Part 9

– Mondám, úgy-e bár? hallották méltóságtok, hogy hat évre szándékozom e birtokot újólag megtartani? Ez ellen nem volt semmi kifogásuk. Továbbá azt is mondtam, hogy hat évre kifizetem a haszonbért előre. Ez is jól van, nemde. Még négyezer aranyat is adok kölcsön, kamat nélkül. Helyesen van. E szerint méltóságtoknak hat esztendeig nincsen gondjuk ez uradalomra, hat esztendeig rendelkezésemre bizzák azt. Úgy-e bár? E szerint méltóságtokra nézve tökéletesen mindegy, ha én azt kivánom, miszerint szerződésünknek ne legyen haszonbér a czíme; hanem – zálog. Tegyük fel a szerződést úgy, hogy én méltóságtoktól hat évre megvettem a brenóczi uradalmat zálogba azon négyezer aranyért, melyet énnekem a határidő lefolytával tartoznak visszafizetni. Méltóságtokra nézve ebben az ajánlatban legkisebb különbség nincs: hat év mulva ismét birtokosai lesznek az uradalomnak, én pedig azon hat évig háboríttatlanul élvezhetem fáradságaim gyümölcsét.

Krénfy úr elég nagy feneket kerített ajánlatának és mégis nagy volt aggodalma, ha nem bántotta-e meg e büszke ősnemes urakat azon merész gondolattal, hogy a brenóczi hat hegy közötti tér, melyet még Zobor idejében hódított el buzogányviselő Marót ős, bár csak hat évre, avagy hat perczre is egy jött-ment új nemesnek birtokába jusson, a mit a hajdani ősök még királyaik hadaitól sem engedtek elfoglalni?

Az újabb brenóczi urak nem oly büszkék.

István gróf igen elégült arczczal tekinte Krénfy úrra. Illés gróf pedig az óráját nézte s azt mondta, hogy már most neki menni kell, mert pontban nyolcz órakor szokott mosdani. Krénfy úr kivánata olyan bagatella, hogy nincs miért beszélni róla tovább. A többit majd elvégzi a fiskális.

Azzal leszállt az asztalról és a sipkája után látott. Krénfy úr sietett azt neki kézbesíteni, szerényen megjegyezve, hogy kivánná e vételbe a kastélyt és egyéb épületeket betudatni.

– Szivesen, szivesen, sietett felelni Illés gróf és szeretett volna már menni, de Krénfy úr nem adta oda neki addig a sipkáját, míg újra meg nem igérteté, hogy a magtárakat és a tiszti lakokat is odaértette a vételbe.

– Akár még az ősi brenóczi sirboltot is, viszonzá Illés gróf sietve; ha addig meghal ön, miattam oda temetkezhetik valamennyi brenóczi és maróti urak és asszonyságok közé. Adieu!

Azzal elkapta a sipkáját s futott csuklós lábával ki a szobából, sem a házi úrtól, sem István gróftól búcsút sem véve.

Krénfy úr nagyon sajnálta, hogy saját magát nem birta két példányban, egyikkel Illés grófot kisérendő, ki úgy futott, mintha kergetnék, másikkal István grófnak udvarlandó, ki szinte, végzett ügy után, eltávozott, megtartva az illedelmet, mely finom társaságokhoz szokott férfiaktól várható, s ügyelve rá, hogy minden ajtónál a legildomosabb menuett-bókot alkalmazza, s háttal menjen kifelé, mindannyiszor különös kegyeibe ajánlva magát a nagyságos úrnak.

Most már nem unszolá Krénfy urat, hanem maga lépett ki elébb az ajtón. Az etiquette szabályai szerint most már ő tartozott vele, mert ő volt a vendég és amaz a gazda.

A lépcsők aljáig kiséré őt le Krénfy úr hajadon fővel. István gróf hasonlóul kezében tartá kalapját. Ott Krénfy úr alázatosan kikérte magának azt a szerencsét, hogy a méltóságos családot vendégeiül elfogadhassa mind lakás-, mint étkezésre.

István gróf azt állítá, hogy rendkivüli szerencséjének fogja tartani.

A szoborcsarnok előtt állt már az ezüstös hintó a bérbefogadott lovakkal, mely a grófot a fogadóig szállítsa; e különös figyelem Krénfy úr részéről nagyon tetszett István grófnak. Még a hintóból is kihajolt, úgy köszöngetett vissza.

Krénfy úr azután felszaladt a lépcsőkön s termeibe érve, kitörő örömmel járta végig nagy léptekben azt a szobát, melyben e rövid alkut köték az imént, s a markába vett négy krajczárt oly ügyesen hajigálá a levegőbe, tenyerével újra elkapva, mint valami yongleur, titkosan suttogva magában ez elmés mulatság között: «ezekkel ugyan könnyen elbántunk».

IV. CYNTHIA GRÓFNŐ.

Délután hét óra volt, a brenóczi vártoronyban ebédre harangoztak.

A kis falusi egyház tornyában pedig épen akkor harangoztak az éjszakai imára.

Hejh sok ember nem mondhatá el azon este amaz imát, mely ekkép kezdődik: «a ki ételt, italt adott…» Éhen, szomjan be sokan feküdtek le aludni, a kiknek nem kellene felébredni többé.

A léha csőcselék! a renyhe, iszákos pórhad! ugyan ki búsulna miattok? Ember volt is, lesz is több a kelletinél; nem kell félteni, hogy kiveszszen a faj. Ugyan ki ügyelne arra, a mit ők beszélnek? Nincs mit enni? nincs egy falat kenyér a háznál? sőt vannak házak, a hol a kenyeret hírből sem ismerik? sőt még azt is mondják, hogy vannak családok, a miknek nincs fogalmuk arról, hogy milyen lehet a meleg étel? Ugyan ki hinne el ilyen badar beszédeket? Tessék, méltóságos uraim! Rakva az asztal. A négy világrész inyletes étkei mosolyognak előttünk. A mi a szemnek és inynek kedves, ezüst tálczákon, aranyozott edényben, délszaki virágok között. A szakácsmesterség művészetté, tudománynyá emelve mutatja be remekeit. Nagyobb pompát nem hiszem, hogy a maison doreé-ban, vagy fréres provenceaux-nál találhassatok; magános úri banquettekről nem is szólok, azok ismeretesek már. És ezt a pompát, ezt a duskálkodást a ti szerény helyettesetek, a ti jószágaitok haszonbérlője szerezte. Oh itt valójában láthatjátok, hogy jó világ van, tejben, vajban uszik az ország!

Krénfy úr a legelegánsabb salonöltözékben jelenék meg méltóságos vendégei előtt; csupa fehér és fekete.

A hivatalos iratok már készen vannak, aláirva, meg is pecsételve, az összegek megszámlálva, kifizetve, a kastély termei mind hosszában nyitva és fényesen kivilágítva; a mint Krénfy úr a hosszú sor ajtókon végig tekint, büszkén gondolhat rá, hogy ő itt most már korlátlan úr Brenóczon – hat évig – s ki tudja: tán még azután is?

Ez a gondolat nagy önbizalmat önt szivébe uri vendégeivel szemben. Többé nem érzi olyan pakfongizűnek István gróf mosolygását, mely mindig ideges izgatottságba hozta, nem fullad el Illés gróf viasz tekintetétől, mely gondolatait meg szokta akasztani. Otthon érzi magát.

Sőt úgy szólván nem is igen iparkodik a két grófnak udvarolni. Oh ezuttal sokkal érdekesebb tárgya van jelen az udvarlásnak, ki a hódolat adóját magához vonzza: egy szép, egy rendkivüli bájakkal megajándékozott hölgy, egy tündérnő a tüneményes századokból.

Egymás között úgy szoktuk őt nevezni, hogy «Cynthia grófnő».

És ha ez a nyolcz egymásba nyiló terem mind úgy tele volna ragyogó szépségekkel, mint tele van ragyogó lámpákkal, még akkor is ő volna ott a legszebb és ha Krénfy úron kívül még annyi férfi volna jelen, a hánynál ő magát e perczben különb embernek érzi, az mind valamennyi Cynthia felé volna fordulva, mint fordulnak a széles képű napraforgók a magasan járó nap felé, mely annyit törődik velök, mint a többi zöldségekkel.

Valódi venusi szépség. Bájosan telt idomok, miknek arányát a legizletesebb öltözék emeli, s miken bizonyos kéjes hanyagság ömlik el, kezei a legvakítóbb fehérek, minőkről valaha európai költő álmodott; Krénfy úr szemei majd átégetik azt a könnyű csipke ujjacskát, melynek finom himzetein át még folytatása látható a szép kezeknek. Arcza szebb, mint a paphoszi istennőé, mert a szerelem istenasszonyának kicsiny szemeket adott a költészet, minőké az édes epedések; míg Cynthia szemei a legnagyobb két drágakő azok között, a miket a gyémántnál is nagyobbra becsülnek.

Szerencse a világra, a boldogtalan fiatalságra és különösen Krénfy úrra nézve, hogy e szemek rendesen le vannak sütve, hogy a hosszú fekete szempillák szinte árnyékot vetnek az alabastrom arczra. Oh ég, ha ezek a szemek még villámokat is lövellnek, ha ez arcz még pirul is, ha ez ajkak még megszólalnak, ki véd meg halandó embert ellenök?

Az egész alak feltünő küljellege bizonyos nyugodt hanyagság, mely mondhatlan lágyságot kölcsönöz minden idomnak, minden vonásnak, de ez nem az erőtlenség kifejezése, hanem a fejedelmi oroszláni erő és szépség nyugalmáé, mely bizonyos az ellenállhatlanságáról, mely tudja, hogy szava, tekintete mindenható és nem akar azzal minden csekély tárgy ellenében visszaélni. Az oroszlánnőt nem ingerli fel a játszó egérke.

Oh pedig Krénfy mennyire szerette játszani az egeret! csupa kézzé és lábbá lett, hogy bájos vendégének kényelmére, mulattatására mindent elkövessen, a mit hódolata találékonyságában megsejt.

Cynthia mindezen apró kedveskedést igen szivesen fogadja. Krénfy úr soha sem tudhatja meg az ő arczáról, hogy nem követett-e el valami ügyetlenséget, nem dicsekedett-e ostobaságokkal, nem kinálkozott-e helytelenül? oh azok a magas delnők nagyon különbözők a táblabiró világ hölgyeitől. Itt a legelső ügyetlenség után szemedbe kaczagnak, izetlenkedéseidre fintorítanak, udvarlásod ha nem tetszik, hátat fordítanak érte. Ám a finom körökben ily kellemetlenség mind nem érhet. Ott meg nem bántanak hibáid felfedezésével; ha ügyetlenséget követsz el, alkalmat szolgáltatnak rá, hogy kövess el még többet; végig hallgatják unalmas adomáidat, érdektelen magánügyeidet a legőszintébb csodálkozással; ha szerelmes vagy, nem kaczagnak érte; ha nagy bolond vagy, hagynak még egyszer akkorára nőni.

Krénfy úr büszkesége semmiben sem talált annyi elégtételt, mint midőn méltóságos vendégeit feldiszített termeiben végig vezetheté. István gróf nem győzte eléggé magasztalni azt az izlést, azt a finom elrendezési tapintatot, a mit Krénfy úr e kastély feldiszítésében tanúsított. Krénfy úr rá hagyta magát venni, hogy minden kútforrást megnevezzen, a miből ezt a tudományt tanulta. István gróf tudakozódott a szőnyegek, függönyök ára után. Krénfy úr mindent megmondott és esküdött rá, hogy igazat mond; Cynthia grófnő meg is tapintá a selymet s fejével bólinta, hogy az igen finom.

Krénfy úr egészen meg volt őrülve örömében s tökéletesen elhitte, hogy ő most a legelegánsabb ember a szárazföldön.

Hogy fognak majd te rajtad mulatni egymás között a brenóczi grófok. Minden szó, a mit kimondasz, elmés, csipős anecdotonná van öntve. Nem mondanál-e még többet is?

– Minden pompás, minden díszes! szólt István gróf, finom taglejtéssel hozzá. Csupán csak egy hiányzik még, csak egyet nélkülöz minden tárgy, és ez: találja ki nagysád…

Krénfy úr olyan lett, mint a rák, mert kitalálta, de nem merte ráfogni.

– És ez: egy elegáns, mívelt, kedves nő, a mi hiányzik e kastélyból.

Krénfy úr a világ minden kincseiért fel nem merte volna e perczben a szemeit emelni, mert ha történetesen Cynthia grófnő szemeivel találkoznék, rögtön elájulna.

– No de majd az is megkerül, az is megjön; biztatá őt nyájasan a derék gróf és barátságos leereszkedéssel veregetett vállára.

Cynthia grófnő légvonatról panaszkodott. Krénfy úr észrevette, hogy a shawlt ő viszi karján s törte magát a többieken keresztül azt a grófnő vállaira feladni.

Oh ez valóban kegyetlenség volt a grófnőtől, hogy a szegény embernek ennyi szabadságot engedett.

Krénfy úr dolgozó szobájába is elvezette vendégeit. Ott állt iróasztala felett egy embertelen nagyságú arczkép, melyet valami vándor művész mázolhatott koszt, kvártély árában, s a minek Krénfy urat kellett volna ábrázolni, ki, hogy jobban ráismerjenek, oda festette arany óralánczát, ezüstgombú sétabotját, keztyűjét, kalapját, s szokatlan félrenéző állásban állt ott a falon, egyik kezét mellényébe dugva, de úgy, hogy a gyűrűs ujja kívül maradjon. A kóbor Apelles kedveskedésből még egy nagy smaragd inggombot is festett neki, melylyel akkor nem birt.

Az arczképet természetesen mindenki igen sikerültnek találta; csupán annyit jegyzett meg István gróf, hogy a festő mégis nem igen tudott hizelkedni, mert Krénfy úr sokkal fiatalabb a valóságban, mint a képen.

Illés gróf pedig a legnagyobb komolysággal mondá, hogy ennek a képnek nem itt kellene állani a dolgozó szobában, hanem egyenesen az elfogadási teremben, a hol a brenóczi ősök képei állanak, a kik épen úgy tulajdonosai voltak a várnak, mint Krénfy úr s ennélfogva az ő arczképét is ugyanazon hely illeti.

A jámbor bohó elhitte, a mit beszéltek, s rögtön inasok után kiáltott, szeget veretett a főterem falába s oda akasztatá arczképét a sok pánczélos, prémes és aranysujtásos ős dalia közé. A sok rámába festett kisértet csak úgy nézett reá azon nagy haragos szemöldök alól; kinek kard, kinek buzogány volt a kezében: mit akar ez itt azzal a kis nádpálczával?

A méltóságos vendégek igen meg voltak elégedve ezzel a tréfával. Azután tovább mentek bámulni Krénfy úr comfortját.

Cynthia grófnő elmaradt az erkélyszobában, mely a palota egyik szögletét képezé s a nyitott ablakhoz lépve, bámulni látszott az épen feljövő holdat, mely sápadt rózsaszínnel utánozza a hajnalt.

Krénfy úr egy lépéssel hátra maradt a grófoktól, hogy Cynthia grófnőnek gyöngéden megjegyezhesse, miszerint nem jó a nyitott ablaknál állni, mert az ember könnyen náthát kap.

A grófnő elfogult, ábrándos hangon szólt:

– Ez volt az én legkedvesebb helyem, mikor Brenóczon laktunk. Itt ültem gyakran egész éjfélutánig s megvártam, míg az esteli csillagból újra hajnali csillag lesz.

És a mint hosszú szempilláit megrezzenté, Krénfy úrnak úgy tetszék, mintha a hold fényénél két teljes könycsepp ragyogna azok alatt. Hajlandó volt azoknak saját magyarázatot adni.

Cynthia grófnő azután a tulsó ajtóhoz lépdelt s mintha ott jutna hirtelen valami eszébe, visszafordult s az átelleni üres falra mutatott azzal a szép fehér kezével.

– Ott állt az én arczképem.

Cynthia grófnő azzal ismét odább barangolt, szép hattyúnyakát hanyagul félrehajtva, mintha még az a kedves fejecske is nehéz hajzatával terhére volna, hosszú shawljával a földet seperte végig, csak a két végét tartva karjain. Krénfy úr kétszer is feladta azt vállaira, de egy percz mulva megint a földön volt; míg az úrnőjét kisérő komorna meg nem rántá Krénfy úr kabátját, fülébe súgva:

– Sohse bántsa a nagyságos úr; a grófnő szeret mindig valamit húzni maga után. Néha csupa szenvedélyből lebontatja a haját s két lépésnyire húzza maga után a földön, úgy jár fel s alá órahosszat a szobában.

Krénfy úr szivében megállt a verés: két lépésnyire úszik utána ez a hajhullám, mint valami fekete hegyi patak, mely a szikláról aláomlik. Ezt a gondolatot nehéz elviselni.

Az utólért grófok el nem tudták gondolni, Krénfy urat mi lelte? Olyan alázatos, olyan pirulékony lett, mint egy ünnepi legatus diák. Előhozta, hogy mégis jobban meggondolá és azt sehogy sem tartja helyeselhetőnek, hogy az ő arczképe ott függjön annyi méltóságos és excellentiás úré között s ezerszer engedelmet kér, hogy egy perczig is annyira elhagyta magát önhittsége által ragadtatni. Hiszen az ő arczképének e kastély bármelyik zúgában lehetni is nagy megtiszteltetés. Azért ő azt menten le fogja onnan vétetni.

A két gróf egymás szeme közé nézett. Ez a Krénfy, úgy látszik, mégis kezd eszéhez térni.

Pedig csak akkor kezdett még az eszétől eltérni.

Egyik ott ácsorgó inasnak néhány szót súgott fülébe. Valamit erősen magyarázni látszott, azután végig vezeté méltóságos vendégeit díszes termein, egész a téli kertig: ott letépett egy csomó virágot Cynthia grófnő számára, s a világot érzé forogni maga körül, midőn Cynthia az egyik biborpiros cactusrózsát minden gond és számítás nélkül oda tűzte féloldalt hajába. Minden oly tébolyító szépen illik neki!

Innen ismét vissza kellett fordulni s ugyanazon termeken végig haladni az ebédlőig.

A mint a két gróf előment, szótlanul, változatlan arczczal és a mint abba az erkélyterembe beléptek, hol Cynthia az elébb ábrándozni hátramaradt, egyszerre megállt mind a kettő, s mind a két arczon a kaczagáshoz készülő vidámság derűje jelent meg egy pillanatra, Illés gróf egy hahotai hangot is adott, de melyet rögtön félbeszakított, s István gróf zsebkendőjét rántá elő, abba takarta arczát.

Krénfy úr arczképe már akkor ott volt az erkélyszoba falán. Átellenben azon helylyel, melyet Cynthia mutatott neki, mint az ő arczképe hajdani helyét.

Hajdan, mikor még itt laktak a brenóczi grófok, mikor még Illés gróf és Cynthia grófnő kicsiny gyermekek voltak (rossz, makacs gyermek volt mind a kettő), azt az erkély-szobát tartották bűnhödő szobának, ide küldték a kis grófot vagy grófnőt, ha leczkéjét meg nem tanulta, ha makacskodott, ha tiszteletlen volt nevelői iránt s egyéb ily dolgokért, a mikért szegény ember fiát jól megverik, s azzal átestek a dolgon. Az ő büntetésök pedig az volt, hogy a bűnhödő teremben kellett órákat tölteniök egyedül, játék és mulatság nélkül, néha ozsonna nélkül is. Azért a kis gróf és kis grófnő ezt az erkély-szobát gyermekkorukban elnevezték «csunya szobának». Mikor azután már nagyobbak lettek, Illés gróf már kártyázott és párbajokat vítt, Cynthia grófnő bálba járt és hódolatokat fogadott el, akkor megtörtént néha, hogy egyik-másik rokonukra megharagudtak, kinek arczképe a családi képtárban függött s akkor azt büntetésül betették a «csunya szobába». Elégszer megtörtént, hogy Cynthia grófnő Illés gróf képét, emez pedig hugáét száműzte a csunya szobába, a miből aztán sok érdekes, tréfával kezdett, haraggal végzett jelenet támadt elő; Cynthia egyszer meggyújtotta a házat miatta, hogy bezárt arczképéhez nem juthatott; akkor István gróf levétette az ajtót a szobáról sarkaival együtt. Cynthia arczképe azonban eltünt és ő semmi kérésre, semmi fenyegetésre meg nem mondta, hogy az hová lett?

Ebben a csunya szobában akasztatta fel becses képmását Krénfy úr, szembe azzal a helylyel, a mit Cynthia mutatott neki. És a két gróf ezt megpillantotta, minden mesterséges és természetes komolysága daczára is alig birta visszafojtani azt a bőszült vágyat, mely a nevetést erőszakolja, s mely minden indulatrohamok között a legnehezebben leküzdhető.

Vajjon hogy jöhetett Krénfy úr arra a gondolatra, hogy magát a csunya szobába akaszsza fel?

Cynthia grófnő, mintha semmiről sem tudna, sétált nagy lanyhán Krénfy úr mellett, hosszú selyem pilláit sötét szemeire eresztve, s telt piros ajkát ábrándosan lepittyesztve, míg István gróf arczát kendőjébe rejté, Illés gróf pedig nagyokat rándult, egyszer-egyszer félbe szakasztott – ha! kiáltásokat hallatva.

– Valami bajuk van a méltóságos uraknak? aggódék Krénfy úr szorgalmasan.

– Oh semmi, felelt Cynthia grófnő. István grófnak náthája van, Illés gróf pedig köhög.

Hm. Ezeknek a grófoknak még a tüsszögésök és köhögésök is egészen másféle, mint a közönséges embereké.

Ebéd előtt még annyi időnek kellett telni, a míg a brenóczi grófok Krénfy úr előtt a kastélynak eddig zárva tartott osztályát felnyittaták.

Mindössze három szoba volt abban, mely említést érdemel. Az egyikben régi, ó-divatú butorok voltak, a másikban ócska zászlók, öltözetek, a harmadikban mindenféle régi fegyvernemű. A brenóczi grófok hajdan nagy becsben tartották ezeket az ócskaságokat, maga István gróf is emlékszik olyan időkre, a mikor a történeti ereklyékre nagyon büszke volt.

Ez a büszkesége föléledni látszott, a midőn e rég zárva tartott terem ajtaja fölnyilt előtte s ő ismét belépett rajta, s ez apáról fiura hagyott, minden divat és használaton kívüli fényes ékszereket megpillantá.

Krénfy úr vigyorogva állt meg ugyanazon tárgyak előtt, mik a brenóczi grófokat egy fejjel nagyobbakká látszottak tenni; s gondolta magában: «ejnye, ejnye, miért nem adják el a méltóságos urak ezt a sok furcsaságot? szép pénzt bekaphatnának belőlök!» s ezzel a gondolattal vizsgálgatá a szép drágaköves kardot, emaillos függórák, s vésett tálak gyűjteményét.

István gróf különös büszkeséggel mutatott fel egy buzogányt, mely barna volt már egészen az időtől, csak a gerézdjein látszottak ki az apró arany arabeszkek. Krénfy úrnak is különösen látszott az tetszeni.

István gróf látta, hogy a nagyságos úrnak is van régiséggyűjteménye s nagylelkű akart lenni, meg akará ajándékozni buzogányával.

E végett elmondá annak historiai sorsát, mint viselte azt IV. Béla idejében egy Maróthi bán, hogy látszik meg a horpadás gerezdjén, melylyel Athlamos tatárvezér sisakját, koponyáját betörte. Sisak és koponya is ott áll mellette. Ugyan ez a buzogány volt az később, mely Róbert Károly szerencsétlen havasalföldi hadjárata alkalmával Bazarád vajda kezébe került, az ajándékozta azt később Blaku bojárjának, ki Báthory István idejében, mint lengyel követ azzal kedveskedett a király legkedvesebb emberének Zornyrszkynak, míg végre ennek a leányát, a szép Zornyrszka Stefaniát egy brenóczi Maróth gróf Bécsben megismerve, nőül vevé, s a lengyel családi tárban megismeré e buzogányt, és akkor minden egyéb menyasszonyi hozományról lemondva, csupán ezt kérte magának. Így került vissza a nevezetes műdarab Brenóczra.

Krénfy úr e beszéd alatt jobbra-balra forgatta a kezébe vett buzogányt, nézegeté s mikor István gróf elmondta a historicumokat, azt kérdezé tőle:

– Ezüstből van ez?

A nemes úr egy végtelenül hideg tekintetet vetett rá e kérdésre.

– Nem. Vasból van.

Azzal kivette a kezéből a buzogányt, mely pedig valóban tömör ezüst volt s oda állítá vissza helyére. Többet azután nem is beszélt neki ereklyéi felől, hanem csak arra kérte, hogy rakassa azokat mind ládákra és küldje fel utána postán. A czímzetre irja azt, hogy értékök százezer pengő.

(Hm. Talán mégis ezüstből vannak ezek a furcsaságok?…)

«Messieurs et madames, le diner est servi!»

A kölcsönvett pitvarnok e hivatalos salonnyelven tett hirdetése adott új lendületet a társalgásnak, a kölcsönvett inasok siettek a szárnyajtókat szétcsapni s az ebédlő előfüggönyeit félrevonni.

Krénfy úr egy merész vállalatot kisérle meg. Bátorkodott, mint házi úr, karjával kinálni meg Cynthia grófnőt.

A delnő elfogadta karját, a mi Krénfy urat a büszkeség tetőpontjára helyezé.

A mint így diadallal vezeti elegáns vendégeit szőnyeges teremein át, egyszer csak előtte terem Miska kocsis, azon szurtosan és borzasan, a hogy máskor szokott lenni, s egy fél csizmát hoz a kezében, még pedig úgy, hogy a lyukas talpát tartotta kifelé s mint a vak légy, mely senkit sem néz, csak elkezdi Krénfy úrnak az úri vendégek előtt:

– Köszönteti a csizmadia nagy uramat, nem foltozza meg a csizmát nyolcz garason alul, azt is előre akarja látni.

Krénfy urat majd a guta ütötte meg, közel volt hozzá, hogy ott hagyva Cynthia grófnőt, ott mindjárt felpofozza Miskát. Szerencséjére a kölcsönvett komornyiknak volt annyi találékonysága, hogy nyakon ragadta a kocsist s kituszkolta a szobából, odakinn rátámadva, hogy miért jön ilyen részegen a kastélyba, midőn a nagyságos urat meg nem tudja különböztetni az ispántól.

Krénfy úrnak pedig minden ize reszketett a düh és szégyen miatt. Ha kaczagni találnának rajta! Nem tették azt. A két gróf utazási tervekről beszélt s észre sem látszott venni a kitaszigált cselédet, Cynthia grófnő pedig arról beszélt, hogy milyen nagyon szereti ő a fenyőfák illatát; mikor itt lakott, volt egy nyugágya, mely mindig friss fenyőlevéllel volt töltve, s a mitől más elájul, a fehér szurok szagát többre becsüli bármi illatszernél, s ennélfogva milyen boldogoknak tartja azokat az embereket, a kik a vastag terpentint főzik.

Ez a bizarr beszéd kiverte Krénfy úr fejéből a csizma okozta kudarczot; azt hitte, senki sem is vette észre zavarát, hisz az előkelő uraknak nem szokásuk észrevenni a parasztot.

Azután asztalhoz kelle ülni, a mi Krénfy urat ismét újabb zavarba hozta, mert nem tudta, hogy kit illet az asztalfőhez ültetés, István grófot-e, vagy őt magát, mint házi urat. A grófot kinálta elébb, s mint meg volt lepetve, midőn ez azt mondá, hagy az a hely Cynthia grófnőt illeti.

Oh hisz ezt magától is fel kellett volna érnie észszel! Hiszen hallotta már a gróftól, hogy Cynthia a család zsarnoka, kegyencze.

A rossz lelkiismeret sehol nem nyilvánul oly erősen, mint ha felkapott ember ebédel együtt igazi nagy urakkal; Krénfy úr minden perczben megzavarta magát az által, hogy majd István gróf finom franczia modorát akarta utánozni, majd ismét Illés gróf amerikai kényelme tetszett meg neki; ha pedig épen Cynthia grófnőre talált tekinteni, akkor megállt lelkében a gondolat és kezében a villa; ez nem azon prózai tünemény, melyet hétköznapi nyelven evésnek neveznek, ez költészet, ez plastica, ez ideál, mint a lepkék mézszivása, mint a galambok szem-szedése, mint a mythoszi istennők ambrozia-szürcsölése.