Part 1

IGNOTUS.

A SLEMÍL KESERVEI.

GRILL KÁROLY

KIRÁLYI UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSE

BUDAPEST

1891.

Brünauer Adolf nyomdája.

A SLEMÍL

KESERVEI.

_L. R. BARÁTOMNAK._

A slemíl zsidó szó. Olyat jelent, akinek minden dolgára ott leselkedik a balság; aki, mert nem bizik magában, nem is jut semmire; aki öntudatosan élhetetlen. És ebben más, mint a balek, akinek nevét talán jobb szivvel venné a magyar olvasó. De más a slemíl és más a balek; ha az életet valami nagy mathematikai levezetéssel vetjük egybe: a balek azért nem boldogul, mert nem tud semmi művelethez, – mig a slemíl biztos kézzel és lábbal hatol által a gyökök és logarithmusok rengetegjén, de a baleredménytől való féltében valami mellékes kis összeadást vagy különösen osztást csakugyan el is vét és igy jut hamis eredményre. A balek mer, de nem tud; a slemíl tud, de nem mer. Vagy ha mer, rosszkor.

Legyen kimentőm az is, hogy például a német és a franczia irodalmi nyelv polgárának fogadta a slemílt. (Chamisso, Heine, Bourget.) Ha az én Slemílkém nem kedvelteti meg magát, az mutatja csak igazán, hogy slemíl – és akkor aztán akár Tuhutumnak is híhatnák!

Budapesten, 1891, julius havában.

PROLÓG.

Régi bajrul régi nóta. Szürke felhő permetegje Földre hullik, egyre gyérül, Köd meg pára lesz belőle,

Gőzbe vonja és megűli A nagyváros minden útját És pocsékká áztat minden Házat, embert és lovat,

És pocsékká áztat minden Kedvet, vágyat, eszmelánczot, Képzelődést, nagyravágyást – Káromkodni sem tudok.

Nem vagyok már don Quijote, Nagyralátó terveimtül, Fierabras balzsamátul Most is bánt a macskajaj,

Vézna termetem nem ékes Sancho Panza potrohával; A közömbös, egyre tűrő Rocinante, az vagyok.

Mint a boldogult Horáczjus Vastag ujján úszóhártyát, Puha testén hattyutollat Sarjadozni érezett:

Engemet zabérzemények Abrakálma ringat el – Hajt a lelkem a kovácshoz: Patkoljál meg, ó kovács!

Álom a zab, álom. Ámde Hogyha nem is lesz mit ennem, A bogáncsot rágó szürkét Szörnyü egy mód megvetem.

És legyen bár hivatalban, Napilapnál, hadseregnél; Hadd pereljen, hadd tanítson, Kuruzsoljon ez meg az;

Sőt regényt, meg vígjátékot Irjon élelmes poéta: Üdvöt, vágyat, lángszerelmet Ésatöbbit zengek én!

Nyájas olvasó, ki eddig A nevem nem ünnepelted, Sőt eléltél a’ne’kül, hogy Tudtad vón’, hogy létezem,

Századvége morajában Jól tudom, nem érdekelhet Ózenéjű hangszeremnek Régi hangu éneke,

S nem nehéz lesz rám idézned A nagy német röpke szóját: A mi jót beszélsz, nem új az S a mi újat, az nem jó.

Ó mi furcsa, hogy ti épen A költőtül kértek újat! Mikor éltünk tünde álma Olyan régi egy dolog,

Mikor olyan régi minden Amitől dal kél az ajkon! Uj talán a kedv, a bánat, Uj talán a szerelem?

Uj talán a hon szerelme, A virág meg a madárdal, Uj talán a fényes égnek Annyi méla csillaga?

Uj talán, hogy szenved a jó S a roszszé a diadal? Amit türtök, amit éltek, Az az élet uj talán?

Minden elmult ezredévek Minden elhalt nemzedéke Azt találta itt a földön Amit ti találtatok,

Küzdtek úgy, ahogy’ ti küzdtök, Öltek úgy, ahogy’ ti öltök, Törtek úgy, ahogy’ ti törtök Czélt nem érve sohasem –

És a czél, amelyre törtök Uj talán? A vad szegények És a büszke gazdagoknak Harczi pártja uj talán?

Uj talán a munka kinja? Uj talán a jog bilincse? Uj a vágyak szomjazása? Uj a meddő epedés?

Uj talán, hogy mindig voltak Kórepéjü Therszitészek, Akik tajtéktúrva hallák A királyok dolgait?

Rajta, rajta! Mint Odüsszevsz Fogd a pálczád’ a latorra S verd beléje, hogy megértse: Mindig új, ami örök!

ELSŐ ÉNEK.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Ifju ember, akit apja És az anyja s a rokonság Mindig úgy hítt, hogy Emíl,

Ám tapasztalt jóbaráti Két betűvel megnövelték E költői szép nevet S elnevezték őt Slemílnek.

Furcsa név, tagadhatatlan; Semmiképen sem hizelgő! Ha fiam lesz, nem nevezem Soha err’ a névre őt.

Mennyi név van a világon Nagy dicső és tettrekeltő! Hogy ne mondjak többet: itt van Viktor és Bazíliusz,

Konsztantínusz, Augusztínusz Szigfríd, Gottfríd, Teofilusz, Dionízusz, Dominíkusz, Benediktusz és Leó –

De mihaszna felruházni Bármi fényes, büszke névvel, Aki teljes életében Nem leszen más, mint slemíl?

Mily slemíl volt a Slemílkénk Már kicsiny gyermekkorában! A verésben nincs olyan faj, Amit ő meg nem kapott,

Nincs a gyermekszívnek annyi Búja, kínja, gyötredelme, Hogy ne lett vón’ mindegyiktől A gégéje keserű,

S a magyar nagy rónaságból Ujra sós tenger lehetne, Ha ott gyültek volna össze Titkon ejtett könnyei.

Mint kivánja minden gyermek A madárnak szárnyait! Hogy’ szeretné átrepülni Nagy merészen a leget –

Ó a mi kicsiny Slemilünk Sohse kelt vón’ ilyen útra, Mert az ekkép exponált lény Mindenünnen látható,

És kitünt vón’, amit olyan Féltve és vigyázva rejtett: Hogy hiányos a ruhája S a czipője is lyukas.

Anyakéz nem varrta össze A nadrágja sebeit, Nem simítá homlokárul A korán ért sok redőt;

A homályban ifju lelkét Anyaszó sohsem vezette, S anyacsók nem édesíté A fiú keserveit.

A’ biz úgy van: az anyáknak Egyéb dolguk is akad, – Nem elég baj, hogy a gyermek Annyit ront a bájukon?

’Sz épen ez volt a slemilség: Apja is volt, anyja is volt, Mind a kettő szép is, jó is, Mégse’ voltak szülei,

Volt szobája, volt kis ágya, Ámde nem volt otthona; S bár zsebpénze volt busásan, Pénze nem volt sohasem.

Pénz ne’kül pedig, világos, Nem lehet el a gyerek sem, Amit ó mi szörnyü gyakran Érezett a kis Slemíl,

Amikor pirúlva látta, Hogy’ segélnek fel barátot, Hogy’ köszöntenek tanítót Nélküle a társai.

Mint regényes hőshöz illik A Slemílke is kerülte Bús magába elvonulva Könnyüvérü társait,

És feledve kis jelenjét, Gyermekálmok czifra fényes Sok kövéből összeépült Jövőjébe menekült.

Nem, nem mintha a szivében Sohse’ keltek volna vágyak, Ujjongásra, társaságra, Szeretetre szomjazók,

Ó de félt a boldog társak Duzzadó nagy erejétől, Félte kedvük lobbanását S elbizott nyers szavukat.

Mint a lepke színe bágyad, Hogyha súlyos kéz lefogja És lesöpri durva újjal Szárnya könnyü hímporát,

Úgy lebágyadt a fiú is, Hogyha gúnyos szóval érték És a kínzók karma közzül Szárnyatépve ment tova.

Szárnyatépve, kedveszegve, Szembehúnyva, – néha írigy Égő indulatra gyúlva: Igy töltötte napjait.

Nem ugy nőtt fel, mint a rétnek Ápolatlan vadvirága, Melynek bárha van tövisse, Van virágzó ereje:

Mint a pinczék növevénye Gyenge, síma és erőtlen, Halovány volt, keserű volt, Gyorsanérett és beteg.

MÁSODIK ÉNEK.

Hogyha végre áttanultad A lélektant és a boncztant, A physiologiát és Az embryologiát,

Ha beláttad, hogy az ember Csak magasabb fajta állat, Alvó, évő, szaporúló Közönséges szervezet:

És beláttad, hogy példáúl A szem kék vagy barna színe Nem egyéb, mint az irishez Tapadó föstékanyag,

Olyankor esik meg rajtad, Hogy egy női emberállat Kékpigmentumos szeméből Útrakél egy fénysugár

És olyan forró erővel Irritálja a retinád’, Hogy sötétség száll agyadra És szivedbe szerelem. –

Ládd-e, olvasóm, ha rajtad, Aki olyan nagy tudós vagy, Olyan bölcs és olyan művelt, Oly tapasztalt és blazírt,

Hogyha rajtad is megeshet, Hogyha téged sem kerűl el: Ne csodáljad, hogy Slemílkén Is megesett ez eset!

És ne vesszed a türelmed’ Aki meg nem szoktad eddig, Hogy gyerektörténetekkel Támadják figyelmedet,

S akinek nincs érkezésed, Hogy magad dolgán törődjél, Tőled kérik, hogy figyeld egy Kis fiúnak életét.

Volt idő, eszedbe jusson, Hogy te is még gyermek voltál, Lármakeltő, lepkehajtó Vagy magadba zárkozott:

Nem szorúlt-e össze szíved, Nem vonaglott gyermekajkad, Mikor a nagyok nem érték Kis szived nagy bánatát?

Lehetett tán tizenhárom Éves már a furcsa ifju, Hogy egy gyermektársaságba Kényteték nagy nehezen

S ottan állott nagy mogorván Egy sarokba elvonulva, Mindenektül elhagyatva, Részt nem véve semmiben.

De a házi kis kisasszony Szánva nézte a szegényt – Nem türhette, hogy szalónja Diszharmónikus legyen –

S fölkeresve a sarokban Azt a mord kis elhagyottat, Megkisérlé szóba fogni S tánczba vonni a fiút.

Hősünk szégyenére mondom, Hogy egy kukkot sem felelt És a kedves szánalomra Semmikép sem reagált,

És a kis lyány nemsokára Ott is hagyta a faképnél – Ám a kis Slemíl szivében Szőke képe ott maradt.

Szerelem! te szép hazudság, Megalázó édes érzés, Amelytől a férfiszivben Undor és vágy kél vegyest:

Mit akarsz egy kis fiúnak Éretlen darab szivétől? Mért kinoznod, összetörnöd Egy arasznyi kebelet?

Nem is olyan szerelem volt Ami a fiúban égett, Mint milyet hevülve érzünk Mi okosak és nagyok,

Nem leány volt néki a lyány És nem a nőt kérte rajta: A napot imádta benne, A világot, a reményt.

Mint a rengeteg sötétjén, Térdrogyasztó tévetegjén, Vágyva-kért és százszor áldott A kicsillant napsugár,

Biztosabb volt lába lépte, Harczrakészebb volt a karja, Hogyha rája a leánynak Pillantása ragyogott.

Hogyha vidám kaczagók közt Ő magában volt mogorva, Hogyha sérték, hogyha bánták, Mellőzték igaztalan’:

Kárjavító irgalomnak, Csudatékony szent igazság Földönjáró angyalának, Annak nézte azt a lyányt.

Téved, aki él a hitben, Hogy Slemílke mindent megtett, Hogy szerelmét fölkeresse És magához kösse le –

Nem biz’ ő, sőt vajmi gyakran Úgy esett találkozásuk, Hogy Slemíl úr nagy közönynyel Egy – plakátot olvasott!

Ó de hogyha tovatünt már Könnyü lépttel a leányka, A fiú szorongó szivvel Követé őt messziről,

És ha hazatért ilyenkor, Annyi furcsa vers szövődött, Annyi kis levél iródott És jutott a tűzbe mind!

Annyi álom színeződött, Mely vitéz magát mutatta, Amint seregeknek élén Győzödelmes harczba jár

S a kis lábakhoz lerakja Hét ország gyémántadóját: „Hét királyság hős urának, Légy királyném énnekem!“

Ez merész tán, – de Slemílke Megvetette a reálist; Souverainül megvetette Például az iskolát,

És önálló bölcseséggel Alkotá meg órarendjét: Nappal a lyánykát kisérte, Éjjel pedig olvasott.

És mikor Slemíl elérte A kamaszkor bús szakasszát, Akkor is sok verset irt még – Az igaz, hogy jobbakat;

Akkor is szőtt számos álmot, Igaz, hogy nem oly merészet, – Akkor is szerelmes volt ő S akkor is csak messziről.

Rá nem tudta magát szánni, Hogy a társaságba menjen, Mikor ottan rápiríthat A legotrombább suhancz,

Csak azért, mert jobban tánczol, Csak azért, mert pergőbb nyelvü, Csak azért, mert lába hosszabb, És ruhája díszesebb.

Néha olyan messze tartott, Hogy felért az emeletre És a csengő sárga csontját Majd hogy meg nem nyomta már,

És kihallá zsivaját a Kedvesével mulatóknak, Akiknek legtöbbikénél A kis ujja többet ért:

S ebb’ a perczbe’ már is érzé A zavar nebéz nyomását, Ahogy arczát elpirítá És dobogtatá szivét,

Érezé, hogy játékrontó Lesz a vidám társaságban – Visszarettent, visszalépett, Megfordult és hazament.

És az évek, nem törődve Az ujságnak ingerével, Egyre tüntek, bár futásuk Rég elcsépelt egy dolog,

S bár ezerszer volt megirva Rimmel ép úgy, mint anélkül: A Slemíl is évrül-évre Nőtt – igaz, hogy nem nagyot.

HARMADIK ÉNEK.

Jer, Slemílke, fogd a széket, Ülj le mellém és feleljél Nyilt szavakkal: nem slemílség Ez az ilyen szerelem?

Sohse lázadt föl tebenned A husz éves büszke férfi, Ha bolyongó sétaúton Kergetéd a lyány nyomát?

Egy barátod épen tegnap Szöktetett meg egy varrólányt, Másik ellen ép ma lesz az Apasági tárgyalás,

És te ép ma számitád ki Pontosan, hogy még szerencse, Hogy ha minden ötvenednap Pillanatra látod „Őt“!

Őt, kivel gyerekkorodban Két vagy három szót beszéltél, És attól a percztől fogva Nem gondolsz, csak őreá

És azóta már hat éved’ Háza táján őgyelegve Őt keresve, rája várva, Verscsinálva verted el!

Ó Slemíl, a halhatatlan Istenek mennyit nevetnek Hogyha szellős csarnokukból Letekintenek reád,

És rohanni látnak egy-egy Ismerős ernyő nyomába, Mely elől ha szívdobogva Már kitérni nincs időd,

Akkor látod át ijedten, Hogy nem a lyány tünt elédbe, Ám előtted áll az anyja És a nagymamája is,

És a két hölgy gyanakodva Nézi félszeg köszönésed’: „Mi az ördögöt kereshet Mindig itt ez a fiú?“

És ugyan mi jód van abban, Hogyha őt magát találod? Mindenik találkozással Nem gyarapszik-e bajod?

Újévkor te nem köszöntél, Februárban ő nem látott, Márcziusban meg elejtéd Előtte a kalapod,

S mikor végre áprilisban Egész perfekten köszöntél, Köszönésed viszonozta Nem csak ő, – egy hadnagy is!

Erre az esetre lettél Ágyba’fekvő nagy beteggé S ilyen édes gondolattal Sírtad át az éjeket:

Hogy mig itten forgolódva Lázban éged át a májust, Addig ottan az a hadnagy Tudja isten, mit csinál!

Légy, fiam, nyugodt; a hadnagy Nem csinált ott semmi ollyat, Amit egy kis akarattal Ne tehetnél meg te is:

Azt tevé, hogy általtánczolt Kedveseddel két élite-bált, – Erre a jó ideára Rájuthattál vón’ te is –

S erre munkadij fejében Meghivást kapott a házhoz, – Udvarolj csak a mamának, Néked is kijut e kegy:

S ekkor egy vasárnap délben A visite zürös zajában Megvallhatod kedvesednek Szíved összes bánatát,

És boglyas fejed’ lehajtva Mondhatod majd hőn susogva: „Légy az én kis feleségem, Várj reám, mig megnövök!“

De te félsz a társaságtól, A nevétől is szaladsz már És ha mégis belefognak, Meg nem állod a helyed’;

S a’helyett, hogy kedves volnál, Pajkos, élczes és negédes, Sok bolond különczködéssel Leplezed a zavarod’,

Úgyhogy, hogyha általában Észrevesznek a leányok, Azt gondolják: „bár csak itt ne Volna már e bús kamasz!“

Ládd, hisz azt elismerem, hogy Álmaidnak tartományán Úr vagy, nagy, dicső, hatalmas, Fényes és korláttalan,

Ó de jobb vón’, hogyha e’ hely’tt Megaláznád büszke fődet És letennél egyhuzomban Vagy három szigorlatot,

S a’ helyett, hogy egyre irnád A sok bánatos poémát, Szidva sorsod’, a miért Őt Soha el nem érheted,

Kutyabőrrel a zsebedben Megkérnéd kis szőke, bájos Ideálodnak reális Ősz apjától a kezét. –

Gyakran szállt Slemíl magába, Gyakran siratá meg éltét, Áthenyélt sok drága napját S átvirrasztott éjeit,

És ilyenkor vad szitokkal Átkozódva meggyülölte, Aki, bárha öntudatlan’, E leromlás oka volt.

De azért egyet se lépett, Hogy feledje, vagy elérje, Inkább irt tizenkét verset, Mint egy disszertácziót;

És a könnyü gyűlölséget Leveré a mély rajongás, S ujra epedett utána, Ujra róla álmodott.

Véle járt a lyánynak képe Minden utján, minden álmán, Meghallgatva a fiúnak Nagy magánbeszédeit,

Aki mindazt, mit a költők Évek ezrén összeszőttek S mit maga rajongva képzelt, Mind e képhez álmodá;

Földerité égi fénynyel, Fölruházta égi bájjal, Ugyhogy abban nem maradt már Többé semmi emberi,

Nem volt más, mint a Slemílke Vágyainak alkotása, Mit magának ő teremtett, Melyre néki joga volt!

Mindezekről a szép lyánynak Nem volt semmi tudomása; Nem is tudta, hogy ő milyen Égi lénynyé változott,

Valaminthogy azt se sejté, Hogy ő annyi éven által Élt együtt egy nagy költővel, Kinek őrá joga van!

NEGYEDIK ÉNEK.

Egy napfényes nyári reggel, Jobban mondva délelőttön, Hogy Slemíl egy nyaralói Lóvonatra felkapott,

Majd beszédült a konduktor’ Erre nem szokott karjába: Egy ablaknál véle szemben Ült a százszorszép leány.

Fényben ült ott, kis világos Délelőtti toiletteben – Ily ruhában mindenik nő Emberibb s elérhetőbb;

És hogy a közeledésnek Utját semmi el ne állja, Nincs körötte senki és csak Egy kis öcscseé a garde.

A Slemílnek szive dobbant: Im, elérte élte czélját! Hámba fogni a szerencsét Itt van, itt az alkalom!

S azt se tudva, hogy mi módon Kezdi majd meg a beszédet, Megbotolva, nagy robajjal Benyitott a kocsiba.

Fölriadt a zajra a lyány, Föltekintett a fiúra, Köszönését elfogadta – Látszott, hogy fölismeri;

Sőt mikor az elfogultan Közeledni sem mert hozzá, S egy sarokba megvonulva Lopva pillantott reá,

Egy hivó fejmozdulattal Odainté őt magához – A fiúnak szive dobbant: Itt van, itt a pillanat!

Jaj, de amit annyi éven Át ez alkalomra gyüjtött, Mind az ötlet, mind a szellem Cserbe’ hagyta czudarul,

És olyan mély bensőséggel Kezdte meg – a hallgatást, Hogy a lyánynak kellett végre A beszédbe fognia.

„Hogy’ van, X. úr?“ szólt a szép lyány A szalónhölgy mosolyával, Melyben összeforrva rezdül Pajkosság és unalom – –

Hogy’ vagyok? Boldog vagyok, Hogy szemedbe nézhetek, Félczipős kis lábaidhoz Akarok lehullani;

Hogy’ vagyok? Boldog vagyok, Vad, rajongó és szerelmes, Selyemkeztyűs kis kezedre Akarok leomlani;

Hadd boruljon rám hajadnak Csudaselymes szőke leple Míg beszívom nedves bársony Ajakad lehelletét

És karomba zárva téged, Bágyadó szemem lehunyva Fölcsicsergő, szivbecsengő Szavaid’ hadd hallgatom – –

Mind e dolgokat Slemíl úr Csak magában gondolá, Amig akadozva így szólt: „Ó, köszönöm, jól vagyok.“

„Hát kedves növére hogy’ van?“ „Köszönöm, – hát jól van ő is, Bár igaz, hogy a napokban Egy kicsit gyengélkedett.“

„Hova mennek most a nyáron?“ [Arra mé’k, amerre te, Ha nem köllök kedvesednek, Hadd követlek, mint ebed – –]

„Az anyám meg a testvérem Úgy hiszem, Szliácsra mennek, Én pedig majd az öcsémmel A városban maradok.“

„Hát milyen pályára ment ön?“ „Én, nagysád, jogász vagyok, És ha isten úgy akarja, Nemsoká’ ügyvéd leszek.“

„Ó hisz akkor nemsokára Nagy partie lesz, várvakivánt, Ünnepelt, körűlrajongott, Büszke, gőgös épouseur!“

Erre nem felelt Slemíl úr, Nem felelt, hanem nagyot nyelt, És pirúlva, mély zavarban Lesüté a szemeit,

És hiába, hogy tolúltak Ajakára a heves szók És a hosszas vágyódásnak Epedő sohajjai,

És hiába ösztökélte Vallomásra önnön szíve És a szép lyány hallgatása – A Slemíl csak hallgatott.

„És hogy hogy’ áll a szerelemmel?“ „Szerelemmel, szerelemmel? Ó, nagysád, a szerelemben Úgy hiszem, slemíl vagyok!“

Itten megszakadt beszédük Gyenge kurta fonala, Az uton szemben jövőket Nézte kémlőn a leány,

Nem talál-e ismerősre, Akit kedvesen köszöntsön – A fiú meg elfogultan Hallgatott, csak hallgatott.

Átczikázott bár agyában, Hogy nem így gondolta ő ezt, Ezt az annyi éven által Várva-várt találkozást,

És a szép lyány csak talán egy Biztató szót még ha szólna, Bátorodnék, és nem volna Veszve akkor semmisem –

Ám a szép lyány mitse mondott, A fiú meg néma csöndben Ült, mosolyra tuszkolt szájjal, Mint egy vidéki rokon…

Nem, a szép lyány szót se szólott S hogy az állomást elérték, Oda nyujtá a fiúnak Búcsuzóra a kezét,

S míg amannak a szivéig Ért a kís kéz könnyü terhe, Szólt szelíden szánakozva: „Isten önnel, kis slemíl!“

ÖTÖDIK ÉNEK.

„Gyere hozzám, ha az éjnek Sűrü fátyla rejt vigyázva S álmodó fák méla árnya Eltakarja útadat,

Gyere hozzám – senki, senki Meg ne tudja, meg ne lássa, Meg se sejtse gondolatban, Hogy mi boldogok vagyunk!

Vagy ha sért a titkolódzás És ha dacz kell a szivednek S nem törődöl a világnak Sziszszenő száz nyelvivel:

Gyere hozzám, ha az égnek Csillagmécse már kiégett S fennvirrasztva ablakomnál Várom a kelő napot,

Gyere hozzám nyári hajnal Illatában, lágy hevében, Szerelemre, ölelésre Tárva áll a két karom…“

Más kié volt ez a napló, Mint Slemílé? Hazaérve Hogy magát végigvetette Törtrugójú pamlagán,

És szemét hogy elborítá Reszkető nehéz karjával, Hogy az igy támadt setétben Fénygyürűk röppentek el,

Megkisérlé azt az arczot Elképzelve ujralátni S azt az édes, édes hangot Ujra visszahallani.

Majd lihegve, fuldokolva, A saját kezét szoritva Mormogá magában a szót: Isten önnel, kis slemíl!

Majd felugrott pamlagáról És egy lap papírnak rontott És keresztbe írt reája Girbe-gurba sorokat,

Amelyekbe’ meg volt írva Minden szó, amit ma hallott És beléjük írva minden Vágy, kiáltás és sohaj,

Többrendbéli „ó“ és „hogyha“, Ugyanannyi „édes, édes!“ És töméntelen sok „szőke“ „Imádlak“ és „meghalok!“

„Hát beszéltem volna véle? Hát nem álom? Hát valóban Ez a kéz az, mely kacsóját Búcsuzóul megfogá?

Ez az ajk az, a mely hozzá Szólt, ha léhán és bután is, És, ha otrombán, ügyetlen – Ó de hozzá szólhatott?“

Majd meg aztán, hogy fejéből És szivéből és kezéből Csillapulva tűnni kezdett A mámor s az izgalom,

Átgondolta hidegebben A találkozást – s a szíve Balga szíve egyre jobban, Egyre jobban elszorult…

Hisz’ igaz, egy szép leánynak Nem muszáj azt észrevenni, Hogy nyomába évek óta Jár-e, nem-e valaki,

De hiszen láthatta a sok Gyakor égő piruláson És ügyetlen köszönésen, Hogy szereti a fiú –

„Hisz láthatta a szememből, Hisz láthatta minden egyes Félszeg medvemozdulatról, Hogy rajongva szeretem,

És ha volna a világos Blouse alatt csak egy csöpp szíve, Mondhatott vón’, hogy ha nem több, Egy vigasztaló betűt!

Nem, tudom, nem köllök néki! Mint a foghíjas kamaszszal Szól a háznak ismerőse, Úgy, csak úgy beszélt velem,

Szinte vártam, hogy föláll majd És kezét vállamra téve Rám szól: „Csak sokat tanuljál S jól viseld magad’, fiam!“

Csak nem intett vón’ magához, Csak nem vét az etiquettenek Ilyen főtörvénye ellen, Hogyha férfinak tekint,

Csak talán nem fog beszédbe És nem szól a szerelemről, Ha nem tartja azt, hogy néki Veszedelmes nem vagyok?

Nem, tudom, nem köllök néki! Hiszen az ő társasága Nem az ényim és a szíve Mást kiván, nem engemet,

S énnekem ha ez halálom, Vagy, mi rosszabb, ha kizüllök Tisztes emberek sorából: Mit törődik azzal ő?

Ó hisz ő is, ő is olyan, Ő is olyan, mint a többi, Ő sem angyal, ő se tündér, Ő is, ő is csak leány,

Ő is akkor hall, ha szólnak, Ő is akkor lát, ha tesznek, Őt se híja irgalomra A szavatlan fájdalom!“

Nyájas olvasó, belátod: Itt csak a Slemíl hibás, Rossz irányban elfogult és Nagyon igazságtalan,

Mert először is: nem épen Kötelesség észrevenni Valamely egész közömbös Polgártárs magánbaját;

És másodszor meg: nem épen Kötelesség, szánalomból Az ő boldogsága végett A magunkét ölni meg,

Harmadszor: a társaságban A szokás nincs elfogadva, Hogy szerelmet ne az ifju Valljon, hanem a leány.

Mindezt általgondolá bár A Slemíl, de mégis, mégis Marczangolta a megsebzett Hiuság és szerelem,

És még egy találkozást, csak Azt reméllt a másik napra, S erre várva dőlt le, hogy majd Átviraszsza a nagy éjt.

HATODIK ÉNEK.

Rút idő van, szürke, gőzös, Álmosító és lesujtó; Négy napon s négy éjszakán át Egyre hullik az eső,

Ami embert sírba dönthet, Hanem a kukoriczának Kitünő – s e gondolatban Van valami emelő. –

Ó ti, akik úgy nevettek, Ha az ifju a leánynyal Az időrül kezd beszélni Életének tavaszán,

Azt kivánom egytül-egyig Nektek, rút hypokritáknak: E világi éltetekben Folyton essék az eső

És bizsergő tűszurással Át esernyőn és kabáton, Bőrön által és tüdőkön Töltse meg a csontotok’. –

Négy a napja, amióta Otthonn vesztegel Slemílünk, Szerelemmel a szivében, Káromlással ajakán;

Négy a napja, amióta Egyre bámul a nagy égre: Nem nyomúl-e át a felhőn Csak egy tűnyi napsugár,

Hogy reménye volna, bárha Csak egy tűnyi, egy szemernyi, Hogy, ha pillanatra is csak, Megláthatja kedvesét.

Semmi, semmi! Nincs reménye, Ó de búja van temérdek – Ez kell még, e nedves gúnyú, Szürke állandó idő!

A sok évnek annyi vágya És kijátszott sok reménye Egyesülve fojtogatja Vasmarokkal a nyakát;

Tompa, ónos, nagy főfájás Zakatol nehéz agyában, Bősz düh kínja duzzogatja Homlokán az ereket,

És dühöngő nagy szerelme Tehetetlen forrongásban Szinte égő, bosszuvágyó Gyűlöletre változik.

„Mit vétettem, mit tehettem, Hogy megőrülök miatta? Ha a két szemem kiégett, Szebb attól az ő szeme?