Part 8

Krénfy úr egy kicsinyt vakarta a szakállát, hanem azért szépen összeigazította az óráját Illés gróféval s újra megküldé tiszteletét. Rendkivüli ember ez az Illés gróf.

Ismét lefeküdt. Most már ötven emberrel is álmodott, a kik közül mindenik azt állította, hogy ő Illés gróf és mindenik az órájához akarta igazíttatni az övét és mindegyiké másképen járt, az övé pedig épen visszafelé járt.

Még szerencse volt rá nézve, hogy ebből a kétségbeesésből újra felébresztették.

– A brenóczi grófoktól vannak itt, susogá Jakab, tátva feledett szájjal.

– Jőjjön be no, mondá Krénfy úr, de ezuttal fel nem kelt az ágyból.

A pitvarnok jött megint.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, hogy a hátulsó kaput tartsa nyitva, mert ő nem szokott a főkapun ki- s bejárni.

Krénfy úr meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos izenetre s midőn másodszor is fejére rántá paplanát, elgondolá magában, hogy milyen sajátságos úr ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házi gazdájának lenni. Ismét elaludt, de álmodni már nem ért rá, mert Jakab megint ott volt az ágynál és rángatta alóla a lepedőt.

Krénfy úr izzadtan és ijedten riadt fel:

– Mi kell? Mi baj? Mit akarsz?

Jakab tetőtül talpig fehérbe volt öltözve, mert őt is az ágyából verték már fel, s nagyon fázott.

– A brenóczi grófoktól van itt valaki.

– Ereszd be! kiálta Krénfy úr s vánkosai közé dörmögött egy teringettét.

A pitvarnok megint beállt.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.

– Mi a török csodát küldjek én a grófnak, he?

– Egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.

– Mi az? Dörzsgyufa?

– Nem, hanem olyan szer, a mit ha az egerek lyukaiba töltenek, azok megfuladnak tőle. A gróf otthon feledte a magáét, azért kéret innen.

– Hát azt gondolja a gróf úr, hogy én patikárius vagyok, vagy alchymista? kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozatva.

– Hát nincs? kérdé a komornyik.

– Nincs.

– Hm, hm.

Azzal nagy hmgetve elballagott a derék követ, Krénfy úr nem állhatá meg, hogy utána ne kiáltson:

– Hallja! Igy megy ez maguknál minden éjjel?

A pitvarnok hivatalos komolysággal mondá, hogy: igen is, így megy.

A mint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr odaintette az ágyhoz Jakabot.

– Tartsd ide a füledet.

Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki s odatartá a fülét; Krénfy úr pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne felejtse, a mit mond neki.

– Ha te énnekem reggel kilencz óráig akármiféle izenethozó embert bebocsátasz, hát én neked kétfelé hasítom a füledet.

Jakab hüledezve futott ki a szobából s csak odakinn kezdett róla elmélkedni, hogy mit vétettek az ő fülei, a miért azoknak kell kiszenvedniök?

Krénfy úr legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott ugyan a sok boszuság miatt elaludni, hanem aztán elkezdte magában a kétszerkettőt végig sokszorozni, a minek tökéletesen az a hatása van, a mi az opiumnak, a hétszerhétnél már horkolt.

Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor elhagyták aludni, hét órakor már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között.

Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál; megéneklik ezt a népköltők is és méltán; ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden gyönyörüségeinél.

Ezt az édességet, ezt a gyönyörüséget rabolta el Krénfy úrtól Jakab.

Még csak akkor harangoztak a rorátéra, midőn újolag rángatta valami dzsin Krénfy úr feje alatt a vánkost, és úgy tetszék neki, mintha álmában valami rém azt suttogná: «a brenóczi grófoktól vannak itt!»

– Mi kell már megint? Mit költögetsz fel? Mondd hogy várjanak! Aluszom.

Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellékszobában is lehetett hallani. És épen nagyon rosszkor lármázott pedig, mert ezuttal nem a pitvarnok volt ott, hanem magok a brenóczi grófok mind a ketten, kiktől Jakab úgy megijedt, hogy kiabáló urának daczára, tessék-et mondott nekik s kinyitotta előttök a hálószoba ajtót.

Krénfy úr épen a botot kereste, melylyel Jakabot ellazsnakolja, midőn belépett hozzá István gróf.

Most a haszonbérlő úron volt a megrettenés sora.

– Oh ezer bocsánatot kérek! kiálta, észrevéve gyászos tévedését. Bocsánat méltóságos uram. Pardon ezerszer. Nem gondoltam. Egészen mást gondoltam.

És a legőszintébb ijedelemmel iparkodott úgy, a hogy, felöltözni váratlan látogatói előtt; a mi természetesen ismét a legnagyobb zavarba hozta, s utoljára ugy belekeverte magát hálóköntösének zsinórjaiba, hogy ha Jakab nem könyörül rajta s rá nem ad holmit, megfogja magát öltözékeivel, mint a vad majom az enyves csizmákkal.

– Én kérem nagyságodtól a bocsánatot! szólt finom hangon István gróf, kinek szokása volt minden embert egy fokkal feljebb czímezni az illetőnél: az árendást nagyságosnak, a korcsmárost tekintetesnek, a bérest kegyelmednek, a kit nem szeretett, édes barátomnak. Az édes barát volt nála a legalábbvaló megtisztelés.

– Bocsánat, hogy felzavartuk önt. Nem sejtettük, hogy háborítni fogjuk. Én már egy órával ezelőtt felkeltem, Illés gróf pedig rendesen csak két órát szokott aludni naponként. Ajánlom nagyságodnak az én kedves barátomat, brenóczi gróf Maróth Illést.

Krénfy úr először látta életében Illés grófot, de meg is nézte.

Emlékezett rá, hogy valaha találkozott hasonló kifejezésű arczokkal, de nem jutott eszébe, hol?

Valószinűleg valami viasz-kabinetben.

Semmihez sem hasonlít Illés gróf tekintete annyira, mint ezekhez a merev, mozdulatlan szemű alakokhoz, a miknek meg van adva az élet szine, a szemek kéksége és még sem élnek; szemeiket az emberre szegezik és még sem látnak.

Ugyanaz a viaszfény az arczon és homlokon, az a változatlan öntvényű szigor az elsimított vonásokban, az az üveg-viszfény a szemek előtt.

Egész órákig el lehet rá nézni, a nélkül, hogy arczvonásai megmozdulnának, hogy szemével egyet pillantana, hogy ajkain meglátszanék, miszerint valaminek örül, haragszik, vagy gúnyolódik. Mint azok a viaszképek ott a mutogatóknál.

Krénfy úr fejében egy perczre az a gondolat is bukfenczet vetett, ha vajjon nem valami rendkivüli automatot hozott-e magával István gróf, a mivel őt rá akarja szedni. A gróf az ilyesekre sokat költött, s voltak neki önmozdonyai, a mik kártyáztak, trombitáltak és zongoráztak. Vajjon ez nem onnét való-e?

Különös sajátság az némely családnál, kivált előkelő családnál, hogy legközelebbi rokonok a csodáig nem hasonlítanak egymáshoz.

Azt ugyan senki sem mondta volna, hogy ez ifju automat, kit István gróf, mint kedves barátját, Illés grófot mutatott be, az ő tulajdon édes fia, testvére Cynthia grófnőnek, a birodalom legszebb hölgyei egyikének.

István gróf egy vonással sem hasonlított hozzá.

Az ő alkata, modora, magaviselete egy tökéletes udvaronczot árulának el, minők a leghódítóbb királyné, Mária Terézia udvarában végezték tanulmányaikat: arcza simára borotválva, mint egy ifjonczé, vonásai teltek és ragyogók, homloka sima, gazdag hófehér hajfürtökkel, mint minő fehér hajfürtöket egy század előtt a fiatal lovagok viseltek; István gróf hajfürteit az évek hajporozták be ily szépen; kezei simák, fehérek, finomak, nőiesen gömbölyűek, mozdulatai kimérten kerekek, csupa előzékenység, csupa illem, csupa mosolygás az egész alak; öltözete, mintha katulyából volna kivéve, egészen ellentétben Illés gróffal, ki egy matróz-kabátban jött mellette, mely épen oly koczkás volt, mint mellénye és kimondhatlanja, még a mellénye közől kilátszó inge is koczkás; az embernek szinte rosszúl esik, hogy miért az egész képe is nincsen koczkákra felosztva, mint egy földabrosz.

Illés gróf az alatt, mig Krénfy úr felöltözött, minden kinálás nélkül felült egy három oktávás fali zongorára, mely ugyan eléggé hasonlított valami czifra lóczához, hanem azért mégis kár volt annyira csúffá tenni, hogy felüljön rá s a lábait lógassa le róla.

Krénfy úr félve tekintgetett rá félre, s emlékezett magában, hogy olvasott valaha olyan automatról, mely a lábait lógázza a zongorán. Most mindjárt le fog szállani és elkezd zongorázni. Szokták ezt is a viaszfigurák.

István gróf ez alatt mindent az egész szobában a legnagyobb figyelemmel látszott vizsgálni s a legédesebb udvariasság hangján kezde szépeket mondani Krénfy úrnak.

– Valóban alig ismerek rá e rozzant kastélyra, ön oly széppé, oly elegánssá változtatta ezt át. Egészen meg vagyok lepetve. Mintha a Luxemburg-palaisban járnék.

– Oh kérem alássan, szólt Krénfy úr, a ki egészen felbuzdult e magasztalásra. Én kevéssel hizelkedem magamnak, de mondhatom, hogy mindent elkövettem, hogy méltóságtokat magas rangjokhoz illően fogadhassam el. Tetszett látni a lépcsőkön az uj statuetteket?

– Oh pompásak, remekek. (István gróf bizonyosan nem látta azokat.)

– Minden az olaszországi Belvedere mintájára készült, és a…

Krénfy úr belesült a beszédbe, mert Illés gróf elkezdett a két kezén levő tiz darab csont segítségével a zongorán dobolni s a mint reá nézett, úgy megzavarodott viaszfényes szemeitől, hogy elfejtette, mit akart mondani.

– Mondhatom önnek, szólt István gróf, hogy mióta e kastély áll, ilyen fényben nem úszott soha. Ezek a repkények a falon valami felséges gondolat. Ezt terjeszteni fogom, és elmondom mindenütt, hogy hol tanultam.

– Oh kérem alássan, monda Krénfy úr, ki kezdett szemlátomást hízni a dicsekvések miatt, hátha még tegnap este tetszett volna látni. Az a tömérdek lámpás, méltóságtok neveivel; csak az üvegekért kiadtam ötvennyolcz pengőt.

Az árendás úr leghatározottabban hivé jó szándékát bebizonyítani az által, ha mindennek megmondja az árát.

– Ötvennyolcz pengőt? szörnyüködék István gróf azzal a komoly képpel, mintha ugyannyi millióról volna szó. Hát még a faggyú mennyibe kerülhetett? mert az rettenetes drága az idén.

– Oh kérem alássan. Nekem semmi áldozat sem nagy, méltóságtok tiszteletére, semmi, semmi.

Krénfy úr valami nagy dolgot vélt mondani.

– Csupán azt sajnálom, hogy nem lehetett szerencsém méltóságtoknak bebizonyíthatni hódolatomat.

– Oh mi sajnáljuk azt ezerszer! sietett válaszolni István gróf. Vigasztalhatatlan vagyok e miatt. De reménylem magamat kimenthetni nagyságod előtt. Cynthia grófnő szeszélye volt, hogy a hegyeken át gyalog jőjjünk, a hintókat útjokra bocsátva. És Cynthia grófnő, tudja nagysád, elkényeztetett gyermek, a mit ő kiván, annak teljesülni kell. Reménylem, hogy ezért nagysád meg fog bocsátani a grófnőnek és minekünk és nehezteléséről lemond.

Oh Krénfy úr annyira kész volt megbocsátani Cynthia grófnőnek, hogy csaknem a pallót érinté orra hegyével.

Ez a finom udvaroncz valami rettenetes ember! Úgy földre sujtja, úgy megizzasztja, úgy kifárasztja az embert véghetlenül lekötelező, barátságos, udvarias modorával, hogy utoljára örömestebb ülne az ember Illés gróf mellé és nézne annak mozdulatlan szemei és szája közé, melyek egy szót sem mondanak.

– Méltóztassanak méltóságtok átsétálni az elfogadási terembe; kinálkozék végre Krénfy úr, remélve, hogy ott erősebbnek érzendi magát. Illés grófhoz nem mert hozzá nyulni, attól tartva, hogy valamelyik keze vagy lába a kezében marad, ha megfogja, hanem István grófot unszolá, illedelmesen előre bocsátva őt, mint illik házi gazdához.

– Oh kérem! kérem! szólt István gróf, megállva az ajtónál, midőn odáig értek s a legfinomabb udvariassággal, a legparancsolóbb szivességgel állva félre Krénfy úr útjából, őt kényszeríté elől menni és fejét kecsesen hajtá meg előtte és szemeivel nyájasan hunyorított.

Krénfy úr, mint a kit leforráztak, ment előre; egészen odavolt minden büszkesége egyszerre, mert ez a finom udvariasság, ez a szives hunyorítás, ez az előzékeny hajlongás mind azt a lenéző mondást adta neki tudtul:

«Itt én vagyok az úr, te csak jövevény!»

István gróf inte kezével, hogy tessék helyet foglalni.

Krénfy úr helyet foglalt szófogadó képpel; mintha még az a karszék is a brenóczi uraké volna, pedig azt ő vette árverésen kilencz forint huszonkét krajczáron.

István gróf mellé ült, egy másik karszékbe, Illés gróf pedig elkezdett sétálni a teremben alá s fel, a mi Krénfy urat nagyon bántotta, mert a gróf minden lépésnél biczczentett a jobb lábával, mintha egy fog ki volna törve annak a gépezetnek egyik kerekéből, a mely ezt az automatot lépni tanítja, de nem merte őt megkérni, hogy üljön le.

A finom, udvarias gróf a legnagyobb nyájassággal szólt Krénfy úrhoz:

– Méltóztatott nagysád bennünket szivesen meghívni Brenóczra és mi oly lekötelező modorúnak találtuk becses meghivását, hogy azonnal siettünk azt elfogadni, bárha elébb magunknak akartuk fentartani azt a szerencsét, hogy nagysádat Bécsben elfogadhassuk, a mi egyébiránt most sem késő és mi most sem teszünk le arról a reményről, hogy nagysádat magunknál tisztelhessük.

Krénfy úr apródonkint érzé magát semmivé lenni e lekötelező szavak által. Érzé, hogy mennyire ügyetlen, mennyire darabos ember ő, hogy így engedi magát nyájasságokkal elhalmoztatni, a nélkül, hogy azokat vissza tudná adni. De mégis! Volt egy alapeszméje, mely nem hagyta el soha; azt megengedé magában, hogy nyájas nem tud lenni, hogy udvariasságokhoz nem ért, de van pénze! Ilyenkor Krénfy úr két kezét mondhatlanja zsebjeibe szokta mélyeszteni s a bennök tartott örök négy krajczárral csörömpölni. És akkor ez a négy kis réz dæmon elmondá neki, hogy mikor ő még gyermek volt, ezzel a négy krajczárral kezdé meg az életet és azóta ezek százezerekre szaporodtak, és ő úr lett, és most nem tartozik sem sima, mívelt, sem divatos lenni, mert ő vagyonát maga szerezte, s módjában van mind azzal dicsekedni, a mit a született urak pénzen megvehetnek.

– Nem méltóztatnék elébb méltóságtok egy kis reggelihez ülni? kérdezé az érdemes házi gazda, az által remélve alkalmat nyerhetni, hogy saját munificentiájával a brenóczi urakat meggyőzhesse s elmondhassa nekik, hogy ez a thea pecco, terem Chinában, a chinai császár asztalára volt szánva, neki életveszélylyel csempészték, fontja került tiz aranyba.

– Ezerszer le vagyok kötelezve; én nem szoktam reggelizni. Az én kedves barátom, Illés gróf, csak pontban tiz órakor, Cynthia grófnő pedig tizenkettőkor.

Ezt már tudta Krénfy úr, mert a pitvarnoktól is hallá.

– De egy szivarral talán szolgálhatok? szólt még egy kisérletet téve, s három rendbeli szivar-ládikát tolva a gróf úr elé. Cabanos, valódi Havannah…

– Köszönöm, nem szivarozom.

Csupa rendkivüli emberek. Senki sem tudja, mikor bántja meg azzal, ha valamit kinál nekik; mert az valódi megbántás, oly kevés figyelemmel viseltetni az árendásnak földesurához, hogy azokat a rendkivüliségeit se ismerje, miszerint az nem szivarozik, bort, kávét soha sem iszik, s napjában csak egyszer szokott enni. Ezt már mind kellenne tudni a haszonbérlő úrnak.

Illés grófot már aztán nem is merte kinálni semmivel.

– Bátrak voltunk, kezdé István gróf, nagysád sokszor tanusított szives indulatját legközelebb ismét igénybe venni, azon szerénytelen kéréssel alkalmatlankodva, hogy ha lehetőnek találja, tegye meg értünk ezt a nagyrabecsülendő áldozatot, hogy a haszonbéri összeget családunk számára egyszerre három évre előlegezze, mely szivességért mi viszont készek vagyunk magából az évi összegből elengedni. Ezen bizalmas kérésünkre nagysád nagyrabecsült levelében oly sajátságos választ adott, melyet mi nem birtunk magunknak kimagyarázni, mely a mily meglepő rejtély előttünk, ép oly kellemes leend annak megoldását hallanunk.

Krénfy úr önelégülten mosolyogva csörömpölt a négy krajczárral zsebében, mintha mondaná: «elhiszem, hogy kellemes fog lenni».

E szavakra Illés gróf is felhagyott az üveg-almáriumokba rakott ritkaságok szemszurkálásával (fixer) s odalépett a beszélőkhöz, egyik lábát feltéve az asztalra s merev szemét Krénfy úrra szegezve.

Krénfy úr megpróbálta egyenesen ő hozzá intézni feleletét, megkisértve, ha meglehet-e ennek az önmozdonynak valami vonását külső befolyás által is mozdítani?

– Igen is. Azt irtam, – volt szerencsém irni – méltóságtoknak, miszerint kész vagyok az eddigi haszonbéri összeget nem három, hanem hat évre előre lefizetni. Kész vagyok a mostani összeget nem kevesbíteni, hanem szaporítani, sőt még azon felül négyezer darab aranyat adni kölcsön méltóságtoknak minden kamat nélkül.

Krénfy úr szavainak hatásán gerjedt diadaltól ragyogó arczával tekinte a két grófra. István gróf mosolygott és fejét malasztteljesen ingatá; Illés gróf most is csak úgy nézett, azzal a viaszképpel, azokkal az üveg szemekkel, a mikkel az elébb.

– És mi legyen az a föltétel, mely alatt nagysád e nagyrabecsülendő ajánlatot tevé? kérdezé István gróf, gyémánt inggombjait igazgatva helyre.

– Az csekélység, a mi méltóságtoknak semmibe sem kerül; tisztán semmibe. Én csak a czímet, a haszonbér czímét akarom másra változtatni. Majd annak is okát adom, miért? Én kifizetem méltóságtoknak azt az összeget, a mi hat év alatt haszonbérül járni fog. Sok pénz! Méltóztatik elismerni, nagyon sok pénz. Az annyi, mintha öt évre adna valaki kamat nélküli pénzt. S ki teszi azt mai világban? Még a ki törvényes kamatra ad is, rendkivüli ember most, az több mint kereszténység. Én adom kamat nélkül azon haszonbért, melyet csak hat egymás után leforgandó év alatt fogok behajtani.

Krénfy úr erősen apostrophálva mondá ez utóbbi szavakat, egyenesen Illés grófhoz fordulva, az pedig csak az asztalra feltett lábát lógatá, mintha az valami órainga volna, mely a benne levő gépezetet szabályozza.

– A mit ez ajánlatért kivánok, az pedig csekélység, igazán nevetni való dolog, nem érdemes méltóságtok részéről róla gondolkodni. Nekem, mint puszta haszonbérlőnek, itt nagyon precair helyzetem van. Igen kellemetlen állás. A szomszéd földesuraktól sokat kell szenvednem, különösen kettő üldöz kiválólag, két család; egyik közőlök a Fenyéry, a másik a Tarnóczy…

Krénfy úr arra volt készen, hogy a mint ezen neveket kimondja, a brenóczi grófok fel fognak ugrani székről és asztalról, elkezdik rugdalni az ajtókat, betörik az ablakokat s a falhoz hajigálnak mindent, a mi megmozdítható.

Semmi sem történt abból. István gróf most is csak oly nyájasan tekinte a beszélőre, mint eddig, Illés gróf pedig mintha hirét sem hallotta volna azoknak, a kikről beszélnek; a mi Krénfy urat úgy megzavarta, hogy egyhirtelen alig találta vissza magát elvesztett tárgyfonalába.

… – Igen is. Engem mindenütt rontanak, károsítnak, boszantanak, s ha panaszra találok menni a megye uraihoz, ott meg annyi gyűlölettel fogadnak, oly igazságtalanul bánnak velem, mintha ember sem volnék. Ott is nagy befolyásuk van a Fenyéryeknek és Tarnóczyaknak. Én nem tudom, hogy mit vétett nekik Brenócz, mert én nem vétettem nekik semmit. Mindenre azt válaszolják: ön nem úr Brenóczban, csak haszonbérlő. Egyenesen azon törekszenek, hogy engemet innen megszöktessenek. Látják, hogy a brenóczi uradalmat szépen rendbe hoztam s ez nem akar nekik tetszeni. Én nem tudom, mit véthetett nekik Brenócz?

A gróf urak egy szóval sem mondták meg Brenócz vétkét, pedig Krénfy úr kétszer is kérdezé.

– Én már azon gondolatra is jöttem, hogy méltóságtoknak akarják kárát, mert ha én innen elmegyek, pedig kénytelen leszek elébb-utóbb azt tenni, utánam semmiféle haszonbérlő ki nem állja a boszantást, a kártételt és zsarolásokat. – Tessék figyelemmel kisérni méltóságtoknak, a mit mondok: csak egy esetet mondok. Ezekben a körülfekvő falvakban csupa merő léha, dologtalan nép lakik, mely elhanyagolja gazdaságát, rontja, csalja az uradalmat; dolog idején pénzért sem kapni munkást, s télen azután elszaporítják koldussal az egész vármegyét. Mikor nekem kell, akkor egy sincs itthon, de bezzeg, mikor én kellek nekik, akkor gyerekestül, öregestül itt vannak. Azután tolvajok, zsiványok, s minthogy egymástól nincs mit lopni, honnan lopnának, mint az uraságtól? Ha azt mondom, hogy a brenóczi uradalom parasztjai közől minden tizediket bátran fel lehetne akasztani, minden negyediket megveretni s minden másodikat becsukatni, egy cseppet sem nagyítottam a dolgot. Ezek csalnak, ezek lopnak, ezek koldulnak, ezek részegeskednek… és kérdeni méltóztatik, hogy hát lehetséges-e ez? Hát a hatóságok az ilyesmit elnézik, nem tudják? Sőt védelmezik. Igen, mondom, hogy védelmezik. Nem húzom vissza kifejezésemet. A tekintetes vármegye, a helyett, hogy a szegény üldözött, boszantott, károsított birtokost ótalmazná, mit cselekszik? Imhol ni: kiküldenek egy deputatiót, hogy tegyen vizsgálatot országszerte, vajjon miért nincs az embereknek mit enni? S a bölcs küldöttség mit határoz? Semmi egyebet, mint hogy nem lévén a korhely naplopóknak télire valójok, el kell foglalni a legelső legjobb uradalmi magtárt, a mit legközelebb kapnak s arra a parasztságot rászabadítani. Melyik hát a legközelebbi uradalmi magtár? Talán a Fenyéryeké? Oh nem. Az maga egyik tagja a küldöttségnek; vagy tán a Tarnóczyaké? Oh nem. Mert az tudni való, hogy üres; melyik volna másik, mint a brenóczi és kallósfalvi magtárak? Hisz azok csak egy haszonbérlő tulajdonai; a kit felrúgnak, kilöknek, kinevetnek! De így van! méltóztassék elhinni, hogy igazat mondtam. Tessék megkérdezni az ispánomat, a ki ősi nemes ember, armalista, cortesvezér és mivel e napokban világos adósságot, tetszik érteni? vi-lá-gos a-dós-sá-got vala bátor behajtani egy gazdag birkásnál az uradalom számára, a vele találkozó küldöttség által az út közepén hat, mond: «hat botütéssel» frissítteték fel. Ilyen a dolog állása Brenóczon!

Krénfy úr saját magába disputálta a lelkesedést. Beszédje végén nemcsak a két kezével hadonázott az asztal felett, hanem a két lábával is az asztal alatt, úgy, hogy István gróf jónak látta a magáét ovatosan a szék alá húzni.

De a haszonbérlő szavai csakugyan nem maradtak hatás nélkül. Az örök mosolygás, mely Mária Terézia boldog uralkodása óta ott ragyogott a nemes gróf arczán, most egy perczre elmult onnan s az érzett bántalom valami kőhidegségű szigort vont e mindig derült vonásokra, hogy a ki így nem szokta őt látni, szinte megzavarodott tőle.

Krénfy úr itt egyszerre félbeszakítá beszéde fonalát s mintha gondolatai egyszerre más irányt vettek volna, azt a kérdést intézte István grófhoz, hogy szabad-e neki az asztalon álló ananászok közül egyet Cynthia grófnőnek küldeni?

István gróf első perczre összeránczolá homlokát erre a kérdésre, hanem azután egyszerre visszatért ismét arczának mosolygása. Fejével kegyesen inte helybenhagyást. Krénfy úr csengetett, parancsot adott a berohanó inasnak, hogy hova vigye azt az ananászt, milyen tányérra tegye, és mit mondjon, s azután Illés grófhoz fordult és azt kérdezé tőle, hogy látta-e már azt az Attila-tallért ott a régi pénzgyűjteményben, melyet folyvást bámulni látszott.

Az automat ez egyenesen hozzá intézett kérdésre, ha csakugyan élő lélek volt benne, kénytelen volt feleletet adni.

– Láttam; szólt oly száraz hangon, a milyent nem tudnak utánozni az önmozdonyok, így csak ember tud beszélni. Azt a gyárat is ismerem, a hol készítik. Hanem most másról beszéljünk. Mi nem jöttünk egymásnak bókokat mondani, sem egymáson sopánkodni, hanem azon igen prózai dolog végett jöttünk össze, hogy szerződést kössünk. Mi pénzt akarunk kapni, ön feltételeket szab. Halljuk azokat.

Krénfy úr ajka úgy mozgott, mintha minden szót utána mondana Illés grófnak.

– Igen is. Tehát feltételeimet adjam elő. Minthogy úgy méltóztatik parancsolni, tehát előadom. Az én ittmaradásom nagyon kétséges, csaknem lehetetlen a mondott körülmények között. Nem akarom magamat ismételni. Csak annyit mondok, hogy énnékem lehetetlen minden egyes esetben Bécsbe futnom méltóságtokhoz elégtétel végett; hanem én olyan állást akarok magamnak biztosítani, a mi engemet valódi urává tegyen rendelkezéseimnek.

Itt megint megállt, mintha várná, hogy ki fogja-e találni valaki, a mit mondani készül.

– Nincs róla fogalmam, szólt István gróf szárazon.