezni fog, ha ez az ügy, a mit félve várt, csakugyan bekövetkezik. Hirtelen úgy érezte, mintha véglegessé válna valami, mintha megoldás következett volna be s mintha teljesen elsímult volna az összeütközés, mely oly sokáig húzódott. A tétovázások véget értek; megtalálta az élete vonalát.

Másnap egy rövid levelet írt és két nappal később teljes egy órával előbb indult el számtani óraadására, mint feltétlenül szükséges lett volna s a helyett, hogy egyenesen Vigourshoz ment volna, a hídon a Battersea parkba ment át. Ott egy pad előtt, a hol valamikor találkoztak, Heydinger Alice sétált, reá várakozva. Egymás mellett sétáltak fel-alá egy darabig, közömbös dolgokról beszélgetve; azután szünet állott be…

– Ön valamit mondani akart nekem, – mondta Heydinger Alice hirtelen.

Lewishamnak az arczszine kissé elváltozott.

– Oh igen, – kezdte, – azt akartam mondani… – Könnyedséget szinlelt. – Tudta, hogy én megnősültem?

– Megnősült?

– Igen.

– Megnősült!

– Igen, – mondta Lewisham némileg bizonyító hangon.

Egy ideig egyikük sem beszélt. Lewisham minden méltóság nélkül, a londoni városi tanács dahliáira bámészkodva állt, Heydinger kisasszony pedig őt nézte.

– Ezt akarta nekem mondani?

Lewisham megfordult és Heydinger Alice tekintetével találkozott.

– Igen. Ezt akartam mondani.

Megint hallgattak.

– Nem veszi rossz néven, ha leülök? – kérdezte Heydinger Alice közönyös hangon.

– Ott van egy pad a fa alatt, – mutatta Lewisham.

Szótlanul mentek a padhoz.

– Most pedig, – mondta a leány nyugodtan, – mondja meg nekem, hogy kit vett el.

Lewisham vázlatosan beszélt. A leány egyik kérdést a másik után intézte hozzá. Lewisham ostobának érezte magát és habozó őszinteséggel felelgetett neki.

– Tudhattam volna, – mondta a leány. – Tudhattam volna… Csak nem akartam tudni… Beszéljen még többet. Mondjon valamit róla.

Lewisham megtette. Az egész ügy végtelenül kellemetlen volt neki, de meg kellett történni, mert Ethelnek megigérte, hogy megteszi. Heydinger Alice főbb vonásaiban értesült a történetéről, kivéve az érzéseket, melyek hihetővé tették az esetet.

– És ön még a második vizsga előtt nősült meg? – ismételte a leány.

– Igen, – felelte Lewisham.

– De miért nem mondta meg nekem előbb?

– Nem tudom, – mondta Lewisham. – Szándékomban volt… akkor a Kensington Gardensban. De nem tettem meg. Azt hiszem pedig, meg kellett volna tennem.

– Én is azt hiszem, hogy meg kellett volna tennie.

– Igen… úgy érzem… De nem tettem meg. Valahogyan nagyon nehezemre esett. Nem tudtam, hogy mit szól hozzá. Az eset és minden egyéb olyan hirtelennek tűnt fel.

Mély hallgatásba merült.

– Azt hiszem, meg kellett volna tennie, – ismételte Heydinger Alice, szemét Lewisham profiljára szegezve.

Lewisham magyarázatának második és sokkal nehezebb részébe fogott.

– Van még egy nehézség, – kezdte el, – állandóan… úgy értem… önt illetőleg. Kissé nehéz… Arról van szó, hogy a mint tudja, az én életem… A feleségem más szemmel nézi a mi dolgainkat.

– A mi dolgainkat?

– Igen… Nagyon furcsa, mindenesetre. Ő azonban meglátta az ön leveleit…

– Hát ön nem mutatta meg őket neki?

– Nem. Ő azonban tudja, hogy ön ír nekem és tudja azt is, hogy ön szoczializmusról, irodalomról… olyan dolgokról szokott írni nekem, melyek nálunk közösek, de nála nem.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy ő nem érti ezeket a dolgokat?

– Nem gondolkozott róluk. Azt hiszem, hogy eltérő nevelése…

– Kifogása van neki talán ellene?…

– Nem, – hazudta hirtelen Lewisham. – Nincs ellene kifogása.

– Nos, akkor? – kérdezte Heydinger Alice és az arcza elfehéredett.

– De érzi azt… Érzi, bár nem mondja és én tudom, hogy érzi, hogy van valami, a mit mással meg kell osztani. Én tudom, hogy ő mennyire szeret engem. És ez megszégyeníti őt… azt juttatja az eszébe… Érti, hogy mi bántja őt?

– Igen. Értem. Hát még ez a csekélység is… – Heydinger Alice hirtelen magába fojtotta a szavát és elhallgatott. Azután erőlködve újból megszólalt. – És a mi nekem fáj? – kérdezte szomorú kifejezéssel és újból megállt.

– Nem, nem így gondoltam. – Lewisham habozott. – Tudtam, hogy megbántom önt.

– Maga szereti őt. Maga hozhat áldozatot…

– Nem, nem erről van szó. Különbség van a dologban. Ha őt bántom meg, nem tudja megérteni. Önnél azonban… valahogy természetes dolognak tetszik, hogy önhöz forduljak. Magát kell megkérnem… Vele szemben mindig engedtem…

– Maga szereti őt.

– Azt hiszem, hogy a különbség innen ered. A dolgok olyan bonyolultak. A szerelem mindent jelent, vagy semmit. Önt én jobban ismerem, mint őt és maga jobban ismer engem, mint a hogy ő valaha megismerhet engem. Önnek megmondhatok olyan dolgokat, melyeket neki nem mondhatok. Az egész valómat feltárhatom maga előtt és tudom… megért engem… Csak…

– Maga őt szereti…

– Igen, – mondta Lewisham halkan, a bajuszát huzogatva. – Azt hiszem, hogy ennek meg kell lenni.

Egy ideig egyikük sem beszélt. Azután Heydinger Alice szokatlan hevüléssel megszólalt:

– Oh!… Ha elképzelem, hogy ez a vége mindennek! Ez önnek minden igérete… Mit adhat ő magának, a mit én nem adhattam?… Épen most! Miért áldozzam fel önből azt a sokat, a mi az enyém? Ha ő át tudná venni… De nem tudja átvenni. Ha én magát az útjára engedem, nem csinál semmit… Minden becsvágy, minden magasabb érdeklődés összezsugorodik és elpusztul s ő nem ébred a tudatára. Nem érti meg, hanem csak arra gondol, hogy birja önt. Miért kíván olyasmit, a mit nem tarthat a birtokában? Miért kell neki ajándékozni, a mi az enyém… miért kell ezt eldobnom magamtól?

Nem Lewishamra nézett, hanem maga elé és fehér arcza fájdalmat árult el.

– Félig-meddig úgy gondoltam magára, mint a ki bizonyos mértékig hozzám tartozik… Még most is úgy vagyok vele.

– Van valami, – mondta Lewisham némi szünet után, – a mi az utóbbi időben egy-kétszer az eszembe jutott… Nem gondolja, hogy ön túlbecsüli azt, a mire én képes lehettem volna? Tudom, hogy beszéltünk az elvégzendő nagy dolgokról. Most azonban félesztendeig, sőt még tovább kellett küzködnöm olyan megélhetésért, melyet, úgy hiszem, akárki meg tud magának szerezni. Az egész időmet erre kellett áldoznom. Nem segíthetek, ha azt kell hinnem ez után, hogy esetleg az élet nehezebb…

– Nem, – mondta a leány határozottan. – Ön nagy dolgokra lett volna képes… Még most is nagy dolgokat lehetne várni öntől… Csak néha láthatnám magát, néha írhatnék magának… Ön olyan tehetséges és egyben olyan gyenge. Magának szüksége van valakire… Támogatásra és hitre van szüksége, bőséges támogatásra és hitre. Miért ne lehetnék ez a maga számára. Csak ez akarok lenni. Legalább ez, a mit szeretnék. Miért kell neki tudni? Semmitől sem fosztom meg őt. Semmit sem akarok, neki pedig megvan… De én ismerem az erőmet és tudom, hogy egymagamban képtelen vagyok. Tudom azonban, hogy önnel együtt… Ez az, a mi fáj nekem. Miért kellene neki tudni róla?

Lewisham kétkedőleg nézett a leányra. Az ő nagyságának az ábrándja volt, a mi Heydinger Alice ajkáról elhangzott. E pillanatban ő sem kételkedett a fényes jövő lehetőségében. De tudta, hogy nagyságának a titka és ez a bámulat valahogy együtt jártak egymással. Azt hihette, hogy lényegük egy és oszthatatlan… És elvégre, miért is kellene Ethelnek tudni róla? Képzeletében végigszáguldott a nagy dolgokon, melyeket végrehajthat, a dolgokon, melyek bekövetkezhetnek s közben és intésszerűen megérezte a bonyodalmat, zavart és tettenérést…

– A helyzet az, hogy egyszerűsítenem kell az életemet. Addig semmit sem tehetek, mig nem egyszerűsítettem az életemet. Csak olyan emberek, a kik önmagukkal rendben vannak, vállalkozhatnak kifelé bonyolult dolgokra. Vagy az egyik, vagy a másik…

Habozott és hirtelen Ethel siránkozó képe jelent meg előtte, siránkozva, a mint egyszer látta, csillogó könnyekkel a szemében.

– Nem, – mondta majdnem nyersen. – Nem. Úgy áll a dolog… Alattomban semmit sem csinálhatok. Úgy értem… Nem mintha valami túlzott becsületesség beszélne belőlem ezúttal… De a természetem nem ilyen. A feleségem rájönne. Haszon nem származnék belőle, ő pedig rájönne. Az életem nagyon bonyolódott. Ezt nem tehetem, ha egyenesen akarok haladni. Én… ön túlbecsült engem. A mellett… az eset már megtörtént. Valami… – Habozott egy pillanatig, de azután hirtelen leszögezte az elhatározását. – Egyszerűsítenem kell az életemet, ez az egyszerű tényállás. Sajnálom, de így van.

Heydinger Alice nem felelt. Hallgatása meglepte Lewishamot. Majdnem húsz másodperczig ült, a nélkül, hogy megszólalt volna. Hirtelen mozdulattal felállt s utána egyszerre felállt Lewisham is. A leány arczát pirosság futotta el, szeme le volt sütve.

– Isten önnel, – mondta gyorsan, halk hangon és odatartotta a kezét.

– De… – mondta Lewisham, a nélkül, hogy folytatta volna. Heydinger Alice arczáról eltünt a pirosság.

– Isten önnel, – mondta a leány újból és idegenszerűen mosolyogva Lewisham szemébe nézett. – Azt hiszem, több mondanivalónk már nincs, ugyebár? Isten önnel.

Lewisham megfogta a kezét.

– Remélem, hogy nem…

– Isten önnel, – ismételte a leány türelmetlenül és hirtelen kiszabadítva a kezét, elfordult és menni kezdett. Lewisham egy lépést tett utána.

– Heydinger kisasszony, – mondta, de a leány nem állt meg. – Heydinger kisaszszony! – ismételte Lewisham és érezte, hogy a leány nem akar már felelni neki…

Mozdulatlanul állt és nézte a távolodó alakot. Valami kifejezhetetlen veszteségnek az érzése czikázott végig az agyán s tétova ösztönzést érzett, hogy utána rohanjon és határozatlan, szenvedélyes kijelentésekkel árassza el…

Heydinger Alice egyszer sem tekintett vissza. Már messze volt, mikor Lewisham utána kezdett rohanni. Mikor mozgásban volt, meggyorsította a lépteit és majdnem utólérte őt. Harmincz yardra lehetett tőle, mikor a leány a park rácsos kapujához ért.

Lewisham meglassította a menését. A leány kilépett a kapun és többé nem láthatta. Megállt és odanézett, a hol eltűnt előle. Sóhajtott és a baloldali útra fordult, mely a hídhoz és Vigourshoz vezetett.

A híd feleútján a határozatlanságnak újabb rohama fogta el. Habozva megállt. Egy ostoba gondolat tolakodott az elméjébe. Az órájára nézett és látta, hogy sietnie kell, ha el akarja érni az earl’s-courti vonatot, hogy Vigourshoz eljusson. Magában mormogta, hogy Vigourst vigye el az ördög.

Végül mégis csak elérte a vonatot.

XXXII. A győzelem koszorúja.

Aznap este hét óra lehetett, mikor Ethel hatalmas papirkosárral, melyet Lewisham számára vásárolt, belépett a szobájukba. Lewisham a kis toilett-asztalkánál ült és „írni“ szándékozott. A kilátás, a londoni kilátáshoz képest, tágas volt, – lefelé Clapham Junction irányában háztetőknek hosszú lejtője, nagy darab kék égboltozat, mely fent már sötétedett, lent pedig egészen eltűnt a háztetők és kémények kusza és zűrzavaros rengetegében, a melyből jelzőlámpák és füstfelhők, megvilágított ablaksorok fénylő sorai és utczák bizonytalan vonalai váltak ki. Ethel megmutatta a kosarat és letette Lewisham mellett. Tekintete egy elsárgult papirlapra esett, melyet Lewisham a kezében tartott.

– Mi van nálad? – kérdezte.

Lewisham elébe tartotta az írást.

– A sárga ládámban találtam… Még Whortleyből való.

Ethel átvette és időrendi beosztást látott rajta. A czíme _Vázlat_ volt, margójára jegyzetek voltak írva és összes időpontjai hirtelen kézzel ki voltak javítva.

– Nem kár érte, megsárgult? – kérdezte Ethel.

Lewisham úgy érezte, hogy igazságtalan volna, ha ezt mondaná neki. Hirtelen felébredt rokonszenvvel nézte az írást. Egy ideig hallgattak. Egyszerre Lewisham úgy érezte, hogy Ethel a vállára teszi a kezét és föléje hajlik.

– Drágám, – suttogta Ethel, sajátságos elváltozással a hangjában. Lewishamnak az volt az érzése, hogy Ethel mondani akar valamit, a mit nehéz kimondani.

– Nos? – kérdezte Lewisham.

– Nem szomorkodol?

– Miért?

– _Ezért!_

– Nem!

– Nem… nem is sajnálod? – kérdezte Ethel.

– Nem… nem is sajnálom.

– Nem értem. Olyan sok minden…

– Boldog vagyok, – jelentette ki Lewisham. – Boldog.

– De a bajok… a kiadások… minden egyéb… és a te munkád?

– Igen, – mondta Lewisham. – Épen ez az.

Ethel kétkedve nézett rá. Lewisham felnézett rá, hogy vizsgálódva tekinthetett a szemébe. Lewisham karjával átfonta őt s az asszony erre majdnem önkénytelenül engedett ölelésének s lehajolva hozzá, megcsókolta.

– A mi történt, most válik véglegessé, – mondta Lewisham. – Van, a mi összeköt bennünket. Nem érzed? Azelőtt… most már egészen más. Van még valami közöttünk. Valami, a mi… a kapocs, a mi eddig hiányzott. Összeköt, összeforraszt bennünket. Ez lesz a mi életünk. Ez lesz az én munkám. Az a másik…

Az igazsággal került szembe.

– Az a másik… nem volt egyéb, csak hiúság.

Ethel arczán még mindig a kétkedésnek és a tűnődésnek egy árnyalata honolt. Hirtelen megszólalt.

– Drágám, – mondotta csupán.

– Nos?

Ethel szemöldöke összehúzódott.

– Nem, – mondta. – Nem mondhatom.

Mikor elhallgatott, Lewisham térdén talált ülőhelyet magának. Lewisham megcsókolta a kezét, de Ethel arcza komoly maradt és tekintete beleveszett a külső félhomályba.

– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta. – Nem tudom megmondani, a mit érezek.

Lewisham arra várt, hogy a felesége még többet is mondjon.

– Nem is szükséges talán, – mondta Ethel.

Lewisham úgy érezte, hogy az asszony tekintete reá nehezedik. Ő is nehéznek találta, hogy szavakba öntse, a mit érez.

– Azt hiszem, hogy értem, – mondta Lewisham, küzködve a kimondhatatlannal. A hallgatásuk hosszú volt, de mégsem volt üres. Egyszerre Ethel a hétköznapiságba siklott át. Eltávolodott Lewishamtól.

– Ha nem megyek le, anyusnak kell a vacsorát elkészíteni…

Az ajtóban megállt, úgy hogy Lewisham láthatta a félhomályban elvesző arczát. Egy pillanatig egymást fürkészték. Ethel már nem látott egyebet Lewishamból, csak sötétes körvonalat. Lewisham kitárta a karját…

Lent a lépcsőn mozgás hallatszott; Ethel összerezzent és kisietett. Lewisham a hangját hallotta:

– Anyus! Ne fáradj a vacsorával. Pihenj.

Lépteinek zaja hallatszott még, míg a konyha el nem nyelte őket. Lewisham újból a Vázlatra szegezte szemét, de e pillanatban jelentéktelen kicsiségnek tetszett.

Két kézben tartva felvette és úgy nézte, mintha más embernek volna az írása és csakugyan – más embernek volt az írása. „Általános érdekű röpiratok, liberális szellemben“, – olvasta és elmosolyodott.

Hirtelen gondolatok áradata ragadta őt magával. Magatartása kissé elernyedt, a Vázlat egy időre puszta jelkép, kiindulási pont lett, ő pedig sokáig kibámult az ablakon a sötétedő éjszakába. Sokáig ült gondolatait hajszolva, melyek félig érzések voltak, érzések, melyek formában és tartalomban meggondolásokká sűrűsödtek. A mélyedő áradat végül beszédnek az ősformáiban zajlott elő.

– Igen, – hiúság volt, – mormogta. – Gyermekes hiúság. És mégis… nekem… Kettős egyéniségem van… Kettős egyéniségem?… Közhely… Olyan álmok… olyan tehetségek, mint az enyém! Akárki másnak lehet. És mégis… Mi mindent nem akartam!

Gondolatai a szoczializmusra kalandoztak és a világ megjavításának forró vörös becsvágyára. Csodálkozott azokon a szempontokon, melyekre azon napok óta jött rá.

– Nem nekünk való… nem nekünk való. El kell vesznünk a vadonban… Egykoron… valamikor. De nem nekünk való… Azt hiszem, hogy minden a gyermek. A gyermek a jövő. Ő a jövő. Akármik vagyunk… bárki is közülünk… csak ennek vagyunk a szolgái vagy árulói…

*

– A természetes kiválasztás… így következik… Ez a boldogság útja… ennek kell lenni. Más nem lehet.

Sóhajtott.