Part 26

Néhány perczig haladtak így a mély útban. Akkor a vén csavargónak valami különös kivánsága akadt.

– Tudsz-e dalolni?

– Tudok.

– Valami hosszú nótát, a minek sok verse van.

– Van olyan: «virágos a mező, a mikor kaszálják.»

– Azt, azt. Dalold el azt nekem szépen.

A kis leány örömest akart volna énekelni, de féltében nem jutott eszébe a dallam.

A vén gyilkos belesegíté. Ő maga elkezdé a nótát az ő durva, reszelős hangjával, a félénk leányka lassankint belejött s aztán mindig biztosabban hangoztatá ezt a búskomoly melódiát, a min annyit sírnak a kévekötő leányok aratáskor. A mogorva férfi hörgő basszus hangja még sokáig kisérte a dalt, melynek gyermeteg csengésű rímei végig-végig hangzottak az erdei úton, a tarnócziutczán.

Bizonyosan félénk gyermek jár ott kinn egyedül, gondolják, a kik a szobában vannak. Azért danol oly erősen, hogy ne legyen egyedül. Így ketten vannak: ő és a dal.

Csak Popákék kapujában, a hol maga a gazda állt künn leányostul, mert visszatekinteni a lányka a háta mögé.

A vén csavargó ki tudja hol maradt el tőle, még az erdőben?

… Marina megtartá, a mit megfogadott. Egy szót sem szólt a látottakról Popákéknak, csak Fenyéry ur kocsisa után tudakozódott. Az ott várt a leányra Popákék údvarán, a rendelet szerint hámba fogott lovakkal.

Marina sürgeté, hogy csak üljenek fel és siessenek még az éjjel haza.

Ismerősei biztatták, hogy maradjon reggelig, megint zivatar lesz, az útban találja, de ő csak a mellett maradt, hogy menni kell s a kocsisnak utasítása volt azt tenni, a mit Marina mond.

Éjfél után haladtak el a nagy sötét brenóczi kastély előtt, melynek minden ablaka fekete volt most. A komondor félelmesen vonított az udvaron, a mint elhaladtak előtte.

– Tán a gazdád vesztét érzed! tréfálkozék a kocsis, a mint elhaladtak a kapu előtt. Boros uramat a hideg szokta törni, ha a kutyák így vonítottak a faluban, mindig azt hitte, hogy őtet ütik agyon.

A kocsis nevetett ez adomának. Abban a hitben volt, hogy valami nagyon tréfás dolgot mondott.

Marina tagjai a láztól reszkettek mind.

Hajnal után érkezett meg a kocsi az erdei lak udvarára. Fenyéry már a tornáczon volt, rendesen korán szokott kelni. Meglátva az érkező szekeret, maga sietett Marinát leemelni arról.

A gyermeknek annyi ereje volt még, hogy kebléből kivegye a levelet, s azon véresen átnyujtsa azt Fenyérynek:

– Itt van.

Azzal nagyot sikoltott, szemei elfordultak, arczai elsáppadtak, egy perczig megkapaszkodott Fenyéry kezében, azután lélektelen hajlott le karjára, mint egy ketté tört virágszál…

XI. POST EQUITEM SEDET ATRA CURA!

A zivatar mennydörgését odabenn is hallották a veres házban.

Az erőszakos szélvész visszaverte a füstöt a kéménybe, hogy egyszerre az egész udvar, minden szoba tele lett azzal, mintha tulajdon pokolgőzükben akarná megfojtani a benne lakókat.

A zápor nagy cseppjei verték az ablaktáblákat, néha egy-egy jégesőszem koppant meg azokon, mint valami rossz hírrel koczogtató rém, a ki figyelmeztetni jön a belül lakót, hogy itt az idő, itt a legfőbb idő!

Krénfy folyvást járt fel s alá nagy léptekkel szobájában, mint ki az örökmozdony feltalálásán őrült meg s most azt hiszi, hogy saját magának kell azzá lennie.

Egyik ijesztő kép a másikat váltotta képzeletében, mint valami félelmetes caleidoscopban, a hol ugyanazon dirib-darabkák minden mozdulatnál más csodát mutatnak, és egyik iszonyúbb a másiknál.

Minden embernek van egy szenvedélye, a miben megbűnhödik. Azt a lépést soha sem követhette volna el Krénfy józan fővel, a mire ráhagyta magát venni egy uralkodó szenvedély mámorában. Egy lapra van téve minden. Vagy, – vagy –?

Cynthia kétségbe van esve, Cynthiát senki sem mentheti meg, egyedül ő. A haláltól, a gyalázattóli félelem egészen kezébe fogja adni e bűbájos nőt, azokkal a megverő szemekkel, azzal az észvesztő alakkal. Kezében fog lenni, az ő irgalmára, az ő kényére bízva. Nincs neki más választása, mint a vérpad és az ő keze között. A levél megteendi hatását. Ilyen levelet ugyan veszélyes dolog volt útrabocsátani; de hiszen nem történt elővigyázat nélkül. Az ispán megbízható ember, érdek köti őt urához. Kettős érdek: a haszonvágy és a félelem. Ravaszsága is van elég, hogy magát rá ne szedesse. A grófnővel csak négy szem közt beszélend, künn a kertben, a hol meg nem lephetik. Kezéből a levelet ki nem adja, hanem úgy engedi azt elolvasni, hogy a grófnő el ne vehesse azt tőle. Ha mégis azon veszélybe jönne, hogy meglepnék, hirtelen puskája csövébe fogja csavarni a levelet, s kilövi azt a levegőbe; az elég és szétszakad, semmi nyom sem marad utána. Ha a grófnő csak cselt akart neki vetni, semmi bizonysággal sem fog bírni ellene.

Oh ez mind a legjobban el van rendezve.

De hátha mégis valami különös, valami előre nem láthatott véletlen jönne közbe, a mi annyiszor megtörténik; ha az ispán elvesztené a levelet az úton, ha a grófnő elragadná azt kezéből, s segítségért kiáltana; ha az ispánt nagy igéretekkel rávenné, hogy azt a levelet hagyja nála!…

Oh valóban bolond, őrült volt, a ki ilyen levelet tudott idegen kézbe adni, útnak ereszteni.

Az ember homlokán a jeges veríték gyöngyei űzik egymást.

Koczogtatnak az ajtón.

– Ki az? Mindjárt! szól ez, torkán akadó hanggal s zsibbadtan állt meg szobája közepén.

– Én vagyok, nagyságos úr! szól kivülről egy ismeretes hang.

– Ah, az ügyvéd; sóhajt könnyebbülten Krénfy s siet, hogy kinyissa előtte az ajtót.

De mégis, ily zavart arczczal nem szabad annak őt látnia. Előbb letörli arczáról a verítéket.

– Mindjárt, mindjárt! Ne tessék türelmetlenkedni. Mindjárt kinyitom. Mosdottam, törülközöm.

Azután még a tükörben is megnézte arczát, hogy fog rajta illeni a mosolygás? Tűrhetően sikerült.

Az ügyvédet mosolyogva tudta fogadni.

– Hozta Isten. Mi jót hozott ily zivataros időben Brenóczról?

– Csekélység, tréfaság, vigasztalkodék az ügyvéd, agyonázott keztyűit húzkodva ujjáról, egy kis idéző levelet kaptunk a székvárosból.

– Tarnóczytól, ugy-e? kérdi Krénfy úr, csendesen mosolyogva s két könyökével az üveges szekrényre támaszkodva.

– Igen is, igen is, felelt az ügyvéd, belső zsebeiben könyökig vájkálva.

– Váltóhamisítás miatt, ugy-e bár? kérdi Krénfy, hallatlan hidegvérrel fogadva az izenetet.

Az ügyvéd meg volt lepetve, hogy Krénfy már ezt is tudja; a megkapott hosszú levelet kihúzta zsebéből s letette az asztalra.

– Tizenöt napra van a megjelenési határidő? kérdezé Krénfy.

– Igen is, igen is; hebegé az ügyvéd; hanem, hanem…

– Hanem, ön azt akarja mondani, hogy egyúttal folyamodás van ellenem beadva, hogy előlegesen is letartóztassanak.

– Értesültem róla.

– Én is. Ne féljen ön semmit. Meg fogom előzni; még ma felmegyek a székvárosba. Tizenöt nap alatt az egész ügy el van simítva.

– Tehát nem gondolja nagyságod, hogy intézkedéseket kellene tennem?

– Intézkedéseket majd teszek én!… szólt Krénfy, zsebére ütve, honnan a fiatal négy krajczár felelgetett vissza.

Az ügyvéd jó kedvűen nevetett.

– Igaza van nagyságodnak; az egész vármegye zsebében van.

Krénfy gondatlan arczczal lépett az asztalhoz s meggyújtá szivarát.

– Tessék önnek is. Foglalja el vendégszobáját; félóra mulva Lenczné el fogja önnek mondani a teendőket, én még az éjjel felmegyek a székvárosba. Önnek más teendői lesznek, majd Lenczné elmondja. Később jőjjön utánam.

Az ügyvéd vevé köpönyegét és kiment a szobából. Krénfy mohón ragadta fel az idéző levelet, s merev szemekkel olvasá át annak tartalmát; azután széttépte azt száz meg száz darabra, s elszórta a padlaton. Azzal bezárta szobáját és átment Lencznéhez.

Az udvaron megpillantá a folyósóról a kocsist, a ki lovait jártatta alá s fel a brenóczi út után, lekiáltott reá:

– Tartsd készen a lovakat, félóra mulva egy «idegen urat» fogsz vinni Tarnóczra, a ki onnan saját szekeremen utazik tovább előfogatokkal. Adj most nekik abrakot, a mennyit megbírnak.

Fél óra mulva maga Lenczné jött ki a szobából, s parancsolá a kocsisnak, hogy fogjon be.

Azután egy idegen viseletű uraságot kisért végig a folyosón, a kit a cselédek közül senki sem látszott ismerni.

Simára borotvált arcza, zöld szemüvege, magas inggallérai, s körültekert angolos gentlemen shawlja egészen szokatlan alakká tevék azt. Senki sem gyanítá, hogy ez maga a házi úr.

Sőt erőltetett egyenes fejtartása által még szinte félfővel magasabbnak is látszott, mint különben. A kocsisnak előre egy forint borravalót adott, a mi őt az előtt tökéletesen ismeretlenné tette. Marczi soha sem hihette volna el, még ha mondják is neki, hogy a kitől egy forint borravalót kapott, az Krénfy úr lehessen.

Különben is meglehetős sötét volt egy gyertya világa mellett, a melylyel Lenczné kikisérte az urat.

A szekér legkisebb felötlés nélkül távozhatott el a faluból.

A zápor nagyon elrontotta az utat, épen a falu végén megsülyedt a szekér egy kátyuban. A szekérben ülőknek ki kellett szállniok a csizmaszárig érő sárba, hogy a tengelyt kiemeljék, mely a kocsis részéről nem történt meg minden káromkodás nélkül.

– Ez is átkozott, istentelen hely itt! Bizonyosan, a kik itt a puszta házban laktak, azok átkozták meg az utczát, mert valahányszor ezen jövök, mindig megreked a szekér; kivált mikor a gazdám ül rajta. Ő pusztította ki innen ezeket az embereket, hogy a nyavalya törje ki, azért törik a kerék, mikor ezen jövünk, bár egyszer az ő nyaka törnék.

Krénfy úr gondolá magában, hogy ez bizonynyal átkozott hely, mely a drága időt így ellopja tőle; hát még ha azt sejtette volna, hogy öt lépésnyi távolban onnan a puszta ház falai közt, ott fekszik az ő veszélyes titkának hirnöke, halottan, meggyilkolva!

Nagy sokára kimozdult helyéből a zátonyra jutott szekér, de a lovak ki voltak fáradva végkép s csak mászva haladtak hegynek fel a tarnóczi úton.

Ezalatt a derék kocsis azzal mulatta Krénfyt, hogy elkezdte őt szidni saját maga előtt; lerajzolta gonosz fejétől elkezdve átkozott körméig s nem hagyott rajta egy fillérre menő becsületet.

Ilyen gyönyörrel sem hallgatá még senki saját életleirását, mint Krénfy úr. A kocsis nem ismer reá; nem is gyanítja, hogy kit visz.

A mint a tarnóczi erdőbe értek, már pitymallani kezdett, s az első szürkület ködében három fegyveres lovast látott Krénfy úr szembe jönni.

Nem tudott parancsolni szívének, hogy az ne dobogjon oly sebesen.

Két megyei pandur jött a biztossal.

Néhány perczig azon gondolkozott, hogy kiugorjék a szekérből s elfusson, a merre legsűrűbb az erdő. Mégis okosabbnak találta csendesen ülve maradni.

A biztos illedelmesen üdvözlé az idegen utazót, s csak egy perczre kérte, hogy állítsa meg a szekerét.

Krénfy még jobban szemébe húzta süvegét, s úgy tett, mintha semmi kérdés sem érdekelné.

A biztos a kocsistól kérdezősködött:

– Nem találkoztak-e egy ősz, rongyos emberrel?

– Dehogy nem, felelt a kocsis, kinek nagy kedve telt a parasztos tréfákban.

– Szürke katonakabát volt rajta…

– Ugyanaz, megavult bakancs a lábán…

– Igen, igen, rossz, vad tekintetű ember…

– Itt a vidéken a vén csavargó Marczinak híják, toldá a kocsis.

– Hol látták őt? kérdé a biztos, ki alatt a ló is kezdett ágaskodni e feletekre.

– A hévíz kútja körül, a lábait mosta.

– Mikor? kérdezé a biztos, és már húzta elő a csákányt a nyeregkápából.

– Mikor? mikor? évelődik a kocsis. Azt bizony ezelőtt három esztendővel az utolsó árvíz idején.

A biztos aligha nem adott volna egyet a kocsisnak ezért a rossz tréfáért a csákány nyelével, ha az hirtelen el nem hajtat a lovaival, így aztán csak messziről kiálta rá vissza:

– Megállj ficzkó, majd te is a kezem alá kerülsz még valaha.

Krénfy úr könnyebbült szívvel látta őket tovább haladni az erdőben. Csak az apróbb tolvajokat üldözik.

Mire Tarnóczfalvára értek, egészen megvirradt.

Krénfy le sem szállt a szekérből, hanem adott még egy huszas borravalót a kocsisnak, hogy menjen, sürgesse a birót előfogatért.

A kocsis kizörgette Popákot a kalodás házból. Most ő volt a biró. A kis biró mindjárt futott az előfogatos emberekért: az alatt Popák oda lépett az utas szekeréhez s jó szokás szerint a lőcsnek támaszkodva két könyökével, sietett neki a falu legújabb híreit elmondani, mint afféle idegennek.

– Gondolja csak el tekintetes uram, micsoda irtózatos dolog történt az éjszaka itt a szomszéd falu végén abban a puszta házban, a mi az útfélen balra elmarad. Hát az a gonosz csavargó vén Marczi valamiért összeveszett a nagyságos úr ispánjával s azt egy doronggal agyonütötte.

Krénfy úr felszökött e szóra üléséből s úgy tett, mint a ki hirtelen le akar ugrani a szekérből.

– Le akar szállani a tekintetes úr? mondá Popák, szolgálatkészen nyujtva eléje kezét.

Krénfy újra visszaült helyére.

– Micsoda? a mi ispánunkat ölték meg? kérdezé a kocsis oda fordulva, s azután összecsavargatá ostorát, felsóhajtva: «no az se szíja többet azt a kurta pipát.»

Ebből állt az egész búcsúztató, a mit az ispán fölött tudott tartani.

Krénfy elváltoztatott hangon szólítá meg a birót.

– Ki mondta önnek ezt a szerencsétlenséget? Látta valaki megtörténni?

– Most beszélték a megyei pandurok, uram; felelt Popák nagy készséggel. De nevezetes dolog ám az, mert a ki azt az egész gyilkosságot végig nézte, egy kis árva leány, a kit Fenyéry ügyvéd úr neje tart örökben magánál; itt volt nálam még azon éjszaka, mindjárt a történt eset után, és nem szólt felőle semmit. Mi azt hittük feleségemmel, hogy a gyermeket láz gyötri és nekünk nem mondott meg semmit. Csak odahaza mondta el Fenyéry úrnak a balesetet; úgy küldtek azután a gyilkos üldözésére.

– És vajjon nem tudják, miért ölték meg az ispánt? kérdé remegését titkolva Krénfy.

– Hihetőleg boszúból; ez a csavargó olyan megátalkodott ember, a kire egyszer megharagudott, annak nem jó volt vele éjszaka találkozni.

– Talán mégis inkább rablási vágyból tette? Nem beszélte a kis leány, hogy a gyilkos kivette az ispán kebléből a tárczát és elvitte magával? A pénzt, a mi benne volt, megtartotta magának; a haszontalan irásokat pedig, a miknek semmi hasznát sem veheté, elásta, vagy elégette, hogy azokról rá ne ismerjenek? nemde?

A biró vállat vont.

– Ezt még eddig, uram, bizony senki sem tudja.

De Krénfy nagyon szerette ezt a gondolatot vitatni.

– Oh igen, így szoktak a gyilkosok tenni. Ez az ő módjuk. Ha valakit megölnek, elveszik a tárczáját, a mit nála találnak. Ugy-e bár? Akkor még nem tudhatják, hogy mi van benne; nem is érnek rá, hogy kiválogassák, de nem is láthatják a sötétben, hanem csak azután később keresik össze. Ugy-e bár, az így szokott történni?

Popák gazda nyakát, vállát vonogatta, s nagy kényszeredetten felelt:

– Én bizony nem tudom, uram, mert én még soha sem gyilkoltam meg senkit.

Azután elsomfordált a szekér mellől s félsúgva mondá a kocsisnak:

– Be különös egy ember ez a te pasasérod. Úgy kérdezősködik tőlem, mintha én minden nap ölnék meg egy pár embert.

– Nem tudom én, hova való, viszonza neki a kocsis, a mit a biró tulajdonképen nem is kérdezett tőle.

A közben hozzáfogott, hogy a lovakat kifogja a szekérből; kikeresgeté a széna-szalma közől tarisznyáját s lóvakaró eszközeit, s mind azt felkötözte a ló hátára.

– Hanem hallja, hát azután azt a szekeret honnan kapjuk mi vissza?

– Sehonnan sem, megvettem ezt utazó szekérnek Krénfy úrtól; felelt neki Krénfy.

Van-e róla irás? Mert irás nélkül nem hiszek ám én az édes apámnak sem.

– Hát nem mondta neked Krénfy úr, hogy a szekérrel ne törődjél.

– Mondta, nem mondta: arra én nem adok semmit. Az úr elmehet világgá, én azt sem tudom kicsoda, micsoda, mi járatbeli ember…

– Kérem, nekem rendes útlevelem van.

Krénfy úr közel volt hozzá, hogy saját kocsisa előtt útlevéllel igazolja magát.

– Nem kell nekem az útlevél, hanem ha elvész a szekér, nekem az egész szekér árát úgy lefogja Krénfy úr a béremből, mintha új lett volna. Mert kitelik attól a csalárd, gonoszlelkű embertől. Ha az úr olyan bolond volt, hogy szekeret vett tőle irás nélkül, ütheti bottal a pénze nyomát, mert Krénfy úr el fogja azt tagadni, ismerem a tudományát; én pedig innen egy tappot sem eresztem tovább az urat, a míg be nem bizonyítja, hogy a szekeret megvette; hanem inkább visszaviszem az urat ebbe a nyomba Kallósfalvára, vagy Kis-Amsterdámba, vagy mi a Pokolfélegyházára, a hogy azt a bolond falut híják.

Krénfy úr komolyan megijedt. Ismerte kocsisát. Ez képes volt megtenni, a mit mond. Reszketett minden tagja, a mint nyugalmat akart mutatni.

– Mennyit érhet egy szekér új korában?

– Megér kétszáz forintot is.

Krénfy szótlanul vette elé tárczáját s köpenye alatt kikeresett belőle két százast, oda nyujtá a kocsisnak.

– Nesze, vidd ezt majd az uradnak, vagy ha ezt nem találod, add Lencznének és kérj irást a szekérről; a pénzt azok majd utánam küldik.

A kocsis megcsóválta fejét; a pénzt nem merte elvenni, hanem átadta a birónak s azt mondta, hogy ő még soha életében sem látott ilyen bolond embert. Azzal felugrott az egyik lovára, jobbról-balról ráhúzkodott mind a háromra az ostorral s tova nyargalt.

Az előfogat még ekkor sem érkezett meg. Krénfy úr mozdulatlanul a szekéren ült egyedül. Egyik embert a másik után futtatá a késedelmes fogatért; forintot, huszast szórt mindegyik postának s fel-felállt szekerében nyugtalanul, előre-hátra tekintgetve, a honnan a lovakat várta.

Végre hallatszott az ostorpattogatás. Egy fidélis bajusztalan tót siheder jött vágtatva négy konyájával a szekérhez; ki rögtön beszédbe állt szokása szerint az utassal.

– Úgy tetszik, mintha már én vittem volna az urat egyszer.

Krénfy megrezzent. Majd elárulta magát. Pedig hisz ez csak paraszt nyájasság volt. Legjobb volt ráhagyni.

– Meglehet, fiam.

– Úgy-e bár, Bazingba utazott akkor?

– Talán oda.

– Az úr az a répakereskedő izé, úgy-é?

– Az ám.

– No lám. Mindjárt megismertem. Azt is tudom még, hogy két garast adott borravalónak.

– Nesze, adok most egy huszast, csak fogj be szaporán és jól hajts.

Ez a biztatás hatott az előfogatosra. Rögtön hozzáfogott istrángjai bontogatásához s az előfogat felszereléséhez.

Hanem mindez olyan végigvárhatatlan lassusággal ment, annyi csomó volt kioldani, madzag összekötni való, hámok s istrángok úgy össze voltak bogozva, egymással felcserélve, hogy félóra nem vetett véget az előkészületeknek.

Krénfy a nyavalyatöréshez volt közel. Utóbb maga is leszállt a kocsisnak segíteni, a lovakat ide-oda elkötözni, zabláikat fogaik közé adni. Hiába kérték, hogy ne sározza össze magát.

Hejh, még tegnap ilyenkor majd tudott volna sikert eszközölni egy jó karikás ostorral.

Végre mégis nyeregben ült valahára az előfogatos.

– Jól hajts, fiam. Jó borravalót kapsz, dörmögé utána az utazó, s midőn a szekér kirobogott a faluból, s felkanyargott az út a hegyek közé, akkor kiemelkedék üléséből és úgy nézett vissza a mögötte elmaradó útra. Senki, senki sem látszott utána jönni. Rétek, mezők az éjjeli esőtől újultan terültek két felől. A sötét brenóczi erdők, mint egy borongós emlék maradtak mindig hátrább, mindig halványabb kéken, s vidám vetés-szalagokkal csíkozott lejtős halmok képezék a közeledő tájat, a kerekek alatt porzott a száraz út; a nyeregben ülő kocsis valami nótát kezdett a tulipánról, a hol nem birta énekkel, ott fütyülve folytatta… Krénfy úr úgy örült mindennek, a kétfelől elfutó mezőknek, az erdő távozó képének, a kerekek alatt porzó útnak és a vidám fütyörészésnek.

Menekült!

XII. A NŐ ÉS A NÉMBER.

A törvényszék urai együtt ülnek a megyeház termében; tisztes, komolyképű férfiak, minden hivatalos jelmez nélkül, csak úgy mintha otthon ülnének barátságos beszélgetés között. A vigalom és a törvényszolgáltatás jelenete közti különbséget csak a nehéz tintatartók képezik, s az elnök előtt álló ódon feszület.

Egy nő áll a törvényszék előtt, kiről oly sokat beszéltünk már magunk is, mások is, a nélkül, hogy bizonyosan megmondhattuk volna, voltaképen kit tiszteljünk benne; eddigelé hol boszorkánynak, hol hárpiának, hol Lencznének hallottuk őt nevezni. Ez utóbbi néven czímezi őt a törvényszék elnöke is.

A nő szokatlanul nyugodt arczot mutat most; vonásai pihennek, még öltözéke is rendben van, sőt főkötője is egyenesen áll a fején, a mi nála rendkívüli eset. Nem is beszél szokott rikácsoló, felcsattanó hangján, hanem a helyett egy kissé rekedt, fátyolozott hangon és igen határozottan.

– Mielőtt alispán úr kérdésére felelnék, kénytelen vagyok óvást tenni rögtöni elfogatásom ellen s egyúttal tudatom a tekintetes törvényszékkel, hogy az én nevem nem Lenczné, így csak gúnyolni szoktak. Az én nevem Krénfyné, én Krénfy törvényes neje vagyok, nemes ember neje, a kinek személyével csak rendes itélet után szabad rendelkezni.

A jelenvoltak komolyan jegyezték a mondott szavakat. Az alispán patriarchalis nyájassággal szólt a nőhöz:

– Édes jó asszonyság. Fogadja meg azt az őszinte tanácsomat, hogy ezen a helyen ne mondjon semmit, a mi nem tökéletesen, hajszálig igaz. Kegyed nem törvényes neje Krénfynek.

– Bebizonyíthatom házassági szerződésem és az esketési jegyzőkönyv kivonataival. Ügyvédemnek vannak általadva.

– Tudom. Krénfy csakugyan nőül vette kegyedet ezelőtt tizenöt évvel, a midőn kegyednél, mint boltsegéd, működött; hanem az a házasság érvénytelen, mert Krénfy ugyanakkor nős volt. Nejétől megszökött, kit Brüsselben hagyott el, s ki még azután három évig élt Németországban, hogy Krénfy másodszor is megházasodott s évenként nevezetes összegeket kapott hallgatásaért, hogy Krénfy kettős házasságát föl ne fedezze.

A nő e szavakra nagyon megzavarodott, szemei tétovázva jártak végig az arczokon. Kezével egy szék támlájába fogódzott, mint a ki szédülést érez agyában.

Lassankint mégis összeszedte magát, s alig hallható hangon rebegé:

– Ki bizonyíthatja azt be?

– Krénfynek tulajdon kezeirása. Tessék leülni, tisztelt asszonyság. Kegyed rosszul érzi magát.

Lenczné kénytelen volt elfogadni a kinálást és leült.

– Szeretném kegyedet egy rossz hírtől megkimélni, de jobb, ha átesünk rajta. Krénfy megszökött.

Lenczné meglepetést színlett. Ez még szerepe volt.

– Kérem, még most ne tessék elájulni, biztatá őt Lippay. Ezt kegyed nagyon jól tudja és azért nincs rajta mit megütköznie. Krénfy nem tegnap óta készül ezen status-csinyre. Már jó idő óta szedeget föl roppant összegeket eddigelé csorbátlan hitelére, míg másfelől elég gondos volt meg nem mozdítható vagyonát a kegyed nevére átiratni; elvégre elég sürgetős alkalom adta elő magát rá nézve azon körülményben, hogy az ifju Tarnóczy, kit mindenki elveszettnek hitt, váratlanul haza érkezvén, fölfedezé, hogy Krénfy az ő nevének hamis utánzásával váltókat bocsátott ki nagy összegekre, s azokat Tarnóczy testvérével kifizetteté. Ez olyan eset volt, mely elég okot adhatott Krénfynek a rögtöni eltávozásra. Nemde?

– Kérem alispán úr, én mindezekről semmit sem tudok, és nekem azokhoz semmi közöm. Krénfy hibázhatott, de én nem vagyok érte felelős.

– Ez tökéletesen igaz és nem is ez tette tanácsossá a kegyed rögtöni elfogatását. Mindez mellékes ügy, s csak a homályt neveli a főérdek körül. Térjünk vissza egy előbbeni kérdésre. Miért nem újította meg Krénfy kegyeddeli házasságát, miután jól tudta, hogy az különben érvénytelen?

– Mert én soha sem sürgettem.

– Igen sajnálom, tisztelt asszonyság, hogy kegyed engemet minduntalan azon udvariatlanságra kényszerít, miszerint állításait megczáfoljam. Kegyed nagyon is sürgette Krénfyt és számtalanszor oly heves jeleneteik voltak, hogy a cselédek választották el kegyeteket. Ezt kiméletlenség volt fölfedeznem. De ezzel mindannyiszor élnem kell, valahányszor kegyed előadásában a valótól eltér. Krénfy azt adta okul vonakodásának mindig, hogy ezen esetben, ha vele valami nem kedves dolog történnék, sokkal könnyebb lesz kegyednek lefoglaltatni az ő vagyonait idegenül, mint hogy ha hitvese volna. Ugy-e bár ezt mondta mindig?

Lenczné zavarodottan sülyeszté le szemeit ez ember előtt, ki a gondolatokban olvas, s kitalálja a négy szem közt történt suttogások szavait is.

– Kérem. Legyen kegyed egészen nyugodt. Én azt hiszem, hogy itt csak egy vétkes ember van és az Krénfy. Kegyed szintúgy a megcsalt áldozatok közé tartozik, mint a többiek. Neki más oka volt ezen házasság megújítását kikerülni. Ő új házasságot akart kötni.

Lenczné görcsösen vonaglott fel e szóra; szemeit merően szegezte az alispán arczára, s kezével a széket markolta meg, a melyen ült.