Part 27

Az alispán pedig a legnyugodtabb arczczal folytatá:

Sajnálom, hogy kegyed szívének fájdalmat kell okoznom, de a mit mondtam, az több, mint gyanú, az félreérthetetlen bizonyosság. Krénfy az utóbbi években sok olyan tényt követett el, a mik egymás mellé állítva a legnagyobb ellenmondásnak látszottak a világ előtt, de a miknek kulcsát birva, tökéletesen kezünkbe adják a rejtélyes ember jellemét. Azt elismeri kegyed, hogy ő a legnagyobb szélsőségig takarékos volt, vállalataiban előrelátó, kiszámított. A leggyöngébb kifejezéseket válogattam. Helybenhagyja kegyed ez állításomat?

– Igen, suttogá a nő.

– És máskor megint elkezdett pazarlani, egy vendégség kedveért ezreket szórt ki, úgy prédált mint egy korhely majoresco, ki vénségére jutott örökségéhez és siet vele, hogy el tudja azt költeni, mielőtt belehalna. Nem emlékezik kegyed ilyen esetre?

Lenczné rövid gondolkozás után semmi veszélyest sem talált a feleletben.

– Igen, midőn a Brenóczy grófok meglátogatták.

– Ugyanazon Brenóczy grófokkal olyan szerződést kötött, mely azon időben csaknem minden pénzerejét kimerítette.

– Igen jól tudom, sietett felelni a nő, elég keserűségem volt miatta, saját tőkéimet kellett miatta fölmondanom. Mind irásom van róla, hogy én adtam neki ez összeget kölcsön. Ő azt állította, hogy az igen jó vállalat lesz. Én most sem hiszem.

– És kegyed nem volt kiváncsi Krénfynek e megfoghatatlan pazarlásában oly jelenségeket keresni, a mik a mindennapi üzletnél magasabb indokokat gyaníttatnak?

Ezt Lenczné nem értette.

– Magyarán szólva: nem gyanakodott kegyed, hogy Krénfynek a haszonkereset, vagy uraskodási vágyon kivül más egyéb oka is lehetett a Brenóczy grófok irányában nagylelkűen, tékozló bőkezűen viselni magát?

Lenczné elgondolkozott, azután vállat vont a kérdésre.

– Semmiféle gyanúm sincsen.

Mikor a nő azt mondta: semmi gyanúm sincs, akkor már tele volt az epéje gyanúval, mert semmi féreg sem oly szapora, mint a szerelemféltés gyanúi a nő keblében; de jól tudva azt, hogy itt most birái előtt áll, óvakodott olyan szót kimondani, mely Krénfyt bármi tekintetben vádként érhetné.

Még most nő volt, a hűséges, pártfogó nő, ki ha otthon szenved is, nem mutatja azt a világ előtt, s hívének védelmére kel, ha idegen támadja meg azt.

Az alispán folytatá kérdéseit.

– Brenóczy István grófnak volt egy igen szép leánya.

A nő közbevágott:

– Ah, tekintetes uram, csak nem hiszi ön, hogy Krénfy arra gondolt?

– Kissé csodálatosnak látszik az állítás, de be van bizonyítva, hogy Krénfy e nőért tette mindazt, a mit különben szokott életmódjával és jellemével nem tudnánk összeegyeztetni. Sokat nem tudunk megmagyarázni, a minek csalhatatlan tudomására jöttünk. Cynthia grófnőnek régi hajlama volt bizonyos fiatal emberhez, kit e miatt Illés gróf párbajban készült megölni; ez ifju e miatt rejtőzni volt kénytelen, Krénfy megtudta ez ifju hollétét s tudatá azt a gróffal. Kegyed különösen csóválja erre fejét; értem: Krénfynek más oka is lehetett Tarnóczyt eltetetni láb alól, hogy váltói aláirását egykor meg ne czáfolhassa. De hát arra mit mond kegyed, hogy Krénfy egy időben elhiresztelé, miszerint Cynthia grófnő elutazásuk éjjelén, titokban egy egész órát töltött az ő szobájában egyedül; ezen hír miatt az egész család kénytelen volt rögtön elhagyni Bécset.

Lenczné még most is erőt tudott venni lázongó keblén.

– Ez csak arra mutat, hogy Krénfy gyűlölte az egész családot és különösen Cynthia grófnőt. Ha szerette volna, nem vádolná be mint atyja gyilkosát, nem akarta volna őt a vesztőhelyre vinni.

– Tisztelt asszonyság, ha azért volnék itt, hogy lélektani felolvasásokat tartsak, bebizonyítanám, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb gyűlölet egy forrásból fakad, hogy azok mint egyeznek meg egyes jelenségeikben, hogy támadnak egymásból, s hogy térnek egymásba vissza; hanem erre most nincs szükség; én biró vagyok, ki a tényekből itél, s most elmondom kegyednek azon tényeket, a mik eddigelé meg vannak állapítva. Krénfy bevádlá a leggonoszabb bűnténynyel Cynthia grófnőt azért, hogy őt egészen megfoszsza minden kilátástól valaha azon körökbe visszatérhetni, a mik őt születésénél fogva illetik, hogy ne engedjen neki a gyalázat és a halál kétségbeeséséből egyéb menekülést, mint a mit ő fog neki nyujtani. Ez volt az ő terve, és ez a terv – tökéletesen sikerült. Azon napot megelőző estve, a melyen ő megszökött és kegyed letartóztatott, egy levelet irt Krénfy Brenóczy Cynthia grófnőnek, ki mint tudva van, az előleges vizsgálatok lefolyásáig Fenyéry ügyész kezességére annak mezei lakán tartózkodott. E levelet a leggondosabb elővigyázattal oly módon juttatá Krénfy Cynthia grófnő elé, hogy ajánlatai el nem fogadása esetében, saját sorait ellene felhozni soha ne lehessen.

Lenczné kiállhatatlan szomjuság és szédülésről panaszkodott. Egy pohár vizet hoztak neki.

– Krénfy meghitt ispánjára bízta levelét, a mit a grófnőnek négyszemközt lehete csak elolvasni, s azután ismét vissza kellett azt vinni a postának a grófnő válaszával együtt. Az ispán azonban útközben meggyilkoltatott.

Lenczné kétszer is összeborzadt, ezt még nem tudta.

– Egy vén csavargó, kivel többször összekoczódott, leütötte a sötétben, s a hulla megtalálásakor a levél is a hatóság kezébe került. Ime itt van.

Az alispán egy csomó irat közől elővoná a levelet, a letörlött vércseppek még meg sem fakultak rajta jól.

– Elismeri ezt kegyed Krénfy irásának?

A nő csak némán inte fejével.

Azután fulladozó hangon kérdezé, hogy mi van azon levélben irva?

– Felolvasom kegyed előtt szórul szóra: «Kelt Kis-Amsterdámon, ápril 10-én. Grófnő! Kegyed sorsa e perczben egyedül az én kezemben van. Mindazon bizonyítványt, a mit kegyed terhelésére felhoztam, egy szavammal leronthatom. De ezt a szót ki nem mondhatom addig, a míg kegyed ki nem mondja azt, a miért én epedek. Ismeri kegyed azon érzelmeket, a mik lelkemet oly régóta gyötrik. Minden gondolatom, szenvedélyem egy tárgyra tér vissza, a mit vagy kivívok, vagy elveszek bele. Nincs kegyednek semmi más menekülése. Meg van fogva azon vádban, melynek minden foga egy gép következetességével egymásba vág és a melynek kulcsát egyedül én birom. Legyen irántam irgalommal és én is irgalommal leszek kegyed iránt…

Lenczné lehajtá fejét, le egészen a két térdeig, oda rejté el arczát és úgy zokogott. Minden szó a szívén járt keresztül. Hisz ő nem volt szép, nem bűbájos, nem kellemes, de hűséges és önfeláldozó, s ezt nem érdemelte attól.

– … Kegyednek csak egy útja van a megszabadulásra, leirom azt; – hagyja el ez éjjel Fenyéry házát, s ispánom segélyével utazzék Ó-Helybe, a hova reggel megérkezhetik. Keresse fel ott a lelkészt, én hamarább ott leszek, ki lekötelezettem levén, bennünket rögtön össze fog esketni. Nekem nőm nincs, mert Lencznéveli házasságom érvénytelen, akkor még első nőm Brüsszelben élt, midőn őt elvettem, s amannak holta után a házasságot vele meg nem újítottam. Különben is Lencznének elég oka leend Magyarországot eltávozásom után el nem hagyhatni. Pár hét múlva a tengeren lehetünk, s az új világ réveig meg sem állunk. Ott oly állást biztosítok önnek, minővel a Brenóczy grófok legfényesebb korszakukban sem dicsekedhettek. Ura lesz ön vagyonomnak és szívemnek, és én leghívebb rabszolgája. Most elmondom azt, minek ajánlatomat meg kellett volna előznie. Azon órában, a melyben kegyed nekem kezét nyujtja, én egy levelet irok a megye elnökének, melyben fölfedezem mindazon titkos körülményeket, a mik István gróf megöletésének vádját kegyedről egy más személyre hárítják át, s így Fenyéryt fölmentem a kezesség alól. Azontúl ez országban nem maradhatok, ezt jól tudja kegyed, rokonai bosszúvágyát ismerve. Gondolja meg kegyed ezt és határozzon gyorsan. Ha igent mond, oly boldoggá teendem, minőnek egy herczegnő sem mondhatja magát, ha nemet mond, elhagyom veszni a meggyalázott, megvetett gonosztevők halálával. Krénfy.»

A némber vadállati dühösséggel szökött fel ültéből. Szemeit elfutotta a vér, arcza elkékült, kidülledt ajkain a tajték habzott, sokáig csak egyes érthetetlen szavakat birt lihegni.

– Oh – e – gaz! Bocsássanak utána! ordítá végre rikácsoló kitöréssel, bocsássanak utána! Én fölkeresem a világ végén, fölkeresem a pokolban is, és visszahozom. Ide hozom vissza, mint egy megszökött kutyát. Bocsássanak utána.

Az alispán csillapítva szólt hozzá:

– Csendesen, asszonyom. Parancsoljon indulatának. Itt egyéb baj van, mint az, hogy Krénfy kegyedet megcsalta, elárulta…

– És meglopott.

– És meglopta…

– Igen, meglopott, pénzeimet kicsalta, adósságait rám tukmálta, s elhitette velem, hogy várni fog rám Hamburgban. És ime egy másikkal ment el Amerikába.

– Ez mind csekély baj kegyedre nézve. Ezért utána mehetne, föllelhetné és számolhatna vele, de nagyobb baj az, hogy kegyedet Krénfy oly helyzetbe hozta, miszerint még csak utána sem mehet; hetekig, hónapokig, lehet örökre sem hagyhatja el e megyét, e várost, még ezt a házat sem, a melyben vagyunk.

A némber értetlenül bámult az alispánra.

– Krénfy levelében oly kifejezések vannak, a mik kegyedre nézve nagyon ártalmasak. Egy helyütt azt mondja: «Lencznének elég oka lesz el nem hagyhatni Magyarországot», másutt: «a grófnőt terhelő gyilkossági vádat egy másik személy vállára fogom áthárítani tudni.» A közügyész és a grófnő kezese e kifejezésekben elég okot találnak azon gyanú kimondására, hogy a megfoghatatlan gyilkosság tényezőjeül Krénfy egyedül kegyedet érthette, mert csak hármuk kezén fordultak meg a méregüvegcsék. És ez azon ok, mely miatt most kegyed a törvényszék előtt áll.

A némber oly sápadt lett, mint a viasz, térdei reszkettek alatta, kezeivel a szék karját kereste és nem találta.

Végre térdre roskadt és hangos zokogásba tört ki, alig birva fuldoklásaitól kimondani, hogy ő ártatlan; ő Isten előtt mondja, hogy ártatlan.

Az alispán szánalommal ment oda hozzá, s karjánál fogva fölemelte és a székre ülteté.

– Ne sírjon kegyed; szólt hozzá nyájas, biztató hangon. Mi tökéletesen meg vagyunk felőle győződve, hogy kegyed ártatlan. Azonban kénytelenek vagyunk mégis kegyedet addig letartóztatni, míg Krénfynek azon tudósítása, melyről levelében említést tesz, hozzám meg nem érkezik.

– Ő engemet fog vádolni, sietett közbeszólni a némber. Bizonyosan tudom, hogy engemet fog vádolni. Ha egyébért nem, csak azért is, hogy tőlem megszabaduljon. Rám fogja tukmálni saját bűnét, mert a gyilkos senki sem más, mint ő maga!

Mély csend követte a némbernek e végzetes szavait.

– Ez nagy állítás, asszonyom… szólt az alispán ünnepélyes hangon.

– Ez való, szólt a némber, a gyűlölet sárga fényével arczán. Tessék meghallgatni az egészet, hogy történt, és azután itélni, ha bűnös vagyok-e én? Azon az estén, a hogy István gróf meghalt, Krénfy elküldé az ispánt valahova, én nem tudtam hova. Ő maga a kandallós teremben volt velem és arról beszélt, hogy István gróf a Fenyéry-féle jószágot akarja tőle elperelni; kis idő múlva visszajött az ispán, s koczogtatott az ajtón. Krénfy engem küldött, hogy vegyem el tőle, a mit hozott, s mondjam neki, hogy várjon az előszobában. Az ispán három kicsiny kis üveget adott át kezembe, miket én behoztam Krénfynek. Ő azokból kiöntötte a bennök volt fehér nedvet, s azután félretolva a kandalló márványlapját, három nagyobb üvegből ismét tele töltötte azokat és visszaadta az ispánnak. Én nem is kérdezősködtem e felől, sokszor adott ő szekrényéből orvosszereket az ispánnak állatok számára. Semmi megütközésre valót sem találtam ebben. Ugy-e bár, uraim, ebben én nem voltam vétkes?

– Épen nem. Biztatá őt az alispán.

– Csak a midőn a gyilkossági per megindult, akkor világosodtam fel. Én elborzadtam. Isten látja a lelkemet, hogy irtóztam tőle és szemére hánytam e rettentő gyanúmat. De nem mertem szólni, mert azzal fenyegetett, hogy megöl. Vétkes voltam-e, hogy őt be nem vádoltam?

– Sőt, mint olyan nő, ki magát azon férfi hitvesének hitte, ezt törvényesen nem is teheté. A világi biró a hitvest nem kényszerítheti arra, hogy férje ellen vallomást tegyen, s kegyed hű neje volt neki.

– De most már nem vagyok az! rikácsolá a nő, szétdúlt vonásokkal, ő maga tagadott meg, ő maga vetett el. Én csak egy elhasznált, elrongyolt lábkapcza vagyok, a kit maga helyett itt hagyott, hogy rútságait feltörüljék vele, míg maga hét országon túl mentette meg bőrét. Most már kimondhatom, hogy a gyilkos senki sem más, mint ő egyedül; a mérget ő tette az üvegbe, ugyanazon mérgek most is ott vannak a kandallóban és a midőn azt tette, nemcsak a gróf élete ellen tört, hanem leányát is hatalmába akarja ejteni. Most látok, most értek mindent, mindent!

A némber görcsös vonaglások közt tépte tiz ujjával szétkuszált fürteit.

Az alispán komoly, ünnepélyes hangon kérdezé tőle:

– A miket ön itt előttünk elmondott, esküvel is merné azt bizonyítani?

– Az Isten és a szentháromság előtt!

Az alispán inte neki, hogy lépjen a feszület elé.

A törvényszék tagjai mind fölálltak székeikről. Néhány pillanatig a legmélyebb csend volt a teremben.

A nő fölemelte három ujját, az alispán megható szilárd hangon mondá előtte az eskü szavait. A némber csendesen mondá utána azokat.

Nyomorult fogoly legyek az ablakon dongva verték magokat a napfényes üvegtáblákhoz, újra-újra kezdve sikertelen szabadulási kisérleteiket. Egyéb hang nem vegyült az esküvés Istent-hivó igéi közé.

… «Isten engem úgy segéljen. Amen.»

Akkor inte az alispán a teremben őrködő joggyakornokoknak, azok az átelleni terem szárnyajtait föltárták, ott állt Krénfy; kezei, lábai lánczokkal terhelve; arczának szándékos átváltoztatását befejezte a halálfélelem torzító keze, a rideg ónhalaványság, a lélekvesztett ámulat.

A némber maga sem ismert rá az első pillanatban, hanem a mint Krénfy rátekintett kétségbeeséstől merev szemeivel, akkor egyszerre szájához kapott mind a két kezével, s azon perczben szótlanul, ájultan rogyott össze.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A törvényszék késő estig együtt ült; az alispán föl nem oszlatá az ülést addig, míg a vallomások és szembesítések mind meg nem történtek.

A törvényszék előteremében az érdekletteken kivül számos ügyvéd és közhivatalnok csoportosult, kiket e nevezetes ügy folyama tanulmányilag érdekelt; egy-egy a teremből kijövő királyi táblai jegyző nem állhatá meg, hogy főnökének az ügy haladása felől titokban néhány szót ne súgjon a hivatalos tilalom ellenére.

Ily suttogásokból azután szájról szájra került, hogy a homályos ügy minő fordulatot kezd venni, a bűnvád hogy hárul a vádoló tanú fejére vissza. Fenyéry épen egy végbeszédet tartott, melyből ugyan az egyes hangokon kívül egyebet nem lehetett kivenni az ajtón keresztül, hanem azt jól hallá mindenki, hogy e beszéd folyamát egy tompa zuhanás szakítá félbe, s azután egy fiatal patvarista rohant ki az ajtón, a jelenlevő hajdúknak kiáltva, hogy fussanak a megye orvosáért, valaki elájult.

A visszasiető patvaristát attilája szárnyánál fogva megcsípték az ügyvédek, s kérdezék tőle, hogy ki ájult el?

Annyit szabadnak hitt megsúghatni, hogy «Krénfy».

Még többet is szerettek volna tőle kitudni, de nem engedte magát kivallatni, csupán annyit tett meg, hogy tenyere élét torka előtt végig húzva, pantomiával mutatott olyas formát, mint mikor valakinek a nyakát levágják.

Az ügyvédek között nagy zúgás, zajgás támadt erre a szóra. Sokan Fenyéryt magasztalák, mások kétkedtek a végkimenetelben, néhányan, kik e szép processust irigyelték Fenyérytől, jónak látták azon észrevételöket kimondani, hogy azért Krénfynek még sem lesz semmi baja. Majd meglássák: a dolgot majd olyan szépen el fogják tusolni; az egész vármegye zsebében van ez embernek. Nem lehet rá eset, hogy a kinek egy millió forint van a zsebében, azt is így utólérje a büntetés, mint a parasztot, ha gyilkol. Vannak okok és módok. Legfeljebb, a legszigorúbb esetben egy pár évi börtönt fog Krénfy kapni, semmi mást.

Ha volt, a kit az ilyen beszédek a bőszültségig ingereltek, ez egy halavány viaszsárga képű férfi lehetett, ki egy szögletbe húzva magát, iparkodott mentül kevésbbé útban lenni. Ez Brenóczy Illés.

A mit ezek az ügyvédek beszéltek, attól ő is nagyon félt. A gazdagok fejei magasan állnak.

Nemsokára hallatszott, hogy az urak fölkelnek, a székek tovább tolatnak, az egyes hangok beszélgetéssé válnak; az ülésnek vége.

Az őrök ajtókat nyitnak, s a ki a törvényszék terméből legelőször kilép, az egy halavány hölgy, egy gyászoló niobei alak; nagy sötét szempillái a földre szegezvék, szép, élveteg ajkai még most is suttogni látszanak valamit.

A férfiak tisztelettel nyitnak előtte utat. Ez Cynthia grófnő. Milyen szép és milyen bús.

Az alispán jön mellette, Illés grófot megpillantva, kezét nyujtja elé, s őszinte elégült érzéssel modja neki:

– Gróf úr, testvére fel van mentve, Brenóczy Cynthia grófnő nincs többé vád alatt.

A hölgy, a mint nevét hallotta említtetni, hirtelen fölrezzent méla ámolygásaiból, szép kezével űzte a felhőket homloka elől, s azután büszkén tekintett végig a sok bámuló férfiarczon, mint egy uralkodónő.

Illés megfogta testvére kezét és megcsókolá homlokát. Cynthia odaborult vállára és egy perczben azon hangot hallatá, a mely az édes sírásé, hanem annak hirtelen vége volt. Percz mulva megint lecsüggeszté fejét, lebocsátá hosszú fekete szempilláit halvány fehér orczájára, s szép ajkai ismét elkezdtek némán beszélgetni, mint a ki önmagával beszél és nem tud azokról semmit, a kik körüle vannak.

– Menjünk kocsijához, grófnő! szólt hangosan Fenyéry és megfogta Cynthia kezét.

Ez a hang legtöbb hatással látszott rá lenni; elmosolyodott, oly csodaszépen illett arczára ez a mosolygás, szemei derülten felnyíltak.

– Haza mehetünk? kérdezé egy gyermek örömével, s azután könnyedén Fenyéry karjába fűzé kezét, nyájasan üdvözlé a körüle állókat, s derülten, vidáman haladt végig Fenyéry karján az előterem ajtajáig, folyvást naiv vidámsággal kérdezgetve: – ugy-e bár, Irén már nagyon vár reánk? Irén hogy fog örülni, ha meglát bennünket. Azután ott maradhatok Irénnél mindig, nem kell ide jönni többet?…

Illés gróf az ajtónál eléjök került. Megállítá Fenyéryt és megfogta kezét.

– Uram én azt mondtam önnek, hogyha véghez viszi azt, a mit igért, én önnek kezet fogok csókolni érte. A mit én igérek, azt meg is tartom; ím ön az első, a ki e tiszteletet megérte tőlem.

Azzal, mielőtt Fenyéry meggátolhatta volna, oda hajolt kezéhez és megcsókolta azt.

Láthatta mindenki, az egész megye minden képviselője, hogy Brenóczy Illés gróf a mit igért, azt megtartotta.

Azzal meghajtá magát és testvére után sietett.

– Tisztelőjök, uraim!

XIII. RÉGI SZERELEM, RÉGI JELLEM.

A megyei székvárosban soha sem volt olyan jó szürete a mendemondáknak, mint ezekben a napokban. Egyik meglepő esemény még ki sem fejlett egészen, már a másik támadt helyette. A thea-körök, kávé-estélyek, czapári kompániák, casinók, táncz-reuniók, bodzalekvár soiréek, s minden más néven nevezhető társas gyűlekezetek hétről-hétre úgy el voltak látva a legérdekesebb hírhallással, hogy néha három is jutott egy napra.

A Krénfy-per mindennemű fordulatai képezték természetesen a főtárgyat, a miből azután sok egyebet lehetett szőni, fonni, hozzáadni, illustrálni és decorálni.

Beszélik, hogy Krénfy, kinek elfogatását harmincz különböző variatióban lehet meghallani, folyamodott, hogy engedtessék meg neki magát szabad lábon védelmezni. Kezességül százezer forintot tesz le.

Ah, ez jó is volna. Maradna még neki másik háromszázezer, a melylyel odább állhatna, s kinevetné a törvény boszuját.

Lenczné bezzeg megbánta most, hogy Krénfy ellen vallott. Akkor azt hitte, hogy Krénfy megszökött, de most már fűt-fát megmozdít, hogy a birákat kegyelmességre hangolja. Vajjon sikerül-e neki?

Pénzzel sokat ki lehet vinni a világon.

Ne tessék hinni, a mi biráink megvesztegethetetlenek. Ki volna olyan vakmerő, hogy Lippay alispánnak pénzt merjen kínálni, azért, hogy itéletét megmásítsa?

Ah, az ő szivének is vannak kulcsai.

Beszélik, hogy Lenczné nem rég két szép almás szürke lovat vett két ezer forinton, s azok most Dobokyné hintaja elé vannak fogva. Hát azt a szép opál mell-éket ki nem látta rajta a legutóbbi casinó-bálban? Azt beszélik, hogy azt is Lenczné hozta Pestről.

Dobokyné egy idő óta nagyon pártolja Krénfyt.

Talán csak azért, mert Fenyéryékre irigykedik.

Van is oka rájok irigykedni, mert Illés gróf visszaadja Fenyéry elfoglalt uradalmát, Irén pedig a hamis váltók miatt elvesztett Tarnóczfalvát kapja vissza. Most már ők is hintót és nyerges lovat fognak tarthatni.

Sőt még azt is beszélik, hogy Illés gróf most már azt is megengedi Cynthiának, hogy Tarnóczy Róberthez menjen nőül. Akkor beszélnének még csak Fenyéryék lóhátrul Dobokynéval. Akkor fogna még csak rájok epekedni.

Mit búsulna rajta? hisz ő meg alispánné lesz!

Valóban? Csakugyan elveszi őt Lippay?

Ez már bizonyos. Jegyet is váltottak. Két hét mulva megesküsznek.

Hiába. Régi szerelem nem rozsdásodik.

Ez kedvező körülmény Krénfyre nézve. Ha egyenes úton nem lehet az alispánra hatni, Dobokyné által sokkal biztosabb a siker. Még egy pár olyan szép paripa, néhány drága nyakék. Az alispán egészen bele van bolondulva az asszonyba. Azt pedig tudják, hogy mennyire tudja ujjain forgatni a férfiakat. A mit ez az ember meg nem tesz százezer forintért, majd meglássák, hogy megteszi egy pár csókért.

… Így szólnak a mendemondák, a mikből mi annyit megtanulunk, a mennyit épen tudnunk kell. Már most térjünk a magunk dolgára.

Lippay most nagyon boldog. Azt hiszi, hogy Dobokyné most még szebb, mint ezelőtt tizennyolcz évvel, a midőn neki kosarat adott.

Lippay még némi önfeláldozást is talál abban Dobokyné részéről, hogy e delnő őt férjéül elfogadja, oly szép, oly elmés, sokaktól imádott, független nő. Lippay nem akarja elhinni, hogy ő benne magában valami olyan volna, a miért őt egy nő szeretheti, ha csak igen igen példás nagylelkűséget nem akar elkövetni.

Csaknem mindennapos a szép özvegynél. A delnő igen tudja kedvét keresni. Az alispán meg van győződve felőle, hogy meglelte azt, a ki által boldoggá fog lenni.

Napról napra jobban észrevehető a hatás Lippayn, a mit rá Dobokyné gyakorol. Soha életében nem viselt keztyűt, most azzal jár az utczán. Adomáit gyérebben hallatja, s inkább komoly, mint jókedvű, a kávéról és dohányról lemondott, mert ezek főfájást okoznak, holott ezelőtt mind nem sokat törődött a főfájással.

De ki is állhatna ellent e delnőnek, ha csábító szemeinek kereszttüzébe jut, ha szép gömbölyű karját bámulója vállára téve, hozzá beszél, hogy minden szó, melyet ajkán kiejt, inkább hasonlít csókhoz, mint beszédhez. Volna-e valaki elég eszes az égető, perzselő tekintet alatt egyetlen titkot is megtartani szivében, vagy megtagadni valamit, a mit e rózsaszégyenítő ajkak kérnek.

Ah, Sámson és Delila regéje csak allegoria; a világ rende ez, a mindennapi élet, a mi minden éghajlat alatt egyenlő.

Dobokynét nagyon érdekli ez a Krénfy-féle per. Valahányszor Lippayval egyedül maradhat, mindig ráviszi a beszédet.

Az alispán nem örömest beszél hivatalos állapotokról a törvényszéken kívül, legkevésbbé pedig szép hölgygyeli találkozón, a mi igen természetes dolog. – Ő tehát a Krénfy-pert viszont ismét mindig visszavezeti gyöngédebb tárgyalásokra, s legfeljebb egy vidám anekdotával elégíti ki a szép hölgy kiváncsiságát.

Az alispán hallott imitt-amott fülhegygyel olyasmit beszélni, hogy Lenczné sok reményt helyez abban, miszerint Dobokyné ő nála nagy tiszteletben részesül. Ezt ő hallotta és nem törődött vele. A kit szeretünk, azt minden gyöngeségen felül emelkedettnek akarjuk hinni. – Ezért minden idevonatkozó beszédet szándékosan kerűlni akart Lippay.

Dobokyné pedig néhányszor az unszolásig vitte e tárgybani részvétét.

– De édesem, szólt az alispán szeliden, mit érdekelheti ez a rút per kegyedet. Ez az ember lopott, csalt és gyilkolt. A nemesis keze végre utolérte. Biztosítom, hogy igen költői vége lesz ez esetnek.

– Oh, én csak a szegény nőt sajnálom, szólt affectált borzalommal Dobokyné. Milyen álmai lehetnek annak, ha arra gondol, hogy ő árulta el férjét?

– A szegény nő köszönje meg, hogy saját fejét kihúzhatja a hurokból. A bűntudat egy része őt is terheli.