Part 4

– Magunk hibája, nagy uraim; senki sem oka annak, csak mi magunk. Hiszen jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a jégre, mikor legjobb dolga van. A hogy az új haszonbérlő úr megtelepedett, ide építtette ezt a nagy házat. Ez a paraszt nép babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek akkor felőle s dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna, ha a magok házaira ügyelnek és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy épület itten szeszgyár. A mint ez felépült, a fürészmalmok, kallók lassankint elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a többit s az a nagy boszorkány oda benn rontja meg az embereket; pedig az volt a bajok, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A szeszgyárban nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a malmokból minden munkás átment a pálinkafőzőhöz. Ott aztán a bér egy részét pálinkában adták ki nekik, a pálinka mindig nagyobb-nagyobb rész lett a bérben, utoljára elnyelte nemcsak az egész bért, de utána ment a gazdák háza, gazdasága, földje. A jó, szorgalmas, takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan lett; egyik házból a másikba lépett a «paizsos ember»,[2] a mit őszszel learatott, azzal már tavaszszal adós volt; egyetlen sovány táplálékszerét, a burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert jó árt adott érte; magának alig tartott meg annyit, a mennyi ujig elég volt, s ha megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak tulajdon termesztményét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják elmulását. Ez esztendőben egy soha hirben sem hallott új csapás jött házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány előrelátóbb gazdák, kiosztottuk a megmaradt termékeinket, remélve, hogy míg azokban tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra kapunk élelmi szereket. Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr megtagadta kérésünket; azt mondva, hogy korhely, haszontalan nép vagyunk, melyben nem érdemes a lelket támogatni, és egy szem életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja, birtuk volna-e neki valaha visszafizetni, vagy sem?

E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából látszott valami világosság. A biró odalépett az ablakhoz s azon keresztül három pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető foglalkozásban, rájok szólalt:

– Fenn van-e már az öreg Ancsa asszony?

– Fenn van már a mennyországban! szóltak vissza az asszonyok; épen most fektetjük a terítőre.

A biró nagyot sohajtott.

– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki mit enni; gyermekei, unokái magára hagyták. Tudnivaló volt, hogy meghal.

Azután elmentek négy ház előtt; a biró mindegyiket áthaladta s csak úgy félig súgva mondá: «ez is üres, az is üres».

A szótlanul beszélő nyomor minden küszöbben.

Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira eszméletén kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem akart szájából kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta, mit cselekszik, nem értette, mit beszélnek hozzá.

Másik ház előtt négy esztendős gyermek siránkozott, a ki nem tudta megmondani, apja, anyja hová lettek? sem azt, hogy miért sirt.

Néhány rendesebb házikóban még emberi arczok fogadták a látogatókat, de azok is úgy el voltak butulva, elkényszeredve, hogy semmi kérdést nem lehetett hozzájok intézni.

Egy udvaron eléjök rohant a háziasszony s rimánkodva kérte őket, hogy ne menjenek be a házba, mert a gazda épen most akasztotta fel magát a mestergerendára, miután gyermekeit megfojtá. Szerencsére nem volt igaz, csak az éhség hagymáza költé ezt a képzelt látványt a háborodott nő agyában.

Mindenütt új meg új változatai a nyomor képeinek, itt a kétségbeesett küzdés, ott a bénult lemondás a halál ellenében; panasz és átkozódás és tompa, szennyes elfásulás a legyőzhetlen inséggel szemközt. A vad, veszett farkas agoniája, mely a hosszú télben, a vakandtúrás emésztetlen földétől kinlódva, megadja magát kikerülhetlen végórájának.

Az egész faluban egy életerős férfit nem lehetett látni, azok rég elhagyták házaikat már, csak vének, gyermekek és nők maradtak hátra; némelyik hosszú tűrésből, másik tehetlenség miatt.

– Ez a legutolsó ház most a faluban, szólt a biró egy épületre mutatva, melyen túl még egész sor fakunyhó volt látható. Azokat már nem volt miért házaknak nevezni többé. Elköltözött gólyák és fecskék fészkei!

Az udvar elé érve, négy vagy öt asszonyt láttak az urak nagy foglalkozásban egy serpenyőbe rakott tűz körül, Popákné hangja kihallatszott közőlök.

– Mit csinálnak kendtek? kérdezé a biró.

Popákné nagy lélekzetet vett, hogy egyszerre elmondhassa a történetet.

– Nézzék tekintetes uraim, nézze kegyelmed biró uram: odabenn fekszik megrontva a Katka három gyermekével. Egész héten át a boszorkánynál dolgozott, mondtuk, hogy ne menjen oda, de azt igérték neki, hogy majd kap egy véka rostaalját, s azért szegény tán az ördöghöz is elment volna dolgozni. Szombaton kikapta a véka ocsút, hétfőn megőrlette, este kenyeret sütött belőle, s ime a mint evett belőle gyermekeivel együtt, mint a kit a nyavalya tör, összerogyott, kezeik, lábaik összezsugorodtak, most már szólni sem tudnak, hanem kínjokban a földet rágják. Üssétek azt a bubát!

Ez utóbbi szó a többi asszonynak volt mondva, kik egy rongyokba öltöztetett seprűnyelet elkezdtek szapuló tilókkal páholni, minden ütésre kiáltva: «nesze átkozott boszorkány.» Valahányszor ütnek rajta, azt a boszorkány mind érzi, s kénytelen lesz visszavonni a megrontást.

Az alispán hagyta őket működni s maga bement a házba. Valóban az egész háznép a legirtóztatóbb kínok között hevert a földön s különösen végtagjaiban érzett hasgató kínokat.

Az asztalon feküdt a felszelt kenyér. A ki a szabad levegőről belépett, szinte megcsapta ama nehéz, kábító bűz, a mi a szoba levegőjét terhelé; az ember melle elszorult tőle. Hasztalan nyitották ki az ablakot, az a fojtó szag nem akart tisztulni.

– Tudom már, mi ez? szólt az alispán. Ez a kenyér vadóczos.

A vadóczos buza a legkínzóbb méreg; a ki abból evett, egész teste üszögöt kap, elhal.

– Félre azokkal a babonákkal! Hozzatok eczetet! szólt az alispán, kinek hirtelen eszébe jutott valami a mérgezések eseteiben való teendőkről.

– Ah jó uraim, ily fényűzési czikk ebben a faluban nem található!

– Nincs az mi nálunk, uram, szólt a biró, hanem itt a szeszgyárban kádakban áll, mert ott eczetfőzés is van. Talán ha ilyen nagy urak kérik, adnak kölcsön ilyen esetben.

– De iszen mehetnek oda, kiáltott Popákné, nem ad abból a boszorkány egy gyűszűre valót sem. Elment már a garabonczás is, mert itt volt, s ő is azt mondta, hogy keresetlen füvet, meg eczetet kell a rontás ellen a szájokba tölteni; de az is hiába dörömböl az ajtón, a míg mi ki nem füstöljük az odvából azt a rossz vajákost; tartsátok a tűzre.

– Ugyan asszony, hallgass! szólalt meg az öreg Popák valahonnan a sutból. A tekintetes urak csak hatalmasabbak, mint a te garabonczásod.

Ez alatt már nagy csoport népség csődült össze a megye képviselői körül. A ki csak mozdulhatott, odasietett körükbe; azt várták a jámborok, hogy ezek az urak majd csodákat fognak tenni. Hiszen csodának fogadták a csapást, csodától várhatták a menekülést.

Elkisérte az egész csoport a három táblabirót a kéményes házig.

Egyetlen nagy veres kapuja volt az egész tömör épületnak s a milyen nagy volt a kapu, olyan nagy fekete sas volt reá festve, a sas közepén egy roppant nagy nemzeti czimer, négy folyójával, három zöld halmával, kettős keresztjével; a sas körül pedig szertelen betükkel felirva e sokat mondó két szó, az olasz-diák műnyelvből:

«Salva Guardia.»

Ez azt teszi, hogy ide még imádkozni sem szabad belépni még a főispánnak sem, a tulajdonos engedelme, vagy birói itélet nélkül.

Ezen a kapun dörömbözött, még az urak oda érkezte előtt, egy sajátságos alak.

Egy összegörnyedt öreg ember, kinek termetén csak akkor látszott meg, hogy milyen magas lehetett valaha, midőn indulatosságában néha fölegyenesedett. Egy kopott, szakadozott katona-köpenyeggel iparkodott magát lehetőleg betakarni, mely alatt aligha viselt melegebb ruhát. Fején vastag bőrkarimájú posztósapka volt, mely sehogy sem volt elég szétálló ősz haját betakarni, egész képe egyenlő hosszúságú ősz sertével volt benőve, mint a ki rendesen szokott beretválkozni, de csak minden sátoros ünnepen egyszer.

Épen akkor unta meg a dörömbözést, mikor az urak odaértek az aggódó, reménylő népcsoporttal.

Valami férfihang a kapun belülről felelgetett neki kifelé.

– Nincs itthon? szólt rekedt, rikácsoló hangon, öklét felemelve s egy utolsót ütve a kapura. No hát legyen ott, a hol én gondolom! Nem adhatsz magadtól? No hát neked se adjon az Isten maga irgalmából soha!

Az ember fel sem látszott venni az odaérkezett urakat, sem közleményeket nem volt hajlandó nekik tenni, hanem csak félrevonult nagy morogva a kapuból, s könnyebb volt a lelkének, hogy görcsös botja szeges végével lyukakat fúrhatott a lehámlott vakolatlan falba.

Az alispán bezörgetett a kapun s a biró fenhangon kiáltá, hogy nyissák ki, mert urak vannak, kik beszélni akarnak a gazdasszonynyal.

– Takarodjatok innen! kiáltott vissza az udvarból az elébbeni hang, élesen vontatott fajkiejtéssel. Szemtelen koldusok! Egész nap itt ácsorogtak, s még éjszaka sem hagytok békét az embernek. Mikor dolog ideje van, akkor nem jöttök, úgy-e? hanem most jó volna az ingyenáldás. Pusztuljatok egybe! Itt nem osztogatnak semmit. Ha el nem takarodtok, kieresztem a kapu alatt a kutyákat s azok majd megmutatják, merre az út hazafelé. Úgy jönnek már, mint a haramiák, csoportostul; puska kellene tinektek, meg ágyú, rablók, tolvajok!

A jámbor biró váltig iparkodott vele megértetni, hogy sőt inkább igen díszes urak vannak itten, láthatta is az ember őket jól a kapu hasadékán át, de úgy tett, mintha az ebugatás és saját lármája miatt nem hallaná, mit beszélnek. Azután el is távozott az udvarról, s csak a nagy szelindekek feleltek a zörgetésre.

– Mondtam úgy-e? hogy itt hiába zörget, akár úr, akár szegény! szólt vad elégtétel hangján a garabonczás.

Most az alispán ismétlé a felszólítást; a kapu döngése végig zúgott a belső folyosókon a nélkül, hogy emberi viszhangot költene.

– Csak tessék ütni a kaput, csak tessék zörgetni! gúnyolódék éles, csufondáros hangon a garabonczás. Hamarább kinyilik a mennyország kapuja egy akasztott lókötő előtt, mint ez itt a nyomorultak kérésére. Tennék csak az emberek azt, a mit én mondok; majd tudom, nyitva volna egy pillanatban ajtó, ablak az egész háznál. Úgy kell, úgy kell! Birkák, bornyuk, szamarak az emberek, igavonó barmok, a kik azt gondolják, hogy azért vannak ezek a hegyes fogak a szájokban, hogy kenyeret egyenek velök. Összeülnek tanácskozni, hogy mi bolondot találjanak ki? Miért? azért, mert nincs annyi szivök, a mennyit egy hangya elbir! Hallgatna csak én rám valaki.

Az ifju idealista azt hivé, hogy emberére talált s megkérdezé komolyan a természet bölcsétől, hogy mit gondolna tehát a leginkább czélravezető rendszabálynak?

A garabonczás összehúzá szemöldeivel azokat a nagy fehér bozótokat, a mik télhavas ernyőt képeztek villogó, veres körzetű szemei felett, egyik kezét alsó ajkára tevé mutatóujjával, mintha elégnek tartaná felét bocsátani ki ajkain a mondandó szónak s halkan susogva akarta azt elmondani, de az indulat mindig félrevitte suttogását a hangos kitörésbe.

– Hogy én mit gondolok? Az igen rövid dolog. Ez a nagy, bástyafalas épület itt, a milyen magas négy ölnyire a föld felett s a milyen mély két ölnyire a föld alatt, olyan szinültig van töltve élelmi szerekkel, a mikkel száz ember életét meg lehetne menteni mindenkorra. Hol vette ez az ember azt? Csalta, lopta, elharácsolta szegény emberektől! Fele már elpusztult e szegény embereknek; a másik fele még megvan és itt áll és bámul és a kezeit tördeli és azt mondja: én uram, én Istenem! pedig nem fog rajta segíteni sem az Isten, sem az urak. És az, a ki odabenn van, nevet rajtok, és nem fog adni egy falat kenyeret, és nem fog adni egy szem búzát, míg mind háttal nem állunk az ég felé…

Az ember akkor egészen odahajolt az ifju úrhoz, s mintha ahoz, a mit most mondani akar, nem tartaná elégnek csupán ököllel mutogatni, átkapta abba balkezéből görcsös botját s dühödten kiálta, a házra mutatva:

– Fejszét, kanóczot neki!

Az ifjú táblabiró visszadöbbent e zajos ajánlattól, a biró pedig dorgáló szóval inté meg a nyugtalan embert.

– Ugyan, ugyan Márton, hogy beszélhetsz ilyen helytelenül?

Az ember mérgesen tekinte oda, botját leszúrva maga elé a földre s félkézzel rátámaszkodva.

– Hogy miért beszélek én igy? Hát miért beszélnék én másképen? A kutya azért van, hogy ugasson. Hát mi vagyok én, hogy olyan szépen beszéljek? Egy veszett kutya. Tudom, hogy az vagyok, mert sokszor neveztek így. Egy piszok vagyok, a kit agyon kell ütni; miért nem csapnak hát agyon? Ki vesz számba egy olyan lelket, mint az enyim?

– Ej, ej, Márton, ne káromold az Istent! feddé a zúgolódót a biró, kegyesen megbotránkozva ádáz szavaiban.

A durczás ember lehuzta sipkaernyőjét arczára s mintha lassudan akarna beszélni, mély hangon mondá a birónak:

– Ha valaki kérdőre fog azért, a mit most beszéltem, azt fogom mondani: részeg voltam, jól voltam lakva, azért beszéltem ilyen bolondokat. Hiszen ki tudja azt, hogy két hónap óta szinét sem láttam semmi italnak s hetek óta gyökérrel élek. Világos, hogy mikor magamforma szegény ördög zúgolódik, akkor azt mondják rá, hogy részeg.

– Hallgass Márton, csitítá őt az ifjabb Sztropkó Mihály; becsüld meg magadat itt ez urak előtt, a kik épen azért jöttek, hogy a nép sorsán bölcs rendeleteikkel segítsenek.

A garabonczás ember hangosan felkaczagott e szavakra; nem felelt semmit, csak kaczagott, mutatta kezével, mutatta arczával, mennyire lenézi, semmibe veszi azt az eszmét, a mit a biró mondott, s mint a ki fáradságra nem méltónak találja, hogy ilyen balgaságra feleljen, el is ment onnan, folyvást erőtetve a kaczagást és fejét rázva és kezével eldobó mozdulatokat téve. Hanem mégis azután mintegy tiz lépésnyi távolban újra megállt, mintha csak azért távozott volna el, hogy jobban neki foghasson, s akkor fogta fel a kérdést.

– Urak! Kiálta felcsattanó szóval. Hát tudják azt az urak, hogy mi baja van a szegény embernek? Hát tudhatják ők azt, mit tesz éhségtől, fáradságtól, testi sanyaruságtól eldűlni, meggebedni? Gondol is arra valaki, a ki mindennap jól evett, jól ivott! De nem, nem mondom, hogy ezek az urak itten nem különbözők a többiektől, szólt és megemelinté sapkáját, egy pillanatra látni engedve sima, kopasz fejét; ezek az urak jót akarnak, jóért jöttek. De mit tehetnek ők? Mit fognak tenni? Papirosra fogják tenni, hogy hány élőt találtak itten? hogy egy hónap mulva ha visszajönnek, kivonhassák belőle a halottak számát. Reczeptet irnak a halál ellen, s elküldik a patikába! Keresd magadnak szegény ember. Meggyógyulsz tőle ha megtalálod? Hát tudnak ők csodákat mívelni? Tudják ők azt tenni, hogy ez a ház megnyissa kapuját és kiadja a mit bevett? Tudják ők azt tenni, hogy manna hulljon az égből? Manna és kopasztott fürjek, mint a zsidóknak a pusztában, a hogy a papok beszélik? No hát lássuk, tudják-e azt tenni az urak, hogy manna hulljon az égből? ma, még ma, és itt ezen a helyen, mert holnap már késő lesz, mert tiz mértföldnyire már messze lesz. Hogyan hull hát a manna az égből?

A garabonczás égrenéző daczczal fordítá fejét az urak felé s diadalmas dühvel állt meg ott előttük, felszólítása czáfolhatatlanságán megvetve lábait.

A nép eszejárását a sophismák könnyen eltérítik, a körülállók arczaiból igen olyasmit lehete kiolvasni, hogy bizony a garabonczásnak alkalmasint igaza van.

– No hát hogyan hull a manna az égből? rikácsolá a garabonczás veszélyes jelszavát, mindkét öklével botjára támaszkodva s farkasszerű vigyorgással mutatta elő azt az egypár megmaradt hegyes fogát, a mely más egyébre látszik rendeltetve lenni, mint kenyérevésre.

E pillanatban nagy társzekér zörgése zavará meg a jelenetre vont figyelmet s a félretekintők a veszedelmes országuton egy merészen megrakott szekeret láttak alájönni hat ökrös fogattal, melynek szédelgős tetejében egy messzire virító delnő alakja látszott elhelyezve lenni.

Fehér olaszos négyszegkalap fedé, azaz hogy épen nem fedé a delnő fejét, csupán hátulsó himzetével takarta kontyát, elől pedig szabadon láttatva à la Times frizuráját, mely féloldalt volt elválasztva. Szemei rendkívül világoskékek, arcza a szokottnál fehérebb, ajkainak metszése igen bőkezüleg van szabva a természet alkotó kezétől, mindamellett sem látszik elégnek lenni, hogy erősen előálló fogait alulról eltakarja. Egyébiránt előnyére meg kell mondanunk, hogy ezek a fogak igen szép hófehérek és az egész arcz minden exaltalt kinézése mellett sem kellemetlen. Termetét csipőig piros szegélyzetű szerviánka fedé, mely alól sötétkék kantus folyt alá, fekete bársony szegélylyel, a mely ismét csak térdig ért, az alatta levő igen világos színű, s igen zöldzsinóros viganót engedve láttatni. Esküdni lehetett rá, hogy a fentisztelt hölgy nem szokta izlését a divat kényszerének alárendelni, a tapasztalás pedig azt is bizonyítja, hogy hasonló viseletek e tájékon nem voltak szokásban.

A társzekér épen akkor érkezett a kéményes ház előtt összecsoportosult népség közé, a midőn a garabonczás azon borzasztó trilemmába hozta az érdemes kiküldött urakat, hogy vagy mannát hullassanak az égből, vagy segítsenek betörni a haszonbérlő magtárát, vagy pedig vallják be, hogy nem tudnak semmit, s csak nézni jöttek ide.

A delnő, a mint odaért, rögtön megállítá a társzekeret s patheticus hangon, megfelelő taglejtésekkel szólítá meg a jelenlevőket:

– Tekintetes Lippay Károly alispán úr! Tekintetes Érkelety Menyhért főjegyző úr! Tekintetes Fenyéry Endre főügyész úr! üdvözlöm önöket. Érdemes helységbiró, ifjabb Sztropkó Mihály, lépjen ön közelebb; – ön pedig általam ezuttal névvel nem nevezhető, mert nem ismert agg férfiú, értse meg ezuttal, hogy igen is vannak esetek, a midőn manna hull az égből…

A megszólítottak egyenkint bámulva tekintének a hölgyre, kit szokatlan viseletén, hirlapi stylben tartott beszédjén kívül még az tett leginkább felötlővé, hogy ő névszerint szólítá meg az urakat, azok közől pedig egy sem emlékezett rá, hogy a tisztelt hölgyet valahol ebben az életben látta volna.

A fenntisztelt hölgy vette észre a hatást, sőt tán épen számított is reá.

– Uraim, meg látszik önöket lepni, hogy én önöket szerencsés vagyok neveiken nevezhetni, a míg én ismeretlen vagyok önök előtt. Ez utóbbira nincsen is szükség, legkevésbbé sincsen. Én csupán személyesítője vagyok egy nálamnál magasabb, dicsőbb lénynek: én egy puszta jelkép vagyok, én egy közvetítő eszköz vagyok; az pedig, a kinek ihletét, óhajtatát, belső hajlamát képviselem, azon angyal, azon nálamnál sokkal magasabb lény ismeretlen kiván mind önök, mind mások előtt maradni, sőt ha lehetne, még saját maga előtt is eltitkolná azon tényeket, a mikért pirulni szokott és ő neki soha az életben nem volt még oka egyébért pirulni, mint jótéteményeiért.

Ez ihletett panegyricon alatt előkészületeket látszott tenni a tisztelt hölgy a szekérről leszálláshoz, melyet a főfiscális észrevéve, mint ifjú és udvarias férfi, sietett karját nyujtani elé.

– Kérem! köszönöm! szabódék az érdekes delnő. Én le tudok szállni magam is; jártam nyaktörőbb helyeken is, a Cibles csúcsán, a Kárpátoknál a lengyelnyergen; egy férfi sem vállalkozott, magam hágtam fel egyedül. De bocsánat, hogy ismét magamról beszélek, holott én semmi sem vagyok, holott egy fontos missiót kellene elvégeznem. Igen uraim, egy fontos missiót, mely önök küldetésével összhangban áll. És épen azon összhang magyarázza ki azon felötlő körülményt, miszerint én önöket neveiken tudtam nevezni. Azon magasabb, azon angyali lény, a kinek én itt szerény jelképe vagyok, megérté önök küldetésének czélját, azon nagy és nemes czélt, melynek kivitele halhatatlan nevet szerzend önöknek, s elhatározá, hogy ismeretlenül, láttatlanul egy parányát képzendi azon közreműködő erőknek, melyeknek összege létesíti a tökéletes sikert. Az ő lelkesült leirása nyomán voltam szerencsés önök ittlétét megtudni s előleges kérdezősködés nélkül személyeikre ismerni, igen örvendve azon körülményen, hogy épen ezen perczben érkezhetém, a midőn csaknem felhíva volt a gondviselés könnyelmű emberi szózat által, hogy közvetlen működését az emberi sorsban bizonyítsa be. Mert ámbár a közvetlen csodák lételében okszerű és rationalis észlelet tilt is hinnünk, de azt még is tudjuk, hogy a gondviselés kezeiben mindnyájan csodák eszközei vagyunk.

Ez épületes vezérczikk után elfogadá a jeles delnő az ifjú ügyész segélykezét s eléggé méltánylandó ügyességgel leszállt a magas szekérről a prózai földre.

A földre jutott delnő a legtökéletesebb bókkal hajtá meg magát a táblabiró urak előtt, nem mellőzve a mellett azt a kegyességgel párosult fensőbbséget, melyet a míveletlenebb osztály irányában gyakorolni helyén talált.

– Jelenleg önökhöz fordulok, tekintetes küldött urak, mert ámbár megbizatásom ama fensőbb lénytől korlátlan teljhatalommal ruházott fel a legkisebb részletekbeni eljárásra, önökre találva mégis ösztönszerű sugallat és megfontolás szerint tudnom illik, hogy hivatásom határát itt elértem, s önöknek bölcsebb belátása, erősebb karjai váltandják fel az én gyarló tehetségeimet. Oh kérem! Csekélységem érzete nem tűr czáfolatot. Különben is nekem semmi érdemem, én csak jelvény, én csak külső alak vagyok, engedelmes eszköz egy angyal kezében, a ki megtudva a közveszélyt, mely a tekintetes rendek figyelmét is magára vonta, megnyittatá tárházait, éléskamaráit, kitárta kapuit az ügyefogyottak előtt; sőt nehogy a gyámoltalanabb rész szenvedései észrevétlenül maradjanak, társzekerekre rakatta a szükséges eleséget, úgy küldözé azt faluról-falura, hogy a míg a nemes megye átható rendszabályai végleges mentséget hozandnak, addig is legalább egy időre feltartóztassa a halálveszélyt.

Ezen bármely ujdondásznak becsületére váló rögtönzet után felhajtá a jeles delnő a szekeret takaró ponyvát, nem csekélyebb prosopopoeával, mint Lázár a pásztor a velenczei tizek szőnyegét s egész halmazát a frissen sült kenyereknek engedé láttatni.

Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy ha a tisztelt delnő arcza e perczben a diadaltól sugárzott, ma tökéletes joga volt; egy szekér kenyér különb tünemény volt e pillanatban, mint minden varázslata a magiának.

– Ime uraim, e csekélység szétosztását önök bölcs belátására bízom; tudniillik azon dicső lény nevében, a ki által magam is megbizatva vagyok. Önök pedig, közrendű földieim, ezennel láthatják, hogy vannak esetek, a midőn mégis hull manna az égből.

A jámbor meglepett nép az őrület örömkiáltásával rohant e perczben a delnőhöz s odaborulva lábaihoz, kezeit, lábait, ruháját csókolá; angyalnak, tündérnek, szabadító nemtőjének nevezé.

– Én mindez nem vagyok, tiltakozék a derék hölgy a czímek és tiszteletbeli csókok ellen. Ne engem magasztaljatok, ne én értem imádjátok az Istent, hanem egy távollevő angyali teremtésért. Képzeljetek magatoknak egy túlvilági szépséget, a minőt az oltárképre festenek, glóriával homlokaik körül, oly kedveset, oly édeset, mint egy kis eleven czukorbáb, a kinek csak a szárnyai hiányzanak, hogy elröpüljön, mint egy szerafim, és az ő! Ez jelenjen meg álmaitokban, ennek a kezei helyét csókoljátok minden falat kenyéren, mert áldás és malaszt van azzal, a mihez ő hozzá ért.

A tisztelt delnő annyira elhagyta magát ragadtatni ékesszólása által, hogy szemei megteltek könyekkel, a mi azt bizonyítja, hogy nála, mint a «palócz dalok» költőjénél, a legtarkább rhetori flosculusok mind valódi érzés szüleményei.

A tisztelt táblabiró urak igen helyesnek és illőnek találták ez ideig akadálytalan tért engedni a jeles hölgynek, hogy magát kibeszélhesse; az alispán csupán annyit látott jónak megjegyezni, hogy talán alkalmasabb volna az élelmiszerek kiosztása végett a biró házához visszatérniök.

A delnő e motióra felemelé az égre nagy álomlátó kék szemeit, s az ihlet patheticus hangján viszonzá: