Part 5

– Sőt épen itt, Isten szabad ege alatt kell annak megtörténnie. Én e találkozásban is a fatum intő ujját veszem észre, mely magneticus erővel fogja körül a mindenséget s jelenségeit adja a népek harczaiban ép úgy, mint az egyesek találkozásaiban, a tűzhely mellett, mint a csatatéren. Épen jól adta a sors, hogy ez épület, e Bábel előtt, ez éhség tornyának kapuinál lőn találkozásunk; mert azon nevezhetlen lény, ki annak falain belől lakik, utálatos kárörömmel látja elpusztulni saját jobbágyait és semmi sem leend sötét lelkének oly sulyos büntetése, mintha itt szemei láttára történik meg, hogy egy idegen jóltevő menti meg végveszélybe döntött övéit, ha látni fogja azoknak örömét, hallani elégültségök hangját. Mert ámbár ablakai sötétek, de látja ő és hallja, a mik itt történnek; ez a megnevezhetlen lény.

S hogy foganatosítsa boszuját, feltakarta a ponyvát egészen s hangos szózattal magyarázá a szekér tartalmát.

– Ime földieim, itt van számotokra frissen sült kenyér; vigyázzatok, mohón ne egyétek, mert az ismét megárt; eleinte csak keveset, nálatok most a gastricus nedvek nagyon fölizgultak, s a túlterhelés könnyen rendszert zavar. Ime itt zsákokban burgonya, vendelyben zsiradék, a mi képessé tesz meleg ételt főzni. Itt egy hordóban borocska lábbadozók számára. Biró uramnak gondja legyen reá, hogy az erőtlenek kapjanak belőle. Én önt felelőssé teszem az igazságos osztály felől.

A tisztelt delnő túlságos buzgalmában egészen elfeledte, hogy küldetését a táblabiró urakra ruházta, s tiz percz alatt kiüríté az egész szekeret. A boldoggá tett emberek futottak a nyalábra fogott holmikkal házaikba, míg az érdemes hölgy egyenkint előszedegetett holmit a kifogyhatatlan ládákból, melyek a szekér derekában voltak, s rakta az asszonyok kötényébe.

– Ez gyertya, ez nem megenni való. Ha beteg mellett kell virrasztani. Ez só, imez pedig czukor, ez meg itten őrölt kávé, a czukor a kávéhoz való. Ezek itt aszalt gyümölcsök gyönge gyomruak számára. Ebben a katulyában piskóta van, szopós gyermekek számára…

És így tovább. Néha napján a pesti vendéglőkben nincs olyan gondoskodás a vendégek különböző életkora, testalkata és ízlése felől, mint a mennyinek ama rakott szekér megfelelt. Még csak a paprika sem hiányzott.

A biró felügyelt lelkiismeretesen az igazságos osztályra, a kinek nagyobb családja van otthon, annak több jusson.

Az alispán észrevevé, hogy magának nem tartott meg a biró semmit, s figyelmezteté rá.

– Mikor nekem volt, én is megosztottam a többivel; a míg nekik lesz, ők is eltartanak engem.

– Hát kend Márton miért nem megy oda? nógatá Popákné, könyökkel taszítva a garabonczást, ki ez egész jelenet alatt megnémultan nézett botjára könyökölve.

– Nem kell! nem ehetném! mordult ez vissza s boszúsan távozott el onnan, görcsös botjával nagyokat ütve a földre.

Odafenn a nagykéményű házban pedig úgy tetszék, mintha valaki nagy haragosan csapott volna be egy ablakot.

A megtörtént osztály után az alispán szíves köszönettel szorítá meg a jeles delnő kezét.

– Akárkitől jött e segély, vigye meg neki kegyed az emberiség nevében legőszintébb hálánkat. Ha azon nehány szó után, a mit kegyed felőle mondott, ráismerhetünk, az boldogságunkat tetőzni fogja.

– Nem, uraim, nem, soha sem fogják önök őt megtalálhatni. Régóta nemtője ő e vidéknek és még sem tudja senki, hogy kicsoda? sem azt, hogy hol lakik. Hiába is tudnák meg, ő nem fogad el semmi elismerést. Ah, ő egy angyal, uraim, a ki megengedi, hogy őt imádják, de nem, hogy megismerjék, önök soha sem fogják megtudni, hogy ki ő.

– Akkor tudassa kegyed vele hódolatunkat.

– Ezt nem mulasztandom el. És most engedjenek meg uraim egy elégtételt nekem. Ne akarjanak visszatartóztatni tőle; nekem igen nagy okaim vannak, hogy ezt az elégtételt vegyem magamnak. Engedjék nekem, hogy néhány ez alkalomra illő emlékmondatot az éhség tornyának, e Bábelnek falaira feljegyezhessek.

– Csak tessék, a mennyinek szükségét érzi, szólt az alispán jókedvűen mosolyogva.

A delnő ekkor elővett egy darab szenet utitáskájából s igen szép irással felirta a ház oldalára jobbról, a kapu mellett, ezt a latin mondatot:

«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»[3]

A másik oldalra balfelől franczia jelmondatot irt:

«Les Cannibals devorent leurs ennemis; mais tu devore tes compatriotes.»[4]

– Egy kis insultus biz ez, monda az alispán, de hosszú dolog volna érte pert indítani.

Ez meglévén, félretette a szenet a delnő s krétát vett elő helyette; a krétával pedig a kettős kapura irta Tilly emlékmondatát:

«Komm in einer Stunde wieder!»[5]

– Így!

A delnő teljesen meg volt elégedve a satisfactióval. Látszott rajta, hogy ha ezt végbe nem viheti, talán bele betegszik. S miután az említett házat ilyen szépen ellátta mottókkal, mint valami új divatú regényt, megfordíttatá szekerét s érzékeny búcsút véve az uraktól, ismét letért az országútra, általok odáig kisértetve.

A ház előtt csak nehány parasztasszony maradt, kik egyre bámulták a rájok nézve kibetüzhetetlen mondatokat.

– Látjátok, magyarázá a többi tudatlanoknak Popákné, az a czifra asszony[6] még hatalmasabb, mint az a boszorkány odabenn. Most a mit az ide irt két felől a falra, meg középen a kapura, attól, ha a boszorkány ki akar lépni a küszöbön, rögtön kificzamodik a lába.

– És most, szólt a delnő, búcsúzólag intve kezével, nem kérek önöktől uraim egyebet, mint titoktartást, mélységes hallgatást a történtek felől. Tudják önök: a ki által meg vagyok bízva, azt csak elrettentené, ha jótéteményei napfényre jönnének; képes volna elhagyni a földet, ha megismernék a földön. Azért uraim titoktartást kérek.

A táblabiró urak kezet adtak a felszólításra s oly szent és törhetetlen titoktartást fogadtak e tekintetben, mintha a szabadkőművesek nagy gyűlésen esküdnének az l. p. d. betük titkos és rémséges értelmére emberijesztő fogadásokat.

– Nekünk még elébb egy családot kell meglátogatnunk, szólt az alispán a búcsúvétel után.

– Beteg család! kiálta fel a hölgy. És ezt nekem nem mondták önök elébb uraim. Hogy lehet azt előlem elhallgatni. Hisz minden kötelességek közt legelső az, melylyel a betegek irányában tartozunk; a beteg előtt minden ajtónak meg kell nyilni, a beteg mindenkinek rokona, a beteg szolgának kérelme parancsolat az ő urára nézve, a betegség a legellenállhatlanabb tekintély, mely a gyermeket az öregek fölé emeli és az együgyüt a hatalmasok fölé.

E dicséretes phrasisok mellett újra leszállt a delnő a szekérről, s formaszerinti nehezteléssel fordult az alispánhoz.

– És szeretném tudni, mi módon segítenének önök betegeken? Van önök között orvos, vannak önöknek gyógyszereik? értenek önök a gyógyászathoz?

A táblabiró urak nagyon meg voltak rezzentve. Csak az alispánnak jutott eszébe valami mentség hamarjában.

– Egyszerű mérgezési eset forog fenn, a rendesebb orvosi segély érkezteig eczettel, olajjal, tejjel vagy mivel gondolom azt enyhítni.

– Eczettel! olajjal! tejjel! szólt nemes pathosszal a delnő; pfuj, pfuj, allopathia! moslék keverés! mérget a méreg közé; ha fáj a láb, el kell vágni, ha forr a vér, ki kell ereszteni! saignare, purgare, postremo clysterum dare, ha nem használ resaignare, repurgare, reclysterum dare! Ez a nagy tudomány! Nézzék önök ezt a piczi kis ládikát itt kezemben, ezekkel az apró üvegecsékkel. Mi van ezekben? apró mákszemek. És ezen mákszemekkel én, egyszerű tudatlan nő, a halhatatlan Hahnemann utasításai nyomán száz meg száz szenvedőt gyógyítok meg évenkint, kiket decoctumok, emplastrumok és cataplasmák rég a föld alá vittek volna. Járok vele vidékről vidékre.

A táblabirák egy bókot akartak a dicséretes működésre mondani, de az úrhölgy megelőzte őket.

– Kérem, az mind nem az én érdemem, hanem a halhatlan Hahnemanné, ki egyedül érdemel dicsőitést. Én csak szerény neophita vagyok, csak a hivők egyike.

A derék úrhölgy nem akart legkisebb érdemet is magán száradni engedni.

Azzal a kis ládikát hóna alá véve, a facultasnak teljesen megfelelő léptekkel járult az alispán úr oldalán a mérgezett család laka felé, csalhatlan bizalmával Hahnemann ellenállhatlanságának.

Fájdalom, hogy ezuttal sem a homeopathia, sem az allopathia nem szégyenítheté meg egymást kölcsönös csodatételével. A szerencsétlen szenvedők sokkal erősebb adagot vettek be a méregből, s bajuk jobban el volt már hanyagolva, mint hogy a segély későn ne érkezett légyen számukra.

Mire az urak visszatértek, már akkorra ők kiszenvedtek valamennyien.

Ott feküdtek eltorzult arczokkal, összezsugorodott tagokkal a földön. Némelyik még tán vonaglott, de a tapasztalt delnő, a mint ránézett, a mint üterét megtapintá, tudta, hogy az nem az élet mozdulata többé, hanem az elkésett halálkíné.

– Ez a facies hypocratica… szólt a felölelt haldoklónak arczát a lámpa fénye felé fordítva, melyet az ifju ügyész tartott kezében; ez a viaszkép a halál munkája.

Egyiken sem lehetett segíteni többé.

– Contra vim mortis, nulla medicamina in hortis,[7] szólt Hahneman derék tanítványnője, szomorúan kapcsolva össze ládikáját.

Az alispán pedig vett egy papirt, belehajtogatott egy darabot a vadóczos kenyérből s azt mindhármuk gyűrűikkel lepecsételve, magához vevé.

– Volt-e a haldoklónál gyóntató pap? kérdé az ősz táblabiró Popáknétól, ki az ajtóban állt meg a többi asszonyokkal. Fölvették-e a halál szentségeit?

– Ah, uram! felelt az asszony felsóhajtva, ha az egész vármegye mind pap volna, s ez az egész folyó mind szentelt viz volna, még sem lenne elég azokat mind beszentelni, a kik itt a környékben meghalnak.

Az urak szomorúan hagyták el a halál tanyáját, a honnan úgy kihalt szemeik láttára mindenki, hogy még csak az sem maradt, a ki a többieket megsirassa.

A vén garabonczás a kis szűk ablakon nézett be a szobába, s nagy elégülésére szolgált, mikor látta az urakat vigasztalanúl eltávozni.

– Ezeken még sem tudtak segíteni.

A megye küldöttei további rendelkezéseiket az ifjunak nevezett biróra hagyva, együtt elkisérték a delnőt szekeréig s ugyanazon nyaktörős úton, melyen idáig jöttek, felmentek azon helyig, a hol hintaikat elhagyták.

Itt újra elbúcsúzék tőlök az úrhölgy, legnagyobb tiszteletéről biztosítva a táblabiró urakat, melyet azok szinte azon módon viszonoztak.

Kisült azonban, hogy midőn azok is felültek hintóikba, épen azon az úton volt haladásuk, melyen a delnő szekerének; ilyenformán ismét együtt maradtak minden búcsúvétel daczára, a mi az érdemes úrhölgynek nem csekély aggodalmára szolgált.

A holdvilág már magasan járt a fenyők felett s kifehéríté az utat az erdők sötétjéből; bár lassan, de bizton lehetett haladni.

Egy helyen kétfelé vált az út, az egyik út vezetett le a völgynek, másik hegynek fel.

A válaszútnál megállítá a delnő szekerét s elől hagyva járatni az urak hintóit, még egyszer, harmadszor is melegen, forrón elbúcsúzék tőlök; a midőn ismét kölcsönösen megigérték, hogy egymást nem fogják elfeledni, s ha valahol még az életben találkoznak, egymásra ismernek.

Csak akkor kezdett azután gondolkozni mind a két fél, midőn a táblabirák elől hajtatva, ugyanazon a völgyi úton haladtak lefelé, a melyen a delnő szekere, ugyanazon hegyes tornyú falu felé, melynek bádogfedeles nyele olyan meghivólag ragyogott a hold fényében.

A falu közepén állt egy hosszú emeletes kastély, melynek fehér oszlopzatos előcsarnoka kivált az árnyékos háttérből; körüle a kis nádfedeles paraszt házak mind oly bizalmasan füstölögtek. Ah! semmi sem költ oly boldog otthonias eszméket, mint annak a távol kék füstnek látása a csendes gunyhók felett, mely az erdők méla sötétjéből felpárolog.

A falu határához közeledve, a delnő egyre nyugtalanabb kezdett lenni. Talán mégis meglehet, hogy az urak tovább fognak menni. Hisz a szomszéd falu nem messze van. Vagy talán csak a biróval van itt is dolguk, s egész éjszaka utazni akarnak. Igaz, hogy szép holdvilág süt, megtehetik.

E töprenkedései alatt beértek a faluba, elhagyták a bádogfedeles tornyot, megérkeztek a fehér kastély rácskapuja elé, ott megállt ismét mind a három jármű.

A dolog ismét búcsúzásra került; a mi most már nem történt meg minden vigabb szinezet nélkül, miután ezúttal negyedszer történt meg s midőn ennek az ünnepélyességnek is vége volt, a sok hálálkodás után végre kisült, hogy a táblabiró urak épen csak ide szándékoztak jönni, a hova az ismeretlen delnő, kit e meglepő nyilatkozványra a kétségbeesés fogott elő. Hiszen így ő maga vezette e férfiakat az ő rejtelmes, titkos, jóltevő tündérkéje nyomára, a kinek titkait semmiféle halandó embernek nem lett volna szabad tudni, annál kevésbbé egy hivatalos deputatiónak kihallgatni, formulázni, jegyzőkönyvbe tenni, örökidőkre felirni.

A kétségbeesés nem elég erős szó az ismeretlen nő e zavarának kifejezésére.

II. JÖTT-MENT (PARVENU).

Hagyjuk el egy kis időre azt a sok éhenholt képet, ezeket a nyomorúság bálványait, a koplaló, kuczorgó, hétrétbe gyűrt parasztnépet és az ő viganós, vagy bajuszos nemtőit! Az embernek megunta teste-lelke ezt a sok lamentót hallgatni, mikor épen az a legfőbb baja az olvasónak, hogy Krimiában nem akarnak az emberek eléggé gyorsan halni;[8] akkor álljon elő valaki és papoljon három hétig folyvást arról, hogy a felvidéken hogy hal meg egy pár falu éhségben.

Az ilyen unalmas tárgyakat igazság és az æsthesis szabályai szerint nem is volna megengedhető a regényirónak költői leirás tárgyáúl választani. Lássunk már mulatságosabb jeleneteket.

Jeleneteket, a hol a vidám halandók örülnek az életnek és nem törődnek a szomszédok bajával; a hol kiabálhat a koldus az ajtó előtt, mikor odabenn vidám társaság élvezi egymás rossz élczeit és a gazda jó borát, s az országot ért csapásokat csak a hirlapból olvassa, ebéd után emésztési mulatságul.

Mintegy félnapi járásra attól a kisded falutól, melyben az oszlopos kastély emelkedik, a hol a kis ismeretlen czukorbáb, a parányi tündérke lakik, a ki a környék szenvedőiért megtagadta mennybéli lételét, s leszállt a földre, és pedig a földnek legprózaibb, legkopárabb részére, ottan látszik az erdők között Brenóczfalva.

A házak, melyek a falvat képezik, úgy szét vannak szórva, mintha egyszerre megijedtek volna valamitől, szétfutottak az erdőbe, ki-ki a hova látott, halmok mögé, sziklák alá, ott behuzták magukat nagy ernyőik alá s csak úgy pislognak elő félszemmel rejtekeikből.

A mi pedig őket megijeszté, az valószinűleg nem egyéb, mint ama roppant épület ott a domb tetején, vas kapujával, arany czimerével, kiülő vaskosarakkal ablakain, nagy nyolczszögű toronynyal bejárása felett, s ócska griffmadarakkal felvonó hidja előtt, a miknek látása azt a fogalmat verheti a paraszt fejébe, hogy az előbb született urak ezekkel a soha nem látott állatokkal egyidejű világból vették eredetöket, s ha akarják, most is atyafiságban állnak velök.

Kivülről bástyái is vannak Brenóczvárnak, azokon egy pár hosszú kereketlen ágyu únja magát, miket a brenóczi grófok nem tartottak elégnek lánczczal odakötni a falhoz, midőn jószágaikat bérbe adták, hanem külön szerződvényben is biztosították lételöket, különben a haszonbérlő rég pálinkafőző üstöt öntetett volna belőlök.

Brenócz vára valódi historiai emlékezettel bir. Ez emlékezet helylyel-közzel nem egészen tiszteletreméltó, hanem a tisztelet a heraldikában úgy sem nyom semmit, itt csak a régiség számít.

Építtetett ez még a tatárjárás alatt, a hatalmas Fulkó idejében, nem azon czélból, hogy a vidéket a tatárjárás ellen védelmezze, sőt inkább, hogy az ide menekvőket kevés vagyonkáiktól megfosztogassa.

Abban a négyszegletű toronyban volt egy nagy harang; – kár hogy elrepedt; – estenként azt huzatták meg a vár urai, s a jámbor bujdosó, ki az üldöző tatárok elől az erdőben bolyongott, követte a vigasztaló harangszót, mely őt keresztyén lakta helyre igérte vezetni, a holott aztán megragadták, levetkőztették, s a vár hatvan öles bástyáiról alátaszigálták. Oh a brenóczi urak maig is büszkék ezen historiai emlékű bástyára. Nem minden család dicsekedhetik azzal, hogy ősei ezelőtt hatszáz esztendővel vándor utasokat taszigáltak alá a sziklákról.

Ezen rendkivüliségért aztán a körüljáró vértörvényszék sorompókba idézte a főurakat, az lévén szabva a vádlottakra, hogy «ország bajnokával» Isten itélete szerint egyenkint párbajt víjanak, gyalog, avagy lóháton, a hogy rangjok hozza magával. A balgatag Fulkó, ki legtöbbet cselekvék, megszökött a rossz mulatság elől, de a brenóczi Gerő gróf megállta magáért a sarat s utódai maig is mutogatják azt a nehéz vaskeztyüt, melylyel fogta azt a dárdát, a mivel az ország viadorát letaszította a nyeregből. Kár, hogy azt a hombárt is nem mutogathatják, a miből Gerő gróf sáfárja sajtárral mérte az aranyat az ország viadorának, hogy ki engedte magát üttetni a nyeregből szép szerével s meg sem látszott a fogyaték a hombár tartalmán.

Hajh bizony hatszáz év alatt szomorúan megfogyott az emlékezetes úton gyűlt kincstár, kiürültek az arany- és ezüsttartó hombárok, az elfogadó-terem tallérokkal kirakott padozata helyet adott egyszerűbb mozaiknak, a nehéz arany és drágakövekkel rakott serlegek, felhordó tálak, a lecsavarható nyakú egyszarvúk vert ezüstből, mik mosdó edényül szolgáltak az asszonyoknak, a csoda-alakokkal kivert gerézdes tányérok, a hólyagos kulacsok, a szenteltviztartók, mind elvándoroltak ismeretlen világokba, kérlelhetlen ötvösök kezei közé, kik azokból evőkanalat és fülönfüggőket csináltak circumspectus polgárok és polgárleányok számára.

Elmultak a boldog idők is, hol a vándor héber-ivadék ingyen thalittal és prémes bőrökkel szolgált az útját elzáró apró királykáknak; megfordult az idő, az izmaelita lett úr és ő szedi a száraz fáról a gyümölcsöt. Megveszik az úri adósságot is s egy vaskeztyüs poflével nem lehet ezer márkát lefizetni.

A brenóczi grófok jelenleg idegenek az ő hazájokban, csak úgy hirökből hallani, hogy most itt, majd amott laknak. Mi dolguk olyan messze? azt nem tudja senki, de annyit mindenki tud, hogy roppant uradalmaiknak alig van már annyi jövedelme, mint a mennyire adósságaik kamatja rúg.

A jövedelem egyre kevesebb, az adósság egyre nagyobb lesz; a mostan élők iparkodnak elkölteni az unokáiktól beszedendő hasznot is, s olajat facsarnak a kőből.

A nagy brenóczi várban nem ők többé az urak, hanem a haszonbérlő.

Egy jött-ment.

Így nevezi a magyar népnyelv a parvenuket.

Talán azért, mert nem tudja senki: honnan jöttek, hová mennek? de azt igen, hogy mikor jöttek, nem hoztak semmit, mikor mennek, elvisznek valamit. Mert nem köti őket sem vidékhez, sem országhoz semmi érdek, csak a haszon; jönnek, mennek, nem ohajtják azt a földet, melyen laknak.

Nagyságos Krénfy úr nem igen régi nemes ember Magyarországon. Valamelyik korábbi országgyűlésen eszközölte ki számára ezt a kegyet valamelyik brenóczi főúr, kinek öt esztendőre előre kifizette a haszonbért. Krénfy úr azóta kinyerte az indigenatus taksáján a vámmentességet, kiváltságot s kibékült ez aranypénzekbe kerülő megtiszteltetéssel.

Azért neki választó joga van, s instellatióknál ő is sorba állhat a maga hintajával a díszmenet közé.

A brenóczi kastélyban pedig oly úrnak érezheti magát, mintha Giskra uram idejében a vitéz Tallóczi az ő elődeit füstölte volna ki a várból a zsebrák barátságért.

A brenóczi urak csupán csak egy szárnyát tarták fenn az ősi várnak saját rendelkezésökre, melynek termeiben a család azon ereklyéi tartatnak, a miket hatszáz esztendő alatt nem lehetett pénzzé tenni.

E szárnyosztályokon kivül a többi részei a várkastélynak mind siralmas újításokon mentek keresztül.

A várárokból kivágták a sánczkarókat s helyeiket beültették burgundi répával, a lőrésekből ablakokat vágtak s a casamátákban göbölyöket hizlalnak. A pompás corridoron végig, melynek griffmadaras rácsozatán hajdan a lovagi tornák czímerei alatt szőnyegek lobogtak alá, most az esett juhok bőrei vannak kiteregetve a napra; a kaszatömlöczből igen könnyű volt trágyavermet rögtönözni; még inkább tanúsítja az új átalakító leleményességét az, hogy a nyolczszegletű tornyot, melynek ablakaiban a szélrózsa minden irányából jövő vihar megbotlik, gabonaszeleltetőnek idomította.

Ama terem, hol egykor a brenóczi urak ittak szövetséget a hirhedett kalandor, Bacsó Tamással, mostan birkanyíró; a terem közepén van végig húzva az esztrenga, látszik is, nem is a szines kövekből kirakott czímer a padlón a sok hulladéktól; a híres kínzó teremben most barmokat vágnak, s tulok- és ürü-hullákkal parodiázzák a mult századok regényesebb vérjeleneteit. Szinültig áll sajtos döbözökkel a kriptabejárat s visszaijeszti rettentő sajtszagával hűvös koporsóikba az úri ravatalok vándor szellemeit; teleaggatták a vértes vasember nyakát és karjait hagymakoszorúkkal, s a márványmedenczékben, a hol a brenóczi delnők játszottak az uszkáló aranyhalacskákkal, most kormos szolgáló mosogat konyhai limlomot.

A haszonbérlő ezer forintot fizet a vár használatáért, forintját három huszassal számítva; ezért joga van oly czélszerűvé idomítani azt, a mint rá nézve leghasznosabbnak látszik; az első haszonbéri évsor kezdetén még nem volt szabad betenni a lábát a várkastélyba, később ötszáz forintért átadatott az is neki, de úgy, hogy semmihez hozzá ne nyuljon; most már ezer forint fejében fúrhat, faraghat rajta, a mennyit tetszik. Senki se bánja, ha az ősi falak rettentő frescofestményeit, melyek hálószobája, irókamrája és ebédlője falait diszíték, behúzatja aranyos, ezüstös papirszőnyegekkel, ha a magas hátu karszékeket Mária Terézia korából, mik mind úgy néznek ki, mintha góth torony számára készültek volna mintául, kihányatja a fakamrába s helyettök amerikai vas hintaszékeket állít be; ha a nagy bajuszu arczképek helyébe egy csomó obscurus doctor, poéta és művész kőnyomatú arczképét aggatja fel, a kiket senki sem ismer, maga a gazda sem, mert ő birói foglalás útján jutott hozzájok, s csak arany rámáik kedveért aggatta fel szobái falán.

Ezek a szobák magok, bizonyos hiány leszámításával, a legnagyobb elegantiát képviselnék. Ez a hiány pedig abból áll, hogy a fényüzési tárgyak mind oly rosszul vannak összeválogatva, mintha azokat jelenlegi birtokosuk egyenkint kobzotta volna el rossz fizető adósoktól. A zongora szine kirí a többi butorzat közől, az ágy függönyzete nem férfi-szobához való, bőr és bársony bútor izléstelenül van egymással keverve s minden zeg-zúg megrakva azokkal a csecsebecsékkel, mik az izlés embereinek szobáit oly kedélyesekké teszik, de a miket itt nem tudtak hová rakni, s a rendező semmi más czélt nem tartott szemei előtt, mint hogy minden drága furcsaság lehetőleg szembetünővé legyen téve.

Krénfy úr nemcsak arczképeihez jutott kótya-vetye útján, hanem bútorain kivül még gyűjteményeihez is.

Neki van híres tajtékpipa-gyűjteménye. Ő maga nem dohányzik, mert az sokba kerül; hanem a tajt-gyűjtemény ékes pyramidja ott áll azért az ablakban, – a hol nem kellene. Neki van könyvtára is, híres classicusok, incunabulák, unicumok, pergamen- és maroquinba kötve. Ritkaság-gyűjteménye is elállja az utat, mely tele van hallatlan rendkivüliségekkel; ásványtára pedig épen szembeötlő.

Az elsőt alföldi földesúrtól vette el, kit repczeszállítási vinculumban exequáltatott; a másik hirtelen meghalálozott tudósról maradt rá, ki teljes életében azért dolgozott, hogy uzsorásait fizesse és könyveket vásároljon; a harmadik könnyelmű úrfi csődtömegéből jutott neki, a negyediket megszökött adós felejtette nála ingó zálogképen.