Part 2

Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép, Hogy sistereg fehéren künn a hó. Így rohanok egy pirinyó vasuton, S ringat tovább egy pirinyó hajó. Festéktócsádon, a lilán, a zöldön, Én vagabund, dalolva utazom. Járok japán, olasz és muszka földön, Siró vizen és sivó szárazon. Távolságok és sínek gombolyagja, Ölembe gombolyul a messzeség. Hipp, itt a vizen, hopp, most ott a földön, Hipp-hopp valóra válnak a mesék. Megszinesül a lázamtól a karton, Zászlók feszülnek ki a sárga parton. Az óceánon vezetem a tollam, Azt mondom csendben: itten nyugalom van, Sápadva mondom, hol kékebb a festék: Itt viharoktól vemhesek az esték, És tollammal, ha nem lát senki, senki, A festett vízből hinárt emelek ki.

Az ablakon fehért fehérre himez A fagy, akár egy kínai leány. Apám szivarja füstölög az útra És nesztelenül iszom a teám. A villanyunk – Aequator napja – lángol A kis vasút is mintha zengene, A mély s a messze egy ütemre lüktet, És zúgni kezd a térkép tengere.

*

A kis kutya. Mégis a legszebb állat. Magasba trónol fenn a vánkoson. Csodálva nézem sokszor órahosszat És fürge szívverését számolom. Ha álmodik csontokról és ebédről. Gondolkozom, milyen a kutya-álom? Milyen lehet az élete, az álma Ezen a vad és végtelen világon? Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja? S virgonc szemem kerüli futva-félve. Egy néma-csendes bánat titka ködlik Enyves szemébe, barna, bölcs szemébe. És firtatom: nem szeret, ugy-e, senki? S buksi fejét búsan térdemre ejti. És szólítom: menjünk a kertbe ki S lengő fülét lassan leengedi. Vagy unszolom: hazádtól messze estél? És mélabúsan önmagába mélyed. Vagy kérdezem: fáj, ugy-e fáj az élet? S reámborul, akár egy drága testvér. És nógatom: szólj a kutyavilágról, Hol testvérkéd, apuskád messze él. És kutya-házak vannak, kutya-szobrok. Száját feszítem és mégsem beszél. Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te Ugye-ugye, hogy nem jő róla hír? Nem tud beszélni, a kedveske néma. És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

*

Úgy élünk együtt, két kis idegen, Valahol messze, mese-szigeten.

*

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó iszonyú volt. Vad háború volt. A délután pokoli-sárga. Nyakig a vérbe és a sárba Dolgoztunk, mint a hentesek S a kövér béka elesett. Egész smaragd volt. Rubin a szeme, Gyémántot izzadt, mérgekkel tele. A lába türkisz, a hasa zafir, A bőre selymek fonadéka S regés kincsével elterült A gazdag, undok anya-béka. Botokkal nyomtuk le a földre. Az egyik vágta, másik ölte, Kivontuk a temető-partra, Ezer porontya megsiratta S az alkonyon, a pállott alkonyon Véres szemével visszanézett. Kegyetlenül, meredten álltunk, Akár a győztes hadvezérek.

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában. Szép harc után. A szájunk mosolyog. Maró fogunk az undort elharapja S gőggel emeljük kis fejünk magasra, Mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

*

A kis baba.

Az álmodó baba. Öltözködik narancsszin bársonyokba, A délutánba méláz mosolyogva S búsan libeg kenderszinü haja.

A szeme alvó francia babáké, A parfümöktől forró feje fáj. Ah, miért ez a búcsuzkodó finálé? Nem kell az élet, pompázó parádé, Aranyfindzsákba hűlő csokoládé, Nem kell neki a szende, lenge báj, Valami fáj s nem tudja mije fáj.

És csupa gyász a fényes enyhe táj És szája vérzik (ez a gyenge száj) Mint vérpiros narancs, és fáj az élet És fájnak a falon a régi képek És alvó lelke önmagába réved, Fáj, fáj az élet.

És fáj a füstölő, mely szerteszéled Az ó szobán s fülledten ellebeg És fáj a zongora (ah fáj az élet) Ez az utolsó délutáni ének, A billentyük oly feketék, fehérek S úgy fájnak a kis szőke hercegek, Testvérkéi, kik jönnek reszketeg, Álmodva jönnek csendesen előre, Ezüst harisnyában, arany cipőbe, Kék bársonyokban, és az ágy előtt Reátekint szemök, siró szemök És elsiratják, ümmögnek szegények, Ah élet, élet, pici baba-élet.

Ah, a baba mily néma, halavány A délután ravatalán.

*

Féltizenkettő. Messze-messze A piacunkon szines árnyak. Vörös napernyők. Lila foltok. Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok, délibábok Úgy lengenek sután repülve A nyári aszfalt szürke csíkján A 36° Reaumure-be.

A sáfrányszínű sugaraktól Lankadt lelkem halálra ernyedt, Mégis sietnek. Hova szállnak? Úri, szagos misére mennek.

Az Istenük már várja őket Szagosan és aranyba fogva – Öreg, naiv vidéki Isten – Úgy ül, mint egy pipereboltba.

Ők meg nevetnek, integetnek A hűvös templom bűvös öblén És muzsikál és orgonázik A zene, ima és a tömjén.

*

Künn a sárgára pörkölt nyári kertben A nap tűzzáporától összeverten Haldoklanak a sápadt rózsafák.

Sóhajtva várjuk mind az éjszakát.

Az elsötétített szobába bent Jár a varrógép… Álmos, tompa csend. Az ablakokba kókadó virág, Az üvegen szivárványkarikák. Ebédutáni részeg nyugalom; Csupán az óra kattog a falon S a piros csíkos függönyökön által Beárad a nap tompított tüze És egybeolvad a lágy félhomállyal.

De folyosónk oly hűvös és üde, Akár a mély, sötétlő pince lenn. A ház emészt pihenve nesztelen, Öreganyó a zöld zsöllyébe dül, Könyvet, kötést hamar a sutba dob S csukló pillákkal csendbe szenderül.

Dongók zümmögnek néki altatót.

Az asztalon ott a feketekávé. Egypár kenyérhéj, pár borosüveg, Friss körték, dinnyék, hamvasbélüek, S egy régi pápaszem, öreganyámé.

Kutyánk nyelvelve a márványra dőlt. Csönd.

A légyfogóink álmosan zenélnek. Nehány ügyetlen légy mindjárt becseppen S bután evickél a csípős ecetben.

A konyhában sugárzó rézedények, Szines papircsipkék, bús, álmos élet, Nagy serpenyők, fényes mozsártörők, A jég között néhány tejesköcsög.

Két óra. – A nyár tikkadt csendjiben Minden pihen.

*

Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.

Itt félve jár az úri kisgyerek. Mérges virágok, nyiszlett emberek. Egy távol torony ferde lángolásba. Méreggel mart, fehér, virágos orcák. Lánggal rikító selymek, rác mennyország. Nehéz aranypénz a lányok nyakán, Mindegyik oly finom és halavány. A trombiták estente mint a szörnyek Egy vörös korcsma-ablakból röfögnek. Trágár tivornya, részeg és tunya. Sír a beteg és méla szláv duda. Most reszketek. Azt mondják, hogy mulatnak. Sipít a síp, csörömpöl minden ablak, Boros az asztal, véresek a kések, Az ördög is felpántlikázva lumpol, Festett leányok lesnek a zsalukból És én meghalok, ha egyszer odanézek.

*

A napraforgó, mint az őrült Repül a pusztán egymaga, A tébolyító napsugárban Kibomlik csenevész haja Bolond lotyó – fejére kapja. A sárga szoknyáját, s szalad, Szerelmese volt már a kóró, A pipacs és az iszalag, Elhagyta, mind, most sír magában, Rí és a szörnyű napra néz, A napra, úri kedvesére, Ki részeg, s izzik, mint a réz.

Aztán eszelősen, bután Rohan a gyorsvonat után.

*

És ott egy vén, vidéki gyógytár. Gyakran be-benézek oda. Öreg karszéke oly kopott már És lóg és leng agg bársonya. Az ablakokon át ki is hat A patikai furcsa-friss szag. Fönn dobozok kövér hasa. Mindegyik egy török basa. A titkok közt szédülten állok S kérek álomport, mérgeket, Én mindenkit megmérgezek, Megölöm az egész világot S a parasztokra gondolok, Mert a parasztok gonoszok…

*

A patikának üvegajtajában Búsul, búsul Egy gyógyszerészsegéd.

És fuvolája egyre fujdogálja Szegény, szegény Együgyű énekét.

Ha elmehetnék innen messze tájra, Igen, igen, Így szól a fuvola.

Csak menni, menni, mindörökre menni, Tovább, tovább S nem tudni, hogy hova.

A temetésemen sok nefelejts lesz, Virág, virág, Virágos sír fogad.

Fiatal szája így ríkatja folyton Búsan, búsan Az ódon sípokat.

Ki tudja, miért s ki tudja, hogy mióta? Zenél, zenél S ki tudja, hova jut?

Az ablakon lenéz egy szőke asszony. Lenéz, lenéz. De oly sötét az út.

Olajlámpája vérvörösen ég már, Lobog, lobog És künn köd és homály.

Kopott ezüstbillentyükön az ujja S az ősz, az ősz Ő véle fuvolál…

*

A rosszleányok – mondják – arra laknak, Mélyen az odvas és repedt falaknak. Én láttam egyet. Óriás kalapban. És arcomat zokogva eltakartam. A keze, lába oly picinyke volt. Az ördög küldte s csupa csipke volt. Szinház után ment, csatakos ruhában, Egy utca-sarkon tünt az éjbe, láttam. A rosszleány mind arra künt tanyáz, Hol sáros utcán búsan ég a gáz. Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket. Hideg testük, akár a szín-ezüst. Előttük lángol egy förtelmes üst S kigyóvért isznak és békákat esznek.

*

A délután pezsgett a poros utcán, Mint az aranybor S egyszerre este lett. És úgy megváltozott az utca akkor. Savanyu holdfény lett a sugarakból, A tűzborból ecet.

*

Az első ősz. Jaj, az de szomorú volt. A híg eső sötéten csepegett És kézilámpással, rozoga pallón Ballagtak el a szótlan emberek. Csak erre emlékszem. Meg néha arra, Hogy halt meg a kertünkben egy virág S a zöld gyepen, sárgáló délutánon Cikáztak a virgonc fehér cicák. De estefelé fojtott már a füstszag, Csak a gyümölcs mosolygott a rudon, Gyertyával jártak a pincék homályán S lopótökkel bort hoztak, úgy tudom, A vén pohárba, esti lakomára. Mind, mind nevettek, én voltam csak árva És fájt a szépség és a csillogó bor És fájt az ősz és a zenés szüret, A sár, a szél, a nyár bús nevetése, A nagymamák, kik kéklő szemüket Rámcsillogtaták pápaszemen által. És fájt az est, mikor az emberek tárt Csűrökbe vitték a dús szőke termést S rézkotlákban főzték a szilvalekvárt. A kerti székeket is mind behozták És gyertya mellett a szobában ettünk. Mint temetésre kongott a harangszó És a tünő nyár settengett megettünk. Kis nyári ruháim is eltemették Egy zöld ládába s ott tavaszig sírtak S nyomukba – hűvös, józan, őszi tömjén – Halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba Az orvosságos-üvegek közé És néztem, hogy repül le néma gyásszal Az est a csapzott, tarlott táj fölé. Kis ujjaimmal csendesen doboltam A lágyan összeizzadt üvegajtón, A konyhában daloltak a cselédek, A szél valamit keresett sóhajtón. És amikor már mindenütt setét lett, Az ágyba megöleltem kisöcsémet. Aztán pihegve sírtam egymagamban, A fákra néztem, lombjuk úgy zugott. Titokzatosan bámultak szemembe, Mint rongyba burkolt, ázott koldusok.

*

Ha néha-néha meghal valaki, Egy délután ordító trombitákkal Viszik a döbbent bús utcákon által S egész nap ezt a zenét hallani. Oly bánatos, olyan igénytelen A pap, a pluviále és a szolgák, Vörösre sírt orrokkal a rokonság, A gyászszegélyes kendők a szemen S később a hanton, ha az este jön, Magányos sírás künn a temetőn, Egy anya, aki gyászruhába, sírva Kis pléhkoszorut igazít a sírra…

De mégis gyönyörű ez s kis szivemben Valami mondja, hogy ez az egyetlen, Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el És bánatomra harsogón felel A trombiták kövér aranyló torkán Egekbe zengő beethoveni orkán S a hangszerek a ködös égbe nőnek És este, este a felhő-mezőnek Szélén gyakorta látom, Hogy gázol a homályon – Csupa köd, zene s fellegek – Egy óriási gyászmenet.

*

Egyszer pedig magamba mentem. A fák között kis éji ösvény, Amelyre rávetette fösvény Világát néhány éji csillag. Valami zúgott a homályban És nem tudtam, hogy az a szél volt. Ezüsthináros volt az égbolt S nem tudtam, a hold fürdik ottan. Csak hallgattam a szél zugását, Csak néztem a vékony korongot, Mely egy fa ormain borongott, És sárga volt, akár a boltban A savanyú citrom-cukor.

És szállva-szálldostak az éjben A reszkető, remek rakéták, A siető, sebes staféták És százezer és millió volt, Angyal, sugár is trillió volt. A lombon, a sötét farácson Intett egy mennyei karácsony. Egy nagy csillag, mint aranyalma Érett és súlyos reszketéssel Kisértve lebegett felettem És én kezecskémmel levettem, Hazavittem, ágyamba dugtam S ingembe tűztem éjszaka…

*

Kip-kop, köveznek. Itt van a tavasz. Hajnalban száz kalapács zaja ébreszt. Úgy hallgatom ágyamból a zenés neszt, Mily csiklandó és édes és ravasz. Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják. Mostan felajzzuk a csigát, parittyát. Tavasz, tavasz. Táncol az udvaron A kék, a sárga, piros luftbalón. Kip-kop, zene az élet, muzsika, Láng ég a fákon, a bokor zöld oltár. Mostan miséznek a kis madarak És a szobákban is ezer titok vár. Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt, Zenél, muzsikál a cipőm, az aszfalt. Most mint a léggömb szállani szeretnék. Mily csiklandó és édes és ravasz, A zöldbe bujni s enni cseresznyét. Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.

*

Mi van még itt? Egy kis fürdőhely is. Szegényes, kedves és titokzatos. Erdő. Liget. A levegője friss. Láncot csörget az öreg csónakos És ladikot bocsát a néma tóra. Tánccal, zenével hív az esti óra S hajnalba már – csiklandozós nagyon – Új zene veri furcsa ablakom. Oly idegen az ágy, a gyertya, szék. Repedt tükör. A függöny furcsakék. Távol a fák között egy tarka bolt áll, Messzire fénylik ferde bábuja. Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa. Vörös karbolpor rosz kanálisoknál. Kiérdemült olcsó romantika.

De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt. Az erdő fáj. Ledobja koszorúit S üres lesz a sok ócska kalyiba. A tó, a tó is őszi ködbe búvik És döng a szúnyog az ablakszitán – Picike, véres, cincogó cigány – A nyár kisért. Munkálkodik a pók, A kikötőbe pállnak a hajók, S a fürdőházba kikukucskál árván A rozoga zuhanyból egy szivárvány. Az esti erdőn kertel a halál. A tó körül láz, békanyál…

És azután a híves, holdas esték. Itt nyaral a szegénység és betegség Alélt napon, vénasszonyok nyarán. Sok béna aggot párnaszékbe tolnak S tengő raja a vénkisasszonyoknak Az árva nyártól búcsuzik talán. Az őszi vendéglőn szegény idillek. Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi. A sánta pincér piszkos frakkban illeg S a kutya nem győz a falatra várni. Késői szezon. A szobák is olcsók. Egy bús öreg motozgat este itt A part körül és megmeri a korsót S a tóból télre gyógyulást merít.

A tó, a tó! az eleven poézis, Fölötte az ég – s összefoly a két viz – Egymásbaolvad – tág gyerekszemekkel Fel-felmeredve nézem néma reggel. A tó, a tó! a messzeség! hahó, A messzeségbe elvisz egy hajó, Ó álom, áldás, szívdobogtató Tündéri titkok tükre, tiszta tó. Tündéri tó! Az ég is mint a tó, Kék habja oly sejtelmesen inog. Gyakran keresek rajt egy illanó Továbblibegő, lenge ladikot.

*

Milyen lehet az élet ott kivül?

Csak néha jönnek a vásárosok. S hírt hoznak városunkba messzirűl És markaikba sok-sok pénz forog, Különösek, tarkák és rikitók, Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók És síp fütyöl és zeng a rosz zene, Varázsitalt iszunk és dob pörög, Megváltozik mindnyájunk élete. Itt vannak a szakállas bűvölők. A fülledt bódéban ezernyi nép, Halott királyok, kertek, régi kép, Hercegleányok, messze tengerek, Szemem káprázva megremeg S ijedve, égve látja, Hogy tolja fel lélegző, néma arcát Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb A sárga délutánba.

*

A délutánoktól mindig búsan futottam. Ha jött az árny s ha nőtt szivem fölött, Megbujtam a gyerekszobában egy sarokban. És az egész föld beleremegett.

Egyszer: szél és fehérség. Por. Kisértés. Mindenki valamit keres, Még a homok is ideges. Otromba zaj És tompa jaj – Oly elhaló – olyan csodás – Harangozás – bús motozás – Nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek. A tikkadt fecskék álmosan repülnek.

Máskor: rikító fény és sárgaság. A tűz felgyújtja vágyainak dalát És nőnek a bűnök s a kisleányok S mi nézünk félve, szívdobogva rájok. A nap beteg szivünkre süt, Bánatosak a hegedük, Emlékeink hervadtan illatoznak S halljuk szavát búcsúzó bánatoknak, Gonosz fejfájás kóvályog felettünk, Égnek kedvesünk szemei, Szoknyáitól meggyúl a levegő, Rá se merünk tekinteni… Csak babrálunk sárgult arcképeken.

De néha: csupa sejtelem.

Ilyenkor elhal a vér éneke És minden oly üres és fekete. Gyertyák gyúlnak vihar-váró szobákban, Sajogva lüktet homlokunk. Fogunk csikorgatjuk és nem beszélünk, Elfordítjuk fejünk… S úgy suttogunk.

*

Ilyenkor a szobánk mint a sziget S körötte a hideg lég, mint a tenger. Kis kucsmáinkon zuzmara zizeg S piros arcokkal, könnyező szemekkel Hazajövünk. Kezünkbe korcsolya. Reánk süt a lámpácska mosolya. És fő a kedves kávé, forr a tej, A pesztonka perecért szalad el És pihegünk s szemünk bámulva néz S a sárga gesztenyén végigcsorog A rózsaméz.

*

A sakk. Feketesárga tarkaság. Figyelve áll őrt a sok tarka báb. Apám órákig bámul s nézi-nézi És visszabámul, nézi őt a sakk. Szivarfüstben beszélget véle hosszan, Mint egy komoly arab.

*

Jaj, az estét úgy szeretem, Az este egy kis szerecsengyerek, Ki várja bús szerecsenanyját És addig játszik téveteg. Lángot fuj a fekete éjszakába, Pufók lámpákat, zengő tüzeket, Mint kisfiú, ki néma kedvtelésből Szappangolyókat ereget.

*

Oly jó ébredni. Álmom messzeszédül S a tegnapi szobát már láthatom. Ha fuldokolva – az álom vizébül – Kis paplanomra nyújtom a karom.

Ez itt a part már.

Ah, de szép, de szép volt Ez ébredés csiklandva, tétován, A mosdótálban a közeli égbolt, A zongorázás a másik szobán.

Tündéri reggel. A sötét szalonba Apuska zongorázik andalogva. Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.

Úgy hallgatom az ajtó hasadékán S állok a hangok közt kis ingbe, némán, Mint hajnali gyöngyvirágok között.

*

A húgomat a bánat eljegyezte És most csak ül, szelíden, csendben ül Virágai közt, mindig egyedül. Ő is virág. Hervadt virág a lelke. A húgomat a bánat eljegyezte.

Az ablakunk mellett csak vár szegény, A szenvedés hajol szive fölé S ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

Csendes, komoly hajfürtje a fején Szegényesen búsong – fakulva s árván – Mint holt leányé a koporsópárnán.

És néz. Szelíden, békült tiszta szemmel. Zokogni nem tud és nevetni nem mer.

De hogyha nem lát a szobába senkit És elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit, Siratja bús, koszorútlan fejét És hogyha körülömli a setét, A könnye vén csipkék közt hulldogál S a szíve, jaj, mint megrepedt pohár – Gyémántpohár – babonásan csilingel, Mert valaki játszott e tiszta szivvel, Széttörte s most olyan a sóhaja, Hogy néha, ha az én szobámba téved, Rémült imákat suttogok az éjnek S nem alszom el az éjszaka.

Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt, Hogy éled újra szüntelen a nap – Bús sárga nap – s hogy száll a lomha este

És vár. Mivel a bánat eljegyezte.

*

Nagy társaság. Ó bús macskazene. Sipítozó, fejetlen áriák. Egymástölő, kietlen hangvilág. Nagybőgő-hangok mafla röheje, Malacbandák fortissimója. Solo. Vérmes, bibor kürthangok kacaja. Csupa fonák zaj és hangmaskara. Részeg citera. Sápitozva szóló. Üstdob. Cintányér. Őrült, kába lárma. Nagynénibókok sápadt áriája. Bősz trombiták. Meggárgyult oboák. Mind oly titokzatos, siró, fonák, Hogy lelkem, ez a néma zongora, Valami fájdalomtól rezdül által S míg hahotáz az öröm mámora, Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.

*

A nagyanyámhoz vittek el aludni Egy éjjelen, Sötét bokrok között egy kert kukucskált, Emlékezem. A félhomályban állt egy üvegajtó. Oly furcsa volt. Az óra vert, vert, de nem úgy mint otthon, Dalolt, dalolt. Vén óra, régi székek, fanyar illat, Kísérletek. Csordultig telt bánattal pici mellem Majd megrepedt. Kiáltani akartam és lerogytam, Mint egy hívő. Karom kitártam s hirtelen megállott, Állt az idő.

*

Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál, Hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak És kérdezem titkát a hallgató konok falaknak, Mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e Az, aki csendesen pihen a messze temetőbe? És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan A barna bőrdiványt nézem, mely mostan is egész olyan, Mint amikor aludt rajta egy régi kedves ember S járok tág termeken némán felsajgó gyötrelemmel És sírok és csodálkozom. Hogy az öreg divány ma is oly kedves a szivünknek S a márványasztalok, ahol régen halottak ültek, Úgy állanak, mint egykoron.

*

Jaj, hova lettek a zongorás estek, A végtelenből hova-hova estek?

Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak És fekete és fekete az ablak.

Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó. A zongoránk is mint bezárt koporsó.

Csak nézem egyre és mit úgy szerettem, Egy képet látok ódon képkeretben.

Itt ültek ők, e vidéki szalonba, És apám játszott nekik andalogva.

Hangok zümmögtek, babonás varázzsal Szivünkre szálltak, fulánkos darázs-raj.

Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat, Hogy futni kellett, ki az éjszakának.

Sápadt arccal és túlvilági hangon Szólítottunk meg lányokat, a gangon.

Benn az olajos függőlámpa égett, Lábujjhegyen járkáltak a cselédek.

Nénik kötöttek és a tiszta csöndbe Egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.

A bácsik előtt pettyes, puha sárga Dohány aranylott a dohányszitánkba.

Dús ételek és cukrok kisded halma, Sötét rum és bor, datolya meg alma.

Az öregek méláztak csöndbe szépen, Kossuth Lajos is felfigyelt a képen.

Deák Ferenc meg intett véle szembe S e nyájas körre néztek elmerengve.

Jaj, hova lettek a zongorás estek? Kihullt a kép már. A keret üres lett.

*

Másként halálos csend és néma untság. Poros akácsor, vakolatos utcák, Petróleumlámpák és nyugalom, Üveggolyók a kicsi udvaron, Olykor a hárs alatt egy bús sarokba Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna. Vasárnap délután meg tétován, Míg bánatommal egymagamba járok, A lányok, a buta vidéki lányok Magyar dalt nyúznak a kis zongorán. Aztán a tiszta, kis szobába hátul Borozgató barátok jönnek össze És kártya járja s nevetnek dörögve S kiküldenek a füstös, bús szobábul. Elmúl egy hét. Most a varrónő jön meg. S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

Hogy vágyom innen el, el messzire, Hol kanyarog a vonatok sine, S piros, zöld lámpa lángol biztatón, Oda, a sín felé tárom karom. És nézem a mozdonyt, a póznadrótot, Ott az öröm, ott a világ talán. De itt maradok s topogok, vivódok, Mint a rabok a börtön udvarán.

*

Menj, kisgyerek. Most vége ennek is. Menj, drága gyermek, édes kisfiam. A te utad a végtelenbe visz, De én előttem már a semmi van. A semmiség. Még egynehány merész év, Aztán a férfikor s a sárga vénség, Menj édesem s bocsáss meg a dalosnak, Ki mostan a színpadra kényszerit, Menj budapesti, bús redakciókba S némán takard fel szóló sebeid. Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány Ravatalán tanulj újra meghalni, Irígy szemek kereszttüze közé menj S hadd nézzék benned, mi az irodalmi. Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra, Ki tégedet legjobban szeretett És kirabolva tiszta, kis koporsód, Most kinyitotta halott szemedet. Mondd, árva vagy és most lettél legárvább – Picike koldus a föld kerekén – Mezítlenül születtél, meztelen mégy… Menj, menj szegény.

TARTALOM