Part 24

És Krénfy úr ezt nagyon szerette. Régi kedvencz eszméje volt, hogy e lusta, elromlott faj helyett, mely inkább terhére, mint hasznára van földesurának, sokkal czélszerűbb volna valami munkásabb, gazdagabb népcsaládot honosítani meg ezen a földön. Megunta már a vesződést ezzel a koldus néppel, mely ha azt mondja, hogy semmije sincs, igazat mondott; mely nem birja fizetni nyomorult füstpénzét, mely inkább nem eszik, minthogy kikeresse a kenyér árát, inkább rongyban jár, minthogy öltözeteért fáraszsza magát; minden leleményessége abból áll, hogy háromezer hold erdőből tud faragni egy pár sütőteknőt és egy csomó főző-kanalat, s csinál turót, ha tejet kap hozzá, s ha megnő magától a zab, learatja, s megeszi szalmástul.

Ennek a népnek meg kell ritkulni Krénfy úr birtokán.

Mennyivel különb faj lakik ott, hol a gazda három lépésnyi kenderföldön annyi czérnát termeszt, hogy ha azt mind csipkének bogozza, nagyobb jövedelme van belőle, mint itt egy egész falunak, s a hol két tehénnel annyi csodát tudnak elkövetni, mint itt az egész csordával.

Nagyszerű tervei hamar készen voltak s azokat ügyesen tudta keresztül vinni.

Akkor is volt külföldön olyan ember, ki azt a sajátságos üzletet választá ki magának, hogy az itt-amott megsűrűdött népességet fölbiztassa a Magyarországba vándorlásra, a hol, mint tudva van, tej és méz foly a mezőn, s zsemlyék és sült túzokok repülnek a levegőben.

Ez aprólékos szélhámoskodás nem volt Krénfy úr inyére. Éhes, koplaló népséget épen nem akart cserélni saját koplalói helyébe; a brémai agenturákból, felső Sziléziából nem kellettek neki a telepítvényesek, kik legfeljebb jó gyomrot, rossz egészséget és igen sok gyermeket hoznak be magokkal.

Mindenfelé elágazó összeköttetései megismerteték egy tehetős hollandi birtokossal, ki maga is telepítvényes levén hajdanában egyik kelet-indiai szigeten, azt hivé, hogy a mi a telepítéseket illeti, arra nézve akárkinek is mestere lehetne. Ő tudja a módját. Eleinte nehezen megy, de a kinek befektetni való pénze van, hogy az előleges áldozatokat győzi, s maga és emberei szorgalmasak, annak lehetetlen «zöld ágra nem jutni». Ez a kifejezés magyarul nem hangzik olyan szépen, mint más idegen nyelven, mert nálunk olyan felakasztás-formát is jelent.

Ilyen ember kellett Krénfy úrnak.

A hollandinak volt négy figyermeke. Hármat már életmódba helyezett, azok mind derék munkás emberek voltak: gyárnokok, hajósok, vállalkozók; az apa mindegyiket segítette vállalata kezdetén pár százezer tallérral, s a kisebbiknek is szánt annyit, ha valami okos tárgy adja elő magát, a mibe fogjon.

S mi lett volna okosabb tárgy, mint egy elhagyott nagy darab földet, erdővel, mezővel, folyóvízzel megtelepíteni a gazdag, kimíveletlen Magyarországban.

Krénfy úr úgy felmagasztalá előtte Kallósfalvát, hogy a derék tőzsér komolyan kedvet kapott hozzá.

Mint igaz hollandi azonban szerette látni is azt, a mire alkuszik, s személyesen lejött Kallósfalvát megtekinteni legifjabb fia kiséretében. Megtekintett mindent practice, megkóstolta a földet, a vizet, megjegyzé, hogy biz itt az utak rosszak, legelső dolog azokat helyrehozni, hogy a fű, a mi itt terem, nem adhat jó tejet, a helyett mást kell vetni, a víz folyását zsilipekkel kell szabályozni, a mikor az majd hajókázható is lesz, a házakat természetesen egészen máskép kell építeni, a hogy azok Németalföldön láthatók s Borneóban, meg Malabárban czélszerűen vannak az ottani időjáráshoz alkalmazva.

Egyébiránt nagyon meg volt elégedve a helylyel, irtani nem igen kellett, a mi az ős prairiekban leggonoszabb feladat, s a föld minősége (televényes agyag, némi alkalis savakkal vegyülve) különösen gyökérnövények számára alkalmatos. Vannak-e itt közelében gyárak?

Krénfy úr mutatta neki a magáét. Ez szeszfőző. A mihez egyébiránt egy czukorfőző gyárt is fog alapítani.

A hollandi nagyon örült rajta, így nagyon alkalmas lesz a termesztőkre nézve a burgundi répaültetés. Hát vajjon a festőbuzért termesztik-e itten?

Krénfy megvallá, hogy nem, pedig ő maga is szivesen vállalkoznék a vételre, mert ez az országban rendkivül keresett termék.

A hollandi ezt tárczájába jegyzé.

Azután fölmentek együtt Bécsbe, a grófhoz, aláiratták vele az egyezséget, miszerint egy hollandi telepítő, mint örök birtokos Kallósfalván helyet foglalhasson, a mit a gróf teljesen helybenhagyott, néhány ezer forintot nyervén viszont a csekély földesuri tartozások megváltásaért, a mik különben éven át alig mentek mindössze száz forintra.

A becsületes hollandus azután megint visszament az országába, s pár hónap mulva egész díszes karavánnal állított be Kallósfalvára.

Oh, ezek nem voltak a szokott bevándorlási díszmenetek, a minőket a fővároson keresztül vonultokban látni szoktunk: rongyos targonczába fogva maga a családfő, meg a házi eb, szigorúan öltözött fázékony alakok, hátukra kötött motyóikkal, irgalomgerjesztő gyermekcsoportok, ökörszekérre hányt betegek, kiknek keze, lába lóg a földre, elől a társaság vénje, kezében zászló helyett a levett kalap, melynek jeligéje: «Könyörüljetek a szegény vándorlókon». A hollandi telepítvényesek mind szép deli egészséges alakok voltak, kiken meglátszott, hogy nem az éhség elől szöktek hazájokból; szép, erős lovaik egyes fogatokban, kövér, kurtaszarvú tehene minden családnak; asszonyok, leányok tisztes, hosszú rokolyákban, férfiak hamuszin vagy világos kék leffentyűs kabátokban, nagy fényes gombokkal.

Nem is jöttek ők koldulni. Mindenkinek volt zacskóval tallérpénzecskéje, az asszonyoknak fülönfüggői aranyból; az éltesebb családfők tiszteletreméltó hasacskát is hoztak magokkal, melynek statusquoban tartása nem csekély összegrőli rendelkezést föltételezett. Általában az egész bevándorló telep népe a családapától a hajadonokig és gyermekekig mind olyan életvidám szint, olyan önelégült gömbölyűséget hozott magával, a milyennek csak valaha festették a németalföldi költők a csendélet boldog alakjait.

Mikor ez a derék telepítő nép, vezérével, a tőzsér fiával együtt magát bemutatta Lippay alispánnál, ittlétét hitelesítendő, az alispán szokott humorával, mely még a keserűben is édes volt, monda a nála levő öreg Érkeletynek:

– Szegény jámbor emberek. Milyen soványan, milyen rongyosan és milyen szomorúan fognak ezek három év múlva elszökni Krénfy uram paradicsomából, szekér nélkül, függők nélkül, gombok nélkül.

A jó emberek nem értették a magyarul mondott észrevételt; a mit egyébiránt Lippay még hónapok előtt megmondott magának a hollandinak, de a ki persze practicus ember levén, csak mosolygott rá. Nem értenek ehez a tekintetes táblabiró urak, a kiknek csont van a hasukban.

Mikor kimentek a telepítők Lippay szobájából, egy öreg kvakker hátramaradt, s kurtaszárú gyűszűnyi pipáját szájában tartva, megszorítá cordialiter az alispán kezét, s valami gonosz lapos nyelven mondott neki valami hosszú phrazist, melyből inkább az arczkifejezés, mint a szavak után itélve, az volt kivehető, hogy hiszen majd meg fogják ők mutatni, hogy mint kell gazdálkodni ilyen országban.

Lippay szívesen visszaszorítá az öreg belga kezét, s azt mondá neki:

– Te is megfordítod három esztendő mulva a pipaszárat, öreg bürgözdi, s a keserű végét szívod. Adieu.

… Nem kellett három esztendő hozzá, hogy a vén kvakker eltanulja a környékbeli népektől azt a tudományt, hogy mikor dohány nincsen, legjobb a pipa szárát megfordítva dugni a szájába.

Kallósfalva még fenmaradt éhes autochtonjait könnyű volt kisajátítani parlag birtokukból; azokat mindenestől feljebb tolták a hegyek közé, ott besorozták őket egypár fűrészmalom és papiroskalló munkásai közé; ezek még örültek is rajta, hogy állandó kenyeret kaptak.

Egypár közőlök elébbvalónak tartotta mégis, hogy régi házában, szokott nyomorában megmaradjon. Ilyen volt az öreg Popák, meg a falu hajdani birája, kik azután köznevetségre ott maradtak a falu végén szegényes vityillóikkal, miután a telepítvényesek új házsoraikat ott kezdték, a hol a hajdani falu végződött.

Ah, az gyönyörű kis telep volt, a telepítők tudtak magok téglát égetni sajátos módon, minden kemencze nélkül, abból keresztgerendázattal magas, tornáczos házakat építeni, szép zegzugos tetőzettel, czifrán kifaragott furcsa kakasokkal.

A kis folyam partját egészen átalakították, hidakat vertek rajta, merész ívezettel, jégtörő sarkantyúkat emeltek szakadékain, mesterséges zsilipeket alkalmaztak reá, miknélfogva a szükséges vizet kellő erőben lehetett a malmokra bocsátani, az alantabb fekvő réteget megöntözni vele, s rekesztékeiben pisztrángokat növelni.

Maga az ifjú tőzsér, szép vörös külsejű gazdasági lakot építtetett magának, melyben csodaszépen volt vegyítve a gerendázat a kőépítéssel, egész kis kártyavár, szép és egyszerű.

Azután neki fogtak a földnek, felszántották azt kegyetlenül tizenkét hüvelyknyi mélyen, minden gazt kiirtottak belőle, s bevetették első őszszel azokkal a drága angol buzafajokkal, a miknek aczéla és sikere kitesz a bánáti buzán, tavaszra hagyva a rendkívüli hatsoros árpa, skót zabfajokat, a kék luczernát és turnipszet, meg a félmázsára növő burgundi répákat, a legkövérebbnek látszó földdarabot pedig maga a tőzsér fia tartá fenn a festőbuzér ültetvényei számára, mit szép sorban, ágyakra felosztva, mint a zellert, ültettek el, szép, csöves bádog kantákkal megöntözve bőven.

Krénfy úr el volt ragadtatva ennyi munka láttán. Nem győzte dicsérni a szorgalmat, a fölséges elrendezést, a haladást, s addig dicséré és magasztalá az ifju tőzsért, míg az rá hagyta magát venni, hogy ez új telepet a fenhéjázó «Kis-Amsterdám» névvel ruházza fel.

A fiatal ember nemzeti büszkeségének nagyon hízelgett ez elismerés.

Egy napon Krénfy aggódva mondá előtte, hogy nem tudja, mit cselekedjék, ennyi ezer, meg ezer mérő repczére van szerződése egy pesti kereskedővel, másikkal nagymennyiségű festőbuzér gyökérre és ismét roppant mennyiségű czukorrépára; az ő egész gazdaságában azonban sehol sem értenek e három czikk termesztéséhez és most kénytelen lesz azt drága pénzért hozatni külföldről, mert húszezer forint vinculuma van a kereskedőknél, a mit különben elveszít.

A fiatal telepítvényes egy kis ideig számított a fejében, azután azt mondá, hogy ne legyen Krénfynek gondja: mind e terményeket, ha kell, kétszeres mennyiségben is kiállíthatja ő.

Krénfy nevetett, a min az ifju ember nagyon sértve érezte magát. Itt Magyarországon azt hiszik a gazdák, hogy mivel ők nem tudnak valamit, tehát az lehetetlen. Ő pedig hivatkozik azon arany elvre, miszerint «nincs rossz föld, hanem rossz a gazda.»

Ekkor Krénfy komoly arczot csinált. Fölemlíté, hogy ez nem tréfa ám. Ő maga húszezer forintig van lekötve a szerződő feleknél, s még legrosszabb vásár esetében is, ha tudniillik mindent külföldről kellene hozatnia, legalább húszezer forintot remél nyerhetni e vállalaton, a mi negyvenezer forint. Ennyi összeget nem lehet ám koczkáztatni egy fiatal ember által felvállalt kétséges kísérlet miatt.

Ez végképen kihozta a hollandit önuralkodásából. Mint termesztő és vállalkozó volt lenézve. Azt mondták szemébe, hogy nem tud a felvállalt szerződésnek megfelelni, s nem tudja azt kellőleg biztosítani.

Még az nap rajta ment Krénfyre a negyvenezer forinttal, kényszerítve őt, hogy fogadja azt el, mint szerződési kötvényt, a miért ő neki bizonyos napra a kivánt termékeket mind előállítandja.

Krénfy, mit tehetett volna? elfogadta a szerződést. Hisz ő egy szóval sem erőszakolta a derék embert e vállalatra.

Hanem úgy kéz alatt nem szünt meg azt egyre ösztönözni. Előmunkálatait földicsérte. Mindent magasztalt és páratlan sikerűnek mondott, a mihez a telepítők fogtak. A jó emberek egészen elhitték, hogy ők most itt egy példánygazdaságot teremtenek, melynek mintáján az egész magyar felvidék egy új paradicsommá fog átalakulni.

Csak az öreg Popák, meg a volt biró és a száz évet élt öreg földész álltak meg e munkák láttán fejcsóválva, s mondogatták magok között: nem jól van ez!

Aranyul van mondva a szó: «nincs rossz föld, csak rossz gazda!» s ez gazdászati elvnek igen derék, hanem az életben vannak minden szabály alól kivételek.

Van gonosz, átkozott, rosszakaratú föld, a minek gyógyíthatatlan hibáit becsületes gazda mindig meg szokta mondani vevőjének, s tudtul adja neki előre, hogy azért bocsátja földjét ily olcsóra, mert annak «maleficiuma» van. Az ilyen maleficus föld az, a mit a száz meg száz év óta ott lakó gazdák jól kiismertek, s ott hagyták pusztának. Ezek várnak a jámbor telepítőkre. Ez inség szigetei.

Tudok egy megyét, melyben két hegyhát között igen kellemes völgy terül. Az ember bámul rajta, hogy azon gazdag tanyákat nem lát emelkedni. Semmi nyoma benne még csak járt útnak is, legfeljebb marhalegelőnek használják. A közeli gazdák azonban elmondják, hogy annak a helynek ott maleficiuma van. Úgy nevezik, hogy föld árja. Folyam, vagy tó sehol közelében és mégis minden őszszel és tavaszszal megjelen rajta ez a gyógyíthatatlan átok. A föld ölnyi mélyen átnyirkosodik, olyan lesz, mint a dagasztott kovász, a hová az ember a pálczáját leszúrja, szökőkút bugygyan fel utána; a víz nem tudni hol veszi magát benne, s ha ilyenkor juhot, barmot hajtanak a fűre, az mételyt, léprákot visz haza, az ember napos lázt kap tőle, még a ki megszokta is. Próbálták már a rajtasegítést alagcsövezéssel; hanem a földnek az a gonoszsága van, hogy mentől alább, annál lágyabb, pár év alatt elnyelte az alagcsöveket is; sőt egyszer országutat próbáltak e völgyön keresztül vezetni, s vármegyeköltségen tizenkét bolthajtásos kőhidat emeltek a legsárosabb rész felett. S nem mult el félszázad, hogy a csodaföld elnyelte a hidat oszlopostul együtt, úgy hogy míg az előtt szénás szekér mehetett el alatta, most már ember sem bújhat ott át. Ezt nevezik a föld maleficiumának.

Volt egy ismerősöm, kinek egyik felső megyében szép tagjószága volt, melyet kértek tőle akkor húszezer forinton. Ő rendbe akarta azt hozni s maga látott a míveléséhez; igen jó gazda volt, nagy gyakorlattal s mérhetetlen ismeretbőséggel birt; költsége is volt rá. Tiz esztendő alatt bele költött ismét húszezer forintot, a nélkül, hogy a gazdaságnak olyan nemét fölfedezte volna, a mit ott sikerrel lehetett volna űzni. A hol trágyát tett a földre, ott kiégett a vetés, a hol a nélkül hagyta, ott ki sem kelt; lábas jószágai embertől soha nem hallott bajokban vesztek el; tiz év mulva azután eladta jószágát tizenötezerért. Ötezeret leengedett korábbi árából a vevőnek, mert elég becsületes volt bevallani, hogy a földnek maleficiuma van.

Krénfy is nagyon jól ismerte a kallósfalvi maleficiumokat. Az első volt ezek közől az, hogy a völgy oly csodálatosan volt kinyitva északnak, s más felé elzárva, hogy itt rendesen egy hónappal későbben kezdődött a természet ébredése, mint más sokkal magasabban eső vidékeken.

Rendesen a kánikula idején szokott támadni egy gonosz átokterhes szél, mely Lengyelország felől jött, s melyre nézve az volt a vének időjós tapasztalata, hogy ha három óra alatt meg nem szünt, akkor kitartott három napig és ha három nap véget nem vetett neki, fujt három hétig folyvást.

Ilyenkor azután semmivé lett, a mi növény csak kényes volt virágára, levelére. Nem állta azt ki más vetemény, mint az igénytelen, elárvult zab és a ravasz krumpli, melynek van annyi esze, hogy a rosszát hagyja kívül. A rendkívüli széljárásokban néha ez a kettő is megromlott, s ilyenkor azután éhség volt a vidéken. A burgonyának is csak egy faja tenyészett, a többi nem nőtt, elszakállasodott, sok gyökér, semmi gumó, vagy ott rohadt a földben.

Ezt a gonosz vihart meleg nyár közepén állat sem viselte el más, mint ezek az ide törődött, hosszúszőrű csálé tehenek, nyurga pofáikkal, sovány tőgyeikkel, azok is megunták elégszer a türelmet, s bőrüket küldték haza gazdáiknak.

Ez volt a kallósfalvi tájék egyik maleficiuma.

Másik volt az alatta elfolyó patak. Ez rendesen télvíz idején, mikor más patak nyugszik, szokott megbomlani. Itt a völgyben még vastag jég borítja a vizet, fenn a melegebb vidéken már olvad a hó, s akkor egyszerre megtelik az egész meder, az ideszorult jéghasábok megtorlanak az útjokat álló sziklavölgyben s olyankor a háztetőkig emelkedik a víz és napokig úgy áll, míg egyszerre megint rombolva nem tör magának tovább utat…

Szegény jó hollandusok.

Milyen szorgalommal, mily áldozatokkal alakíták át új telepítvényüket. A föld makacsságán győzött a mindenható kitartás. A kora reggel kinn találta őket mezőiken, s a késő est vetette őket vissza. Dolgozott a nő és leány is, még az apró kis gyermekek is leltek munkát, s oly vigan, oly jó kedvvel ment mind az.

– Látjátok, ti naplopók! szokta Boros uram mondogatni a hajdani kallósfalviaknak, ha velök találkozott a hollandiak viruló árpaföldei között. Igy dolgoztatok volna ti is, most nem volnátok ilyen rongyosak.

Azok hitetlenül csóválták fejeiket és azt felelték:

– Tudja azt kegyelmed nagyon jól, hogy ez a munka mind hiába történt, hogy ezek a czifra füvek nem érik itt meg az aratást soha.

Úgy lőn.

Junius közepén, a legmelegebb napra következő éjszakán megjelent a soha el nem maradó északi vihar, mely legelőször is azon kezdte, hogy a szép hegyes háztetők czifra ablakainak feszülve, valamennyi ház cserépzsindelyeit leszórta kertekbe és utczákba, a vaskéményeket kitekerte helyeikből, s a gyöngébb lábakon álló ólakat fenékkel forgatá fölfelé.

A jó hollandusok ijedten láttak e kelletlenül koczogtató vendég elfogadásához; lekötözték, leszegezték épületeik megmozdítható részeit, megtámogatták ólaikat, a vihar azonban egyre nőttön-nött, oly hidegen, hogy szinte hasította az emberek arczát, a legerősebb fák csikorogva adták meg magokat alatta s kifordultak gyökereikből, egyes elkapott galyak elrepültek a falu tulsó végére, s tíz kútgém közől sok volt, ha megmaradt egy.

A telepítők megijedtek ugyan e hallatlan jelenettől, de csak azt hitték, hogy néhány óra mulva majd megszünik az, mint más tisztességes vihar. Ez azonban kitartotta az egész napot, s éjszakára még dühösebb lett. Reggel a fák levelei mind olyanok voltak már, mintha szépen össze volnának sodorva apró szivaroknak. Hajh, a mezőkre senki gondolni sem mert. Milyen pusztulás lehet ott most.

Estig kitartott újra a szélvész, s nem fáradt el, nem fordította nyugalomra az éjszakát; folytatta, a mit megkezdett.

A jó telepítők buzgón imádkoztak ingadozó hajlékaikban, hogy fordítsa el róluk az úr ezt a rémet.

Éjfél után csakugyan csillapulni kezdett a vész, miután negyven óráig dühöngött szünet nélkül; a házak eresztékei megszüntek csikorogni, ajtók, ablakok felhagytak a folytonos dörömböléssel, a kürtőkben elhallgatott a rémséges bömbölés. Hajnal felé egészen elcsendesült minden.

Hanem a szobákban alvók azt kezdték érezni, hogy a nyári takaró oly vékony, az alóla kidugott kéz, láb szinte megdermed a hidegtől.

A mint azután a legelső szürkülettel kinéztek ablakaikon, az ijedség bámulata fogott el minden szivet; a háztetők, a fák, a kerítések mind, mind valami fehérrel voltak bevonva. És mi volt az a fehér? Az volt az éjszaki dér!

Az egész, egész vidék be volt hintve ezzel a mérges czukorral.

Síró, kétségbeesett csoportok tódultak ki a mezőre; a szorgalom minden gyümölcse le volt dúlva, letarolva, jobban, mint ha egy csatázó tábor hagyta volna ott nyomait. A szép, gazdag vetések a földre hányták mind megalázott fejeiket, mintha panaszkodnának, hogy miért hozták őket ide? A gazdag növények levelei száraikhoz lohadtak, s leforrázva terültek el a földön: nem virágzott semmi.

A feljövő nap azután ismét folytatá szépen megszakasztott működését; sütött melegen, ragyogott nyájasan, a kis-amsterdámi határban nem volt minek kizöldülni többé, csak fenn a hegyoldalban látszott itt-amott egy-egy rézrozsda zöldségű szalag: a régi lakosok zabföldei, a mik jó ismerősek voltak már azzal a gonosz látogatóval, s egyedül birtak daczolni vele.

Az ifju tőzsér a repczébe már belevesztett, azt drága pénzen kellett neki Krénfy számára előteremtenie; természetesen, a kitől vette, az ismét Krénfy bizományosa volt, úgy, hogy az tulajdon repczéjét adta el neki drágán s vette meg tőle olcsón, hogy ismét eladja drágán.

Hanem a czékla és buzér, miknek gyökere a földben van, bő kárpótlást igért az ifju gazdának ez első veszteségért. Vigasztalta magát, hogy az szerencse, ha az ember a legelső vételben nem nyer, majd a másodikban annál többet.

A gyökerek nőttek is eleget, s bár nem egészen biztattak a reménylett eredménynyel, mert gonosz holt földdel volt bajok, mégis tűrhető szüretet lehetett belőlök remélni.

Szent-Mihály napjakor, midőn a telepítők új kölesvetése ismét érni kezdett, a telepítő kilovagolt egyszer a határba s látta, hogy a tótok már szedik fel burgonyáikat.

Valamit értett már akkor a nyelvükön, s megszólítá őket, hogy miért sietnek úgy?

Egy vén száznégy éves ember, ki maga is emberszámba dolgozott, felelt meg szavára.

– Kora tél lesz, uram. A fenyőmadár korán fütyöl az erdőben, s a hörcsök betakarta lyukát, Szent-Mihály nap után nem jó a földben hagyni semmit.

A telepítvényesnek oly furcsa volt ez a felelet, hogy Krénfy lakáig mind azon nevetett magában. Ott elmondá ennek a paraszt félelmét, saját véleményét is hozzátéve, miszerint ő még egy pár hétig mindent a földben akar hagyni, mert a czékla most kapja valódi édességét, s a buzér szine most sötétül legjobban.

Krénfy nagyon helyeslé e nézetet. Csak ő rá figyeljen. Neki is van hatszáz zsákra való krumplija. A míg ő nem kezdi azt szedetni, ne hallgasson a parasztokra.

Három nap mulva azután jött egy tökéletes fagy a vidékre, a telepítvényes répái és gyökerei úgy oda fagytak a földbe, hogy azokhoz tavaszig hozzájok sem lehetett nyulni.

Krénfy elvesztett hatszáz zsák burgonyát, s megtartotta a telepítvényes negyvenezer forintját kötvény fejében. Még azzal is fenyegetőzött, hogy kárpótlási perbe fogja idéztetni.

A szegény fiatal ember sírva futott az alispánhoz, s könyörgött neki, hogy védelmezze őt e rettentő ember ellen. Bánjék vele úgy, mintha édes apja volna.

Az alispán megsimogatta a megrettent fiu fejét, s azt mondta neki:

– Örülj, fiam, hogy csak ennyit vesztettél. Szedd össze, a mid megmaradt, és eredj haza Hollandiába, mert ha sokáig folytatod az ismeretségedet Krénfyvel, ez a kabát sem marad rajtad. Jövőre pedig tanuld meg, hogy a hol ingyen földdel kinálnak, onnan szaladj!

A jámbor ezer hálát adott a jó tanácsért, s még az nap visszaindult Hollandiába, azt sem kérdezve, hogy házával, marháival és földeivel mi történik tovább?

A mit nyár és ősz be nem végzett, befejezte a tél. Irtóztató jeges vízáradat január derekán megrohanta a kis telepet; a mesterséges zsilipek, védsarkantyúk csak gonosz akadályul szolgáltak neki, mikben megtorlódva, az egész völgyet elönté, s elmentében három, négy felé csinált magának új medret a legmíveltebb földeken keresztül.

A szép gerendás házak, a tuskó-paloták nagy része összedűlt, odaveszett a téli takarmány, eleség, kerítések, kapuk, elúsztak a vízzel.

A haszonhajtó házi állatokat irtó vész lepte meg, egymás után hullottak el; csodára maradt meg közőlök itt-amott egy, kettő. Nem állták ki ezt a tájat, lég, hegyek, füvek, minden kártékonyak voltak rájok. A jámbor telepítők tapasztalatait az ő bőreik is öregbíték.

És jött végre a legszomorúbb tapasztalás.

Ez pedig egy kis új, négyszögű, árokkal kerített helyecske volt a hegyoldalban, melyet a falu építésekor eleve kimértek temetőnek. Néhány hónap lefolyása alatt ez a temető tele volt. Soha sem mult el a járvány az új lakósokról; tüdőlob, gonosz köhögések, hirtelen ölő torokgyik, forró láz és patécs váltogaták egymást, mint különös rossz szellemei e tájnak, melyek állandó lakásul választák magoknak ezt a völgyzacskót, s különösen az idegenekre szeretnek leskelődni.

Egy év alatt fele a bevándorlott népnek megszünt örülni az ingyen adott földnek; valóban azt a hat lábnyi kis tért saját hazájokban is megnyerhették volna ingyen, s bizonyosan hosszabb napjaik lettek volna Istentől kiszabva.