Part 1

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI

ÖTÖDIK KIADÁS

BUDAPEST, 1919. AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

9730. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

Mint aki a sinek közé esett…

És általérzi tűnő életét, Míg zúgva kattog a forró kerék, Cikázva lobban sok-sok ferde kép És lát, ahogy nem látott sose még.

Mint aki a sinek közé esett, A végtelent, a távol életet Búcsúztatom, mert messze mese lett. Mint aki a sinek közé esett.

Mint aki a sinek közé esett – Bús panoráma, rémes élvezet – Sinek között és kerekek között, A bús idő robog fejem fölött És a halál távolba mennydörög, Egy percre megfogom, ami örök, Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Mint aki a sinek közé esett.

*

És látom Őt, a Kisdedet, Aki fehérlő ingbe lépdel. Még lopva-lopva rám tekint És integet szőke fejével.

Arany gyertyácskát tart keze És este félve ül le mellém. Hallom kacagni csendesen S látom alvó fejét a mellén.

Ő a pap, az igaz, a szent, Bámulom, mint egy ismeretlent. Gyónok Neki és áldozok És megsiratom Őt, ki elment.

*

A doktor bácsi. Áldott aranyember. Világító, nyugodt szemei kékek. Komoly szigorral lép be a szobába, Szemébe nézek és cseppet se félek. Borzongva érzem biztos ujjait, Ha kis sovány bordáimon kopog. Ősz bajusza a fagytól zuzmarás, Hideg kezén arany gyűrű-sorok. Oly tiszta és jó. Ő ír medicinát, Keserűt, édest, sárgát vagy lilát. Az ő kezéből hull kis paplanomra Nagynéha egy halvány, szelíd virág. Rágondolok, ha szörnyű éjszakákon Párnáimon oly egyedül sirok. Ő az egészség és bizonyosság, Titkok tudója és csupa titok. Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg, Prémét szelíden prémezi homály. De elmegy innen és itthagy magamra. Színházba tér, vagy csendbe vacsorál…

Ilyenkor látom őt a páholyában, Amint valami víg tréfán nevet. De kék szeme egyszerre elsötétül S rám gondol, mit csinál a kis beteg? A béke ő, a part, a rév, az élet. Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan, Míg ájuló álomba, lengve árván, Kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán, Ködös habok közt ringatóztam.

*

Mult este én is jártam ottan.

Hogy bíbor lázba hánykolódtam Az üvegajtó állt elém, A zajtalan, a hangtalan, Csupa ezüst, csupa arany, A sarka tűz, kilincse fém. Az üvegajtó állt elém, Üvegje köd és alkonyat, Bámultam benne arcomat S mint víziárny lengett felém, Akár vak tükrök lemezén, Hogy bíbor lázba hánykolódtam.

Néztem közelről meghatottan, Ez az ajtó, ismertem én, Ezen suhant el kisöcsém S ezen a bűvös, tükrös ajtón Ment el, mikor leszállt az alkony, Kis, kékszemü hugom, szegény, Már régesrég ismertem én. Csupán egy tükör az egész, Aki belenéz, belevész És aztán nincs többé remény, Egy kép az üvegen kilobban.

Mult este én is jártam ottan.

*

Ó a halál. Mi ismerjük csak, pici gyerekek. Utunkba áll S könnyes, pityergő szájunk megremeg. Ó a halál. A játszótársunk és tréfál velünk. Rohanva száll – Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj nekünk, Tépázza gallérunk, ijedve forgunk, És kacagás közt betöri az orrunk. Kutakba látjuk, mély vizek felett, Sötét szobákba kuksol reszketeg Lepedőben, – így mondta ép a dajka – Kasza van a kezében, csúf az ajka És fondoran vigyáz, Mikor suhan az esti láz S a hőmérőn, ha ugrik a higany, Csontos markába hahotáz vigan. Övé a bál, Ő a halál. Farsangos éjen a nagyok mulatnak, De kis szobánkba fekete az ablak, Az éjbe kint Ő ránk tekint. Mi gyermekek, mi küzködünk vele S játékpuskánkat fogjuk ellene.

*

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok. És nagyapám, a régi katona Hallgatja mosolyogva, boldogan, Sebforradástól lángol homloka S én, térde közt, hadarva szavalok, Hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé: Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek, Hogy vannak messze, különös világok S aranyba nyílnak a versaillesi kertek. Jaj, meg ne tudja és ne lássa őket, Ne lássa fényük és ne hallja hangjuk, A magyar szó a hét szilvafa alján Körötte most még mint tengermoraj zúg. Óvjátok édesen ez édes álmát, Mint álmát a szegény beteg gyereknek, Hogy meg ne tudja, élete nem élet, És meghalt már, bár alig született meg. Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden, Ha dalol és ha a távolba lát, Mert néma gyermek minden kismagyar S a Nagyvilág nem érti a szavát.

*

Azon az éjjel Az órák összevissza vertek. Azon az éjjel Holdfényben úsztak mind a kertek. Azon az éjjel Kocsik robogtak a kapunk alatt. Azon az éjjel Könnyben vergődtek a fülledt szavak. Azon az éjjel Égett szobánkba gyertya, lámpa. Azon az éjjel Féltünk a borzadó homályba. Azon az éjjel Arcunk ijedt volt s halavány. Azon az éjjel Halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel Csupa rokon jött, sirató nép. Azon a reggel Sürögtek az öreg mosónék. Azon a reggel Kendővel kötötték fel gyenge állát. Azon a reggel Búsan vezettek a feldúlt szobán át. Azon a reggel Rozsdás pénzt tettek kék szemére. Azon a reggel Riadtan bámultam feléje. Azon a reggel Csak hallgatott makacs ajakkal. Azon a reggel Olyan volt, mint egy néma angyal.

*

Már néha gondolok a szerelemre. Milyen lehet – én Istenem – milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, Valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengő. A lelke párna, puha selyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, Virágokat hoz a bús kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hűs borogatást rak. És kacagása hegedű-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó. Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csendes. Csak széttekint és a szobánkba csend lesz…

*

Az iskolában hatvanan vagyunk.

Pöttön legénykék. Picik és nagyok S e hatvan ember furcsa zavarában A sok között most én is egy vagyok. Ez más, mint otthon. Festékszag, padok, A fekete táblácska és a kréta, A spongya hideg, vizes illata, Az udvaron a szilfa vén árnyéka S a kapunál – az arcom nézi tán? – Egy idegen és merev tulipán.

Ez más, mint otthon. Bús komédia, Lélekzetvisszafojtva, félve nézem, Hatvan picike fej egyszerre int S egyszerre pislant százhúsz kis verébszem. Hatvan picike fürge szív dobog, Hatvan kis ember, mennyi sok gyerek. Amerre nézek, mint egy rengeteg, Kezek, kezek és újra csak kezek. Mint kócbabácskák a török bazárba Egy hűs terembe csendesen bezárva. Az orruk, a fülük, mint az enyém S a feje is olyan mindenkinek, Mi végre ez a sok fej, kéz, fül, orr, Sokszor csodálkozva kérdezem: minek?

*

Mostan szines tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet E tintával írnék egy kisleánynak, Egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék S egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, Bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat. És kellene még sok száz és ezer És kellene még aztán millió: Tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, Szemérmetes, szerelmes, rikító. És kellene szomorú-viola És téglabarna és kék is, de halvány, Akár a színes kapuablak árnya Augusztusi délkor a kapualján. És akarok még égő-pirosat, Vérszinűt, mint a mérges alkonyat. És akkor írnék, mindig-mindig írnék, Kékkel hugomnak, anyának arannyal; Arany-imát írnék az én anyámnak, Arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal. És el nem unnám, egyre-egyre írnék Egy vén toronyba szünes-szüntelen, Oly boldog lennék Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

*

Ti, akik zárt ajtók előtt szepegtek, Kis társaim, az éji hidegen. Játékaim nem adom oda nektek, Mert véretek makrancos-idegen. Garabonciások, kis ördögök, A hajatok lóg, zöld a körmötök, Ordíttok és ha ajtónkat kitárnám, Az üvegalmárjomnak rontanátok, Zengetnétek tütülő harsonátok És szánkáznátok szőnyegünk virágján.

De azt akarom, tisztán és fehéren, Legyetek vígak és bársonyba-járók. A kezetekben egy nagy arany-érem, S hódítsátok meg az egész világot. Tinektek is legyen, ami enyém, Arany-rétes, habos, krémes, lepény. És menjetek tovább, kis szöszke hajjal, Kék nyakkendővel menjetek tova. Legyen tiétek az alkony, a hajnal, A kincs, a gyémánt, a vizit-szoba. Legyen minden cukrászda a tiétek, A méz, a bonbon és a karamell. És szoptasson ez a kegyetlen élet, Mint egy szelíd és lanyha anya-mell.

*

Ó, hányszor látlak mégis bennetek, Bús testvérkéim, rongyos gyermekek. Deres kertekben, ablakom alatt Ott lázadoztok ti ijesztve, némán, Kékzubbonyos pici-pici csapat, A hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán, A pici kőműves, mily csatakos, Milyen fakó a pöttön lakatos, Az ács fia, mint Jézus, néma csendben, A kis kovács pőrölyt emel ijedten, Sír a bognár, az asztalos fia, Egész, egész gyermek-ármádia.

Apámat hívnám, de ő alszik mélyen, A messzeség zenél a messze éjen. És nézem őket és siratom őket Az éjjeli, makrancos zendülőket. Harcolok csenddel és meleg szobával, Nyitott szemmel velük szövetkezem. És ablakon és véren, sorson által Őnekik nyujtom úri kis kezem.

*

Este, este… Árnyak ingnak És bezárjuk ajtainkat, Figyelünk a kósza neszre. Egy vonatfütty messze-messze. És a csend jő. Alszik a homályos éjbe Künn a csengő. A divány elbújik félve, Szundít a karosszék. Álmos a poros kép. Alszanak a csengetyűk. Alszanak már mindenütt. A játékok, a karikahajtók, A szegény tükör is hallgatag lóg. Ó a néma csengetyűk. Az óránk is félve üt. Alszik a cicánk s a vén szelindek, Fel ne keltsük – piszt – e sok-sok alvót. Alszanak a régi réz-kilincsek S alszanak a fáradt, barna ajtók.

*

Mikor az este csendesen leszáll Bús lesz a kertünk, mint a temető. Szomorkodik a vén jegenye-szál S a hold ezüst lepelbe leng elő.

Sápadva bolygom át a régi kertet, A vén akácok látnak s megijednek.

A kisgyerek lesunyja a fejét. És fél az éj. És reszket a setét.

*

A kis mécs. Az este bús cselédje. Álmosan virraszt az asztalon. S az olajfoltos ernyőre nézve Sercegését búsan hallgatom. A szobánk kis napja. Álom. Az arany olaj az árnyon És a fény folyó arany Szerteömlő, szótalan. És a fülke csodapalota. Távol árnyak lengenek tova. Csendesen vetik az ágyat És a párna Barna árnya A fehér ajtóra bágyad. Félszeg árnyék-figurák. Mind kevélyek és furák. Egyik a felhőkbe nyargal, Másik hadonáz a karddal És a párnát egyre rakjuk, Ferdűl, fordúl az alakjuk, Mit a szorgos fény kimintáz. Panoráma, esti szinház. Hordjuk a fehér petrencét S nő a vánkos furcsa tornya A kis ajtón – messze emlék – Hullámozva, ringatózva. Égig ér már A kevély vár: Száz alak omol le s újra felkel. És mi szívdobogva nézzük, Félve sandítunk feléjük Az éjben rubinpiros fülekkel.

*

Mi ez, mi ez? Szűz Mária, Mi ez, mi ez? Isten fia. Védd meg szegény kisgyermeked. Alázatos szivem remeg. Fehérlő orgonák közt jártam, És egy leány a mély homályban Haragoszöld lombok között Vetkőzködött, öltözködött. Olyan volt, mint egy kis cukorbaba. Fehér hátára hullt sötét haja. Cikáztak az aranyoszöld legyek A fekete földön s ő nevetett.

Hogy nevetett. Mondd, mit akarhat tőlem Ő, Miért fél így a remegő Bús kisgyerek? Azóta folyton erre gondolok csak, A tárgyak álmosan forognak, Jaj, jaj nincs semmi szó, Lélegzetállító Gyönyör Gyötör. Kiszárad tikkadt ajakam És sírok, szégyelem magam És lángvörös a bús világ, Az arcom ég pirulva forrón És délután vérzik az orrom, Látok ezer tűzpántlikát. És látom Őt – oly szenvedő és halvány – A padlásunk derengő rejtekén, A zöldszínű homályon, sárga szalmán És minden este korán fekszem én És bárhova megyek, mindig felém jön, A zongoraszobában, az ebédlőn És lihegek és ég szemem S álmatlanul dadogok Néki, Néki És a szemem a szoknyáját letépi És látom Őt, Őt meztelen.

Én Istenem. Nézd kis karom milyen sovány. Milyen zavaros a szobám. Mi lesz velem?

*

Én félek. Az élettől és sötéttől, Mely mindenütt kegyetlenül elér, Ha száll a nap Az ablakom alatt Hullámozik az ismeretlen éj, A végtelen és ismeretlen éj. Egy tenger – vészesen és feketén – Csendes sírásom benne elmerűl, Mint holt madár a tenger fenekén, A kisgyerek magába sír szegény.

Sírok, sírok, mindig csak egyedül És senki meg nem értett még soha. Oly ismeretlen ez a Nagyvilág S olyan borzasztó a sötét szoba. Lábujjhegyen kell járni a világban. Az éjszakában annyi a vonat, Mely összerág és széttöri gerincem S vígan megőrli fájó csontomat. Az éjszakában annyi rém, kísértés. Golyó, kötél, bitófa, kard remeg S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel Leskelnek rám a gonosz emberek, Kik vascipőben jönnek egyszer értem, Bőszült ököllel döngetik az ajtóm, Ecetet adnak, hogyha inni kérek S felráznak, ha alélt fejem lehajtom. Minden bokorban leskelődik egy-egy, Nincs menekűlni egy picinyke rés. Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak S oly sok a halál s a temetés.

Zörgő szekéren az idegen ember Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel S szegény anyám az ablakunkra rogyva Bámul utánam könnyes, kék szemével.

*

Ódon, ónémet, cifra óra Áll a szekrényünk tetején, Szálló korok bús bámulója Közönyösen tekint felém. Aranycirádás pici tükrén Még mosolyog a rég letünt fény, De már nem úgy, mint hajdanán. Mert ő ütötte el az éjfélt, Mikor meghalt a szépanyám, Fehér, mosolygó szépanyám.

Már nem vakít ragyogva többet A sápadt Altwien-porcelán, Parókás, farsangos időknek Parfümjét leheli reám. Nehéz, tömjénes, cukros illat, A lelkemig fáj, szívemig hat S a multat visszaálmodom, Hogy ez aranyló óra mellett Az apám játszott egykoron, Apám nevetgélt egykoron.

Ha künn az alkony álmokat hív, Cseng-bong a titkos, méla hang És babonásan átmorajlik A dallamos üveg-harang. A zúgó érc-gyűrűn fölébred Valami szunnyadó kísértet S szellem-szaván dalol, dalol, Minthogyha egy halk, bánatos hang Beszélne a sírok alól, Felelne a sírok alól.

A régi óra egyre jár csak, Mint egy tipegő nénike, Köröttem árnyak, éji árnyak, Szemem könny és köd lepi be, Mert félve sejtem, érzem, érzem, Hogy elsápadnak majd egy éjen Az apró arany-angyalok S ez óra veri el az éjfélt, Ha majd egy éjjel meghalok, Ha egyszer én is meghalok.

*

Lánc, lánc, eszterlánc, Eszterlánci cérna, Kisleányok bús körében Kergetőzöm én ma. Nincs semmi aranyom, Jobbra-balra löknek, Körbe-körbe, egyre körbe, Láncán kis kezöknek. Merre menjek, szóljatok? Hátra, vagy előre. Az erdőben megbotoltam Egy nagy, csúnya kőbe. Voltam én is jó fiu, Istenem, de régen. Csigabigát én is hivtam Künn a régi réten. Verset mondtam én is ám Gilicemadárra, Magyar gyerek gyógyitotta, Török gyerek vágta. Jártam az erdőben is Csillagot keresve, Aranykapun én is bújtam És aludtam este. Nézzetek rám, húgaim, Éjjel most nem alszom. Bámulom a holdvilágot, Véres már az arcom. Nézzetek rám, lelkeim, A cipőm levásott. Körmeimmel, kárörömmel Csúnya gödröt ások. Szánjatok meg, szíveim, Rongyos a kabátom, Szédül a lánc, szédül a tánc, Már utam se látom. Szeretem a láncot én, De úgy fáj e sok lánc, Szeretem a táncot is én, Csakhogy ez pokoltánc, Engedjetek innen el, Hagyjatok magamra. Este szépen süt a lámpám, Este jó a kamra. Hagyjatok szaladni még, Tündérekbe hinni. Fehér csészéből szelíden Fehér tejet inni.

*

Akárcsak egy kormos szénégető, Fekete az apám és szigorú. Nem csókol meg és sose nevet ő, A homlokán titokzatos ború. Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk S ő felkel és a csillagokba turkál Egy hosszú csővel a temetőútnál És sose mutat csillagot nekünk. Csak nézem őt. Körötte száz csoda. Korongok, mérgek, kémszerek pora. Olyan tudós, erős, akár az Isten, Ha nála aluszom és a homályon Bús rémeket idézek, szinte várom, Mikor zörget rablókéz a kilincsen, Hogy összetörje és vadul lelőjje…

Úgy szeretem s félek vacogva tőle És félek, hogy egyszer a fegyverével Saját koponyáját loccsantja széjjel, Vagy elmegy innen s nem jő sose vissza S vérben, halálban omlik el a titka.

Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.

Ilyenkor kimegyek. Az udvar alján Kel az újhold – oly vézna, furcsa, halvány – Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag. Akár apám kemény és sárga arca Egy fekete keménykalap alatt.

*

Apámmal utazunk a vonaton. Dermedt, sugáros, éji nyugalom.

A szunnyadó csend olyan lomha, mély. De ébredez, hallucinál az éj.

Fázik az erdő, csontkemény a föld, A dermedő ég alja sárgazöld.

Itt-ott egy oszlop, éjsötét palánk, Benn a kunyhókba késő lámpaláng.

Egy folt az éjbe, szürkülő, fehér. Egy ember. Egy hóban rekedt szekér.

Valami zaj, valami halk sirás. Egy csillag árnya? Vagy valami más?

Fekete, nagy, ijesztő szélmalom. Kék hold cikázik a fehér tavon.

*

Anyuska régi képe. Jaj de édes. Itt oly fiatal még. Tizenhat éves. Mellén egy nagy elefántcsontkereszt. De dús, komoly haján, bársony ruháján Titkos jövendők szenvedése rezg. Keze ölében álmodozva nyugszik Karperecek, gyűrűk súlya alatt És könnyen az asztalra könyökölve, Feje előrebillen hallgatag. Oly idegen így. Olyan ismeretlen. Tündéri ábrándok menyasszonya. Csak a szeme nevet rám ismerősen, Két mélabús, merengő viola, Csak két szemében ismerek magamra, Mely eljövendő álmoktól homályos S rettegve a bús végtelenbe dermed.

A lelkem már körötte szálldos.

*

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik,

Egy árva dalt. Azt veregeti folyton És megbicsaklik elefántcsont-ujja A fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre, És szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, Mert szállni tudna, szállni és repülni, De visszahúzza újra ezer emlék. Ezt zongorázta kisleánykorában S mikor apuskával egymást szerették. Ezt próbálgatta, amikor születtem És megtanulta, elfeledte csendben, Jaj mennyi vágy van benne, hosszú évek. Egy szürke dalban egy szent, szürke élet. Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, Hogy össze nem rogy menten, aki hallja. E dalban az ő ifjusága halt el S a semmiségbe hervadt vissza, mint ő. Kopog-kopog a rossz vidéki valcer És fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

*

Én öngyilkos leszek…

mondom kesergőn, Csak nézzen rám valaki görbe szemmel. Úgy felkötöm magam a városerdőn, Vagy revolverrel, mint sok más nagyember. Akkor azután sírhatnak miattam, Leragadt szemmel, sárgán, csendben alszom Rózsák között, kék fátyolokban arcom S ha hívnak is, nem szólok soha többé. Az ostorom, csigám örökli öcskös, A bélyegkönyvet valami közömbös, A kisszinházam a kicsi hugom, Vagy egy parasztfiucska, mit tudom. Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak. Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van? Úgy itt hagyom ezt az egész világot, Amelybe annyit, ah annyit csalódtam. „Szegény fiu“ mondják majd hangtalan, „Egy pici angyal felrepült az égbe.“ S egyszerre roppant sajnálom magam S én is szepegve suttogom: „Szegényke“…

*

A rokonok. Szelídek és nyugodtak. Ez székely, az meg lágy és bús magyar. Dülledt szemekkel virradtig boroznak. Az egyik régi verseket szaval, Hogy mikor Pesten iskolába járt, Mint tépte a rózsákat és a lányt. A többi sóhajt, ejh-hajh megvirrad még És megvirrad, a nap fejükre süt. Légypöttyös a tapéta és a falkép. Az abroszon boros, kopasz fejük.

Pontos öregurak, kik messze estek S most andalognak régi romokon. Pipálnak, néznek és mozdulni restek. Én már tudom: ez a _szelíd rokon_, Az néha jön sötétlő délutánon A gangjainkba, ozsonna-időn. Ő a _szegény rokon_ és sírva szánom, Mert idegen portánkra enni jön. Ez tréfás úr és macskabajsza szúrdos És tarka, mint egy rút törökbazár. Csupa parfüm, csat, gyürü s egyre szurtos, Fülén virzsinia és szalmaszál, Vadászkalapján tollak, össze-vissza, Az élceit ki sem veszi zokon. Vén nőcsábító, kártyás és borissza. Én is nevetem: a _bolond rokon_.

De élt egy édes-édes rokonom, Mint a mesében és az arca arcom. S én róla, róla, róla álmodom, Mivel megölte a láz és az asszony. S rege szól: Sokat járt szoknyalesre, Egy szinésznőt várt télen minden este, Egy csipkezsebkendő lett a halála, S elment regényes szívvel és mosolygón. Szelíd fejét csak pár könnyes szem látta Egy téli éjen az üvegkoporsón, Nyitott szemekkel, búsan, bízva, bátran, Egy seb a száján, s vér, mint a szivárvány, Egy hős, modern szalonkabátban, Ki elbukott a szerelem csatáján.

Úgy érzem őt. Ő a regék regéje. Arcképe a hideg szalonban állt. Hányszor futottam hozzá fázva-félve, S szivtam magamba a hideg halált. Imádom arcát. Olyan régimódi. A nyakkendő, mint vékony tintacsorgás. Fáradt szemek. Nők bátor bámulói. Biedermeier-fej. Ah, én sem vagyok más. És szenvedő száj. És nemes kezek. Ilyen leszek, igen, ha nagy leszek. És álmodtam – rózsája hova hullt? És hol van most? – gondolkozom felőle. És int nekem az arckép és a mult És egy szinésznő régi keszkendője.

*

Öreganyó. Karszékben trónolsz S nagy barna, bámuló szemed Nehézkesen és furcsa fénnyel Reánk mered.

Redő-gyürüs, fekete arcod Mindég olyan nyugodt, komor, Mint a halottak tiszta képe, Mint egy szobor.

Tipegve járkálunk körötted, Tünik év évre, percre perc S te egyptomi gráciával Csak integetsz.

Száraz bőrödből, kék eredből A boldog ősz nyugalma száll. Nem győz te rajtad már az élet, Sem a halál.

Elébed állok s mintha-mintha Az idő szárnya csapna rám. Bámullak tágranyilt szemekkel, Öreganyám.

*

Halottak napján. Este, hogyha hallom, Hogy áhitatra kondít a harang, Elálmodozom a búgó harangon.

S hogy szól puhán a halkult, tompa hang, Hervadt ruhában ébred a gyerekkor, Mely a szivemben porladoz, alant.

Imádkoztam mint kis fiucska, ekkor Vékony kezem megfogta jó anyám. Szemembe nézett mélyen s átölelt jól.

Féltem. Fakó volt arcom s halavány. A lámpatenger kék, beteg derűjét, Az őszi fényt tükrözte vissza tán.

Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég, A lelkem ott járt a sirok között S a viziók egymást riogva üzték.

Fénylő ébenfa-zongoránk fölött Két gyertyatartó szomorún ezüstlött, Tágas szobánk homályba öltözött.

Künn álmosan borzongott már a hűs köd. S én megbotoltam réveteg imámban. Anyámat néztem, mint egy csendes üdvöt.

Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.

*

Miért zokogsz fel oly fájón, busan Csendes szonáta, álmodó szonáta? A kert mögül halkan felém suhan Az évek árnya, tünt idők halála.

Álom fog át… És látom az anyám. Némán ül a szűz, hófehér szobába. A gyertya ég és vár a párna rám, És sir a pergő, gyöngyöző szonáta.

Kis ujjaim alatt zokog a dal. Sok régi álom újra visszaszáll ma. Anyám nevet és újra fiatal. S csak zeng az édes, illatos szonáta.

Az éjszakába csendesen beszél És sirdogál fáradtan meg-megállva. Ma álmom elviszi az enyhe szél S az ábrándos, ezüstös halk szonáta.

Oly bús, akárcsak egy gyerekkacaj. Akár a holdas jegenyéknek árnya, Akár haló ajkon a tompa jaj, Hogy csendbe halkul, meghal a szonáta.

*

A játék. Az különös. Gömbölyű és gyönyörü. Csodaszép és csodajó, Nyitható és csukható, Gomb és gömb és gyöngy, gyürü, Büvös kulcs és gyertya lángja, Szines árnyék, ördöglámpa. Játszom ennen-életemmel, Buvócskázom minden árnnyal, A padlással, a szobákkal, A fénnyel, mely tovaszárnyal. A tükörrel fényt hajítok. A homoknak, a bokornak, S a nap – óriás aranypénz – Hirtelen ölembe roskad. Játszom két szines szememmel, A két kedves pici kézzel, Játszom játszó önmagammal, A kisgyermek is játékszer. Játszom én és táncolok. Látszom én, mint sok dolog. Látszom fénybe és tükörbe, Játszom egyre, körbe-körbe Játszom én és néha este Felkelek S játszom, hogy akik alusznak, Gyerekek.

*