Part 2

Hízik attól, hogyha én úgy Sorvadok, fogyok miatta? Jobban alszik, ha miatta Bőgöm át az éjeket?

Több az elme az agyában, Több a szellem a szavában, Hogyha én itt ő miatta Romlok, züllök, butulok?“ – –

Ilyeket sok más egyébbel Dörmögött, öklét harapva, Majd magát egy székre vágva, Írt, amint következik:

„Fölébred bennem a vadállat, Ha az utczán szembentalállak, Az arczom hozzád oly közel, Hogy érezhetnéd, mint tüzel És köszönő karom remeg A vágytul, hogy öleljelek – Mi volna, hogyha rád rohannék, Ajkadra csókra csókot adnék? Mi volna, hogyha üldenélek, Tépnélek, halni küldenélek? Ha elkékülne hónyakad Szoritó ujjaim alatt, S a miattad szenvedt sok órát Piros vérrel magad lerónád? Ó, hogyha egyszer ezeket Az éveket meg perczeket, A napokat meg éjeket, Melyekben szívem vérezett Romlásomon, czélom feledtén: Ha rajtad őket megvehetném! Ha dühöm égő indulatja Öklözne, tépne, fojtogatna, És ami bennem forr, a méreg Szived kirágva ölne téged! Vagy azt hiszed: nem vagy hibás? Nem bűn a báj, a csábitás? Nem orv, ki védtelenre tör? Nem gyilkos, aki szívet öl? Tünnél elémbe, hogyha leslek! Jönnél felém, mikor kereslek! Tünnél elém, jönnél felém, Lennél enyém, lennél enyém! Úgy, úgy teszek! ha úgy esett, Hogy ujra látlak, rádlesek, Rádrohanok és rádtörök És csókolok – meg jó: ölök. Az őgyelgő nagy csőcselék, Mely észre sem vett tán elébb, Mig átrohantam sorait Utánad ott, utánad itt: Csak hadd ijedjen és hadd álljon, Hadd nézzen és hadd kiabáljon – Hogyha nem üdvözülhetek, Kárhozzam el, de teveled! Bünhődnöd kell, mert nagy a vétked, Hogy oly nagyon szeretlek téged!“

„Úgy teszek majd!“ A leánynak Képe tünt fel képzetében Ingerelve indulatját És kioltva az eszét –

„Úgy teszek majd!“ A leírás Csak hevíté szenvedélyét És a percz fellobbanása Akaratba gyúlad át.

„Úgy teszek, ahogy’ megirtam, Úgy teszek majd!“ És ledobbant És a padlón elterülve Vonagolva zokogott.

HETEDIK ÉNEK.

Sántikálj csak, jó trochæus – A négy lábad hogyha biczczen Vagy az oldalad nyilallik, Bár caesurát nem kapott:

Sohse bánjad! Jobb a sorsod, Mint lehordott jámbusimnak; Boldog állat! ládd-e, téged Nem ugat a kutya sem!

Hol is hagytuk el Slemílkét? Úgy, igaz, a földön fekve. Ime, nyájas olvasó, most Más helyzetben látod őt.

Ottan áll egy utcza sarkán Kémlelődő, vizsga szemmel, Melyet piszkos úti porral Teleszór az esti szél,

S míg a szél nagyobbul egyre S a porfelhő is kavargóbb És az út sok karcsu fája Hajladozva búg, recseg,

Hároméves kiskabátját, Melyrül a gombok lesírnak, Égő, fulladó nyakára Lázas ujjal hajtja föl.

A halánték lüktetése Tompán zúg le a fülébe, Könny csiklándik a szemében, Cserepes az ajjaka,

És a térde reszketését És a foga vaczogását Lábdobbantva, ajkszorítva, Szembehunyva küzdi le.

Hogy’ került ő err’ a helyre? Édes istenem, hisz’ ebben Máskor talán nem is volna Semmi rendenkívüli,

Hiszen évek töltek avval, Hogy Slemíl úr reggel-este Utczahosszat járva-járkált Várakozva fel s alá –

De a passióknak utján Most utószor jár alá-fel És e léptek mérnek rája Üdvöt és elkárhozást.

Aznap este, hogy agyában Megfogamzott a vad eszme, Alkonyatra búcsuzóul Kisütött a napsugár,

S a vasúti állomásnál Általútazó királyként Pillanatra megjelenve, Mosolyogva tünt tova.

Másnap aztán tiszta, pompás Nap ragyogta át a tájat, S ez elé csak olykor-olykor, Hogyha port vetett a szél,

De Slemílt ez nem zavarta S az álmatlan éj kimultán Hálás szívvel üdvözölte A reményadó napot:

„Légy ezerszer üdvözőlve Tiszta, fényes nap sugára – Tiszta, fényes igazomnál Légy segítőm, légy tanúm!“

Estefelé még nagyobbra Vált a szél, – de ő elindult, Miután egy még aránylag Uj ruhába öltözött,

S hogy kalapja jobban illjék A fejére, bő keretjét Megszükíté a Pester Lloyd Összehajtott ívivel,

És magával víve apja Czifra, régi tőrösbotját, Egy sarokra lesbe állt a Rácsos kertes ház elé.

Fel s alá járt, félve elsőbb, Majd halálos nyúgalommal – Ó be illik kurta lábhoz A halálos nyúgalom!

„Légy ezerszer üdvözölve, Tiszta, fényes nap sugára, Tiszta, fényes igazomnál Légy segítőm, légy tanúm!

Aki engemet bolyongót Annyi úton át kisértél, Ó ne tűnj le, ó ne hagyj el Ezen az egy útamon!

Majd ha láttál rárohanni, Majd ha fölhatott a jajja, Majd ha felszökött a vére, Föl, hozzád, az egekig,

Akkor, ó akkor boruljál Alkonyesti bíborodba, Fullaszd vérbe a világot, Mikor ő elvérezik!

Mert nekem rá több jogom van, Több okom van, mint a mórnak, Akitől reszketve bújtak A szemérmes csillagok:

Megbocsátva leborulnék, Hogyha hűtelennek hinném – Az a vétke, az a bűne, Hogy sosem volt az enyém!“

És a szél szárnyára vette A boszúnak izenetjét, Szárnyabúgva, síva, zúgva Vitte azt fel a napig –

„Van jogod rá, van jogod rá Én szivem!“ kiált rekedten A fiú – és ebb’ a perczben Lép az útra a leány.

INTERMEZZO.

Airy fairy Lilian, Flitting fairy Lilian – – – – – – Cruel little Lilian!

(Tennyson.)

Nyájas olvasó, ha egykor, Amikor még ifju voltál, Áttanultad a poézis Czélszerű szabályait,

Úgy tudod, hogy mostan kéne Gyors erővel, drámamódra A csomót, melyet kötöttem, Ujra széllyeloldanom;

S épen most jutott eszembe Az, aminek sohse kéne Ujraélni a szivemben: A magam szerelme az.

Anch’ io! Én is szerettem, Engemet meg nem szerettek, – S amikor eszembe ötlik Ez a fájó szerelem,

Nem tudok mesét bogozni S nincs erőm bogot megoldni, Nem tudok mást, mint sohajtva Emlegetni egy nevet.

Itt az egy-en van a hangsúly: Egy nevet, egyetlenegyet, Melyen kívül semmi más név Énnekem nem létezett;

Ezt az egy nevet susogtam Halk beszédben önmagamnak, Hogyha keltem, hogyha jártam, Ha az álom elfogott,

Ezt az egy nevet susogtam Lázban égve, vágyban élve És ez egy név csengésétől Dalra dal kelt ajkamon,

Ezt az egy nevet susogtam, Hogyha néha-néha, ritkán, Sors kegyelme vagy szeszélye Szembeküldött ő vele,

És amig perfekt causeurként Médisáltam – az időrül, Titkon ajkam azt rebegte: „Lilian, ó Lilian!“

Vége annak az időnek, Nem sohajtok semmi névre, És az égő szerelemnek Istenucscse vége már!

Hogyha néha-néha látom Bálriportban, tomboláknál Vagy egyéb ily alkalomkor Nyomtatásban a nevét,

Hosszasabban a szokottnál Nézem át a hír rovatját S gondolom: legyen megáldva, Akié volt e riport,

Legyen áldva a szedő is, Aki ezt a hirt kiszedte, Legyen áldva a kihordó, Akitől ezt megvevém,

S legyen áldva a kis szőke Főnek minden aranyszála, Áldva a két drága szemnek Kéksugárú mosolya,

Áldva tánczos lábacskája Minden apró libbenése… Igy merengek el sokáig – Ám a szívem nem sajog…

És a szívem föl se dobban, Majd ha férjhez látom menni, Az se bánt, ha mással nemz is Fiakat meg lyányokat –

Ó de félek, hogy, ha majdan A halálos ágyra rogytam S az idő int, hogy siessek, Mert nagy út vár még reám,

Hogy majd akkor nem bucsúzom Senkitől, akit szerettem, S ajkam nem mond ellenimnak Nyugtató bocsánatot,

S istennek nevét se hívom: Félhalottan, végsohajjal Átsohajtom a halálba: „Lilian, ó Lilian!“

NYOLCZADIK ÉNEK.

S ím, a kertnek ajtajában Megjelent a szép leány; Egy öreg angolnő és egy Uj napernyő volt vele.

Olyan szép volt, olyan szép volt, Olyan asszonymódra bájos, Részegitőbb, mint az absynth, A havanna s a hasis!

Olyan szivdagasztó édes A fehér nyak mozdulatja, Ahogy’ a folyton kavargó Szélrohamtól fordul el,

Mely a könnyü csipkeernyőt Majd kitépi a kezéből S rászoritja termetére Ingerlően a ruhát.

Ó ne menj, ó ne menj, Ne a bizonyos halálba! Fuss el a fehér nyakadra Készülő vad kéz elől!

Ó ne állj ki mosolyogva Nyilt szeműen a száguldó Fékevesztett, sarkantyúzott Szabad őrület elé!

„Van jogod rá, van jogod rá Én szivem!“ kiált rekedten A fiú és szemmeresztve Lép rohan a lány elé…

De amint emelné karját, És még egy utolsót lépne, A felbúgó szél lekapta Fejéről a kalapot,

És lecsapta porba, sárba, És kikapva belsejéből A Pester Lloyd első lapját, Fölvivé az egekig,

S körbe nyargalt a kalappal Utczahosszat, míg Slemíl úr Ijedt reflexmozdulattal Nagyot nyult a semmibe,

S majd, kisérve a járóknak Széles szájú mosolyától És vagy négy suszter-gyerektől, Futott a kalap után.

Semmi vonzó, semmi bájos Ebben a vad nyargalásban, Ó sohsem volt a bakugrás Megnyerő harmónia!

Sohasem gyúlt szerelemre Bármely alkalmas leányszív, Ha négykézláb rugdalódzott Előtte az ideál!

Ó nagy isten, mért teremtél Kalapot meg két ballábat S mért akartad, hogy a földön Vargainas is legyen,

S mért akartad, hogy a legjobb Ember is nevetve nézze, Kárörvendve kikaczagja Embertársa bajait?

Ó mily édes kaczagással Nevetett a szép leány! A lehúnyó nap tüzében Csillogtak kis fogai,

Homlokán a selymes fürtök Olyan édesen rezegtek, Úgy ragyogtak kék szemében A mosolynak könnyei!

Mint a fénylő ég boltjára A jegek fehér felhője, Úgy vonult fel kék szeméhez Kis, hideg, fehér keze,

S mint felhők mögűl az égbolt Ki-kibukkan, ha kiváncsi, Perczre-perczre feltekintve Nézte, nézte a futót –

A Slemíl meg tovanyargalt Le-lebukva és lihegve, Folyton űzve rossz kalapját Sokszeszélyű utjain,

Amig végre vad futással, Sem kalappal, sem leánynyal, Emberekkel sem törődve Tünt a messzeségbe el…

És ki tudja, hogy valóban A kalapját kergeté-e, S nem rohant-e, nem futott-e Voltakép maga elől?

Nem futott-e, hogy majd többé Azt az arczot meg ne lássa, Azt a hangot meg ne hallja Soha, soha, sohasem!

EPILOG.

Már a nap letünt az éjbe, Csak piros visszfénye lángolt Fellobogva és lohadva Mint a bús emlékezet,

Már a szélvész is lelankadt, Már a fák is csöndesűltek, Néha-néha csak, ha súgták: Soha, soha, sohasem!

Soha, soha, sohasem! – Mondjuk el hát még utószor Mosolyogva és sohajtva: Isten önnel, kis slemíl!

Váljék önből is filiszter, Járdahágó, tollszárrágó És kenyérért öklelődző – Isten önnel, kis slemíl!

A Slemílt a rohanásban Egy barátja fogta meg, És megállítván az ifjat, Végig mérte kérdezőn.

Nagy-nehéz volt szóba fogni, De mikor megkezdte, akkor Szakadatlan tört belőle Fölzokogva a beszéd.

Majd lecsítult és karöltve Fölmenének a barátok Abba a szűk kis szobába, Melyben a Slemíl lakott,

Ahol a barát leülve, Szótalan hallgatta végig A Slemíl szerelmi búját És szerelmes verseit.

Majd azonban egyik versnél, Amely a teremtést szidta, Rátekintve a papírra Szólt, szavát megnyomva jól:

„Nem, barátom, aki „Isten“-t Nagy kezdőbetűvel írja, Annak semmi kérdésére Nem felel a tudomány!“

Majd meg aztán, hogy Slemíl úr Olyan verset olvasott fel, Amelyikben egy kegyelmes Pillantásért esedez:

„Nem, fiam, aki a csókot Kegynek nézi, nem adónak, Az ugyan hiába várja Asszonyajkak csókjait!“

Majd szivart vett, megmetélte, A gyertya tüzébe mártá És a füstjét szertefújva A homályba visszadőlt,

S míg a gazda nagy zavarban Visszarakta a sok irást Ágy alá, asztal fiába, A pamlagról igy beszélt:

„Fiatal vagy, nem tapasztalt – Voltam én is egyszer ilyen, Irtam verseket robotba, Hogy csak ugy kongtam belé –

Abbahagytam, mert beláttam, Hogy nem új az, amit írok És a régit sokkal szebben Már megirták ezeren,

És beláttam, hogy manapság Jobb a gáz a holdvilágnál S többet ér egy hausse a börzén, Mint a legszebb költemény,

És a lantomat megütve, Még utószor, búcsuzóul Ujkoromnak a prológját Eldanoltam imígyen:

Vége a meddő sohajnak, Vége a szerelmi dalnak, Aki egyre azt daloltam, Szerelemrül ajkam hallgat,

Nem kivánlak vissza többé, Álomcsókok, álomrózsák, Képzeletnek tengerénél Többet ér egy csepp valóság!“

VÉGE.