Part 7

– No ha az úr is ismeri, akkor eléggé le van írva. A brenóczi grófok erre ez ifjonczra nagyon haragusznak, s miatta még jobban boszankodnak az egész családra. Tudja az úr miért? Tudja a nagyságos úr?

– Bánom is én.

– Azért haragusznak rá, mert az öregebbik grófnak van egy kisasszonya, derék, szép személy, magam is láttam. Hát a Tarnóczy fiu bizony, meg a kisasszony, hát – jól értik egymást.

Boros uram jónak látta e szavakat szépen suttogva mondani el.

– Hát e miatt a grófok nagyon haragusznak. Sok vitájok volt már együtt, az ifjabb gróf egyszer ki is hívta párviadalra az ifjonczot, az ekkor belelőtt a tomporába, azért sántít ma is; az urfi meg a világba szökött, ma sem tudni hol van.

Krénfy úr eleget hallott. Minél fogva úgy bele nyomta a dugót a pezsgős palaczkba, hogy onnan azt sem kézzel, sem villával ki nem lehetett húzni többé.

Boros uram pedig még reménylette, hogy igen messze el fogja nyujthatni érdekes adomáit s minthogy még sejtett valamit az átláthatatlan üvegben, szeretett volna ahoz valahogy hozzájutni; a görbe kés hegye azonban elhajlott a kisérletben, s hogy fogaival ismételte azt, szerencsésen leharapta a dugó kiálló részét.

– Ugyan instálom: nincs itt egy dugóhuzó heverőben?

– Nincs! és nem is lesz! Kiálta a nagyságos árendás úr, rögtönzött haraggal kapva ki ispán uram kezéből a palaczkot. Kend most is olyan részeg már, hogy se lát, se hall, azt sem tudja, miről beszél. Itt elmesélne nekem éjfélig és inná a boromat, ha hagynám. Menjen innen a hetvenhét ördögbe! Mi szükségem van nekem a kend ostoba történeteire, a mikkel kend engemet egy óra óta bolonddá tesz?

Az ispán úr szeretett volna mindenik vádra mentséget mondani; szerette volna elmondani, hogy hiszen ezután jön még az érdekese és hogy ezek a dolgok mind összefüggenek egymással, s miképen, hogy ő nem is lehet részeg, mert voltaképen az nem is volt bor, a mit ő megivott; de még ha bor lett volna is, olyan kevés volt, hogy attól nem érdemes részegnek lenni, s több efféle, hanem egyátaljában nem tudott szóhoz jutni a nagyságos úr miatt, ki a kezében tartott palaczkkal olyanforma taglejtéseket követett el, mintha most már az üveget is meg akarná kóstoltatni Boros urammal, a mihez pedig ispán úrnak legkisebb gusztusa sem lévén, nagy hamar összekapkodta, a mi sajátja volt, kucsmáját, pipáját, s az ajtóig hátrálván, ottan álla csak meg, s szivéhez nyomva süvegét, elérzékenyült hangon kezde nehány szót rebegni, hogy ő bizonyára jót akart mondani a nagyságos úrnak s nem akart vele tréfálni.

– Takarodjék kend! ismerem a fajtáját; az egész nem volt egyéb rossz paraszttréfánál, hogy majd holnap eldicsekedhessék vele a rektornak, meg a notáriusnak: no rászedtem most a zsugorit, megtraktáltattam vele magamat, azért, hogy egy pár rossz anecdotát elmondjak. Hanem hiszen megadja kend ennek az árát, hogy én belőlem így mert bolondot űzni; mert ha dühbe jövök, kapok egy botot és olyan igaz történetet csinálok a kend hatpálczás meséjéből, hogy azt regélheti azután el.

Boros uram csakugyan komolyan vette a fenyegetést; nem találván ugyanis semmi jót abban, ha az embert négyszem között megütögetik, a legelső nyíláson, mely a háta mögé akadt, megszökék a szobából, s csak a lépcsőzet közepén álla meg, némileg magához térve ijedelméből, s mint egyike azon ritka példányoknak, kiktől a drámairók eltanulták a magánbeszédet, elkezde magában dörmögni, végig a lépcsőkön.

– Látott már valaki ilyen bolondot? Nem hagyja kibeszélni az embert, mikor legjobban javát akarná. Még azzal fenyegetett, hogy megver. Azt próbálta volna! Ne sajnáltam volna csak úgy azt a pipát, tudom, hogy úgy vágtam volna hozzá, hogy még úgy nem vágtak pipát árendáshoz soha. Szerencséje, hogy kijöttem a szobából. Már most legalább nem mondok neki semmit. Nem tud meg semmit.

A jámbor ispán azt hitte, hogy Krénfy úr nem tud még semmit, pedig az már akkor többet tudott, mint ő. A mint Boros uram kihúzta a lábát, bezárta utána az ajtót gyorsan, mepkoppantotta a gyertya hamvát, iróasztalához ült, tollat faragott, előszedett mindenféle alakú és minőségű levélpapirokat és irt nagy gyorsasággal különféle leveleket.

Egy roppant nagy ércz-kalamáris állt iróasztalán, melynek porzó- és tintatartója között egy furcsa kis bronz szörnyeteg állt; azokból a gézengúz csodaszülöttekből való, mikkel a vasöntészek fantásiája népesíté meg a világot. Krénfy úr mikor irt, – talán megszokásból, – rendesen a kis bronz szörnyetegre szokta szemeit függeszteni, mintha attól kérne jó gondolatokat, az pedig úgy vigyorgott, úgy mosolygott reá, mintha helyeselné, mintha a tactust ütné hozzá karika lábaival. Ha az ember hirtelen tekintett oda, úgy tetszék, mintha a fejét is mozgatná s csak azután szedné egyszerre arczvonásait mozdulatlan rézmosolygásába.

Mikor egy-egy levelet megirt Krénfy úr, azt rendesen a kis bronz szörny karjaiba tevé, miként a hajdani bálvány-imádók ünnepélyes áldozataikat.

Az első levél finom, aranyszegélyes papirra volt irva, melynek illatos boríték és aranyporos pecsét jutott. Az egész levelet nagy gonddal és caligraphiával szerzé Krénfy úr, irása vetélkedett bármi aczélmetszéssel, minden vonást nagy elégültséggel rajzolt oda; arcza épen úgy mosolygott, mint azé a kis réz csodáé ottan szemben. A levelet műtárlatba lehetett volna adni, oly remekül volt leirva. Kivül ez a czím jött reá:

«Nagyságos Brenóczi gróf Maróth István úr ő excellentiájának, Bécsben.»

Természetesen francziául.

Azután közönséges posta-velinre irt néhány levelet.

Egyik szólt a legelső bécsi vendéglősök egyikének, azon megbizással, hogy küldje el számára legjobbik szakácsát néhány hétre, akármibe kerül.

Másik iratott ottani spediteurjének, hogy vásárolja össze számára az évszakok legdrágább ritkaságait, a mit kertészeknél, nyalánkságboltokban, jót és drágát lehet kapni.

A harmadik trieszti ügynökéhez szólt déli gyümölcsökért, a negyedik a legelőbbkelő porczellán-gyároshoz, hogy neki huszonnégy személyre való terítéket küldjön czímerével ellátva, arany szegélyzettel. Az ötödik ezüstneműekről szólt hirhedett ötvöshöz, a hatodik téli virágokért a főváros legnevesebb kertészéhez. A hetedik közhitelű borkereskedőhöz pezsgő, bordeauxi és spanyol borokért.

Azután ismét durvább papirosok következtek: egy levél ment a szomszéd uradalom erdészéhez, hogy számára fáczányokat, őzeket szállítson; a másik a vágvölgyi halászat árendásához a legszebb pisztrángok- s egyéb halakért; harmadik pesti szőnyegészhez, hogy számára legdivatosabban ékesítsen fel tizenkét szobát.

Legutoljára előkeresett egy mindennél durvább és vastagabb negyedrész ív papirost, arra irta meg parancsolatját Boros uramnak, hogy mind ezen leveleket a legnagyobb gyorsasággal küldözze szét expressus emberek által s a rendelkezők parancsára annyi előfogatot tartson készen, a hányat kivánni fognak. A pénzt a szükségesekre ne kimélje.

Boros uramnak bizony kiesett a pipa a szájából, a mint e levelet olvasá és bizony mondá magában:

«Ez az ember vesztit érzi.»

És mind azok, a kikhez e levelek intézve voltak, bizony csóválhatták a fejöket és bizony szintén azt mondhatták:

«Ez az ember vesztit érzi.»

Krénfy úr pedig még egyszer átolvasá e leveleket, mielőtt lepecsételné, némely sütemény nevét, némely drága gyümölcsöt kifeledett, azt a sorok közé irta. És azután lepecsételé a leveleket és mind odarakta a kis vigyorgó rézördög karjai közé és jó kedvvel dörzsölé kezét. Az asztalon még ott hevertek az érett sajt maradványai, a félig tölt palaczk, almaborral és egy megharapott kenyérszelet. Krénfy úr felcsipegette mutató ujjával a tányérra hullott morzsákat, megnézegette jobbrul balrul a kenyeret, a sajtot, a bort a gyertya elé tartá, azután szépen a tányérra rakta valamennyit s érintetlenül elcsuká a mahoni szekrénybe.

Hiába, gazdálkodni kell.

III. A GAZDA ÉS VENDÉGEI.

Ezen a világon minden attól függ: hogy tudja az ember bolondítani egymást.

– Ismertem olyan embereket, a kiknek vagyona felért egy kis herczegséggel, de a kik nem tudták azt eléggé kimutatni, örökké falujokban ültek s nagy ritkán jöttek be a fővárosba, bemutatni a tiz esztendő előtti divatot, akkor is a legócskább vendégfogadóba szálltak, beérték a legszerényebb szobával, hová őket a pinczér utasította, szinházban most is csak a parterre váltottak jegyet, miként juratus korukban, egy csézán eljártak, a míg el nem szakad, s ruhát soha sem varrattak mással, mint a zsellér falusi szabóval, ki contóban rótta le a haszonbért; az ilyenek azután mikor hirtelen megszorultak, mert roppant jövedelmeiket tán lelkiismeretesen kifizetett fekvő birtokba verték, futhattak fűhöz fához száz bankó forintért a nélkül, hogy valaki mert volna nekik adni.

A másik pedig első gavallérja a fővárosnak, felesége divathölgy, szeretői még inkább; valamennyi előkelő clubban ő a tón-adó, esztendőnként négyszer is változtatja előfogatait, ma broughamban, holnap calessben, délelőtt phaetonban, délután batárban látjuk kocsikázni; páholyt tart mind a két szinházban, palotában lakik, melynek bejáratát bundás kapus őrzi; és ennek tárva nyitva van mindenki ládája, erszénye, hitele korlátlan, aláirása készpénz; csak a nevét kell mondani és mosolyognak előtte bankárok, tőzsérek, nemzeti bank és takarékpénztárak örülnek, ha váltóit láthatják; – pedig ha megkérdené valaki, hol van hát az a birtok, a mit ez a név képvisel? Szétnéznének az emberek a levegőbe és nem találnák azt sehol.

Ismertem olyan embereket, a kik tudományos ismeretek gyűjtésében megőszültek, a kik félre búttak egy oduba, hogy ott lelkök minden erejét egy kedvencz szakma kimivelésére fordítsák; orvosokat, kik mély tudománynyal hatoltak be a természet örök titkaiba, kik jóltevői voltak a szenvedő emberiségnek, s tapasztalataikban egy századot érő kincseket birnak; lángeszű teremtő lelkeket, kik tiz remekművet hajitanak tűzbe, mig egyet kiadni bátorságuk támad és ezekről mit sem tud a világ, nem is mernének ők előállani, de ha előállnának is, szerényen, vonakodva, a hogy szokták, ki hallgatna rájok? Azután ismertem másforma egyéniségeket, kik a kávéházakban végezték tanulmányaikat; megvitatták, a miket hirlapokban olvastak, csináltak magoknak közönséget maguknál együgyűbb emberekből, valami úton-módon közlönyre tettek szert és most nagy embereknek tartatnak és itélnek elevenek és halottak fölött. Ismertem orvost, a kit rendes akadémiai tagnak választottak, a miért egy másik rendes akadémiai tagnak a tyukszemét operálta – (és még az is kétséges, hogy szerencsésen operálta-e); ismertem irodalmi tekintélyeket, a kiknek érdemeik egy pár merészen elkötött plagiumon túl nem terjedtek; és ime ezek mind nagy férfiak, mind rendkivüli emberek, a kiknek arczképeit kőbe, fába és szappanba metszik s az utókorra bizzák, hogy szép tulajdonaikat fedezze fel.

Ismertem derék, jószívű embereket, kik valódi mintaképei az erényeknek, mind magán-, mind közéletökben a jóság és bölcseség munkáit mivelték, kik egy, erejöknek megfelelő körnek, egy megyének vagy egy városnak, vagy tán egy intézetnek, vagy csak egy családnak jóltevő nemtői voltak és a kiket, midőn megholtak, szépen elfeledtek, vagy tán még akkor sem emlegettek, mikor még életben voltak: mert lételök megszokott volt már az emberek előtt, s jóságukban épen úgy nem találtak semmi rendkivülit, minthogy nyáron meleg, télen pedig hideg van.

Nem ez e hírszerzés mestersége, jámbor felebarátaim! Kürtölni kell mindent! Kürtöld, a mid van, kürtöld, a mit tudsz, kürtöld a mit adsz; és ha ez nem elég, kürtöld azt is, a mid nincs, és a mit nem tudsz, és a mit nem adtál. A hol nem látják, ott légy fösvény, – ott pazarolj, a hol látatja van; magadról beszélj és beszéltess, a hol lehet; szólj hozzá mindenhez, akár érted, akár nem; ha hallgatsz, azt hiszik az emberek: tudatlan vagy; ha beszélsz, azt hiszik: ők a tudatlanok. Ne adakozzál ott, a hol zaj nincsen; a mit áldoztál, minden hirlapban kürtöltesd, s ha megvettél egy jótékony albumot, külön ívre ird a nevedet; hagyd meghalni a rongyos koldust kapud előtt, cselédedet koplaltasd; hanem ha jó alkalom nyilik, indítványozz nagyszerű hangversenyeket, ezüst sorsjátékot, filléres adót, éhséggel küzködők, tűzvízkárvallottak, árvák és betegek javára: ez neked mibe sem kerül. És ez az út a hírhez.

Hanem csak az a kérdés, hogy mit nyertél vele azután, ha elérted?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A brenóczi kastélyban egy hét alatt minden megváltozott.

Az esett bőrök eltüntek a márvány-corridorokról, s pompás veres és arany szőnyegek takarták el a rajtok esett csorbákat, az udvarról eltüntek a véres tócsák és posványok, a trágyagödrök helyén zöld pázsit és kőbe rakott aloe-bokrok díszlettek, a folyosók bejárását gazdag repkények folyták be, mik közől fehér galambok repkedtek elő; a vakablakok szines üvegen át vetettek fényt a termekbe, miknek ódon boltozataival új divatú szőnyegek és ragyogó csillárok tagadtatták meg éveik számát.

A lépcsőkön ezüst vállzsinóros, kék egyenruhás inasok szaladgáltak alá s fel, a konyhában a szurtos szakácsné helyett fehér gyolcsruhás úr parancsolt, fehér tányérsipkával felkenve szakácsnak; az istállóban négy délczeg almásszürke röhögött a zabra s a tágas kocsiszínben ezüsttől ragyogó batárd csillogott újdonat újan.

A folyosó egy része téli kertté volt átidomítva, telve a legpompásabb dísznövényzettel, egy kertésznek egyéb dolga sem volt, mint arra felügyelni; az úri termekben görnyedt minden asztal az ezüst virágtartók, borhűtők és egyéb látványra kirakott edények súlyától; a sok kés, villa és kanál csak úgy halomra öntve állt egy üveg chiffonier alatt, hogy káprázott a szeme, a ki reá nézett. Minden ezüstneműn a nagyságos árendás úr czimere a fatalis gólyával és ékesen összefont névelőbetü, az ötágú nemesi korona alatt.

És – mindez csak hazugság, világbolondítás, szemfényvesztő kápra.

A mit itt látunk, az semmi sem való. A bársony szőnyegek, az aranyozás mind papiros, a repkénynek, mely oly szépen zöldül az oszlopokon, nincsen töve, most szedték az erdőn, egy hét mulva száraz lesz, s kidobják; a szép márványszobrok a kertben fazekas művek, a zöld pázsit most van rakva, a mi pedig valóban értékes tárgy, az nem tulajdona a mutogatónak, az csak kölcsön, csak bérbe van véve: a nagyságos árendás úr csak haszonbérbe vette ezt a dicsőséget.

Bérben van a szakács; lakoma végeztével összeszedi üstjeit és lombikjait és szalad. Bérben van a négy paripa és sujtásos kocsis és az ezüstös hintó; mikor vége lesz az ünnepélynek, egyik a másikat befogja és együtt elszaladnak; elszalad a téli kert is kertészestül együtt, mert ők is csak bérben vannak itt határozott időre; még az inasok is árendában vannak, a mint a legutolsó vendég után becsapták az ajtót, vetik le harisnyájukat, ezüstös frakkjaikat, csapják a földhöz, s szalad ki merre lát. Még az ezüst serlegek, medenczék, kések és kanalak is futnak hazafelé, a mint az ebédet végezték s otthon a bécsi ötvös kivakarja belőlök a czímert és nevet, miket árendába vésett oda.

Igy áll a dolog Krénfy úr házánál.

A nagy pompa, a nagy sütés, főzés, zajos előkészületek között azért ő ott jár mindenütt és perlekedik az emberekkel óra hosszat két-három krajczárért, nézi a támadó tortákat, a páczban álló vad sülteket, a spékelt fogasokat, az illatos ananászokat, mik, óh fájdalom, nem voltak bérbe kaphatók és a mellett titkon szobájában egy kis czibere levest ebédel, abból sem mer enni eleget, s felszedi a morzsákat az asztaláról és elteszi a kenyérhajat vacsorára.

Takarékosnak kell lenni…

A kik Krénfy urat ismerték, el nem tudták gondolni, hogy mit sejtsenek e szokatlan változások alatt? Lakodalmához készül-e, vagy újabb hetes évszámba lép, a mikor az ember természete megváltozik? Korteskedni akar-e a jövő tisztujításra, hogy magát alispánnak választassa? vagy valamelyik brenóczi ősanya ijesztett rá kisértet képében s most annak a kedveért suroltatja ki a szobákat?

Krénfy úrnak pedig az a jó szokása volt, hogy ha tetteinek oka felől tudakozódtak, azt soha sem mondta meg, vagy ha megmondta, az nem volt az igazi ok.

Azonfelül ez alkalommal még egészen bizonyos sem lehetett felőle, ha vajjon e fényes előkészületek sikere be fog-e következni; kedvezőtlen esetben jó volt nem vezetni nyomra a kiváncsi közvéleményt.

Vajjon megalázzák-e magokat a büszke brenóczi grófok, hogy haszonbérlőjöket saját ősi kastélyukban meglátogassák? vajjon igazán oly szoros körülmények között vannak-e, hogy midőn egy oly felkapott emberrel, mint ő, dolguk van, megbocsáthassák neki, ha az meghivásukra viszon-meghivással felel; sőt szót fogadnak neki, azt mondják: hogy ha a hegy nem akar jönni Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez? Ha már egyszer eljöttek, akkor minden meg van nyerve, mert akkor bizonyos, hogy nagyon rá vannak szorulva.

Egy levél eloszlatta kétségeit, Bécsből jött, István gróf sajátkezű caligraphiájával, ki sajátszerű büszkeségét helyezte abba, hogy ő is úgy irjon, mint legelső őse Jeruzsálemi András király idejében, ki még úgy tudta, hogy ökölre kell fogni a tollat; a brenóczi grófok mind sokat tartanak arra, hogy a ki irásaikat olvasni akarja, beleizzadjon a fáradságba.

Krénfy úr nem hiába izzadt. Kivánatai minden reményen felül teljesültek, nemcsak István gróf fog eljönni Brenóczra, hanem még Illés gróf is; sőt ha lehet hinni irott betűknek, még Cynthia grófnő is szerencsésíti Brenóczot látogatásával, kinek most nagy kedve akadt az elegans salonok helyett kősziklákat és fenyőerdőket látni.

Krénfy úr szakállát dörzsölte örömében. Az a rossz szokása volt, hogy mikor valami indulat bántotta, mindjárt a szakállának esett.

A levél utóirata azt igérte, hogy a további tudnivalókról majd Illés gróf pitvarnoka fogja értesíteni a haszonbérlő urat.

A levél igen gyorsan volt küldve a kérdésre; a mely nap Krénfy úr levele érkezhetett Bécsbe, az nap küldetett vissza rá a válasz.

Ez minden jót jelent.

Másnap a komornyik levele is megérkezett. Ebben tudatá Krénfy úrral, hogy a méltóságos grófok holnap útnak indulnak, két nap alatt ott lesznek, mert éjszaka is szoktak utazni. Brenóczra éjjel fognak megérkezni, a hogy az állomás számra pontosan ki van számítva. Visznek magukkal ennyi és ilyen cselédséget, s ott fognak mulatni három nap.

Krénfy úr e tudósításra azután bátran előállt tudomásaival. Most már bizton kihirdetheté, hogy a grófok lejönnek Bécsből az ő látogatására, az egész méltóságos család, itt fognak nála mulatni és hogy mind ez áldozat az ő kedvökért és az ő tiszteletökre történik.

A cselédségnek meghagyatott, hogy tisztára megmosakodjék, s a mely éjszaka a méltóságos vendégek megérkeznek, ott legyen a kapuk előtt elfogadni, akár béres, akár kocsis, akár mi egyéb a tatár, mind ott legyen.

A méltóságos úri vendégek számára elkészített szobák hallatlan pazarlással már alkonyatkor kivilágíttattak. Az utra zsellérek állítattak ki szurokfáklyákkal egész a szomszéd állomásig. Maga Krénfy úr is el akart menni vendégei elé, hanem azután eszébe jutott, hogy tán ez még sem divat, s illendőbb otthon fogadni el őket? Jó lett volna tudni, hogy melyik tartozik inkább a bontonhoz? Ha nem szégyenlette volna, megkérdezendé valamelyik bérbe fogadott inasától.

Mégis inkább csak otthon maradt. Hisz ott több szükség volt reá. Készen tartani a tüzi játékokat, vigyázni a kivilágításnál, hogy a lámpákkal valamit meg ne gyujtsanak és a mozsároknál, hogy a fojtás valami kazalra ne essék; nyolcz órától kezdve egész sötét éjfélig lótott-futott a jámbor a kastély egyik helyiségéből a másikba. Hiszen minden jól el volt rendezve; a palota homlokzatán öles betükkel ragyogott a vivat, lámpákból kirakva, a fenyő-sétányon végig piros, meg sárga olajos papiros lámpák csalták a szemet, s a falu végén egész máglyák lobogtak szurkos fenyőkből.

Mind ezt gyönyörüség volt látni, de csak jöttek volna hát már a vendégek, hogy lássák; a parasztság éjfél után unni kezdte magát s haza széledezett; az ispán alig birta őket visszafogdosni, hogy legyen, a ki vivátozzon a méltóságos uraknak.

Végre, éjfél után két óra felé, hangzottak az előörsül kiküldött futárok puskalövései, s nemsokára nagy fáklyafény között látták alászállani a dombról lekerülő országúton a három úri hintót, mire megszólaltak a kastély bástyáira kiállított mozsarak, elgyujtattak a röppentyűk és tüzes kerekek, melyek ünnepélyes szikra-özönt prüszköltek a csendes fenyőfák közé, s midőn a három hintó négyes postafogataival behajtatott a döbörgős felvonó hidon a várudvarra, elég hangos «vivát» fogadta azokat minden oldalról, melyet maga Krénfy úr is segített szaporítani, hogy a lelkesülés azzal is többnek tessék.

Azzal örömrepesve futott a legelső hintóhoz, hogy annak üveges ajtaját kinyissa, a mi azonban az öröm, vagy a sietség miatt neki oly ép oly kevéssé sikerült, mint Boros uramnak a második hintó irányában elkövetett előzékenysége; mig végre a harmadik hintóból kiszállt nagy ásítva egy inasforma egyéniség, a ki álomtól boszus fővel tudósítá Krénfy urat, hogy sohse nyitogassa azokat a hintóajtókat, mert azokban nem ül senki.

A méltóságos urak még az állomáson túl leszálltak, kedvök telvén benne, hogy a rövidebb gyalog-úton jőjjenek előre Brenóczig. A kisasszonynak különös kedve telik a gyaloglásban.

Azóta réges régen meg is érkeztek már s beszálltak a vendéglőbe és bizonyosan alusznak is, kivéve Illés grófot, a ki meghagyta neki, hogy a naplójával utána menjen a vendéglőbe.

Krénfy úr úgy érezte magát, mint a ki álmában pénzt talált s azután felébresztették.

Ő annyi költséggel, fáradsággal készül az ünnepélyes elfogadáshoz, illuminál, futárokat küld előre, tűzi játékot süttet, vacsorát készíttet, éjfél után két óráig űzi, hajtja a fél falut, vivátot ordít maga és cselédjei három üres hintó elé, – míg vendégei az alatt régen lefeküdtek és alusznak is már a vendégfogadóban.

– Oltsátok ki a lámpákat! Takarodjék minden ember haza! kiálta Krénfy úr, ki közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon… Mennyi gyertya, mennyi olaj, mennyi sütés-főzés és a vendéglőbe szállanak!

Vajjon nem lehetne-e ezt a vacsorát holnap mint reggelit feltálaltatni nekik? (Ez utóbbiakat már nem mondta, csak gondolá magában.)

– Tiszteletemet a méltóságos grófoknak! szólt a pitvarnokhoz fordulva, ki akkorákat ásított előtte, hogy majd elnyelte, s utána Krénfy úr cselédjei mind ásítottak. Elvárom a méltóságos urakat holnap «szerény» lakom–lakunk–lakjokba, azaz hogy «úri» lakjokba… (A patvar! még az inassal is milyen nehezen megy a beszéd.) Hány órakor szoktak a méltóságos urak reggelizni?

– Az különböző, felelt a pitvarnok, ki szörnyen keresett a hintóban egy könyvet, a mi már a kezében volt. Az öreg gróf épen nem reggeliz; a grófné tizenkét órakor, Illés gróf pedig tizkor szokott.

Krénfy úr háromszor is utána mondta magában e tudósítást, hogy el ne felejtse.

Végre meglelte a pitvarnok a naplót, mit a kezében tartott, s a nélkül, hogy valakit köszöntene, futott vele a fogadóba. Krénfy úr egy darabig utána eredt, hogy még egyszer a nyakába kösse legmélyebb tiszteletét a brenóczi gróf urakhoz.

Azután szétkergette az embereket az udvarról; ráparancsolt a cselédségre, hogy lefekügyenek és ne égessék a gyertyát, s maga is hasonlót cselekedett.

Az éjszakai izgatottság, az éhen maradt kedély és gyomor sokáig nem engedték elaludni s a mint elszenderült, álmában legelső dolga volt Cynthia grófnőt látni, a mint azt a hirhedett, ölnyi hosszú fekete haját lebocsátva, déli tizenkét órakor reggeliz, s hófehér kezével egy szem szamóczát kinál Krénfy úrnak. Épen olyan szerencsés akar már lenni, hogy azt szájával elvegye, a midőn fölébreszték.

Saját inasa volt az, Jakab, egy hülye ficzkó, a kit mindig kérni kellett, hogy fogja be a száját, mikor nem beszél.

– A brenóczi grófoktól vannak itt! szólt a fiu suttogva, mintha nem akarná nagyon fölébreszteni gazdáját, hanem csak egy kicsinyt.

– Oh, hadd jőjjön! kiáltá Krénfy úr hirtelen kiugorva az ágyból s egy percz alatt hálóköntösében termett; mire Jakab beereszté a jövevényt, már fel volt öltözve.

A komornyik jött. Egy pompás arany óra volt a kezében.

– Tiszteli a tekintetes urat Illés gróf, s azért küldi az óráját, hogy igazítsa hozzá a magáét a tekintetes úr, mert ő perczre pontos szokott lenni.