Part 29

E csodálatos átokvonások soha sem voltak még szebb homlokra irva, mint a szegény letört Cynthiáéra.

Ez a rút démon is nagyobb gyönyörrel üldözi azt, a mi szép, a mi erős, a mi vele daczol.

Cynthia gyermekkorától fogva sokat szenvedett. Voltak pillanatai, a mikor környezői azt állíták róla, hogy úgy viseli magát mint egy tébolyodott.

Anyjának kedélyállapota, ki sokat és rendkívüli szenvedéseket állt ki, midőn őt szive alatt hordozá, sokat tehetett a leány idegzetére.

A sok évi feszült aggodalom, mely testvére és kedvese haláltusáiból eredt, valami hihetetlen hidegséget kölcsönzött külsejének, mely már magában hasonlatos volt valami józan őrültséghez, mely hallgat akkor, midőn más nevet, s örömtől, nyájasságtól meg nem indítható.

A Maróthon töltött éj határozatai csak egy alapjából kiforgatott lélek kétségbeesett tusája lehettek.

Rejtegetett titkának felfedezése s István gróf kegyetlen fellépte leánya ellenében még jobban megrendíték egész kedélyét, s ha ama rákövetkezett irtózatos vád rögtön ki nem oltá lelkében az ész lankatag világát, ez csak azon lelki erőről tesz tanuságot, melyet a természet pazar kézzel ruháza rá.

Sokáig járt azután azon keskeny úton, mely vezet az örvény szelén, messze elvezet, néha egész a csendes sírig. E keskeny ösvény a búskomolyság. Csak egy érintés, csak egy botlás kell a járónak még és azután leszédül; mindig lejebb, mindig lejebb; végre azután lebukik…

Mikor Róbert és Illés találkoztak ott szemei előtt… ez volt a lejtő a keskeny útról!

Ez esemény minden következmény nélkül maradt ez időre; de valahányszor eszébe jutott az, mindig érzékeny lázt kapott és semmi sem tudta azt lelkéből elverni.

A törvényszék előtt kiállt irtózatokat alig birta ellensúlyozni bátyjának szokatlan, testvéri részvéte, s hogy azokból ép észszel tudott megtérni, egyedül környezetének köszönhetni. A kedves, jólelkű Irén napfényes kedélye, Fenyéry nyílt, hajlékony lelke nagy befolyással voltak Cynthiára.

Odahaza e tárgyat soha sem említék meg előtte s e miatt Fenyéry még őszszel sem vitte be családját a városba, hogy ismerős látogatók gondatlansága meg ne zavarja e figyelmet.

Hanem a legutolsó kihallgatás után, melyben Cynthia már szinte úgy viselte magát, mint a ki már félig meg van tébolyodva, a grófnő maga hozta elő e tárgyat minduntalan. Szeretett felőle vitatkozni.

Cynthia abból a különös szempontból vette fel a dolgot, hogy a biráknak egyáltalában nincs igazuk, a midőn Krénfyt ítélik halálra Brenóczy István gróf meggyilkolásáért, mert hiszen nem Krénfy, hanem ő adta a mérget tulajdon kezével a grófnak; tehát egyedül ő gyilkos.

Hajh, sok álmatlan éjszakán át sugdosta neki ezt a szózatot füleibe amaz elűzhetlen démon, a midőn e gondolat rémes szívdobogást és hideg verítéket szült nála; a midőn szeretett volna az elől futni, mennyire világ van és kést verni saját szivébe!… Most már örömest, sőt gyakran hevesen beszélt e tárgyról; kétségbeejté vele a szelid Irént, s vitatkozott felőle Fenyéryvel, mint valami férfi.

Egy napon valami városi ismerős látogatta meg Fenyéryéket oda kinn, valami nyájas, öreg asszonyság, ki ott látva Cynthiát, kötelességének tartá őt szivéből üdvözölni, a miért e gonosz Krénfy irtóztató rágalmaiból kiszabadult s vigasztalásul hitte elmondani, hogy e hatalmas gonosztevő minden bizonynyal elveendi bűneinek díját, mert ótalmazói már Bécset is megjárták a nélkül, hogy számára valami orvoslatot hoztak volna haza. A magas kanczellária nemcsak hogy meg nem rótta Lippayt és a törvényszéket azon vakmerő tetteért, hogy egy felsőbb törvényhatóság parancsát félreveték, sőt különösen megdicsérte őket példás szigoruságukért s az itéletet megerősíté, mely nem sokára végre fog hajtatni.

A közlékeny asszonyság még azt is elmondá bizalmasan, hogy ez itélet megsemmisítéseért még maga Dobokyné is felfáradott Bécsbe s ott eljárta az eljárandókat, azt adva okul, hogy nem bir megmaradni azzal a gondolattal, miszerint egy férfi, kit ő oly nagyon szeret, embertársának gyilkosává legyen. Dobokyné még tán most is azt hiszi, hogy semmit sem tudnak a szép ajándékok felől, mikkel nála Krénfy védői áldoztak? Mikor aztán látta, hogy semmit sem segíthet, ellenkezőleg az alispán szigorúsága által még újabb dicsőséget szerzett magának s oda fenn is magasztalják, akkor Dobokyné megbánta a dolgot s nagylelkű akart lenni. Elküldte Náczi bácsit Lippayhoz egy levéllel, melybe visszakért jegygyűrűje volt zárva; Lippay fel sem akarta azt bontani. Náczi bácsi, ki egy betűig tudott mindent, a mi a levélben volt írva (mert az a posta díja, hogy elébb ő olvassa el a levelet), hüledezve kérte az alispánt, hogy de bizony olvassa el, mert abban Dobokyné azt irja, hogy ő kész feledni a történteket s nagylelkű megbocsátani azon férfinak, ki menyasszonyának első kérelmét meg tudta tagadni s majd ő imádkozik az éghez, hogy a mit Lippay vétett az emberiség ellen, azt neki bocsássa meg. Lippay nagyon megköszönte a szivességet, s a levél hátuljára azt irta «trop tard». Náczi bácsi nem ismerős e históriai szavakkal, különben nem vitte volna vissza a levelet Dobokynénak, a ki rögtön, a mint e szavakat megpillantá, ott szemeláttára elájult.

Az alispán nem házasodik. A helyett egygyel több adomával bir kifogyhatlan emlékében.

Cynthia akkor egy szót sem szólt a mendemondákhoz; hanem, a mint a beszédes asszonyság eltávozott, azt súgta Irénnek, hogy ő okvetlenül akar az alispánnal beszélni még ma.

Kérelmét tudatták Lippayval s az elég udvarias volt az erdei lakban megjelenni délután.

Az elmúlt viharnak semmi nyoma sem látszott a derék úr arczán, ismét jókedvű, örök adomákban kifogyhatlan tréfás úr volt ő, a kivel senki sem ereszkedik komoly értekezésbe.

Cynthia legelső szava az volt hozzá: hogy mi fog történni Krénfyvel?

– Bizony, kedves grófnő, azzal olyasmi történik, a mire a czigány azt mondta, hogy ő ezt «soha ki nem állja».

– Meg fogják ölni? kérdé Cynthia.

– Csak egy kicsinyt, vigasztalá Lippay.

Cynthia visszahátrált. A háborgó kedélyeket semmi sem téríti meg oly könnyen, mint ha valaki élczeket mond nekik, s sophismáiknak még furcsább sophismákat tud ellenökbe állítani.

– De uram, nem Krénfy a gyilkos, hanem én vagyok az, egyedül én. Tulajdon magam adtam atyámnak a mérget.

Lippay jól tudta olvasni azt, a mi a homlokra volt irva.

Meg nem zavart nyugalommal viszonzá:

– Ha szigorúan vesszük a dolgot, legközelebb áll a bűntényhez a kanál, mely a mérget nyújtotta; az pedig ép oly eldöntetlen kérdés marad, mint csata előtt az ujonczé, a ki vén káplárjától azt kérdezte: «melyik már a rosszabb; a puska-e vagy a golyóbis?»

Cynthia elnevette magát e furcsa válaszra; első nevetés volt ez ajkain már hónapok óta. Maga is csodálkozni látszott rajta.

Az alispán csupa tréfa és kedély volt ellenében; nem hagyta vitatkozásra kerülni a kérdést, szüntelen adomázott és végül egészen felderíté a hölgy búskomorságát; azt hitetve el vele, hogy még a kérdéses per sokáig el fog húzódni, addig sokat lehet e tárgyról vitatkozniok; számtalan prókátor meg fog abban őszülni és kopaszodni.

Midőn Lippay eltávozott a háztól, Irén a kerten keresztül kisérte őt.

– Köszönöm, nagyon köszönöm önnek, hogy eljött; önnek kedélye valódi balzsam Cynthia lelkületére.

– Tudok én még nálamnál jobb orvost is, szólt az alispán.

Irén kérte, hogy nevezze meg azt.

– Hozassa ide kegyed Leonorát. Kegyed kértére bizonyosan elhagyja ő egy időre pesti állomását. Ez a derék hölgy két hét alatt úgy helyre disputálja Cynthia eszét, mintha soha semmi baja sem lett volna neki. Jót állok érte.

Irén nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék ez ötletre. Azonban, a mint az alispán eltávozott, rögtön leült és irt Leonorának, ki akkor Pesten egy nevelőnő intézetet vezényelt nagy életbölcseséggel és tudománynyal.

XVI. A TALÁLKOZÁS NAPJA.

Az engedett félév elmúlt.

Pontosan, mint a kiszabott halál, ott volt Illés gróf a Bayonne és Páris közötti meghatározott állomáson.

Két ifju mágnás, kik Tarnóczy Róbertet szintúgy ismerék, mint a grófot, jöttek vele felkért tanúképen. Már korán reggel, a legelső vonatnál ott várakoztak ellenfelökre.

Akkor nem érkezett az.

A pályafőnél egy szobát nyitottak az előkelő urak számára, honnan minden újabban érkező vonatot meg lehete látni.

Illés gróf azt kérdezte társaitól: mit gondolnak, meg fog-e Róbert jelenni e helyen, vagy nem?

Az egyik igenlé, a másik tagadta a kérdést: fogadtak rá.

Illés gróf elmondá tanúi előtt azon tervet, melyet magában kifőzött azon esetre, ha Róbert szavának áll és a kitűzött helyre megérkezik.

Akkor ő bizonyosan derék lovagias fiu leend.

Venni fogják pisztolyaikat és kisétálnak együtt a közeli erdőbe.

Illés néhány felhajigált falevelet útközben mutatványul le fog lövöldözni.

A segédek kimérik az álláspontokat, megtöltik a pisztolyokat mindnyájuk szeme előtt.

A vívók helyeikre állnak, az egyik segéd csattantani fog kezével.

Mikor már kettőt csattantott, akkor Illés gróf felemeli pisztolyát és Róbert szívére czélozva, azt fogja tőle kérdeni:

«Állítja-e ön még most is azt, hogy hugomat szereti?»

«Igen».

«Akar-e ön lemondani róla e pillanatban?»

«Nem».

Illés gróf ekkor el fogja hajítani a pisztolyt kezéből.

«No, ha nem akar ön lemondani, hát akkor menjen haza és vegye el Isten szent hirével és legyenek boldogok».

Azzal kezet fognak, összeölelkeznek, s az atyafiság poharát pezsgők durrogása mellett a legközelebbi vendéglőben felköszöntik egymásra.

Ez olyan vidám mulatságos jelenet lesz, a mit Albion valamennyi különcze irigyelni fog rendezőjétől.

Szegény Cynthia! legalább ő is boldog lesz azután, – emberi fogalmak szerint…

… Az urak várakoztak délig, délutánig, sorba néztek minden kilépőt, a ki a kocsikat elhagyta, mintha ők volnának a titkos rendőrség ügynökei; Róbert nem érkezett.

Az egyik úr, ki elmaradására fogadott, már diadalmas hangon kezde beszélni s társait gúnyolta nagyhivőségökért.

Illés egyáltalában nem akarta e lehetőséget megengedni. Ő más embernek ismeri Róbertet, mint hogy az elmaradhasson.

«Ah! persze!» gúnyolódék kétkedő segéde, «csakhogy egyszer megszabadulhatott. Együgyüség volt akkor eleresztened, mikor fogtad. Már most majd keresheted megint. Nem eresztik azt az asszonyok.»

Illés halvány volt a dühtől, ha arra gondolt, hogy ez valóban meglehet.

Mint fájt neki az, hogy egyszer életében vetkőzte le cynicus embergyűlöletét, egyszer akarta megmutatni szíve belsejét valakinek és épen akkor volt az az egy czudar és hitvány.

Már besötétedett; csak egy vonatot vártak még; a pályafő igazgatója biztosítá őket, hogy azon túl mai nap nem fog több érkezni.

Illés nem várhatta azt már a szobában, nyugtalanul sétált alá s fel a pálya mentében.

Végre jött az utolsó vonat, messziről világítva vörös szemeivel az éjszakában; hangzott a dübörgés, sziszegés, mi jöttét megelőzi s néhány percz múlva ott állt a tüsszögő ércz-csoda a pályafő előtt s a rövid időköz alatt hirtelen bontakoztak alá minden ízeiből a támolyó utasok, beburkolva, felpakolva és siettek a kivilágított terem felé.

Illés minden férfinak utját állta. A ki csak nagyon kiválólag messziről nem hordá magán a látható különbség jeleit, a ki csak egy kicsit hasonlíthatott Róberthez, annak mind a legmakacsabb vizsgálaton kellett keresztül esnie.

Az utolsó utas is elhaladt. A vonat ismét fütyölt, dörömbölt és elrobogott. Illés egyedül állt az ajtóban.

Egy perczig még nézett szanaszét, mintha nem hinne a sötét éjszakának, s még várná, hogy valaki elő fog abból kerülni, a ki megfoghatlan okokból legutoljára maradt.

Senki sem jött többé.

Illés dühtől remegve lépett be a szobába, hol társai vártak rá.

– Tarnóczy Róbert egy nyomorult silány! mondá nekik és szinte sírt bele.

E pillanatban a vasuti hordár lépett a szobába s Brenóczy Illés gróf után tudakozódott. Két levél van a számára, ez állomás pályafőjéhez czímezve.

Illés rögtön megismerte az egyiken Róbert irását s dühösen szakítá azt fel.

Társai bámulva látták, hogy a sorok olvasása közben mint változott át lassankint a gróf arcza, mindig szelidebb, mindig meghatottabbá lett, két szemében valami nehéz, átlátszó nedv kezdett terhesülni, mely utoljára végig gördült arczán. Közönséges emberek úgy híják azt, hogy «köny».

Azzal meghatottan fordult társaihoz s reszketeg hangon mondá nekik:

– Óhajtom uraim, hogy önök minden körben, a hol erről szó támad, kinyilatkoztassák, hogy «Tarnóczy Róbert mindvégig derék, nemes, lovagias ifju volt».

Azzal odanyujtá az egyiknek a levelet, hogy olvassa fel azt.

Szép, nyugodt kézzel irt sorok voltak.

«Tisztelt gróf úr. Én úgy hiszem, hogy nem fogok ezen nap alatt önnel találkozhatni többé. Azt a félévet, melyet ön nekem ajándékozott, jól haszonra fordítottam. Megczáfoltam a rágalmakat, miket nevemre költének; megrontám a hamis kötelezvényeket, mikkel nevem alatt testvérem vagyonát elrablák; néhány nap van még csak hátra a kitűzött időből s én minden teendőmmel szerencsésen készen vagyok. Tegnap hallám testvéremtől, hogy Cynthia megőrült. Semmi segítség sincs számára többé. Ön átlátja, hogy én nekem nincs miért Francziaországba utaznom többé. Én elismerem önnek azon jogát, hogy engem megöljön s nincs szándékom magamat tovább védelmezni ön ellen. Midőn kegyed a kitűzött helyen rám várakozik, akkor én már végrehajtám a munkát, melyért össze kellett volna jönnünk. Olyan jól fogok czélozni, mintha ön saját maga irányozná rám a pisztolyt. Lőjje ki fegyverét a légbe; bizonyos lehet felőle, hogy az czélba talált. Isten önnel. Bocsásson meg azokért, a miket ez életben vétettem önnek. Tisztelője Róbert».

Illés ezalatt a másik levelet olvasta át. Ezt Fenyéry irta, tudatva a gróffal a kettős szomorú hirt és rokona végakaratát, mely szerint a levelet Brenóczy Illésnek a kitűzött helyre kivánta küldetni.

És Brenóczy Illés gróf, a hideg, szívtagadó férfi, elrejté két kezébe orczáját s ott valamennyi ismerős és ismeretlen nép előtt sírt hangosan, keservesen.

Szegény, szegény Cynthia!

XVII. A HOLLÓK, A FARKASOK.

A hó még a szokottnál is korábban lehullt ez évben a kallósfalvi mezőkön. Kis-Amsterdám romladozó gunyhóiba már október elején belátogattak a tél énekesei: a hollók, a farkasok.

A zuzmara, mely a hollót kiriasztja fészkéből; a förmeteg, mely a farkast berkéből kiszólongatja s beszorítja emberek lakásai közelébe, egy más fenevad lakóját az erdőknek is előhítta rejtekéből, egy vészkárogó őszült hollót, egy magányában megdühödött farkast, egy öreg kóbor gyilkost, a ki havak óta járt egyik erdőről a másikra, farkasokkal, hollókkal osztva szomorú tanyáját.

Ott lakott velök egy berekben. Tűrte a hideget, éhséget, mint ezek a vadállatok. És talán még valami rosszabbat is, mint az éhség; a mit a farkas nem érez, ha véres száját megnyalja, a «vér nehéz emlékét» a jóllakás után.

Két rossz ellenség: zivatar és az éh az országútra kergetik a vadállatot, éhség és zivatar – és a lélek nehéz gondolatjai űzték a csavargót emberi lak felé.

Éjszakánként csak úgy kerülgette néha az ismerős falut, – mint a farkas; el-elsompolygott a legutolsó házig; onnan megint vissza botorkázott.

A nagy vörös ház udvarán messziről vonítottak rá az ebek, ha közelgett; éreznek azok valamit. Soha sem mert egészen közel menni hozzá. Pedig úgy szerette volna tudni, miért nem füstöl annak kéménye soha? miért nincsenek ablakai kivilágítva, mint máskor?

Ezen a félen nem mert a faluba bejönni. Egészen megkerülte a helységet, hogy a tulsó oldalra jusson.

Ott álltak a régi kallósfalviak elszórt sárkunyhói. Kiismerte közőlök, melyik az öreg Sztropkó Mihályé. Oda lopódzott hozzá; belesett az ablakán, s látta, hogy a vén ember most is ott ül a tűz mellett és kosarakat fon. Bizony, száz és egynehány esztendős korában ritka ember fon kosarat.

Háromszor is a kilincsre tette kezét, mindannyiszor visszalépett; végre neki szánta magát és benyitott a kis lak ajtaján.

Csak maga volt az öreg Sztropkó Mihály, ő is erőtlen aggastyán, nem volt tőle mit remegni.

A mint a tűz világánál megismerte a csavargót, meg sem látszott tőle ijedni, jó estét kivánt neki és kinálta, hogy üljön le a tűzhely mellé.

A gyilkos tétova szemmel tekinte szét a szobában s azután leült a tűz mellé egy alacsony fazsámolyra s elkezdte kezeit melegítni.

– Honnan, honnan, Márton öcsém? kérdé tőle a vén ember, csendesen folytatva munkáját.

– Az erdőből, a berekből; válaszolt ez rekedt hangon.

A vén ember fejét csóválta.

– «Azóta» mindig ott kinn vagy?

– «Azóta» mindig.

– Éhes vagy, ugy-e?

– Azt hiszem, hogy éhes vagyok. Régóta nem ettem semmit.

– Nesze kenyér.

A csavargó elvette azt és evett mohón. Kis idő mulva újra megszólalt:

– De szép fehér kenyered van.

– Kis unokám hordja azt a fiscalis úrtól, a ki a jó kisasszonyt Tarnóczfalván elvette; azok tartanak engem. Oda is vettek volna magukhoz, de én már csak jobb szeretek itthon lenni, a meddig még el kell élnem.

A vén gyilkos szinte pironkodva merészlé a kérdést:

– Hát a fiscalis, meg a felesége, az a jó kisasszony, hogyan vannak?

– Jó dolguk van, Márton öcsém. Megint visszakapták a tarnóczi és fenyéri jószágaikat a fekete szájú úr halála után.

– Micsoda? riadt fel a csavargó, szemeit felmeresztve. Krénfy meghalt?

– Meghalt-e? Hát még azt sem tudod? Meg bizony, még pedig nagyon kedve ellen.

– Kedve ellen?

– Nagyon sokat nem tudsz te hát Márton öcsém, a mi a világban történt; már most elhiszem, hogy mindig az erdőben laktál, mert ezt minden ember tudja a környékben.

– Mondd el.

– Jaj, Márton. Rossz ember volt az. Nemcsak minket bántott, de az urak tálába is belekanalászott. Hamis leveleket irt, mérget kevert s megölte az öreg Brenóczy István grófot méreg által.

A csavargó bámulatában nagyot ütött botjával a földre.

– Hát aztán? hát aztán mi lett belőle? sürgeté türelmetlenül.

– Mi lett belőle? Kitudták a dolgot; elküldtek a drága úrért hat fegyveres pandurt, vasra verték szörnyen, úgy vitték a vármegye házára.

– Vasra verték! kiálta Márton és szemei szikráztak; vasra verték, mint valami közönséges gonosztevőt!

– Ezerszer ezer forintot igért a gazdag úr az itélő biráknak, ha megkegyelmeznek neki; tudod mi az, Márton? ezer forint, és ezerszer annyi! Hanem az alispán úr azt mondta rá: meghalsz! és nem kellett senkinek az ezerszer ezer forint.

– És meghalt? meghalt? megöletett?

– Ott voltam a halálán én is. Tenger volt a nép, a ki messze földről összesereglett erre a hírre, erre a látványra. Ott voltam, ott álltam közel hozzá.

– Ott voltál? Láttad tulajdon szemeiddel? nem álmodtad azt?

– Tulajdon szemeimmel néztem végig, a mint oda hozták, a mint levették félig ájultan a szekérről, a mint beköték szemeit s leültették egy alacsony kartalan székre, a mint a hóhér oda jött és leveté kabátját, s kivette egy hosszú tokból azt a kétélű kardot s a mint a vér három ágban szökelt fel a magasba egy pillanat mulva, s a fej elgurult három lépésnyire s a mint megállt, még kétszer felnyitotta a szemeit, mintha a körül álló népet akarta volna ijeszteni.

A gyilkos kimeredt szemekkel bámult a beszélő öregre, ki a véres jelenet emlékét oly undorító elevenen tudta előtte elmondani.

– És bizonyos vagy felőle, hogy ő maga volt az? Krénfy a gazdag úr, a kit lefejeztek, nem valaki más, valami elitélt zsivány, gyujtogató, a kinek olcsó az élete, a kit felöltöztettek az ő ruháiba, hogy a népet elbolondítsák vele? Mi?

– Bizony maga volt az Krénfy, Márton öcsém. Olyan igaz, mint hogy te nem voltál. Elitélték, kivégezték. Sehol sem kapott kegyelmet.

A vén gyilkos dörmögve kelt föl helyéből.

– Hm, hm, Mihály, ez nagy dolog, ez nehéz dolog. Ez már más, egészen más. Nem hallottad, kerestek-e engemet nagyon.

– Nálam nem keresett senki, Márton.

– Ugy-e bár? Mit gondolsz? Ha megfognának, nem itélnének fogságra, hanem egyenesen kivégeznének?

– Bizony, Márton, aligha azt nem hiszem.

– Mihály. Nem hallottad, van-e az én fejemre valami díj téve?

– Micsoda? szólt az öreg, mint a ki nem akarja a kérdést érteni.

– No a hogy szoktak díjt tenni a hollókra, farkasokra, a mik kárt tesznek, a ki ennyit meg ennyit behoz, kap egy forintot, két forintot. Mit kap, a ki engemet elfog? Tíz, – húsz forintot, – tán ötvenet is? Mi?

– Meglehet biz az…

– Mihály! szólt kevés vártatva a gyilkos. Fogj el engemet.

– Én? öcsém. Bár magam tudjak a lábamon állni, ha nem fog valaki. Mit beszélsz te nekem?

– Tudod, Mihály, ez az eset nagyon megzavart engem. Ha egy ily nagy urat utolért az igazság keze, hát akkor egy ilyen szegény gazdátlan kutya, mint én, mit bújja az erdőket, mi? Az gyilkolt: megölték; én gyilkoltam: nem az-e a rend, hogy engem is megöljenek?

Mihály gazda nem felelt, csak fejével bólintott a kérdésre.

A vén csavargó lassú hangon kérdezé.

– Sok ember összegyűl olyankor, úgy-e? a birák urak elmondják a népnek, hogy kit miért büntetnek meg? szép beszédet tartanak, okosat, tanúságost? ugy-e bár: pap is jön oda, jámbor tiszteletes úr s beszél a más világról, az úr Istenről és annak az irgalmáról? annak megmondhatja az elitélt, mit vétett életében és megkönnyebbül aztán bele? és azután mondják azt is ugy-e, hogy «Isten legyen irgalmas, kegyelmes szegény nyomorult lelkének!» s imádkoznak, mikor ő haldokol, ugy-e?

– Igen, igen; hagyá helyben az öreg.

– Mihály, Mihály; szólt a gyilkos szorongó kebellel. Tedd meg azt nekem. Régi jó ismeretségből, régi barátságból; nem azért az ötven forintért, a mit kapnál; hanem az én hozzám való jó indulatból; vezess be engemet a városba, vezess be most mindjárt; el birsz te odáig jönni; majd én reám támaszkodol az úton. Én magam is elmehetnék, de látod, nincsen bátorságom. Ha betévedek az erdőkbe egyedül, megint nem merek belőlök kijönni. De te majd biztatni fogsz az úton, elvezetsz egész a vármegye házáig; Mihály, jó öreg Mihály.

A vén ember csak a fejét csóválta s nem felelt rá semmit; hanem annyit mondott, hogy késő már az idő, az utak hóval befúva, eltévedhetnének valahol. Inkább háljon az éjjel a csavargó az ő házában; reggel majd beszélhetnek arról.

– S nem félsz te velem egy házban aludni éjjel? kérdé Márton, ki szinte kérkedett azzal, a mi félelmetes volt rajta.

– Száz és öt év óta hajtom le minden éjjel fejemet az Isten kezébe; ő tudja, mikor nem kell felvirradnom többet, szólt az öreg nyugodt lélekkel, s mohából puha fekhelyt csinált csodálatos vendége számára s azzal lefeküdtek mind a ketten.

A hamvadozó tűz világa derengeté meg egy ideig a kis lak sötétjét; az altató homálynál még sokáig elbeszélgetett egymással a két öreg. A gyilkos elmondatta magának hosszasan, körülményesen mindazon jeleneteket, a mik egy szegény veszendő lélek átmenetét képezik e világról a másikra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyilkos sokáig is eltalált aludni a jó puha mohágyon.

Ilyen kényelemhez nem volt az ő teste szokva; zörgő haraszt ébresztése, rekedt holló károgása, széltől csikorgó száraz fa, arczhoz tapadó maró dér szokták őt felköltögetni. Már a nap is besütött a kis ház ablakán, midőn felnyitá szemeit.

Gazdája étellel, itallal kinálta, a mint felkászolódott; mi sem kellett neki, csak egy kis vizet kért, hogy «megmosdjék».

Ez is régen történt vele.

– Már most menjünk; szólt Mihályhoz, midőn készen volt a rövid öltözéssel.

– Tehát csakugyan fel akarod magadat adni?

Nem jól cselekszem-e? ugy-e, hogy igen? – legalább vége lesz már egyszer.

Mihály felölté szűrét, vette botját s kikisérve zord vendégét, ment vele a havas úton végig. A csavargó biztatta, hogy csak támaszkodjék az ő vállára, ha elfárad.

A mint a szál erdőn keresztül ment a két öreg, valami ijedelmes sikoltozás állítá meg egyszerre lépteiket. Az útfélről egy pórnő rohant elő, ki annyira meg volt ijedve s féltében úgy futott, hogy meg sem látta a két férfit, a míg az öreg Sztropkó meg nem szólította.

Akkor meg oda rohant hozzájok és térdre esve előttök, beszélt őrjöngő hadarással össze-vissza értetlen dolgokat, a miből csak azt a szót lehetett megérteni: «a farkas, a veszett farkas.»