Part 6

A derék férfi mindezen műkincsekhez annyit sem ért, mint azok hajdani birtokosai a repczekereskedéshez, hanem ha megfoghat valakit, a ki kénytelen szavait hallgatni, annak sorba megmutogat mindent; annak elmondja, hogy ez meg ez a tajtékpipa volt a nagy Hunyady János szájában, mikor a csatából megpihent, a kupakot csak később csinálták rá Nagy Lajos király idejében; megér az ezüst nélkül hatszáz pengő forintot. Ez meg amaz a könyv attól a híres Hugo Grotiustól való, a ki a görögök idejében olyan derék hőskölteményeket irt; csak ez az egy van az egész világon, senkinek sincs több. Már ezért megadtak volna háromezer forintot. Az a gyűrű azé a híres Coké, a ki háromszor körülhajózta a világot és azokat a szép regényeket irta: das weisse Haus, Fifine és több másokat. Ezek az ásványok pedig mind a föld alatt termettek, egytől-egyig mind a bányákból hozták őket, mind igazi kövek; lássák, hogy csillog bennök mindenféle drágaság, kiben gyémánt, kiben rubint, de azt nem szabad belőle kivenni. Ez a nagy darab veres pedig, ez az a híres platina, a mi épen egy ezer egy százszor becsesebb az aranynál. Ez az egy darab maga többet ér, mint az egész brenóczi kastély.

Krénfy úr akad néha szerencsétlen emberekre, a kik kénytelenek tőle hasonló ismertetéseket végig hallgatni, a kik tudniillik pénzt jönnek hozzá kérni s nem mernek neki ellenmondással, vagy unatkozással sérelmére lenni.

Hanem az elegáns termekbe természetesen csak úri látogatóknak van bejárásuk. A pakrócz emberekkel csak odakünn az előszobában szokott végezni, mely a pompás elfogadó teremtől csak egy ajtó által lévén elválasztva, igen szép ellentétet képezett azzal, vetekedvén piszokban és pókhálókban s rozzant lábú falóczákban akármelyik pusztai csárdával. A sok unalmas tisztogatás és költséges tisztesség helyett nagyon czélszerű intézkedés volt egy rossz ágyterítőből függönyt alkalmazni a terem ablakára; így a setétség nem engedi a hiányokat olyan jól észrevenni.

Krénfy úr bármely perczben igen érdekes tünemény. Jelenleg épen előszobájában látjuk őt, a hova egyenkint szokta az ügyes-bajos embereket bebocsátani kegyes kihallgattatásra. Künn a folyosón egy pár paraszt ember ül, maga alá gyűrt subáján, mert széket nem vesztegetnek reájok, azon kivül a haszonbérlő úr kocsisa és ispánja, kiket már ismerünk.

Krénfy úr csönget, mire az egyik felkel és bemegy az ajtón. Nagy előnye volt legelébb menni, mert fizetni jött. A legrendesebb gazdák egyike volt, a füstpénzt hozta meg. Talán három tizes lehetett az egész.

A nagyságos úr átvette a három tizest.

– Hohó paraszt! Megállj csak. Ez az egyik tizes lyukas.

– Lyukas? Hm. Biz az lyukas, szólt a paraszt nagy jámborul. Bizonyosan kilyukasztotta valaki.

– Oh bolond paraszt! Azt úgy is tudom, hogy azért lyukas, mert kilyukasztották; de hát minek fizetsz ilyennel?

– Hát nincs másforma.

– Akkor tanuld meg, hogy a lyukas tizes öt krajczárral kevesebbet ér; fizess rá még öt krajczárt.

A jámbor paraszt beszélhetett, hogy ő is annyiban kapta, a mennyiben adja, hogy neki a sáfár adta, az pedig a nagyságos úrtól kapta; mind nem használt az semmit, csak ki kellett ismét oldani a tüszőt s előkeresni az öt krajczárt a kérlelhetlen nagyságos úrnak.

A mint a zsellér behúzta az ajtót, jött utána nagy alázatosan a másik paraszt. Ez a fuvaros volt, ki az előfogattal jött.

Még az ajtón kivül hagyta a kalapját, úgy sompolygott be, s annyi jó estét kivánt a nagyságos úrnak, hogy elég lesz neki egy hétre.

A nagyságos úr, ki most szállt le a kocsiról, épen sehogy sem tudott rá emlékezni, hogy mi baja van ennek az embernek vele? Mit akar? Honnan jön? Kinek hiják?

A legény rossz magyarázó volt. Félórai munkába telt neki, a míg napfényre hozta, hogy ő az a fuvaros, a ki a nagyságos urat idáig szállítani segítette. Két lóért járt neki két státióra két forint.

– Vagy úgy? Hát tudsz számlálni? Tartsd a markodat.

Azzal elővett a zsebéből egy csomó rettenetes heterogén pénztömeget, melyben össze-vissza voltak keverve ezüst krajczárok, váltó krajczárok, tizesek, ötösök, három krajczárosok, két garasosok kongóban és más afféle érmek.

Ezzel a complicált numismaticai gyűjteménynyel kezdte el a nagyságos úr a jámbor parasztot a kétségbeesés örvényébe űzni, odaszámlálva a markába kápráztató gyorsasággal öreg pénzt, apró pénzt annyiféle minőségben, hogy a jámbor parasztlegény másnap reggelig sem lett volna képes utána számlálni, hogy csakugyan annyi-e az, a mennyinek mondják?

A mint a furmányos kilépett, jött utána a kocsis.

Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, a mi abból állt, hogy ők soha sem tudtak egymással úgy beszélni, hogy ne veszekedjenek s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem mulasztának el; nem mult el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne gazemberezték volna, hanem azért még sem tudtak egymástól soha megválni, minden új esztendő napján megint csak megmaradtak egymással új czivakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem birta volna kiállni más cseléd, sem a cselédet más gazda.

Még az ajtót sem tette be a kocsis maga mögött, már rárivalt a gazda.

– Hát te neked, te naplopó, mi kell megint?

– No csak ki ne dobjon addig, míg be nem jöttem. Pénz kell.

– Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki a szót, hogy «pénz», mintha az ocsú volna, vagy polyva, a mit a szemétre löknek. Pénz! Azt gondolod, hogy lopják a pénzt.

– Lopják, meg csalják. Négy garas kell. Kongó!

– Oh hogy akaszszanak fel, nem ki vagy már a béreddel előre? Még majd én legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak, mint te vagy. Egy garast sem, egy krajczárt sem; még ha kisebb pénz volna, mint a krajczár, azt sem adnék.

– Nem kell oly nagyon lármázni. Tudja az úr, hogy a magam pénzéből adtam négy garast a tapolczai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert azt bizony nem fizettem az úr helyett.

– Micsoda ló? Micsoda patkó? kiálta Krénfy úr bedugva zsebeit kezeivel, mint ki egyáltalában nem akar ilyen rubricára emlékezni.

– Micsoda ló? Tán biz a Szent-Mihály lova? hogy kocsikázna rajta mentül elébb. Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az úrét? Az úr lovának kellett a patkó.

– Hát hiszen volt annak a lábán patkó.

– Volt hát; miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el. Ha egyszer eltörött fele.

– Hát az a fele hova lett, a mi eltörött?

– Tudja a magas mennykő! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal a fél patkóval.

– Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárttevő gazember. Az egész úton alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész; pedig az igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy a míg nekem azt a félpatkót, a mit elvesztettél, meg nem keresed, addig meg nem adok neked egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz.

– No hát maradjon az úrnak koporsószegre! kiáltott a kocsis s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az istállóban elővette a nagyságos úr lovait s a háromágú villa nyelével azokon töltötte boszuját.

Krénfy úr most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett előtte az ajtón. Ezen nyájasságnak pedig nem volt egyéb oka, mint hogy tartott tőle, miszerint a paraszt nemes ember betolakodik a czifra szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit.

Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az iménti furmányos állítá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát.

– Ifju uram. Hallja ifju uram.

– Mit ifju uram? Engem nem hínak ifju úrnak.

– No hát öreg uram. Ez a tizes lyukas.

Krénfy úr nagyon csodálkozott rajta.

– No s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot s akaszd a nyakadba.

– De én nekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez most öt krajczárral kevesebbet ér.

– Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni, mint én? Hanem hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik lovam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem viszed ám el ingyen. Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, míg lemegyek. Ha igaznak találom, a mit mondtak, itt marad az egyik lovad.

A jámbor parasztnak csak elmeredt a szeme, szája; alig várta, hogy Krénfy úr félreforduljon, azonnal leosontott, összekapta hámistrángjait, felugrott az egyik lovára s úgy elnyargalt tátosaival, hogy a kapufélfától sem vett búcsút.

– Hát kedves édes Boros uram, mi jót hozott? szólt az ispánhoz fordulva Krénfy úr.

Az a kedves édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon bemenni a sáros csizmákkal a szép szobába.

– Már csak menjünk be innen, szólt pedig Boros uram, az örök pipával agyarai között. Mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, a mit akarok.

– Olyan fontos dolgot akar velem közleni, Boros uram?

Boros uram látva, hogy épen nem kinálják, maga benyitotta az ajtót, engedte Krénfy úrnak, hogy utána menjen; az irószobában leült a legszebbik bársonyszékre, a pipáját kiverte s a hamuját szépen felrakta az alabastrom kandalló párkányára, kostól származott dohányzacskóját előkereste, kitekergeté, pipáját beleállította, megtömte; az asztalon heverő ujságból lehasított egy darabot, összecsavargatta fidibusnak, meggyujtotta a horganyos gyúszernél, rágyujtott vele, az égő darabját elhajítva a viaszos parquettre, s fontos talpú bagariacsizmájával eltaposva azt illendően.

Krénfy úr nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e visszaélések ellen, de mindennel elkésett s nem maradt egyéb teendője, mint a támadt piszkot elsepergetni az útból.

Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két tenyerét térdeihez fenve, elkezdé nagy fontos képpel:

– No, nagyságos uram, van ám baj!

Krénfy úr nyugtalanul tekinte rá, nem tudhatva, hogy mi baj van.

Boros uram pedig azon emberek közé tartozott, a kik ha valami rossz hírt tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni, ráhagyva, hogy elébb találgassa azt.

A nagyságos úr lélekzetet sem mert venni, a mig végig nem gondolá: vajjon mi baj lehet? Pálinka-üst pattant-e szét? Göbölyök közől esett el valamelyik? Uzsorával tartozók szöktek-e el? Vagy tán valamely bécsi vagy pesti kereskedőház bukott meg, mely vele összeköttetésben áll?…

– No hát miért nem mondja Boros uram, hogy mi baj van?

Boros uramnak még elébb dolga volt a dohányzacskót magyar nadrágja szíjjába belegyűrni, csak azután felelt.

– Tudja-e azt az úr, hogy hány esztendeje viselem én ezt a nadrágot la?

– Tudja a fészkes ördög! Van én nékem arra gondom…

– Hát azt mondom, hogy tizenöt esztendeje viselem… De nem ütött ám erre tizenöt esztendő alatt senki fia egy botot sem, pedig háromszor voltam ezen idő alatt befogva.

– Ez elég szép dicsőség, van vele mit dicsekedni. Hát azután?

– No hát ma volt az a nap, a mikor rám ütöttek. Hatot ütöttek rám, bottal ütöttek rám hatot!

– Hát ez az a nagy baj? No az bizony nekem nem fáj. Megütötték Boros uramat már máskor is a korcsmában. Nemcsak botot, de széket is vágtak hozzá.

– Az egészen más. A kocsmában megveretni, az nem gyalázat. Ez megesik nemes emberen is, s ez senkinek sem derogál. De lehuzatni az út közepén és megcsapatni hajdu által! ez uram, rettentő eset! Ez uram, az égre kiált.

– Hát ki csapatta meg kegyelmedet?

– A vármegye deputatiója! a viczispán, a főjegyző, meg a főfiscalis.

Krénfy úrnak nagy respectusa volt a megyei hatóságoktól még korábbi időkből. Ez a felfödözés legkisebb bátorságot sem öntött szivébe.

– Jaj bizony, ezen senki sem segíthet. Hogy tudott kegyelmed olyan nagy urakba belekötni. Énnekem semmi közöm hozzá. Olyan nagy urakkal kikötni veszedelmes.

– Pedig épen az úrnak van köze hozzá, mert a szolgálatában piszkoltak meg, a miért az öreg Popákot megverettem szerződés értelmében; sőt a tehenét is visszaadatták s azzal fenyegetőztek, hogy törvényszék elé hozzák a dolgot s büntetést kérnek arra, ki azt a szerződést csinálta.

– Én nem csináltam! kiálta megijedve Krénfy úr. Én nem csináltam, az úr csinálta. Feleljen érte.

– No, no, ne ijedjen meg. Engem vertek meg. Ez az én bajom. Hanem most következik az úr baja. Majd megfelelek én magamért ott, a hol kell, s nem szorulok az úr védelmére; hanem hamarább szorul az úr az enyimre. Mert ne gondolja azt, hogy a kegyes vármegye azért küldött ki deputatiót, hogy engemet megcsapassanak, hanem valami másért.

– Példának okáért?…

– Azért, hogy körutat tegyenek a vármegyében, megszemléljék az éhenhaló népet, kitudják nyomorusága okait, kötelességül tegyék a földesuraknak, hogy jobbágyaik sorsát enyhítsék, s a hol fölösleges gabonát, élelmi szert találnak, azt a megye rovására a piaczi áron összevásárolják, akár ki fiáé s a szegény emberek között kioszszák.

– Piaczi áron? szólt megszeppenve Krénfy úr, s féltében leült az ispán úr mellé; de hát ki határozza meg azt a piaczi árt? Én azt mondom, hogy nálam húsz forint a piaczi ár.

– Akkor Lippay alispán úr kiküld saját raktárából ötszáz mérőt a székvárosi piaczra s elkezdi árultatni tíz forintjával s ez lesz a piaczi ár.

– De ha én nem akarom adni, ki parancsolhat nekem, hogy eladjam? Ha én egyáltalában nem akarok eladni semmi árért, egy szemet sem?

– Az imént maga mondta az úr, hogy a vármegye urai hatalmas emberek. Gondoljon ki maga valamit.

– Nem jó volna őket…? Tovább nem mondta szóval, hanem hüvelyk- és mutatóujjának morzsolásával fejezé ki azt az ismerős pantomimikát, a mi pénzzel való kenést jelvényez.

– Ohó hó! Azt ugyan nem. Majd szépen fejéhez vágnák az úrnak. Nem olyan emberek azok. Mikor velök találkoztam, épen Kallósfalvára mentek; bizonyos, hogy az ottani parasztság feljelentette nekik tömött gabonatárunkat. Az annyi, mintha el volna veszve.

Krénfy úr lakatforma állát simogatta nagy aggodalmasan, még pedig oly erővel, hogy félteni lehetett, miszerint az egész állkapczája kezében marad.

Boros uram pedig, mint a ki czélt ért az által, hogy másnak rossz kedvet csinált, s ezzel teendőit bevégezve hiszi, felállt megint a székről, kiverte pipáját a csizma sarkához, s visszájárul beledugta a csizmaszárába és jójczakát kivánt.

– Hát ne siessen még, Boros uram; tartóztatá őt Krénfy úr aggodalmas ragaszkodással.

– De ehetném.

– Talán bizony még nem vacsorált?

– Ugyan mikor vacsoráltam volna?

– Hát szokott vacsorálni?

– Hogy ne szoktam volna, egyebe sincs az embernek, mint a mit megeszik.

– De nem mindig egészséges vacsorálni. Az embernek nyomást csinál.

– No én akkor álmodom bikával, a mikor éhen fekszem le. Jojczakát kivánok.

– Hiszen, ha épen akarja, ide hozhatja a vacsoráját.

– Majd bizony, még elébb haza fáradok, azután meg vissza: ez épen nekem való mulatság lenne a kallósfalvi gyalogolás, meg a hat pálcza után.

– Hát – hiszen – épen – nálunk is lesz valami, ha megelégszik vele, Boros uram, nyögé ki végre a haszonbérlő úr ő nagysága, ki minden áron ott kivánta tartani a nagyszájú embert, még ha egy pár szelet kenyérbe kerülne is ezt a nagy szájat beszédre birni, bármilyen nehezen essék az embernek ingyen adogatni valamit ilyen drága időkben.

– Ha – ne – ha, dörmögé Boros uram, újra helyet foglalva a karosszékben, s kétfelé törölve bajuszát, mintegy előkészületül, míg Krénfy úr nagy kénytelen-kelletlen egy férges mahonifa-szekrényhez lépett és annak kettős szárnyát kinyitva egy kulcscsal, a másik kulcscsal egy rejtek-fiókot tára fel s abból elővett egy zöldszélű tányért, melyen valamely negyedrész parasztsajt ruinái voltak láthatók, s melyhez ő ugyanoda rejtett hosszukás kenyérből két igen vékony szeletet metszett le, finomul kiszabva két ember illetőségét s azzal ismét duplán belakatolva a szekrényt.

Boros uram azalatt odahúzta maga elé a palisanderfa asztalt, új ezüst foglalójával s nagy sáros csizmáit felrakva annak pakfong arabeszkjeire, úgy várta nagy készen csizmaszára mellől előszedett baranyai bicskával az igért vacsorát.

Krénfy úr letette az asztalra a tányért, elébb aláterítve egy kiolvasott Allgemeine Zeitungot, hogy el ne piszkolja az asztalt; azután magának is széket húzott oda, mely intermezzot Boros uram sietett felhasználni arra, hogy mind a két darab kenyeret elvette a tányérról, s megszelte darabokra, mintha lágy tojást akarna enni. Krénfy úrnak nem maradt egyéb teendője, mint újra felkelni, felnyitni a kettős mahagoni szekrényt s újra egy darab kenyeret szelni saját magának, de a melyet ezuttal le sem tett a kezéből, nem bízva többé Boros uram embertudásában.

– Hát mit gondol Boros uram, hogy kellene a bajon segítenünk?

Boros uramnak pedig az a szokása volt, hogy mikor evett, akkor nem szeretett beszélni; aligha le nem szelte felét annak a sajtnak, Krénfy úr nagy hüledezésére. Minthogy pedig a sajtnak egy része érett volt a régiség miatt, azt ismét lefaragta és eldobta a tányérra.

– Mit csinál, Boros uram! kiálta rá kétségbeesetten a haszonbérlő úr ő nagysága; hiszen az a java.

– Egye meg, a ki szereti! dünnyöge Boros uram, tele tömve a félpofáját sajttal, mi közben félelmetesen járt a kezében tartott baranyai bicsak. Krénfy úr azt bámulta, hogy ki nem szúrja vele a szemeit s igaz buzgósággal saját maga elé vevé át a sajt érett részét, mit Boros uram elhajított, olyan csinján rakva azt fogai hegyére, mintha creosot-olajba mártott pamutot rakna fájós fogára s féltené, hogy a nyelvéhez talál érni.

– Gondolja Boros uram, hogy valamit kellene tennünk?

– Ühüm, viszonza a kérdezett, veszedelmes nagyot nyelve a száraz eledelből, melyet oly mohón látszott fogyasztani, mint ha inkább akarná vele boszantani annak adóját, mint gyomrának kedveskedni vele. Persze, hogy kell tenni valamit. Hanem az úr épen úgy tesz velem, mint az ördög a fiával: ennem csak ad, de innom nem.

Krénfy úr nagyot sohajtott.

– Mit iszik? Vizet, vagy bort?

– A vizet csak mosdani használom.

Boros uram, kezeinek és orczájának mibenlétére hivatkozva, még a mosdást is eltagadhatta volna.

A kettős szekrény újra megnyilt czifrán elkerített nyikorgással, mintha valósággal sírna azon a hallatlan pazarláson, a mit gazdája elkövet. Krénfy úrnak, úgy látszik, tetszett ez a muzsika, mert olyan lassan nyitotta az ajtót, hogy az végig lejátszhassa az egész overturát, azután hirtelen becsapta ismét, mire az ajtó olyan ijedelmes sikoltást bocsátott közre, mintha valakit odabenn nyakszirten vágtak volna.

A megsiratott tárgy egy pezsgőpalaczk volt, valóságos franczia pezsgő palaczkja, a chateau Laffitte devise-al, még a horganyos dugó is benne volt.

Krénfy úr mosolyogva tevé azt le az asztalra, Boros uram pedig minden kinálás nélkül hozzáfogott a vizsgálathoz, teletöltve a poharát azzal a valamivel, mi abból a pezsgős palaczkból előtámadt. Képzelhető, hogy az pezsgő nem volt. De hogy mi volt hát? azt nehéz volt kitalálni; kicsinyt verhenyeges, kicsinyt zavaros, a tetején elmulni nem akaró hab.

Boros uram először felülről nézett a pohárba, azután szemei elé tartotta, azután fejet csóvált rá, szájához vitte, megkóstolta, s minden kétkedés nélkül kimondta rá véleményét:

– Brenóczi máslás!…

Brenóczon pedig nem terem szőlő, csak almából sajtolnak bort; hogy színe legyen, meggyvizet kevernek hozzá s azután szőlő törkölyén engedik megforrni. Ezen italt tartja Krénfy úr pezsgős palaczkokban, boldog illusiókkal ámítva hol magát, hol mást.

– Verhovinai pezsgő! monda Boros uram, variálva a csúfolódást; valódi fenyőfamuskotály.

Krénfy úr kezeit dörzsölte titkos örömében. Azt gondolta, Boros uram olyan rossznak találja az italt, hogy meg sem iszsza, megmarad. De akkor ugyan rosszul ismerte emberét.

– Az Isten éltesse! monda Boros uram, kissé felé emelintve a poharat, a második perczben már üres volt a pohár. Eltünt annak tartalma, gyorsabban mint Bosco bűvészkelyheiből és ha épen választóviz lett volna is, szinte úgy tűnt volna el egy percz alatt, s szinte úgy nem látszott volna Boros uram arczán, hogy ivott valamit.

– Már most hát beszéljünk, szólt egész megnyugvással a vendégség után az ispán úr, eldúgva görbe kését, míg Krénfy, sajnálva bársony székeire ülni, a kandalló szegélyéhez támaszkodott háttal, zsebébe dugott kezével egy pár rézkrajczárt vallatva hangosan.

– Beszéljünk, már most hát beszéljünk, ismétlé Boros uram.

Krénfy úr helybenhagyólag inte fejével.

– Hát hol is hagytam el? Úgy! hogy engem megvertek.

– Ne kezdje elől, Boros uram. Az már megtörtént. Kegyelmedet már megverték, de még engem nem vertek meg. Beszéljünk erről.

– No hát beszéljünk arról. A nagyságos urat kényszeríteni akarják gabonája eladására, s a kik akarják, azoknak hatalmok is van rá és megtehetik. Úgy-e, hogy így van?

– Úgy van. Azaz hogy nem úgy van. Ki parancsolhat énnekem? Én tovább folyamodom.

– Az nem ér semmit. Hallgatnak is magunkforma kurta nemesember panaszára!

Krénfy úr valami ellenvetést akart tenni a «magunkforma» kifejezés ellen, hanem azután csak elhallgatott vele.

– Nekünk hatalmasabb emberekre kell szert tennünk, a kik ügyeinket magokévá tegyék. Tudja az úr, nekünk azt szokták mondani: «ott künn tágasabb!»

Krénfy úr köhögött, de nem tett ellenvetést. Nem várhatott valami különös ékesszólást, mert hiszen ő sem adott valami különös jó vacsorát.

– De ha olyan embereket lehetne bevonni, a kik még ezeknél az uraknál is magasabban állanak, tudja?

Boros uram úgy mutogatott felfelé újjával, hogy Krénfy úr kénytelen volt a boltozatra nézni, vajjon nincs-e valaki oda akasztva? a kit segítségül kell hívni.

– Megálljon csak az úr, mindjárt mondok egy dolgot, nagyságos uram.

Az érdemes ispán gyakran elvétette a megszólítást s ráment a nyelve a fitymáló «az úr» czímezetre, a mivel a parvenuket szokás megtisztelni, a mikor még rongyos csizmában járnak és nem nemes emberek. – Ilyenkor azután a posteriori tette a «nagyságos uramat», a mely megilleti a jött-mentet, mikor már hintóban jár s gólya van a czímerében.

– Tudhatja a nagyságos úr, hogy ez a brenóczi uradalom mily roppant kiterjedésű, mennyi falut, mennyi erdőséget foglal magában, hány vize, hány hegye van és a többi. Úgy-e, tudja?

Krénfy úr pedig arra gondolt, hogy mennyi sok gyertya ég el ez alatt a sok haszontalan beszéd alatt.

– Ennek a roppant nagy uradalomnak csupán csak egy nagy hibája van; az, hogy a kellő közepébe oda van ékelve egy kis uradalom, a Tarnóczi uraké, mely mintegy kétfelé osztja az egész határt s az ezzel szomszédos Fenyér pedig egészen belenyulik a brenóczi erdőségbe, mint valami ördögnyelv.

Boros uramnak tetszett ez a hasonlítás, mert nagyot nevetett rajta.

– Sok baj volt már e két kis uradalom miatt, szólt félig nevető ajakkal Boros uram, oh ezt én tudom legjobban, mert magam is szolgáltam a megholt uraság alatt, az apám még kulcsár volt annak az apjánál és az öreg apám…

– De mi szükség nekem megismerkednem Boros uram genealogiájával! kiálta közbe türelmetlenül Krénfy úr.

– Csitt csak! Mást mondok. A brenóczi méltóságos grófok örökké perpatvarban éltek a Fenyéryekkel, meg másfelől a Tarnóczyakkal. Majd szép szerével akarták tőlök megvásárolni azokat az útba eső jószágokat, majd boszantásokkal akarták elkedvetleníteni őket, majd meg erőhatalomhoz folyamodtak: semmi sem használt. Utóbb a brenóczi urak pénze fogyott el s a szomszédok lettek gazdagok; az ő jobbágyaik féken tartották a többieket, végtére még ha ökölre került volna a dolog, a szomszédok tulajdon jobbágyaikat uszíthatták volna ránk. Így áll a dolog.

– De mi köze ennek a dolognak az én magtáraimhoz? pattant fel végre Krénfy úr, kinél ugyanazon arányban fogyott a türelem, melyben fogyott a gyertya.

– Az a köze van, hogy ugyanezen Fenyéry úr van kiküldve most a brenóczi uradalomban vizsgálatokat tenni a többi urakkal együtt s szükség esetén a magtárakat felnyittatni; s ugyanazon Tarnóczy-család ajánlkozott határozatlan mennyiségű pénzt kölcsönözni e czélra, hogy a szegények közt kiosztandó jószágot meg lehessen venni. Érti-e már?

Krénfy úr vállat vont rá, mintha értené is, nem is; pedig abban a perczben már túljárt az esze Boros uramén.

– De még több is van hozzá. Ugyanennek a Tarnóczy fajnak van egy korhely ifjoncz sarjadéka, a ki nagy szélkergető, nagy pazarló.

– Tudom, ismerem.