Part 28

– De megbocsásson ön, az mégis a legnagyobb kínzások egyike, hogy ez óta még csak beszélni sem hagyták őt férjével.

– Sőt beszélhetett vele minden szembesítés alkalmával.

– Ah, milyen prózaian veszi ön fel a dolgot, szólt Dobokyné duzmadtan, s neheztelve könyökölt a pamlag tulsó karjára.

Az alispán ezuttal elmulasztotta őt megengesztelni, s miután őt perczig hiába várta, hogy Dobokyné új tárgyra vigye a beszélgetést, vette a kalapját, búcsút vett és elment.

Néhány napig azután nem hozta neki elő Dobokyné a Krénfy-pert.

Az alispán házassága már csakugyan komoly dolog. Most már nemcsak a mendemonda-körökben beszélnek róla, sőt ki is hirdették templomszerte.

Tapasztalt ember ezen az ünnepélyes formaságon meg fog kissé ütközni. Az előleges kihirdetés csak közrendű emberek számára létez, urakat föl szoktak az alól menteni… Vannak okok, a mikor az urakat sem mentik fel, ha csak szépen nem tudnak kérni. Lippay inkább a hosszabb úthoz folyamodott.

Pedig a háromszori hirdetés időközeiben egy örökkévalóság fekszik. Annyi minden ellenséges baleset tolakodhatik közbe, a mit boldog szerelmesek nem is gyaníthatnak.

És a boldog szerelmesek rendesen oly türelmetlenek. Kivált a kiknek oly forró szív, oly szeretetben gazdag kebel jutott osztályrészül, mint ennek a jó táblabirónak és a ki e szerelmet tizennyolcz évig hordozta elzárt kebelében, a nélkül, hogy egy árva versecskével is könnyített volna fájdalmain.

Ez a kérges külsejű, szilárd férfi tudott olvadékony és gyöngéd lenni annak irányában, a ki szivét birta, tudott türelmes lenni a nő gyöngesége iránt, s elfogadta őt azon hibákkal, a miket jól ismert. És ez a valódi gyöngédség. Az ábrándos ifjoncz angyalnak nevezi kedvesét, s a mesevilág erényeibe öltözteti alakját, s igér magának menyországot, s mikor benne van kárhozatot és csalódást emleget. A ki igazán szeret, nem ámítja az magát, nem kíván választottjától lehetetlent, «hibáidat tűrni fogom, szeszélyeidhez szokni fogok, te gyöngébb vagy, én erősebb, az élet nehezebb részét büszkeségem lesz viselni; nem kívánom, hogy angyal légy, légy nekem nő – és szeress.»

Lippay tudta jól, hogy Dobokyné hiú, hogy szenvelgő, hogy szeret nagyobb urat játszani, mint mennyire képes, de azt hivé, hogy jószívű és őt igazán szereti, s ez egyért sokat megbocsátunk, mindent, mindent – szerelemből – szerelemért.

A kihirdetés közötti napok oly hosszúk voltak!

Hogy rövidíthette volna meg azokat czélszerűbben, mint szép menyasszonya közelében?

Mindenki azt állítja, hogy Dobokyné szebb alak most, mint leánykorában. A nők menyasszony korukban mindig legérdekesebbek, Valami áldott varázs alakítja át ekkor egész lényöket. Az ismeretlen szeme is kiválaszthatja őket a többi nők közől. Lippayt irigylésre méltó embernek is lehete nevezni…

A csigalábú idő lejárta lassan a maga mérföldeit, csak még egy nap volt hátra a menyegző kitűzött határideje előtt.

Vasárnap volt az utolsó kihirdetés, hétfőn kezdődött az új törvényfolyam; szombat este meglátogatta szép menyasszonyát az alispán.

Épen jókor jött; Dobokyné menyasszonyi köntösét akkor hozta meg a szabó; a szép delnő a felpróbálás nagy életkérdésével foglalkozott; Lippaynak szabad volt őt megnézni.

Ilyen látás bizonyosan bárki másra nézve veszélyes volna, mint a vőlegényre. E tekintet gerjedelmét csak a bírhatás reménye engesztelheti ki.

– Szép leszek-é? kérdé Dobokyné a legigézőbb mosolylyal gyönyörittas vőlegényét.

– Kegyed minden alakban szép. Felelt az gyöngéden.

Dobokyné tréfás kaczársággal simult oda hozzá, s most jutott eszébe kérdezni:

– Hogy mert ön most idejönni? Nem tudja, hogy még ma a magam asszonya vagyok.

Lippay mosolyogva csókolá a nő kezét, s tréfásan mondá:

– Ma a maga asszonya, holnap pedig az én úrnőm, nemde?

– Ah, ah. Ti férfiak úgy tesztek velünk. Azt mondjátok rólunk, hogy uralkodunk rajtatok. Aztán pedig nem igaz. A ki legjobban bevallja magáról, hogy papucs alatt van, annak legkevésbbé hiszek. Én tudom bizonyosan, hogy ön ezzel a mosolygó nyájas képpel a legkönyörtelenebb zsarnok.

És azzal nagyot sóhajtva tekintett a tükörbe, mint a ki arra gondol, hogy minő áldozat az egy nőtől, egy ilyen könyörtelen zsarnok martalékául vetni magát.

Az alispán olyan gyöngéd volt, hogy tréfás anecdotákkal nem védte magát Dobokyné ellen. A helyett meglehetős prózai, de komoly utat választott gyöngédsége bebizonyítására.

– Kedvesem. Én most azért jöttem ide kegyedhez, hogy a mi a kegyed jövőjére nézve nagyon lényeges, azt előlegesen elvégezzük. Elhoztam házassági szerződésünket, hogy mutassa azt meg násznagyának, ha helyben hagyja-e?

Dobokyné könnyelmű mosolylyal tekinte a neki nyujtott iratra.

– Mi szükség erre? Mit kivánok én öntől, vagyonát, vagy szivét?

Lippay gyöngéden voná maga mellé menyasszonyát a kerevetre, s komolyan iparkodott vele megértetni ez ügyet.

– Tudom, kedvesem, hogy a házasság csupán szivek dolga, s a vagyon kérdése mellékes ügy, de a becsületes ember, mikor nősül, óhajtja annak jövendőjét biztosítani, a kit elvesz. Én bármikor meghalhatok, s nem akarok kegyednek pört és zavart hagyni hátra.

Dobokyné egészen felindult e szavakra.

– Semmit, semmit, barátom! Nekem nem kell vagyonod, nem magas állásod, nem jólléted, nekem csak te kellesz egyedül; s ha azt mondanák: nincs egyebem, mint a mit rajtam látsz, akkor szeretnélek legjobban, akkor neveznélek leginkább az enyimnek, mert akkor hinném legigazabban, hogy nem vettél meg, de ingyen szerelemből kaptál.

És azzal átölelte a férfi vállait a csábító hölgy és forró arczát annak arczához szorítá, hogy a komoly férfi szemeibe az örömköny gyémántjai jöttek fel ragyogni.

– Én nem kivánok öntől semmit, szólt Dobokyné, könyeit letörölve. Engem megbántana ön a legcsekélyebb menyasszonyi ajándokkal… Csupán egyet kérek öntől. Egyet, a mit mindig ez ünnepélyes pillanatra hagytam, a mi öntől legmagasztosabb, nekem legkedvesebb ajándék, a minek adása s vevése úgy fog illeni azon pillanathoz, a midőn Isten áldását hívjuk alá két együvé kötött életpályára… Egy veszendő nyomorult ember életét kérem öntől.

Az alispán arcza egyszerre elborult. Csak lassan kezde ismét mosolyra derülni.

– Kedvesem. Én nem vagyok orvos, hogy valakinek az életét megmenthessem.

Dobokyné durczásan fordítá félre arczát.

– Ah, ön most is tréfál, ön gúnyt űz az én érzelmeimből.

– Nem akartam azt. Szóljon kegyed világosabban.

– Ah… hiszen ért ön engemet jól…

– Nem merem kegyed szavait magyarázni. Az én kezembe Isten életet nem adott, hogy azt osztogassam.

– De adott halált…

– Mint büntetést… Ha kegyed Krénfyre gondol…

– A név mindegy. Én csak egy embert látok magam előtt, ki börtöne rostélyán halálfélelemmel várja itéletét. Ah, barátom, ön irtóztató próbát tenne szivéről, hogyha ez ember irgalomesdő szavára siket maradna akkor, midőn egy nőnek szerelmet esküszik.

Az alispán nagyon elszomorodék.

– Ez az ember gyilkolt és csalt…

– Jól tudom.

– Ez az ember ezer meg ezer jó lakóját e hazának ördögi számítással juttatá koldusbotra, korai sírba… Egész nemzedékeket ölt ki…

– Mind igaz.

– Ez az ember halálra vádolt egy ártatlan nőt oly bűnnel, melyet saját maga követett el…

– Azt én mind tudom. Legyen megbüntetve érte, keményen, szigorúan. Csak ne halállal, ne ezzel a soha meg nem javítható itélettel. Én nem Krénfy bűnhödése, én a halálbüntetés ellen beszélek. Olvasta ön a hírlapokban, mily szívreható vezérszózatokat irtak mások is e tárgy ellen; hogyne mondhatná hát azt egy nő, a ki érzékeny szívvel van megverve, leendő férjének: ne tedd ezt, ne fertőztesd be ezt a kezet az ember vérével, ezt a szép fehér kezet, melyen minden csepp vér úgy meg fog látszani.

És ezt mondva, oda szorítá a delnő ajkaihoz és meleg lihegő kebléhez vőlegénye kezét, csókjaival és szive hő dobogásával hevítve azt át és gyöngéden simogatva kezeivel azt a kedves, azt az imádott kezet…

Az alispán gyöngéden visszavonta kezét, összefonta karjait, és szólt:

– Kedvesem. Ha egy éhhalál üldözte nyomorult néhány garasért megölt valakit az úton, azt is elitélem, de a földi legmagasabb kegyelmet fölhívom számára, mert bűnét menti az éhség. De ezen ember gazdag és hatalmas. Megyénkben majd minden úr lekötelezettje; mióta el van fogva, mindenünnen ismeretlen emberek jöttek elő, hogy őt kimentsék, megmozgattak minden rugót kiszabadítására, vállvetve dolgoztak, hogy rám és nálamnál hatalmasabb emberekre befolyást gyakoroljanak; ezt az embert, – ezt el fogom itélni és ki fogom végeztetni.

Dobokyné felsikoltott és görcsöket kapott e szavakra. Szemei fehéreikkel fordultak fölfelé s keble oly sebesen hullámzott, koronkinti görcsös fuldoklásoktól elszorítva…

Az alispán odahajolt hozzá; a delnő eltaszítá őt magától.

– Menjen ön. Menjen ön, lihegé. Én irtózom öntől. Ne öljön meg. Ne érintsen kezével.

Lippay néhány pillanatig mereven állt előtte, mint a kinek lelke nem bírja végig gondolattal azt, a mit szemei látnak.

Egy nagy, megrendítő sóhaj hagyta el erős keblét.

Még egyszer gyöngéden szólt menyasszonyához, ki görcsös vonaglásaiban a pamlagról leeső félben volt.

– Kedvesem…

– Távozzék ön! rebegé a delnő, visszautasítva vőlegénye segítő karját, s festői alakzatban rogyott le a szőnyegre.

Lippay szót fogadott, kiment a szobából, felöltötte téli kabátját és eltávozott. Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy a szobaleányt tudósítsa róla, miszerint úrnője odabenn fekszik a padlaton elájulva.

Gondolta, majd fölkel onnan, ha megunja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Régi szerelmen nem fog a rozsda…?»

… De a régi jellemen sem!…

XIV. VAS KÉZ.

Félmilliót igért börtönéből Krénfy az alispánnak, ha itéletét a törvényfolyam végeig elhalasztja.

Nem engedékenységért, nem részrehajló kegyelmes itéletért, nem bűnei elnézéseért igért félmilliót, csak pár heti időért: csak azért a néhány napért, a mire oly nagy szüksége lehetett.

Az alispánnak ez intés volt arra, hogy siessen!

Sokkal több rugó mozgásba volt már hozva a gazdag gonosztevő megszabadítására, mint hogy félni ne lehetett volna tőle, miszerint ép fejjel fog e bajból kimenekülni.

Olyan könnyen megy ez: új tanúk, új orvosi bizonyítványok, véletlenül eltüntetett tanújelek egészen más fordulatot adhatnak az ügynek, lehet hosszú útra vinni a pert, melynek tekervényeibe belefárad, belebódul bíró és közvádló, s talán akkor dül el a per sorsa, midőn a vádlott rég sírja férgeinek adta meg magát, tisztesen megőszülve, mint más becsületes ember.

Aztán Magyarország nincs is chinai fallal körülkerítve; ott mehet ki rajta az ember, a hol akar, Krénfy nem fogja másodszor azt a hibát elkövetni, hogy mikor szökni akar, marsrutáját irásban adja ki. Kereshetik azután a jó táblabirák, ha egyszer a vasuton ül.

Lenczné sokat fáradt benne, hogy helytartótanácsi parancsolatot eszközöljön ki, mely Krénfy itéletét felfüggeszsze, s igen valószinű, hogy ez nem fog megtagadtatni tőle.

Ha Krénfy csak egy órára szabaddá lehetne, őt nőül venné, s többé a nő bizonyítványa nem volna érvényes a férj ellen. Az eseményeket új átlábolhatatlan homályba lehetne keverni. Minden nyerve van, ha idő van nyerve!

Lippay a törvényfolyam legelső napján e bűnvádi pert vevé elő. Nehányan a törvényszék tagjai közől elmaradtak, azokért kocsit küldött és elhozatta őket.

Semmi ok sem volt az itélet halogatására.

Minden tette, minden szava Krénfynek, a mi a gyilkosság estéjen történt, nyomról-nyomra rá lőn bizonyítva. A kandalló rejtekéből, mit Lenczné első dühében elárult, előkerültek a méregüvegcsék, miknek tartalmából épen annyi hiányzott, a mennyi Brenóczy István gyógyszeres üvegeibe öntetett át. Krénfynek nem is volt semmi oka azokat elkéretni a gróftól, mert azon estén legkisebb baja sem volt. Betegségét csak hazudta. A németországi gyógyszerész, ki neki e mérgeket készíté, bevallá, hogy azoknak minden hatásáról körülményes utasítást kellett neki küldenie.

Azt nem tagadhatá, hogy teljes öntudattal, saját leánya kezei által mérgezteté meg a grófot, a mi bűnét még borzasztóbb alakúvá idomítja.

És végre apagyilkossággal vádolta ő maga azt a leányt, kit oly átkozottul használt a bűntény eszközéül…

Ha megszabadulna ily gonosztevő a törvény kezéből, mi tartaná össze még az emberek társadalmi hitét; mi gátolná az éhező embert, hogy a legelsőt, kinél magát erősebbnek tartja, meg ne ölje a husáért, a véreért, a rajta levő takaróért?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A feszület ki van téve az asztalra; a komoly férfiak ott ülnek körül és arczaikon meglátszik az ünnepélyes, nagy hivatás ihlete.

Sorba felhívják a tanúkat; szembesítik a vádlottal, felolvassák kölcsönös vallomásaikat; megkérdik tőlök még egyszer: ha hitök szerint és igazán szólottak-e?

A vádlott reszketve ül egy széken, lábai nem birják. Oly esdve néz a tanúkra egyenkint, úgy nyújtja feléjök néha lánczos kezeit, mintha könyörögne nekik, hogy vonják vissza, a miket mondottak; ne feleljenek reá ily irtóztató vádakat!

És azután oly csüggedten esnek vissza kezei, nagyot csörrentve a lánczczal, mikor az eltávozó tanú megerősíté vallomását.

Lenczné maga sem birta egy szóval is meghazudtolni, a mit legelőször vallott; csak sírni tudott és magát átkozni kimondott szavaiért.

Krénfy mindezek ellenében csak azzal tudta védni magát, hogy mindent merőben tagadott. Száz meg száz valótlan mesemondással iparkodott bebonyolítani a világos kérdéseket, a miket Fenyéry ismét oly szépen lefejtett róla, mint a selyemhernyóról a fonálgubót, hogy nem maradt ott egyéb, mint a mozdulatlan, mezetlen báb.

Még azt hivé, hogy merev tagadás által késleltetni fogja az itéletet. Nem akart semmit sem elismerni. Eltagadta kimondott szavait, lépteit, saját kéziratát.

A törvényszéknek ekkor még egy fájdalmas jeleneten kellett átesnie. Cynthiát kelle Krénfyvel szembeállítani.

Fenyéry súgva mondá Lippaynak, hogy ettől a jelenettől előre borzad. Annak a nőnek a lelkében egy idő óta valami zavar mutatkozik. Ő a legrosszabbtól félti a grófnőt.

Azonban meg kelle történnie. A törvénytevés nem udvarias munka.

A mellékajtók szétnyíltak, egy halavány hölgy lépett a terembe; fekete öltöny, fehér arcz, a bánat színe mind a kettő.

Nagy, mélyen sötét szemei öntudatlanul néznek elé; a hölgy csak lép előre, mint a ki senkit sem lát maga előtt, nem ezeket az urakat, kik itt a zöld asztal körül ülnek, nem a vádlottat lánczokkal kezein, sem a poroszlókat az ajtók előtt kivont kardjaikkal.

Fenyéry eléje megy, s megállítja őt a terem közepén:

– Maradjon itt, Cynthia.

Az ő szavára fölrezzen, s a mint legelső pillanata az asztalon álló feszületre esik, oda rohan ahhoz, s térdre borulva előtte, csókjaival borítja el azt és elkezd zokogni hevesen.

Fenyéry fölemeli őt és kéri, hogy feleljen a birák kérdéseire.

A delnő rendbeszedi magát, iparkodik összegyűjteni eszméit, s azt állítja, hogy készen van. Felelhet.

Az alispán a formaszerinti kérdést intézi hozzá:

– Kegyed neve Brenóczy Maróth Cynthia grófnő?

A leány siet tagadólag inteni fejével.

– Oh nem, oh nem. Én nem vagyok grófnő, – az én anyám egy szegény katona leánya volt; az én nevem… az én nevem?… oh uram Istenem, ki mondja meg, hogy mi az én nevem?

Fenyéry megszorítá kezét.

– Cynthia, Cynthia, térjen ön magához; nézzen szét és lássa meg, hol van?

Cynthia felnyitá azokat a nagy telehold szemeket s végig bámult vele minden jelenlevőt; azután végig simítá kezével homlokát:

Úgy! Igaz. Tudom már. Azt kérdezik önök tőlem: miért állasz itt? Már egyszer hallottam ezt a kérdést; akkor azt feleltem rá: nem tudom, nem tudom, nem tudom! Most már tudom; azért állok itt, mert atyámat meggyilkoltam. Ugy-e bár: ez itt a törvényszék és én a törvényszék előtt állok? Tudom, hogy mit beszélek. Meggyilkoltam az atyámat. Betegen feküdt szegény öreg ember, orvosságot kért tőlem és én mérget adtam neki. Valóban én adtam azt neki. Íme, itt vannak az üvegek is az asztalon. Ugyanazon üvegek, jól ismerem őket. Én tartottam a kanalat, egy két cseppet az egyikből, – egy-kettő a másikból, – egy-kettő a harmadikból; huh! milyen arcza volt a halálnak. Én magam, én magam öltem őt meg. – Miért öltem őt meg? miért öltem meg az atyámat? Én istenem, ki mondja meg nekem, miért öltem meg az atyámat?…

A komoly táblabirák borzadva néztek e rémalakra, ki háborodott szemeit vadul járatá végig a termen, egyik arczról a másikra.

Végre meglelte azt, a kit keresett. Egy sápadt, reszkető alak ült ott egy szegletben, kinek arczáról az élet minden színe eltávozott, s kinek kezein a reszketéstől zizeregtek a lánczszemek.

Cynthia hirtelen odalépett hozzá, s rámutatott márvány ujjával.

– Uram, ön tudja, miért öltem meg atyámat; mondja ki, mondja ki. Ön tudja jól. A birák kérdezik…

Krénfy a kétségbeesés ordításával szökött fel székéről, s odarohant az alispán lábához.

– Irgalom, uram! irgalom, kegyelem! Vitessék el e nőt innen. Dobjanak a tömlöczre, vigyenek a vérpadra, csak ezzel ne állítsanak szembe. El vagyok veszve! El vagyok veszve!

Az alispán inte a poroszlóknak, hogy emeljék föl az embert, ki oly kétségbeesetten ragaszkodott birája kezéhez, hogy alig lehetett onnan eltépni.

A kérlelhetetlen biró odaállítá őt a sápadt nővel szembe, s kegyetlen, irgalmat nem igérő szóval kérdé tőle:

– Feleljen ön. Melyik itt a gyilkos; az-e ott, vagy ön?

Mint a végső itélet mennydörgés szavára, roskadt össze az ember e kérdésre.

– Én vagyok… lihegé és feje lecsuklott mellére. A poroszlók egy eszméletlen alakot tartának karjainál fogva fölemelve, mely öntudatlanul engedte magát tova hurczoltatni.

A grófnő összetett kezekkel állt ott és már elfeledte a jelenet közötti összefüggést.

Előtte egy ősz ember ült a birák sorában, valami vén táblabiró, annak suttogva mondá, odahajolva füléhez:

– Meg ne mondják ezt Illésnek.

Azzal csendesen elhagyta magát vezettetni Fenyéry által.

Fenyéry könyezve tért vissza a terembe.

– Ha e nőnek még egyszer meg kell jelennie e helyen, tökéletesen meg fog tébolyodni, – monda halkan Érkeletynek.

– Nem fog idejönni többet, szólt az alispán szigorúan.

E pillanatban valaki jött be az ajtón. Náczi bácsi volt az, az egész világ Náczi bácsija; ő is táblabiró, neki is joga van belépni a terembe. Okvetetlenül szólni akar az alispán úrral; igen sürgős és igen titkos beszédje van vele.

Az alispán szigorú arczvonásai nem akarták viszonozni Náczi úr ügyeskedő mosolygását.

– Mi tetszik? kérdezé nagyon szárazon.

Az odahajolt füléhez és súgva mondá:

– Dobokynétól egy levéllel jövők.

– Majd később, most komolyabb ügyünk van.

– Lelkem, barátocskám: csak egy pillanatot áldozzál reá; ez is élet-halál kérdés. Tudod. Életé vagy halálé.

Az alispán átvette a levelet, csak hogy lerázhassa ez alkalmatlan embert a nyakáról.

– De olvasd el hát.

Lippay azt is megtette a kedveért, hogy feltöré a levelet s átfutotta azt.

Náczi bácsi aggódva vizsgálta arczvonásait, mialatt az átolvasá.

Az érczkemény vonások meg sem mozdultak ezalatt.

E sorok voltak a levélbe irva:

«Ha ön ma halálitéletet mond, úgy küldje vissza jegygyűrűmet; olyan kezet, mely embervérrel van befertőztetve, nem fogadhatok el az oltár előtt. Dobokyné.»

Az alispán nagy hidegen egy kis arany karikát vont le balkeze ujjáról s odanyujtá azt a küldöttnek.

– «Tessék.» – Most térjünk a dologra.

Náczi bácsi hüledezve távozott el s kopasz fejét köröskörül vakargatta. Rettenetes ember ez az alispán!

Azután bezáratták az ajtókat, a birákon kívül mindenki eltávozott; ezek odabenn sokáig csendesen, halkan értekeztek egymással. Végül az alispán halk, szilárd szava hangzott, mint a ki valamit toll alá mond.

E csendes pillanatokban nagy sebesen érkezék Krénfy pesti ügyvéde az előterembe s rögtöni bebocsátást követelt. Roppant nagy pecsétes levél volt kezében.

Mondták neki, hogy bemenni nem lehet, mert a törvényszék épen itéletet hoz.

Az ember átalkodott volt, czivakodni kezde az őrökkel s dörömbözött a bezárt ajtón.

Néhány percz mulva az alispán parancsolá, hogy nyissák fel az ajtót.

Az ügyvéd rohant inkább, mint lépett a terembe.

– Uraim! «Parancsolatot» hoztam! – kiálta az alispán elé tartva a pecsétes levelet; – Krénfy szabadon védheti magát.

Az alispán csendesen nézett le rá. Egy kis fehér pálcza volt kezében.

– Már késő, az itélet ki van mondva; Istennél a kegyelem és az ő felkentjénél.

Azzal kettétörte a pálczát s maga elé veté az asztalra.

Az ügyvéd még szavakat keresett e vakmerő visszautasítás ellenzésére, az alatt az alispán felegyenesedék székéből s dörgő férfihangon mondá, hogy meghallhaták a szomszéd termekben is.

– A törvény előtt nincsenek hatalmas urak; a gazdag vétkest az a pallos sujtja, a mi az utonállót. Mi itéltünk a bűnös felett, s nyugodtan várjuk, hogy megitéltessünk.

És a törvényszék tagjai mindnyájan egy akarattal felálltak és rámondták az «úgy van!»-t.

Az alispán rányomta a pecsétet az okiratra.

Azt az erős szívet sem a pénz ördöge, sem a szerelem angyala, sem a félelem minden rémképei meg nem ingathatták soha!

XV. A MI A HOMLOKRA VAN IRVA…

Van egy borzasztó gondolat, a mit az emberek olyan könnyedén mondanak ki, mint a legközönyösebb hírmondást, a mit egymásnak elbeszélni szokás.

Gyakran hallhatni, sőt mi több, olvashatni lapokban: ez vagy amaz ismerősünk, a kit okos, nevezetes embernek tanultunk ismerni, tán egy közhitelű tudós, vagy egy szép lelkű költő, hírhedett művésznő, valami tiszteletben álló család érdekelt tagja, azon a sötét úton kezd járni, melynek megőrülés a neve.

Irtózatos!

Kimondani valakire, hogy ez meg fog tébolyodni; hogy már homlokára van irva, hogy meg kell őrülnie, szemeiből, arczvonásaiból minden ember olvashatja azt, érezheti azt az aggasztó nyomást szívén, ha vele beszél, ha messziről meglátja.

Még most csak útban van feléje; még nem tépi öltözeteit, még nem keresi az öngyilkolás módjait, még nem tombol, nem ordít; – de már hallgat, már figyelmez az emberekre; sejti, hogy néha nem szokott rendesen beszélni s tartózkodik azt észrevétetni másokkal, hogy lelkében minő visszás érzések tombolnak egymáson; még most csendesen megül a templomban, tisztes öreg emberek mellett, de már nem mer rájok tekinteni, mert érzi, hogy valaki más, nem ő maga, a ki lelkén belül lakik, úgy ösztönzi, úgy nógatja, hogy kaczagjon fel a legájtatosabb szónoklat közepett s azt a tisztes agg embert ott maga mellett ragadja torkon azzal a kézzel, melynek ereje ellenállhatatlan.

És mindez már a homlokra van irva.

Hiába rejti, hiába hunyja le szemeit, hogy ne lássanak beléjök; hiába hallgat, hogy szavaiból ki ne vehessék; az emberek tudják, megismerték, beszélnek róla, lapokba kinyomtatják, világhírré lesz, hogy ő meg fog őrülni, elveszti az eszét.

Valami gonosz, átkozott szellem ez a megőrülés, mely eleinte csak mint az árnyék követi áldozata lépteit, megjelen előtte, mint kis parányi szörny, a kit még el lehet tapodni; apró tusákra ingerli ellenfelét, lehagyja magát verni és újra megnő, és körmeit a lélekbe vájja, és karját a szív körül fonja, hogy nem lehet tőle szabadulni, és űz és kerget; és a midőn azt hiszi martaléka, hogy elfutott, megmenekült előle, már akkor ismét ott ül mellette és szemébe vigyorog és újra meg újra elmondja előtte azt az eszmét, azon szókat, a miket a lélek úgy szeretne nem hallani, elfeledni, soha, soha nem tudottá tenni.

Az egyiknek azt susogja: hogy káromolja magában az Istent.

A másiknak azt, hogy számláljon tizenháromig, és rettenjen meg, ha épen a tizenhármasnál megszólítják.

A megcsalt menyasszonynak egyre azon szavakat suttogja fülébe, miket hűtlen vőlegénye mondott neki; aggódó családapának a szűk napokat, a kikerülhetlen éhhalált, a költőnek hanyatló erejét, vágyai bukását; búvárkodó tudósnak a megtörhetlen paradoxont…

És látják őket az emberek fokról-fokra hanyatlani, látják zavart arczokkal járni az utczán, ismerőseik mellett félénken elsuhanni; magas ablakokból mély vizekbe vágyó tekintettel alá leskelődni, szép sima késekkel, töltött fegyverekkel mosolyogva játszani. Látják, mint beszélgetnek magokban, mint borzadnak össze minden ok nélkül és mondják rólok: «ez meg fog őrülni, ez nemsokára tébolyodott lesz». És nem gondolnak rá, hogy ez mily irtóztató mondás volt!