Part 30

Egy veszett farkas rémítette már hetek óta a környéket, berontott a falvakba fényes nappal s a templomból jövő embereket összemarta és ismét elfutott. Azok elhaltak irtózatos halállal. Sehogy sem bírták elölni, hasztalan rendeztek ellene hajtó vadászatot; magát a fegyveres vadászt is összetépte. A megyétől nagy jutalom volt kitűzve a bőrére, a ki azt behozná!

A megrémült nő nagy nehezen birta kimagyarázni, annyira eszén kivül volt a rémülettől, hogy reggel fát keresni kiment az erdőre, nem messze a háztól. Itt van az a szénégető tanya mellett, a férje szenet vitt a városba, ő egyedül volt, midőn hirtelen kis gyermekét hallja sikoltozni a házban; erre visszasietett, s a mint be akart lépni a nyitva hagyott ajtón, akkor látja, hogy egy irtóztató nagy farkas van a szobában, véres szemekkel, tajtékot turó szájjal; ő ijedtében hirtelen becsapta az ajtót és elfutott. Azután jutott csak eszébe, hogy a kis gyermek ott maradt a szobában, felkötve egy lepedőben, szokás szerint, a gerendára.

A szegény némber e szóknál kétségbeesve veté magát a férfiak lábaihoz; a gyermeke ott van a farkas torka előtt!

A vén csavargó szemei úgy villogtak e szavakra! Egy perczig sem gondolkozott; megfogta az öreg Sztropkó kezét.

– Mihály! Már most hagyj el és térj vissza. Én megyek.

– Hová? kérdezé az öreg kalauz aggódva.

A gyilkos csodálatos arczczal tekinte fel az égre és kezét szívére nyomva, mondá:

– Az én «birám» elé!

Azzal markába kapta görcsös botját, azt az emlékezetes botot, s megcsóválva azt a levegőben, mondá a némbernek: – Asszony, most jerünk a törvényszékre.

A jámbor nő nem értette bár, mit beszél e vad tekintetű ember biróról és törvényszékről neki; de a mint látta, hogy az sebesen megindul a mutatott táj felé, ő is utána szaladt, gyermekét védeni. A vén Sztropkó is elővont egy hosszú evőkést sarúja szárából s erejétől telhetőleg ügetett utánok, elszántan odaadni Istennek ezt az ő százados életét, ha úgy kell.

A csavargó hamarább oda ért a szénégető házához, mint a némber és az agg.

Kis alacsony viskó volt az a lak, melynek tetejét két felől a föld tartá; a közepébe rótt ajtó tetején volt egy kis nyílás, mely ablak gyanánt szolgált neki. E kis ablakon betekinte Márton a lak belsejébe.

A közép szarufára, mely a két tetőt összetartá, volt felakasztva két végénél fogva egy darócz lepedő, abban hintálózott egy kis ölbeli csecsemő, a ki egyre sírt, szepegett, hogy miért hintázzák olyan nagyon; nem tudott még egyebet mondani, mint a minden gyermek első tudományát: «mama.»

Volt kinek mondania azt, hogy «mama»; egy roppant fenevad keringelt alá s fel a szobában, fujtatva dühösen szétnyílt orrlyukain keresztül; lompos, csuhasz szőre szétborzadva meredt nyakán és görbe hátán végig; hosszú, vastag farkát hasa alá csapta, füleit előre hegyezte, a véres tajték habzott lihegő száján; így járt alá s fel bőszülten a szűk házban, fejét a földnek szegezve, s ha olykor valami gúnyába, vánkosba botlott, azt dühödten marczangolta széllyel, a foszlányokat maga körül hányva. Majd megint szilajan föltekintett a síró gyermek felé, s vérben forgó szemei zöld szikrákat hánytak a düh és éhség miatt, s azzal roppant szökésekkel ugrált fel utána. A daróczlepedőből alácsüggő rongyok tanúsíták, hogy fogaival mindig elérte azt, nem sok kell már hozzá, hogy azt egészen lerántsa.

A mint a fenevad a csavargó közellétét megérezte, hirtelen ott hagyta a gyermeket, s lábait előre feszítve és torkát kinyujtva, elkezde bőszülten űvölteni, hogy az undok hang hallatára a gyermek anyja megrémülve állt meg és nem mert közelebb menni házához.

A csavargó megdöngette öklével az ajtót:

– Én velem beszélj, vén gonosztevő, én velem! kiálta a vadállatra, görcsös botját kétszer-háromszor markolva, míg jó fogást talált rajta; s ekkor felrántá a tolózárt és betaszítá maga előtt az ajtót.

– Akarsz-e velem beszélni, vén sátán? akarsz-e most? kiálta a farkasra és arcza dühödtebb volt, mint amazé és fején épen úgy borzadtak az ősz fürtök, mint a fenevad szőrei.

Az lesüté sunda fejét, véres szemeivel leránczolt homloka alól ellenségére nézett, néhányszor megmutatá neki csattogó sárga fogait, s azt az elfojtott kurrogást hallatá, melyben a megszorított fenevad a félelem és düh indulatát fejezi ki, azzal egyszerre egy tompa röffenéssel neki ugrott ellenének.

A súlyos bot nagyott süvöltött a levegőben s tompa zuhanással csapott le. Ah, ez volt a csapás! Ez még az ispánnak adottnál is rettenetesebb volt. A fenevad visszaesett tőle három lépésnyire. Ha a fejét éri, meg sem mozdult volna többet. Egy hang nélkül lefeküdt a lak közepére, úgy látszott, hogy nincs már ereje sem állani, sem elfutni, oldalai erősen fujtattak, s a nyaka görcsösen rángatózott.

Márton be akarta végezni munkáját s közelebb lépett hozzá, feje fölé emelve botját, hogy a lankadó vadállatot egy második csapással agyonüsse. Azon pillanatban a legyőzöttnek hitt fenevad mint a villám szökött fel halálos fektéből s ellenfele nyakába ugorva, annak mellébe és vállába meríté fogait.

A csavargó egy irtóztató ordítást hallatott s elvetve magától a botot, hirtelen torkon ragadta a vadállatot, mely minden erejével azon volt, hogy ellenfele arczát marhassa össze. A csavargó elkapta végre a dühödt vad sötétkék nyelvét, mely dagadtan vonaglott elő eltátott torkából s annál fogva legyűrte azt maga alá a földre.

Ott néhány pillanatig egymáson hánykodva küzdöttek, végre a csavargó neki feszíté izmos térdét a vadállat szügyének, hogy csontjai ropogtak bele, s így tartá ott a földre szorítva.

A vén Sztropkó azon pillanatban érkezett oda.

– Már ez be van végezve, suttogá a csavargó. Mihály, ez fogas prókátor volt.

Mihály látta, hogy Márton karjából és melléből csorog a vér s azt akarta bekötözni.

– Ne törődjél már én velem; hanem vedd le azt a gyermeket és vidd az anyjához. Hívd közelebb. Hadd lássak rá, mikor azt a gyermeket átöleli. Jól van. Ez jól van. E bizony már meg sem mozdul. Mi ketten elbántunk egymással.

A farkas utolsót vonaglott térdei alatt.

– Mihály, jó Mihály, szólt most a csavargó, nem kell nekem most már veled a városba mennem. Nem lesz nekem több biróval dolgom itt ezen a földön. Légy hozzám azzal a jóval, híjj nekem ide egy papot. De siess vele, mert azután majd késő talál lenni. Tedd meg azt, jó Mihály.

Az öreg azonnal sietett Tarnóczfalvára, mely közelebb esett. Csak maga maradt ott a nő gyermekével.

– Jó asszony, mondá neki a csavargó, te most zárd rám ezt a házat. Jól bereteszeld az ajtót, feszíts eléje egy pár erős karót, hogy belülről ki ne lehessen törni. És azután két napig feléje se jőjj ennek a háznak. Megmondd a falubelieknek is, hogy bárminő ordítozást, jajgatást hallanak ide benn, tájékára se jőjjenek. Csak azután, ha minden lecsendesült, jöhetnek ide, három-négy nappal utána. Akkor se jőjjenek be, hanem gyujtsanak jó sok kénkövet, a milyennel a méheket füstölik, hányják be az ablakon s várják meg, míg elég, elpárolog. Mikor azután kinyitják a házat, ti minden vakolatot tisztára leverjetek innen, a faneműt hamus lúggal lemossátok, a szoba földjét pedig egy ásónyomnyira kihányjátok innen. És azután, ha ráértek, azt a két hullát, a mit itt találtok, ássátok el valahova, valami félreeső helyre jó mélyen; – de ne egymás mellé. Ne egymás mellé. Igaz ugyan, hogy életökben nem sokat különböztek egymástól, de azért mégis – ne egymás mellé. Igy, fiam; már most zárd be az ajtódat és hagyj magamra. Ne félj. Nem lopok én el innen semmit.

A némber szót fogadott; eltorlaszolta az ajtót s az istállóba vonult gyermekével, míg férje és a szomszéd falu hites emberei Mihály hívására megérkeztek. A jó tisztelendő úr is eljött, ki midőn be akart menni a gunyhóba, a csavargó kiszólt, hogy már nem lehet bemenni, ő maga is bekötözte az ajtót belülről.

Csak a kis ajtónyíláson át beszélgethettek egymással.

A vén gyilkosnak olyan sok mondani valója volt; a hit embere alig talált számára vigasztalást.

A csavargó végre megnyugasztalódott.

Véghetetlen, határtalan az úrnak kegyelme! Jó azt megtudni szegény bűnös embernek.

– Fognak-e én értem imádkozni? kérdé reszkető hangon a csavargó, mint a ki nem mer kérdésére igent remélni.

A pap megigérte azt neki.

– A csengetyűt is meg fogják-e húzni, mikor meghalok?

A lelkész ezzel is biztatta.

– És nem temetnek el a…

Ezt nem mondta el tovább. Az akasztófát értette. Minek volna oly sokat kérni egyszerre? Az ember ne legyen oly telhetetlen.

A lelkész szemeit törülte a könyektől, midőn eltávozott. Hisz a bűnös halála is csak szomorú.

A falubeliek még akartak beszélni Mártonnal, hanem ő nyers hangon kiszólt hozzájok, hogy ő vele többet ne szóljon senki, hanem engedjék meghalni magában.

Lassankint elszállingóztak az emberek, magukkal vivén a gunyhó családját is; csak a vén Sztropkó Mihály várt még ott a nyilásnál. Márton kiszólt hozzá:

– Mihály, öreg Mihály. Eredj fel most már a vármegyére és mondd meg az uraknak, hogy az a két üldözött farkas, a kire díjt tűztek ki: – itt van együtt mind a kettő.

Kevés vártatva tompa hangon megint megszólalt:

– És ahhoz a grófkisasszonyhoz is menj fel, a kivel annyi sok szerencsétlenség történt és mondd meg neki… magam sem tudom már, hogy mit? Áldjon meg az Isten téged.

– Mit mondjak meg? beszélj, Márton.

– Azt, súgá a csavargó, hogy én nem árultam el őtet, ne higyje azt ám én rólam.

Őrjöng ez már, gondolá magában Mihály és ott várt még késő estig; hanem hogy többször szólt be az ajtón s választ soha sem kapott rá, azt hitte, hogy már meg is halt a csavargó s haza ment a hírével.

Nem is hallották neki semmi neszét többé. Illetlen volna az, hogy mikor valaki oly irtóztató kínnal hal meg, még ijesztő ordításával is háborítsa a csendes világot.

XVIII. TEMETETLEN HALOTT.

Egyik év a másik után haladt; a világ folytatta a maga regényeit, ezeket a csodálatos regényeket, a miknek soha sincsen végök és mindig érdekesek. Egy ember kihal belőle, ez bevégezte a maga fejezetét, a többiek folytatják. És hátha valaki hamarább bevégezte élete regényét, mint meghalt volna!…

Ti folyvást szaporítjátok az idők tanúságait, ti boldog családok, szaporodó, felnövő tagokkal; ifju leány, délczeg legény megkezdik a regényt, boldog anya, boldog apa folytatják azt, gyermekek megnőnek nagyra, az élet újra kezdődik velök, csoda változataival és ennek soha sincs vége.

De mikor egyszer mégis vége van… Mikor apák, nagyapák, dédősök tisztes sora végén ott áll az utolsó lankatag virág, utána nem következik semmi; előtte csak az ős sírboltok néma kisértetei. A sors, az a minden költők nagy mestere, leteszi tollát, eltöri játékszereit s nem kérdi olvasóitól, sajnálják-e azokat, avagy nem?

A fenyéri és tarnóczfalvi kastélyok örömzajtól zengnek vissza, csarnokaikat a legkedvesebb zene élénkíti: játszó gyermekek zaja. Egy kis fiu, egy kis leány, és azután megint egy kis fiu, a ki már beszélni tanul. Minden ember felismeri arczaikon az apa szép, nemes vonásait s az anya okos, finom tekintetét. A két uradalmat egy hosszú jegenyefákkal beszegett sétány-út köti össze, melyen úgy robognak az úri vendégek hintói s a jókedvű pór szekerei, mintha mindig vásárra járnának egyiktől a másikhoz. Az egész környék, minden fű, fa boldogságról tanúskodik, még magok az emberek is, a kiknél pedig ugyan ritka eset, hogy valami ürügyet ne találjanak a panaszra. Új élet kezdődik itten.

Alig órányira innen áll a brenóczi urak kastélya, némán, zajtalanul. Minden ajtó zárva rajta, az ablakredőnyök leeresztve; a falakról hullani kezd már a vakolat s tarkán mutatja a különböző színt, a mikkel egymásra befestették. A hol a tetőzetet egyszer megbontá a vihar, úgy maradt az, s a lecsavart viharfogókat senkinek sem jut eszébe helyre egyengetni. Az angol kert utait széltében benőtte a fű, a vén faunusok ott a ligetben, töredezett cserépkarjaikkal olyan rosszul tudják magokat védni a természet ellen, mely vissza látszik kérni tőlök a földet, melyből vétettek s fejeiket, vállaikat behúzta mohával. A kutakról elvesztek a húzók, nincs rájok szüksége senkinek, a nagy kocsiszinek üresen tátongnak a kastélylyal szemben, s egy régibb akol épen düledezőben áll s csak magasabb jóváhagyásra vár, hogy összeomolhasson. Semmi nesz sincs körül; nincs senkinek itten semmi dolga, sóhajtalan a ház… Egy régi élet jár vége felé.

A fenyéri víg társaságok zajában látni rendesen egy csodaszép hölgyet, kinél a világ minden szobrásza sem gondolhatott ki remekebbet soha. Nem is más az, mint egy szép szobor. A hölgy oly szép, oly nyájas, oly magas műveltségű, gazdagsága felülmulja a környék legnagyobb uraiét; miért, hogy mégis oly távol marad tőle mindenki, hogy nincs szerelmes ifju, kinek szíve érte megdobbanjon. Ah, minden reményt, minden gerjedelmet lehűt, megfagyaszt egyetlen egy szó, a mit az emberek titkon, susogva szoktak egymásnak megmondani, s a mitől úgy elsápad, a ki legelőször hallja.

A Brenóczy nagy család utolsó virága az, utolsó hervatag virága, a «kiszenvedett» Cynthia. Ne higyjetek e piros arczszínnek, a beszélő ajkaknak, meghalt ő már; ez, a mi itt jár közöttünk, csak egy szép eleven szobor, melynek kezét félelem érinteni, melynek szemeibe nézni hideg borzadályt kelt az ember szívében.

Szokott beszélni is, ha ismerősre talál. El szokta mondani, hogy ő milyen boldog most, hogy nem is kivánhatna több örömet a világon, mint a mennyivel őt az ég elhalmozta. És arcza, szemei, mosolygása oly hűn bizonyítják ezt a boldogságot. Az ember azt hiszi, hogy az most megnyugodva, sorsával kibékülve beszél; hogy valóban boldog. De mikor azután elmondja boldogságának okait, akkor fut végig a hideg a hallgató tagjain; szegény ábrándozó! azt hiszi, hogy Irén gyermekei az övéi, hogy ő azoknak anyja. Mindenki előtt úgy beszél a gyermekekről, mint lelke legfőbb öröméről, ápolja, cziczomázza őket, tanítgatja olvasni, irni a nagyobbakat, beszélni a kisebbet; ringatja és dalol neki, hogy elaltassa.

Mindenki hagyja őt e boldog képzelődésében; a nélkül nagyon, nagyon sokat szenvedne ő. Ha Irén nem viselné gondját, ha Fenyéry szavát nem hallaná, ha a jó Leonora nem vitatkoznék vele, lelki betegsége a leggyötrőbb fokra fejlődhetnék. Így megvan csendesen. Csak olyankor, midőn eljőnek az őszi napok, s a késői verőfény, mely a dérfestette erdőket megaranyozza, azon elmult órákat juttatja eszébe, a miknek veszedelmes indulatviharában elveszté lelke kormányát; akkor látszik valami sötét nyugtalanság erőt venni rajta, akkor kérdez és felel visszás dolgokat, akkor tekintenek szemei vadul magok elé s nem látszik ismerni senkit.

Ilyenkor egy perczig sem hagyják őt magára Fenyéryék. A jó Irén oda viszi hozzá gyermekeit, a kik Cynthiát «kis mamának» nevezik; az alispán eljár hozzájok kifogyhatlan anekdotáival, a mik Cynthiát gyakran megnevettetik, s Leonora százféle asszonyos mulatságot talál ki számára, a miket e szegény rabok, a nők, találtak fel idejök rövidítésére. Mond neki jóslatokat arczvonásokból, tenyérvonalzatokból, kártyavetésből.

Ah, a bölcs philosoph nő oly erőszakot követ el magán, hogy órahosszat kártyát vet Cynthiának, a mi annak kedélyét teljesen el tudja foglalni és mikor azután a jó Leonora össze-vissza jövendöl neki mindenféle balgaságot: boldog éltet, váratlan meglepetéseket, távol útról jövendő kedvest, nagy, ismeretlen örömet, jó hírt és egyéb képtelenséget, úgy hisz neki, úgy örül rajta, csak azon vitatkozik néha, hogy Leonora a kártyában a zöld fákat hol jónak, hol rossznak mondja, a mint távolabb vagy közelebb esnek; hanem Leonora mindig ki tudja azt magyarázni, hogy a felhőkkel és nappal való conjuncturák rendelik ezt így, vagy amúgy.

Egyszer még Lippay is szaporítá a mulatságot azzal, hogy Leonorával kártyát vettessen magának. Cynthia ezt igen rendén való dolognak találta. A véletlen pedig úgy akará, hogy mindjárt legfelül a szívkirály a szívdelnő mellé került. A kik ezt a nemes tudományt értik, tudni fogják, hogy ez nagyszerű jelenség. Cynthia magán kívül volt örömében: az alispán úrnak házasság áll, még pedig nagyon közeli házasság. Ez derék, ez nagyon jeles!

Lippay komoly képpel mondá, hogy ebben semmi lehetetlen sincs; ő még elég fiatal arra, csak azt nem tudja, hogy bír-e azokkal a tulajdonságokkal, a mik egy férjben megkivántatók, mert még azt nem próbálta, mint az oláh a hegedülést.

Cynthia azt állítá, hogy Leonora majd kiolvassa az alispán tenyeréből s oda kellett neki tartania tenyerét, – hogy nézze ki abból a tisztelt delnő jó avagy rossz tulajdonságait.

Fenyéry kis nejét átölelve állt a furcsa tréfás jelenet mellett s gonosz észrevételeket tett Leonora dodonai mondataira.

– Ez a vonal itt a gyűrű-ujj alatt a hűség vonala, ez mély és határozott, ez jó; ellenben ez a hüvelyk mellett lefelé a makacsság és önfejűség vonala s nagyon ki van fejlődve; imez itt a mutatóujj felé futó, sok gyöngédségről tanúskodik.

Lippay csendesen mosolygott, midőn ilyen kiváló tulajdonokat hallott magára elősoroltatni. S a mint Leonora elvégezte azokat, azt mondá neki:

– Ha kegyed annyi szép tulajdont tud a kezemen felfedezni: akkor egyuttal tartsa is azt meg magának.

Leonora elbámult és tréfát akart sejteni; hanem Lippay egész komolysággal ismételte szavait s Fenyéryt hítta tanúbizonyságul szándékának komolysága felől.

Cynthia kezeibe tapsolt és nevetve, kaczagva borult Leonora nyakába. Ah ez a nap nagyon sok örömet szerzett neki.

Leonora később meghatottan vallá meg Irénnek, hogy Lippay volt azon egyetlen férfi, kit szívében mindig bálványozott, a nélkül, hogy valaki sejtette volna azt. Nem szerette e férfit úgy soha senki, mint ő!

Lett alkalma azt bebizonyíthatni.

Minden ember, tán Dobokynét kivéve, azt mondá, hogy jobb választást nem tehetett volna. Dobokyné most is azt hiszi, hogy ez csak az ő daczára történt s sajnálja szegény Leonorát.

Így mulnak el az idők szépen egymás után, észre sem veszi az ember, hogy megvénült s egyet fordult az egész világ. Más öröm, más bánat, más ifjuság, más öregség.

Egyet-egyet sóhajtunk, mikor egy-egy tekintetes úr, egy-egy méltóságos úr a régi jó nevek közől elhal, elenyészik. Egygyel megint kevesebb… a jó táblabirákból.

Olyan nagyot lehet gondolkozni utána!…

A sok között egyszer az is hallik, hogy Maróth Illés, a brenóczi grófok között a legutolsó, hazatért ősei honába meghalni.

Csapjátok be a könyvet: a Brenóczy család bevégezte regényét.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mind ez elmondott ételsurrogatumokat szerző maga is látta Felső-Magyarországon utaztában. Hiteles vizsgálatokból bebizonyítható, hogy e szegény nép nemcsak kivételesen, de általánosan azokkal élt.]

[Footnote 2: Szentirási képlet a szegénység felől.]

[Footnote 3: «Sok rablással összehordott kőhalom!»]

[Footnote 4: «A Cannibalok ellenségeiket eszik meg: te pedig megeszed hazádfiait.»]

[Footnote 5: «Jőjj egy óra mulva.» Ezt mondta Tilly Magdeburg küldötteinek, kik könyörögni mentek hozzá, midőn a foglaló katonái gyilkolták a polgárokat. A legenda szerint azután, midőn Tilly zörgetett a mennyország kapuján, neki is ez mondatott odafenn.]

[Footnote 6: Magyar nép-szójárás, egyenlőt fejez ki a tündérrel.]

[Footnote 7: «Halál ellen nincs orvosság». Meg ne lepje az ujabbkori és az idegen olvasót, hogy nálunk a delnők is tudtak latinul; ez régibb időben nem volt ritkaság. Ezt a jegyzést ajánlhatom azon lipcsei lap figyelmébe, mely olvasói mulattatására előszedi a «böhmische Kolatschen» tisztes vénségre jutott adomáit, s azokat magyarokra travesztálja, mindazon balgaságokat, a mik a csehekre vannak költve, mi ránk aggatva, igy a többek között azt is, hogy a beteg, orvosa azon kérdésére, vajjon appetitussal evett-e? azt felelé, hogy nem azzal, hanem fokhagymával. – Magyar ember mindig ismerte a jó appetitust, kivált a régibb időkben.]

[Footnote 8: Ez iratott a krimi hadjárat idején.

J. M.]

TARTALOM.

Valami előszóféle 1

ELSŐ RÉSZ.

I. A halál és a nemtő 5 II. Jött-ment 62 III. A gazda és vendégei 86 IV. Cynthia grófnő 110 V. Estétől reggelig 132 VI. A kis tündér háza 158 VII. Actus majoris 170 VIII. A hárpia 188 IX. Hony soit, qui mal y pense 195 X. A boldog labyrinthok 205

MÁSODIK RÉSZ.

_Ember csapásai._

I. A nyugtalan lélek 210 II. A találkozás 233 III. Csak egyedül? 249 IV. A menyegzői éj 268 V. Rossz munka 277 VI. A vád 288 VII. A rém 300 VIII. Róbert 305 IX. Kis-Amsterdam 313 X. A puszta ház 333 XI. Post equitem sedet atra cura 342 XII. A nő és a némber 352 XIII. Régi szerelem, régi jellem 366 XIV. Vas kéz 375 XV. A mi a homlokra van irva 382 XVI. A találkozás napja 388 XVII. A hollók, a farkasok 392 XVIII. Temetetlen halott 403

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.