Part 3

– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják az embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra rá ne szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a ficzkóval, irásban, pecsét alatt, hogy ha Szentgyörgynapra valamennyi sajt ott nem lesz Brenóczon, akkor ő azon felül, hogy elveszti, a mit eddig szállított, kap vinculum fejében huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem aláirtad-e a szerződést?

A jámbor paraszt nem tagadta egy szóval is az állítást.

– Hiszen elkészítettem volna én, a mit magamra vállaltam, felelt felsohajtva és kalaplevéve, ha az Isten úgy meg nem látogatott volna, hogy a múlt őszszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat, mely a vágásba visz, azt a haszonbérlőnek kellett volna helyreállíttatni, de nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó legelőre járni, maig sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a teheneinket, e miatt azután marhadög jött reájok, nekem nyolcz tehenemből csak ez az egy maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a tejével tápláltam házam népét s még két szomszédomat, meg egy beteg asszonyt, s most már ennek is vége van.

Az agyaras sietett megelőzni a kérdést a magyarázattal.

– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk még két hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál: no Popák, tartsd a huszonötöt! Magának kellett felmenni az erdőbe mogyorófát vágni, kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az első hatot csak kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám esett a felesége, gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a tehenöket, csak az apjokat ne bántsam. Én biz azt sem bánom. Hajtsátok Brenóczig, addig is beszélhettek vele. A míg be nem hajtom az udvarra, addig mindig visszaválthatja a paraszt a további járandóságaért.

Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer hozzá fogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami érdekeset ki talált volna feledni.

Az alispán arcza egészen halavány volt.

Ilyenkor nem jó volt annak közel állani hozzá, a ki miatt elsápadt.

A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit, lábait, csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjöket, ne verje meg az öreg Popákot, inkább őket; engedje el a «sulyos botokat».

– Ne térdepeljetek itt! kiálta az alispán keménynek tetsző hangon, de melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott; nem Isten ez itt, még csak nem is ember. Az a szerződés, a mit az öreggel kötöttetek, érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad lekötelezni. Én vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr a megye ügyésze, ő fogja ügyeteket védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez olyan okos ember, hogy ha ő akarja, az öreg Popák nem kap botot, a haszonbérlő nem kap sajtot, hanem még ő téríti meg az öreg elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a tehenet; az ügy majd a törvényszék elé kerül.

A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e szavakra? eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak a midőn az egyik hajdu kivevé az ispán kezéből a kötelet s odanyomta az öreg Popák kezébe, ekkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még hevesebb kaczagásba térni; az ember ilyenkor nem tud magával parancsolni s ha már nem sírhat, tehát kaczag, és úgy hullanak a könyei – örömében. Azután egymásra borultak, majd meg az áldott tehénkére; a jó riska! az áldott riska! a szép, kedves, édes riska! A jó riska egyet-egyet nyalt a kezeiken ráspolyélű nyelvével, a melyikét közel kapta.

A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és szemöldeit vonogatva, s fenyegető állával nagy durczásan mozgatva a szortyogó pipát.

– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk: hiszen tessék.

– Kend pedig álljon meg egy szóra, szólt az alispán feléje fordulva, azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, melylyel az embereket úgy ki tudta hozni sodraikból. Majd azt az anticipando kifizetett hat botot csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek okáért.

Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, a mi abból állt nála, hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a kucsmáját lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga közé taszította s azzal oda piszkálva az alispán orra alá mutató ujjával, nagy hetykén kiálta:

– Nemes ember vagyok.

– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, mit kölcsön adtál? viszonza az alispán itéletében meg nem ingadozva erre a mindent jelentő szóra. Legények! csak itt az út szélében, a hol tágas a tér!

– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemes embert megütni? Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez az én másik pofám éri a másik világot; a ki ezt megüti, két világot birjon, még sem fizethet ki.

Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot érő tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az embertől.

– Én nem vitatkozom, én itélek! monda szigorúan s inte a hajduknak: végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este lesz.

– Hozzám ne próbáljon nyulni senki! hetvenkedék az agyaras, hanem mire ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdu annyira hozzányult, hogy térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem tréfálnak vele s egyszerre könyörgésre fordította a dolgot.

– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! Csak most jutott eszébe, hogy a pipát kivegye szájából.

– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szíttad, szólt humoros nyugalommal az alispán úr; ne engedd kialudni a tüzet benne.

Azzal hátat fordított neki s társaival ballagott tovább, nem hallgatva a tíz körméről lekapott agyaras, rimánkodó, káromkodó, protestáló, capacitáló szavaira, ki, a midőn nagy röviden elbántak vele a hajduk, leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta pipaszárt, s rekedt hörgéssel szólt öklével fenyegetve:

– Megbánja ezt még az első viczispántól kezdve az utolsó hajduig az egész vármegye!

A Popák-familia már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. A mint a jelenet érzékenyebb része elkezdődött, bucsuvétel nélkül elfutottak onnan, – nehogy majdan «tanúbizonyságnak» hivhassanak közőlök valakit. Ők nem láttak, nem hallottak semmit.

Az anecdotás úr észrevette ez igyekezetöket s rámondta az anecdotát, melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi volt, egyszer a tanubizonyságnak behivott parasztokat csapatta meg a kihágást elkövetők helyett: talán azóta félnek a parasztok valami peres ügyben tanúnak előállani…

A mint az urak utolérték a Popák-családot, az alispán beszédbe akart elegyedni, a mi eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen óvatos, gyanakvó, minden úrfélében biráját képzeli, s a nyájas beszélgetést vallatásnak tartja.

– Nagy nálatok az inség?

A paraszt elébb gondolkozott, ha vajjon ne mondja-e az ellenkezőt? csak miután nem talált rá okot, a miért eltagadja, akkor vallotta meg, hogy bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre, hogy mit tart az inség okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.

Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, a kik a tehenét visszaadták, de a paraszt nem tanulta a psychologiát, ethicát, logicát, ő csak mind empyria útján jutott bölcsészetéhez, s ez azon sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd ennek az árát.

Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a bölcsészetbe, inkább is ki van nálok fejlődve a beszéd ösztöne, mint a férfiaknál; Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses alkalmat, a mit férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.

– Oh tekintetes uram, nagyon sok oka van annak, hogy mi így elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz boszorkány, a ki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden csapást.

A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva dörmögé közbe: «ugyan hallgass te asszony», mit Popákné természetesen számba sem vett.

– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a hüvelykujját egy szál fekete selyemmel, nem esik eső egész nyarantszaka, s hogyha éjszaka meglepi a szegény ember szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az egész vetés. De biz úgy van. Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a maga rétjéből a vakandot s annak a rétjébe küldi, a kire megharagszik; az üres kezéből földi kukaczot vet a földekbe, s a mely vetésre kipök, az mind üszöggé válik.

«Hallgass asszony, hallgass!» dörmögött a férfi, ki a tehenet vezette elől, de hátra sem nézett.

– Az idén is minden baj tőle jött, sietett az asszony beszélni; ő tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknénak, hogy éjszaka a ház héjáról nézzen négy felé, ha azt akarja, hogy gyermekének könnyen kinőjenek a fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a vetést; olyan jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik jégnek, némelynek képe volt elől és hátul.

«Hallgass asszony, hallgass».

– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a rosszakkal, hogy felét az egész termésnek neki adja, ha nagyra növesztik. Úgy is lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles földeken, hogy szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy melyik az ördögé? mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes házba felhordtuk felét, a másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk maradt rész belül mind csupa üres volt, vagy tele pokolsárral, az övé pedig nem rothadt meg.

– Micsoda kéményes ház az? kérdé az alispán, ki kezdett nyomot keresni abban a babonás zűr-beszédben. Miféle asszonyról beszél?

– Oh tekintetes uraim, szólt bele az öreg Popák, ne hallgassanak erre a bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr pálinkafőzője; az meg az ő gazdasszonya, a ki ott felügyel. Ők összeszedik a gabonát, kolompért, nálok nem rothad meg, mert pálinkának főzik; az asszonyok mindig mende-mondáznak, ne hallgassanak rá a tekintetes urak.

– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, a mit beszélek! Nem lehetne minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk. Tudom én, hogy mi jön az Istentől, mert én jártam a templomba eleget, soha el nem mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk mi annyit az Isten ellen, hogy bennünket így meglátogasson; nem volt a mi falunkban se tolvaj, se gyilkos, se káromkodó; megtartottuk a nagybőjtöt, sátoros ünnepeket, adtunk a szegénynek, a míg magunknak volt; megbecsültük apánkat, anyánkat, dolgoztunk mind télen, mind nyáron. Mégis elpusztultunk. Emlékezem én rá, mikor leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utcza hosszában, mind kőből építve a faluban, közepett a szentegyház; volt kenyér és turó minden háznál újjig, tej, vaj elég, még húst is mérettünk. Akkor még a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a fűrészmalmokat; mi fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst huszasokat osztott ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk ezután, hogy meghalt a nagyságos úr s nem sokára utána jött a fekete szájú úr.

– Ugyan hallgass te ostoba asszony! Az a haszonbérlő.

– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a fekete szájú úr. Miért nincs neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek a tekintetes uraknak itt? Ez ide jött egy hosszú csizmaszárú úrral, meg egy magas kalapú úrral, a kinek téli ablak volt a szemén. Azok megmértek mindent keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú úrnak a kezében volt egy rövid pálcza, a mit ha kihúzott, hát hosszú lett, azzal megmérte a házak falát, a hídlábakat, a töltéseket. A magas kalapos úr felmarkolt egy-egy csomó földet, megszagolta, szájába vette; csak csodálkoztunk rajta. Azután a fekete szájú úr helyet keresett az uraság telkén, a hová valamit építtessen. A hosszú csizmás úr azt akarta, hogy a partra építsenek, de a fekete szájú azt mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz úgyis el fogja szaggatni az egész falu helyét. Akkor megint azt tanácsolta neki, hogy építsenek a dombra. Az úr oda sem engedte, mert ott meg nagyon neki fognak jönni a szelek. Pedig, uram, soha az előtt sem árvizek, sem szelek nem háborgatták ezt a helyet. De a mi szót az a fekete száj kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda épített a temető mellé s felét az Isten kertjének hozzá foglalta az udvarhoz. Hallottam, mikor azt mondta, úgy sem soká lesz itt szükség ilyen nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a falut, összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután olyan szelek támadtak, a milyeneknek soha hirét sem hallották még az öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. A mint meg azt a nagy épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk. Soha sem volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét elkezdték emelni, azt gondoltuk, tornyot építenek, mindig magasabb lett, egyre magasabb; már két akkora volt, mint a szentegyház tornya. Istentelen dolog az, nagyobb kéményt építeni, mint az Isten házán levő torony. Jól mondták az öregek, hogy ez bizonyosan az ördög számára építtetett torony. Félelem ránézni, mikor úgy okádja a füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a ház eszi meg az egész falut. Az előtt minden esztendőben épült valami új ház a faluban, most minden esztendőben elpusztul egy utcza. Ha valami leég, úgy marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s a kire a kilenczes esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik házban ember; mi sem tudjuk, hogy érjük meg az aratást? Megmondta azt az a fekete szájú úr mind előre, be is teljesedett…

– Hallgass asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen, sem pedig a nagy urak ellen. Hallgass.

Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végeig az urak. Az egymástól távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták e falunak, melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part omladványai közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi elpusztult, másutt az egész üres telken csak a feldúczolt sövény maradványa látszott.

Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a biró hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a romok közől kilencz tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik. Tegnapelőtt volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a házból. Ott a ház előtt ül egy nagy tíz esztendős gyermek, nagy fejét két tenyerében tartva, a ki nem köszön az azon menő uraknak, ennek már sem apja, sem anyja, az egész ház üres, a gyermek pedig dőre, nincsen, nem is lesz esze, most is földet eszik.

– Van-e még biró a faluban? kérdé az alispán.

– Igen is, van. Az ifju Sztropkó Mihály. Igen okos ember, tud urakkal is beszélni, majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.

Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró alacsony faház tünt elő, melyek, a többiekkel ellentétben, szorosan egymáshoz húzódtak, mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának egymáshoz, mintha megrettenve a környező pusztulástól, vigasztalást keresnének egymás közelségében; a mély hegyszakadékba levonuló utcza alsó vége szomorú sötétben látszik már elveszni, melyet az alkony-óra daczára sem világít be ablakok mécsfénye, vagy tűzhelyi láng. És a tulsó dombon látszik magasra emelkedve egy nagy fekete tömör épület, óriás kürtőjével, melynek sötét körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkony-égre, a sötét fekete füst, mint egy szünni nem akaró nagy fekete felhő, gomolyg ki egyre belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a feketeség közé.

– Az az ördög háza, ottan lakik a boszorkány.

«Hallgass asszony, hallgass.»

– Ez a biró háza, tekintetes uraim, szólt Popákné, a mint a falu közepén jártak, egy rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt téve a kaloda. Itt lakik az ifju Sztropkó.

– Milyen különös, szólt az alispán figyelve, hogy ebben a faluban nem ugatnak a kutyák.

– Egy sincs uram, felelt a némber; magunk agyonvertük mind, hogy meg ne veszszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg ne egyék. Be lehet itt minden házba menni bátran. Úgy sincs mit félteni az ellopástól.

A három úr hazabocsátá a Popák-családot s azzal benyitottak a biró kapuján, mely még zárva sem volt.

A kapu nyikorgására a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas férfi lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy mit parancsolnak?

Az ember haja egészen ősz volt már s egészen eltérően az itteni szokástól, rövidre nyirva, elől felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is viselt, az is fehér volt, arczvonásai komolyak, határozottak, szemei értelmesek, szelidek, termete korának daczára délczeg és egyenes; egész magatartása, a hogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden mozdulata elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.

– Szólhatunk az ifju Sztropkó Mihálylyal? kérdé a katonás öregtől az alispán.

– Én vagyok az, szolgálatjára a tekintetes úrnak.

– Az «ifju» Sztropkó Mihály? kérdé az alispán, kétkedő bámulattal nézve a férfi ősz hajára.

– Igenis, engem hínak «ifju»-nak, mert van egy öregebb Sztropkó Mihály is, a ki már száznégy esztendős, míg én csak a nyolczvanadikat élem.

– Mióta birája kegyelmed e falunak?

– Épen negyven esztendeje. A mint a katonaságból hazajöttem, akkor azzá választottak, mert ott megtanultam irni, olvasni, németül, magyarul beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel rendelkezni, strázsamester voltam. Azóta mindig biró vagyok.

– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve, hogy félszáz esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a börtönben.

– Csendes emberek laktak itt azelőtt, tekintetes uram.

– Ez előtt? Hát most nem?

– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk, néha kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a nyomoruságból származik az mind.

– Olvasta biró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a helységek előljáróit, hogy az inség okait, állását, körülményét adják be a vizsgáló bizottmánynak?

– Igenis olvastam, de nem tehettem irásba a választ, mert a tavalyi árvíz elpusztította a helység iróeszközeit, s azóta nem volt módunkban újakat venni. Egy harmadévi naptár szélire jegyezgettem a tennivalókat.

– Jól van biró uram, ez harminczhárom ok. Tehát meghallgatjuk mostan élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé és megtekintjük a dolgok állását.

A biró aggodalmasan csóválta fejét.

– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú dolog történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat soha sem jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak szivét.

– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség miatt. Járjuk sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb ruhát?

A biró csak egy könnyű darócz mellényben volt kinn a hűs légen.

– Nem fázom. Szűrömmel kis unokáim takaróznak.

– Családja is van?

– Hála Istennek, mi még mind megvagyunk.

– Nem szenvednek szükséget?

– Oh nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak más ember volna úgy ellátva.

– Szeretném a kenyeröket látni.

A biró belépett a pitvarba s előhozta a kenyeret.

Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az? Nem volt annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget képezett, mely a hol meg volt törve, száraz, fakó-sárga szinével inkább hasonlított rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető tárgyhoz.

– Miből van ez? kérdé rejthetlen szorongással az alispán.

A jámbor öreg szégyenlette megmondani s csak úgy vonogatta vállát.

– Hát a hogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes uram. Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy megőröljük a zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.

– A szalmalisztet! kiálta fel az alispán elszörnyedve; a szalmát, melyben még a kényes házi állat is válogat, emberi eledelül használni!

– Oh még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének belőle, ha frissiben adnók nekik, s ha tejbe áztatjuk, még édes is, mert burgonya is van közötte. Oh a szalmaliszt még sokkal jobb a fürészpornál.

– A fürészpornál? A mivel az utczákat szokták behinteni?

– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lúczfenyőt fürészelik, akkor jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől. Nem igen táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a házakat, majd látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok gombát szedtek össze az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt keverik az étel közé, vagy magánosan is ehetik. Azok igen jól kitelelnek.[1]

Az alispán végig simítá homlokát ez aggasztó szavakra, önkénytelen kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt közelben Istent tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily fokára hághat? Nincs földesura e falunak?

Az öreg nagy jámborul felsohajtott.

– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom. Húsz esztendő előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az emberek szorgalmasak, gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, a mi csak pénzt hozott; fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát fűrészeltek, nyáron eljártak kaszálni, faedényekkel, turóval, erdei gyümölcscsel messze földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhinségre eset az előtt, pedig emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem reá, mikor egy esztendőben háromszor elverte a jég a vetéseket, szalmát sem arattunk. Nagy dolognak tartottuk már akkor, hogy az egész telet tejen és sajton kellett kihúznunk, de legalább éltünk. Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az árvíz elvitte mindenünket, de őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából, hogy senki sem halt meg éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg Sztropkó Mihály, a ki nálamnál huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy esetet, a mi az ő gyermek korában történt, hogy egy nagy éhség idején meghalt egy zsellér ember s az árván maradt három fiugyermek közől a két nagyobb kemenczébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bár milyen rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és ujra kiépült. Most pedig, nagy uraim, az utolsó három esztendő alatt hetvennégy egész telek és ötven zsellér-ház maradt üresen, és ki tudja, a többit itt találja-e a tavasz?

– S mi volt a kezdete e nyomornak? Ki okozta azt?