Part 25

A második évben már semmi különbség sem volt az új telep lakói és a régiek között. Arczaik épen azt a földfakó színt vették fel, a mi azoké, ruháik épen úgy elrongyosodtak, házaik épen úgy meg voltak támogatva karókkal és kívül-belül betapasztva sárral, s a kenyér ép olyan ritkaság volt asztalukon, mint ezeknél.

Takarékfilléreik kivétel nélkül átvándoroltak a kéményes házhoz, hol igen jól tudták felfogni ez inség nagyságát, s méreg-pénzért, átok-uzsoráért osztogatni a mindennapra való eleséget, a mulhatlan vetőmagot, a betevő falat kenyeret.

A mint az alispán megmondá, levetkőztetve, elcsüggesztve, kifáradva állt az egész colonia Krénfy úr oltalma alatt már a második évfordulóban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alkonyat elmult már, itt a mély völgyben már kész éjszaka van. A kis-amsterdámi utczán egy hat, hét éves parasztlányka megy végig, félénken haladva el mindenütt a kapuk előtt, mert a kutyákat még nem ismeri neveiken; idegen ebben a faluban, bár különben a tájékot elég jól ismeri.

Ha pedig mégis valami régi ismerőssel találkoznék, s azt kérdezné tőle, hol jársz te itt kicsi Marina, készen van rá, hogy mit felelne neki: «itt voltam a szépapámnál, a száz esztendős Sztropkó Mihálynál, megyek a nagyságos úrhoz, megviszem neki a füstpénzt, az egy forintot.»

Azonban sem mérges eb, sem nyájas ismerős nem találkozik vele az utczán, idegenek laknak ott most, rosszkedvű idegenek, s az idegen kutyái alusznak éjszaka, mert nappal hámba fogva, kis szekérkét kell húzniok. Dolga van ott a kutyának.

Megszólítatlan jut a kis leány a gyár ajtajáig, melynek kapujában félig a nyitott ajtónak támaszkodva pipázik az ispán, szinte megijed tőle a leányka, a midőn meglátja.

– No, mit akarsz? rivall rá az ember, ki nagyon vitéz dolognak tartja egy kis leánykát is megijeszteni.

– Innen jövök a szépapámtól, az öreg Sztropkó Mihálytól, az küldött a nagyságos úrhoz, hogy hozzam el neki a füstpénzt, az egy forintot.

– Hát mégis él az a te vén szépapád? hát soha sem hal az meg? No hát hol van az a pénz, add ide.

– Nem adom biz én! Mert én azt a nagyságos úrnak akarom adni. Nem kegyelmednek hoztam.

– Ejnye, semmiházi kölyke. Hát nem mered az én kezembe adni. Most mindjárt kapom ezt a pipát és úgy verem a fejedhez, hogy…

Marina jól tudta, hogy Boros uram nem szokta a pipáját kikapni a szájából, s nagy bölcsen visszafelelt neki:

– Én nem bánom, ha nem ereszt kegyelmed a nagyságos úrhoz, én visszaviszem a pénzt, s ha azután majd mikor kellene, nem lesz a szépapámnak, akkor majd megmondom, hogy kegyelmed nem engedte átadni.

Boros uram dörgött, morgott; gondolta magában, megállj, majd azután is megtéphetem a hajadat, s azt mondta a leánynak, hogy jőjjön hát vele, majd előszólítja a gazdát.

Egy sikos, bűzös folyosón vezette végig a leánykát, mely körül látszott futni az épület egész belsején, mind a négy oldalon.

Egy füstös szobaajtón bekoczogtatott, melynek közepén kis rácsos ablak volt, belül lefüggönyözve. A függöny kissé fölemeltetett belülről, azután kinyílt az ajtó. Krénfy úr mindig megszokta elébb nézni, hogy ki koczogtat, mielőtt felnyitná az ajtót.

A kis Marina átadta neki az egy forintot, a mit Krénfy szórakozottan dugott zsebébe.

A leányka mondá, hogy arról irás is kellene. Azt majd ád az ispán.

Boros uram morogva ment a kanczelláriának nevezett füstszoba felé, irni.

Ekkor a kis leány kivett egy levelet kendőjéből, s átnyujtá azt Krénfy úrnak.

– Ezt a levelet pedig azért adták, hogy hozzam el, s adjam magának a nagyságos úrnak.

– Ki adta azt?

– Bele van irva a neve.

Krénfy úr bement a szobába, mert oda kinn már oly sötét volt, hogy nem lehetett olvasni.

A kis leány azután hallá, hogy Krénfy úr hogy jár fel s alá a szobában, az ajtótól az ablakig és ismét vissza tízszer, húszszor, számtalanszor.

Nem győzte a várakozást tovább, bekoczogtatott az ajtón.

– Mi kell? hangzott belülről oly ilyedt szó, hogy Marina szinte elfutott tőle.

– Nem tetszik semmit izenni vissza?

– Csak eredj most, menj ki a falu végére, ott várd meg az ispánt, mindjárt utánad fog menni, s elviszi az izenetet; ne szólj felőle senkinek.

A leányka iparkodott kifelé.

Krénfy homlokán annyi izzadtságcseppek gyöngyöztek, mint a legkegyetlenebb őszi dér. Arcza halovány volt és minden vonását eltorzítá valami egyre változó indulat, melynek nevet nem lehet adni. Félelem-e az? gonosz vágy, kétségbeejtő gyötrődés? vagy undok sovárgás?

Néha megáll a szoba közepén; néhány perczig tanácskozik magában azzal a négy réz krajczárral zsebében, a mik csörömpölve csengnek ujjai közt, azután megint nyargal tovább, mint valami kalitkába zárt fenevad, mely sehogy sem akarja elhinni, hogy az a fal, a mit minden negyedik lépésnél maga előtt talál, a világ vége.

Végre elfáradtan, kimerülten leül iróasztala elé, a fedett dolgozó-lámpa csak egy kerek tért világít meg maga körül, a szoba többi része sötét.

Még egyszer elolvassa azt a rejtélyes levelet, még egyszer végig tanulmányozza annak minden sorát, tollat vesz kezébe, tízszer is belemártja a tintába; a nedv rajta szárad, fogai között megőröli a tollszárat és még sem találta meg az igazi gondolatot.

Az a kis rézördög ott a tintatartón úgy mosolyog szemei közé, úgy ragyog fényes orra, szemei, kiülő pofája, úgy dictálja neki, hogy mit irjon.

Végre lehajol a papirra és ir. Ir és ir, és újra kitöröl mindent, a mit irt. Megint újra kezdi, keze reszket s tollvonásai néha olyat rándulnak, hogy egészen idegen jegyek támadnak a sorok között.

A kis rézördög így látszik helyesleni mindent.

Végre készen van vele; átolvassa; nagyot lélekzik. Azután összehajtja levélalakban, pecsétviaszt gyújt, lepecsételi. Czímet akar irni: nem, az rossz volna. Sőt a pecsét sem kell, azt felszakítja. Megint valami újat gondol: ez még gonoszabb lenne; – nem bízhatik senkiben; még valamit ir a levélbe; azzal másodszor pecsételi azt le s ráirja a czímet. A keze úgy remeg, midőn e nevet leirta.

Most összegyűri a levéltöredékeket s a lámpánál meggyujtja azokat. Néhány papirszelet nem égett el, azokat gondosan felszedi. Kivül-belül megnézi: nincs-e rajtok valami irás?

– Boros! kiált s a hang szinte torkán akad. Boros!

Boros uram odakinn kiabál az udvaron s nem hallja, hogy hívják.

Krénfy összetöri a csengetyűt, még sem birja az ispánt maga elé idézni.

Az ispán úrnak kellemes időtöltése akadt az alatt. Észrevette, hogy valami magas ember ott ólálkodik a kapu előtt s hirtelen elészólítva négy szeszfőző legényt, a ház két oldaláról megkerítteté az embert s hirtelen rárohanva, elfogatá.

A vén csavargót találta elcsípni. Az öreg dühösen védte magát, de a többség elnyomta.

– Rég akartam a szemed közé nézni, vén gonosztevő! rivall rá Boros uram, ugyanazzal a bottal hadonázva, a mit a csavargó kezéből facsartak ki ketten-hárman. Mit ólálkodol te itt minden este a ház körül? Kit akarsz megölni?

A csavargót annyira ellepte a düh, hogy nem tudott felelni.

– Melyitek volt az, a ki tegnap is itt látta az udvaron? Még ide be mert jönni a semmiházi. És épen tegnap veszett el egy egész kenyér, a mint a folyosóra ki volt téve, azt te loptad el. Mi van a tarisznyádban?

– Egy fél kenyér; felele a csavargó tompán.

– Ahá! Nem megmondtam. Vegyétek csak ki a táskájából.

A legények kihúzták a vászonzacskóból a kenyeret. Valami száraz, sárfekete, félig penészes korpakenyérdarab volt az, a milyet néhol úri házaknál a lánczos kutyák számára sütnek.

– A ti kenyeretek volt-e ez? kérdé a csavargó szomorúan.

A legények elszégyenlették magokat. Nem, ilyen kenyeret nálunk a kutyák sem esznek. Visszadugták azt a csavargó tarisznyájába s mondták neki, hogy menjen Isten hirével.

– De többet akár ide se jőjj, rivalt rá az ispán. Tudod?

A csavargó nem szólt, csak merően a szeme közé nézett az embernek.

– Nesze botod is; mondá neki az ispán, s nem állhatta meg, hogy kínálás közben egyet rá ne húzzon vele a hátára.

A csavargó meg sem hunyorítá szemeit ez ütés előtt; csendesen annyit felelt vissza:

– Csak tartsd meg magadnak, hogy legyen miről megemlékezned rám.

Boros uram e szóra dühösen kapta ki szájából a pipát s rettentő megtorlást készült venni azért, hogy őt egy koldus tegezni merészli, hanem ezzel a szándékával fel kellett hagynia, mert egy nálánál is dühösebb ember elegyült a társaságba, Krénfy úr, ki már rekedtté kiabálta magát utána s személyesen kényszerült őt felkeresni.

Boros uram olyankor, midőn magánál dühösebb embert és nagyobb urat látott, egyszerre megszokott juhászulni s egy percz alatt visszanyerte azt a jó cseléd pofáját, a mi olyan nagyra becsülendő volt nála.

– Tessék parancsolni.

– Jőjjön velem a szobába.

Krénfy úr bevitte őt magához; ott bezárva az ajtót, csöndes halk hangon mondá neki:

– Ide figyeljen ön. Mit igértem én önnek azon esetben, ha egyszer véletlenül el találnám hagyni ezt a tájat?

– Azt, hogy magával visz és tizezer forinttal biztosít.

– Igen. Mostanában nagyon közel vagyok ehhez a ponthoz. Ért ön engem?

– Hogyne.

Az ispán azt hitte, hogy Krénfy, mint ezt előtte sokan mások is tették, tömérdek pénzt felszedett kiterjedt hitelére, s most abban akarja hagyni az egész szédelgést és a nála levő készpénzeket, mint res factit tekintve, azokkal minden tengeren túl tenni magát. Olyan sokan tették ezt már. Boros uram ezt sem bánta.

– De ezt senkinek sem szabad sejdíteni. Még «ennek» sem itt! Tudja?

Boros uram mosolygott. A «hárpia» volt ez alatt értve. Az okát is tudta: miért?

– Most fogja ön ezt a levelet s vigye el – oda, a hova czímezve van. Mondja meg, hogy a grófnővel egyedül kell beszélnie. Mikor ott lesz, szakítsa fel előtte ezt a levelet, de a kezéből semmi esetre ki ne adja. Úgy olvastassa el vele, hogy a két széle az ön kezében legyen. Ha elolvasta, ismét előtte pecsételtesse le a grófnő gyűrűjével. Érti? Nem a magáéval, hanem a grófnő gyűrűjével. Akkor várja meg a grófnő válaszát és jőjjön vissza rögtön.

– Talán még ma oda menjek?

– Még most. Ebben az órában. A gyalogúton közelebb érheti s nem kell a lovakkal állomást tartani. Azok nem feküsznek le olyan korán. Azonkivül is a Sztropkó Mihály unokája ott fogja várni a falu végén; az ott szolgál Fenyéryéknél, kik örökben tartják magoknál; ha kelleni fog, ő majd előhívja a grófnőt s tudósítja a felől, hogy ön beszélni akar vele. Még reggelre vissza is kell jönni.

Boros uram semmi ellenvetést sem tett, s a levelet beletette a süvegébe. Onnan legkevésbbé veszhet el, mert ő süvegét nem szokta megemelni soha a szabad ég alatt.

Krénfy azután egy bőhasú pálinkás üveget vett elő üveges szekrényéből s kérdezé Boros uramtól, hogy nem akar-e egyet inni az útra?

Boros uram először hozzá nyúlt; hanem azután jutott eszébe «valami» s csak megtörülte tőle a száját.

– Köszönöm. Majd inkább iszom egy garas árát Tarnóczon a zsidónál. Tudja: a kocsmában jobban esik.

«Valami» jutott eszébe, a mi nem engedte jó kedvvel nyúlni olyan italhoz, a mit Krénfy úr töltöget a más poharába.

– De csak siessen hát és jól vigyázzon mindenre.

Boros hunyorított a szemével, mint a ki jól érti a másikat. A kapuban rágyujtott a pipájára, a puskát hátára vetette, s neki indult az alkonyati útnak.

X. A PUSZTA HÁZ.

A kis Marina kiment a falu végére, a hogy Krénfy úr megparancsolá neki, odáig, a hol az utolsó összeomlott ház sárfalai feketülnek, ott leült a puszta ház küszöbében és várt az ispánra.

Egészen beesteledett már; a távol maradt Kis-Amsterdám házaiban megvilágosult egy-egy ablak s a szél olyan hidegen fútt a puszta ház ablakain át. A kis leány fázott és félt.

Olyan hosszúnak tetszett előtte az idő, a míg ott kellett várnia; de azért nem hagyta el helyét, mert Fenyéry úr azt mondá, hogy rá igen fontos dolgot bízott, midőn azon levelet tőle küldte el, s hogy a hozandó választól függ a szép grófkisasszony sorsa.

Ez bátorítá a kis pórleány szívét, – őt e nagy okos úr, jóltevője, fontos ügygyel bízta meg, ő hasznára lehet annak a szép grófkisasszonynak, a ki mindig olyan jó volt iránta.

Pedig a szél mindig erősebben kezdett fujni, s a hegyeken túl nagy tornyos felhők emelkedtek, a miket megmegvilágított néha a percznyi villám. Milyen tüzes szegélyök van a felhőknek ilyenkor.

Talán még sem jön erre a zivatar, elhúzódik majd másfelé, ezzel biztatgatá magát s nézte a tüzes felhőszegélyeket, merre mennek, hogyan járnak?

A felhők sebesen járnak. Az ember azt hiszi, még messze van az a fekete gomoly ott az égen, pedig feje fölött van már. Szinte tudja, hogy rémült utasok, kinszorult munkások futnak, kerülnek előle s úgy igyekszik őket a zivatar megkeríteni, eléjök fordulni, minden oldalról rájok rohanni.

Egy pár nagy kövér csepp már hullott is a gyermek kezére, arczára. Talán hamar átmegy, gondolá magában, s belehúzta magát a romhajlékba az eső elől. A ház egykori tetője kettétört szarúfáiról félig lecsúszott az elhagyott tűzhelyre s így egy kis roskatag sátort képezett a szögletben, mely elég jó annak, kit a zivatar üldöz s nincs jobb hely, a hová meneküljön előle.

Marina behúzta magát e náderesz alá s onnan hallgatá szívdobogva, mint paskolja a zápor a falat, melyet nem birt még jobban lerontani; hogy ordít a szél a szűk ablakokon keresztül, boszankodva, hogy nagyobb rést nem tud rajtok törni; s félve takarta el szemeit, a mint a villámok czikázva vonaglottak keresztül az égen; a hegyek csak úgy szórták egymásra vissza a menydörgést, mintha ők haragudnának.

Olyan jó volt, hogy most tudott imádkozni. Összetett kezei alatt nyugodtabban vert a szíve, s nemsokára könnyebbülten hallgatá a mindig távolabb hömpölygő vihardörgést, melyet a megáradt hegyfolyók állandó zúgása válta fel.

Most azonban az volt nagyobb aggodalma, hogy egészen besötétült, a romház nyilásain keresztül alig lehetett valamit kivenni az éjszakából. Attól félt, hogy az ispánt elszalasztja; nem láthatta meg a sötétben.

Szemeit az ajtónyiláson át az útra szögezve, nézte figyelmesen az alaktalan sötétséget, a midőn egyszerre egy rögtöni villámlás fényre lobbantá a tájat. A lobogó, sistergő villám nem messze a háztól csapott le függőlegesen a földbe, rettentő csattanással rázva meg a léget s ebben az ijedelmes fényben alig három lépésnyire rejtekétől egy férfi alakot pillanta meg Marina, a rom küszöbének támaszkodva.

Az ijedtség perczében a lélek annyit felfog egyszerre. Marina a villám percze alatt megismerte az embert. A vén csavargó volt az; kalap nem volt a fejében, ősz haját szanaszét kuszálta a szél; egy nagy botot tartott magához szorítva.

A leány lélekzését visszafojtva, vonta meg magát rejtekében. Először lehunyta szemeit s iparkodott magával elhitetni, hogy talán nem is volt az való, a mit látott; majd félve nyitá fel újra szempilláit s lesve kémlelődék maga elé. Most is ott állt a vén csavargó a küszöbben.

Úgy félt ő ettől az embertől; pedig hiszen őt nem bántotta soha, ismerte is jól, talán ez is csak a zivatar elől tért ide be.

Azon is gondolkozott már, hogy meg kellene szólítani és megkérdezni tőle, hogy nem látta-e a nagyságos úr ispánját ezen elmenni.

Azt kellene neki mondani: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám uram».

El is mondta ezt magában tízszer is: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám uram», de fennhangon nem volt bátorsága belekezdeni.

Az eső is mulni kezdett már, csak egyes eltévedt csepp hullott már a nádkévésre, csak egyszer-egyszer emelte fel az eltávozott zivatar villámló szempilláit, mint valami rém, mely a félénk gyermekeket ijesztgeti. A vén csavargó alakja folyvást ott állt a küszöbben, azon mozdulatlanul, kezében a nagy furkósbot. Még csak a fejét sem fordította más felé.

A rettegő leányka épen elszánta már magát, hogy kijőjjön rejtekéből s hozzá szóljon, a midőn az egyszerre megmozdult, s mint a ki valami hangra figyel, előre hajtotta fejét és a botot kezébe markolta, kétszer-háromszor is megváltoztatá, a míg jó fogást talált rajta és azalatt úgy figyelt kifelé, úgy hallgatózott.

Néhány pillanat mulva úgy tetszék a leánykának, mintha nehézkes lépések közelednének az úton erre felé; a zuppogó sárban elég messziről meg lehetett a tocsogást különböztetni.

A közelgő férfi nyilván azzal volt elfoglalva, hogy aczéllal, kovával tüzet üssön ki, a szikrák minden perczben megvilágosították arczát.

Marina megismerte az ispánt.

Máskor nem igen örült ez ember látásán, de most könnyebbült szívvel látta közeledni s készült eléje szaladni, a midőn az előtte álló alak egyszerre egy szökéssel kiugrott rejtekéből az út közepére.

A leány ajkán elhalt a kiáltás.

Azon perczben egy irtózatos ordítást hallott, egy halálos, életvesztő ordítást; – azután egy nehéz zuhanás hangzott, mint a hogy valami súlyos, élettelen test hosszában végig esik a sárba és azután elcsendesült minden; még az égi háború moraja, még a patakzuhogás is, még az esőcsepp koppanása is… Vagy talán csak az ő érzékét lepte meg ez a siketség.

Néhány pillanat mulva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek hangjai közelednének a puszta ház felé, még pedig súlyos lépteké, mint mikor valaki kettős terhet emel, s egyik lábával a másik nyomába lép, nagy nehézkesen.

A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az omladozott ajtó küszöbénél, mely egy másik, önakaratlan tetemet hurczolt maga után. A képzelet ilyenkor segítségökre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete körrajzokat – vérrel, mentül több vérrel.

A gyilkos helyet keresett a hulla számára a romladék közt, a hová azt elrejthesse.

Kezeivel, lábaival tapogatózott a sötétben.

Egyszer kicsúszott kezéből a halott s fejével nagyot koppanva ütődött az omladék falába.

Most megpillantá az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben; a nád recsegése lábai alatt árulta azt el.

Valóban ez a hely alkalmatos fog lenni.

Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat széthárítsa s azon pillanatban egy remegő kéz akadt ujjai közé.

… – Ki az! kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos s egy szökéssel visszaugrott onnan ijedten és az átelleni falhoz tántorodék.

Az elbujt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint keresé fel az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két kézzel válla fölé, hogy közeledett néhány nyommal ismét feléje, szótlanul. A szív verését lehetett hallani.

Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szívébe. Csendesen előbujt a kévék közől s nyájas, félelem nélküli hangon szólítá meg az embert azzal a mondattal, a mire már olyan régen készült.

– Adjon az úr Isten kegyelmednek jó estét, Vincze bácsi!

Hogy ötlött eszébe, hogy ezt az embert Vincze bácsinak szólítsa?

Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszté le felemelt dorongját, a mint látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva mondá neki:

– Mit keressz te itten?

– Oh édes Vincze bácsi, a tekintetes fiscalis úr küldött a nagyságos úrhoz…

– Melyik fiscalis? melyik nagyságos úr? mordult rá a csavargó.

– Hát az a fiscalis úr, a kinél a grófkisasszony van, a kit el akarnak veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy irjon valami levelet, a mi annak a grófkisasszonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám merték az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senkinek. – Ugy-e?

A csavargó botjára könyökölve hallgatá a gyermek szavait.

– És te hogy jöttél mégis ide?

– Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a falu végén, majd elküldi a levelet az ispán úrtól, én azután menjek el vele a kastélyig. Tudja, nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a hárpia észrevehetett volna és azt gondolhatá, hogy valami leánytól hoztam levelet a nagyságos úrnak. Nagyon félti ám a paraszt leányoktól.

Mikor hallhatott ez a gyermek ilyesmit s hogy jutottak ezek most eszébe?

– Hát azután?

– Én vártam, míg esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a menydörgésektől, s elbujtam ide a nád közé, azután el találtam aludni. Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed, Vincze bácsi, talán már el is ment ezóta az ispán úr, nem találkozott vele kegyelmed, Vincze bácsi?

A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tarták a leány minden mozdulatát, arczvonását.

– Hogy tudod te, hogy én Vincze bácsi vagyok?

– Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban, jól ismerem a prémes sipkájáról, a mi a fején van.

A csavargó feje pedig egészen fedetlen volt.

– Hallod-e, Marina! szólt az ember, s izmos vaskezével megragadta a leányka vállát, te tudod azt jól, hogy én nem vagyok teneked Vincze bácsi, a patakmolnár, hanem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni? mert jól láttad te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon. – Igen, agyonütöttem, mint a kutyát, mint egy rossz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál volna is, mint otthon édes anyád ölében, mégis fel kellett volna ébredned arra a rettenetes ordításra, a mit az tett. Vagy nem volt az rettenetes ordítás, mi? No felelj! ugy-e, hogy az volt, hogy keresztül járt az embernek a vérén, a velején! Soha sem hallottam ilyen ordítást, soha. – No, ne erőtesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csunya éjszaka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka.

A kis leány azzal a gyermeknek sajátos elszántsággal kérdezé az embertől:

– Meg fog kegyelmed engem ölni?

– Mi bolond kérdés az?

– Csak azt engedje meg kegyelmed, hogy elébb hadd imádkozzam magamban.

– Tedd.

Marina letérdepelt a szegletbe.

– Mikor azt mondom, hogy «Amen», akkor egyszerre üssön kegyelmed a fejemre, ne kínozzon sokáig, olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra elébb.

Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztá s elkezdé halkan rebegni:

«Miátyánk Isten........

................. most és mindörökké Amen».

Azután csak abban a helyzetben maradt és várta végperczét.

– Marina… szólt a vén ember halkan; közel volt hozzá, ott letérdepelt mellette.

A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszék neki, mintha valami villogna előtte.

A csavargó aczéllal és kovával tüzet csiholt; a perczig élő kis tűzkigyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve.

– Ide nézz. Mi van ezen?

Az aczélszikrák pillanatnyi fényében oda nézett a gyermek és a borzadály vonakodásával rebegé ki:

– Vér…

A csavargó nagyot morgott: «hm, nem azt kérdeztem. Mi irás van rajta?»

A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve betüzé ki a szókat a szikráknál:

– «Brenóczy Maróth Cynthia grófnőnek.»

Az ember ekkor fölkelt térdéről.

– Állj fel.

A leányka engedelmeskedett.

– Ki tanított olvasni?

– A jó kisasszony, a ki most már a fiscalis úr neje.

– No hát, ha még valaha összejösz vele, megcsókolhatod érte a kezét, mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betüket ismered. – Most szedd fel magad és jer velem.

A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét és vitte magával az erdőbe.

Valami elhagyott, meredek gyalog utat választott, melyen tán egyedűl ő tudta a járást, a sűrű sötét fenyőfák alatt minden külső derű elveszett, csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallatszott a fák alatti éjszakában.

Mintegy félórai járás után megállt a csavargó a gyermekkel.

– Hallod-e már a tarnóczi malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha én megigérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, mit mondok? Felelj. Mondd ki az Isten nevét.

– … Bizony… Isten… rebegé a gyermek.

– Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd; te menj előttem ezen a mély úton, én megyek utánad Tarnóczig. Ottan keresd fel a Popákékat, azok majd elkisérnek a fiscalis úrhoz, még az éjszaka ott légy s a levelet add át neki. Érted-e? Senkinek ne szólj addig sem arról, a mit láttál, sem a levélről, a mi nálad van, sem rólam, sem az ispánról, míg a levelet a fiscalisnak át nem adtad. Akkor azután elmondhatsz mindent. Az ispánt ott találják a puszta házban; onnan is ő verte ki a lakókat, most már lakhatik benne maga. Semmije sem hiányzik, még a pipa is ott van agyarában; pénzét sem számláltam. Nem azért öltem meg. Engem pedig keressenek, a hogy tudnak. Majd ha látom, hogy sokáig nem találnak rám, meglehet, hogy magam is felakasztom magamat. Már most eredj előre. Utánad megyek; hátra ne nézz.