Part 23

– Uram, én soha ez életben meg nem csókoltam senki kezét, pedig voltam igen kicsiny gyermek s beszéltem igen nagy urakkal; de ha ön azt megteszi, a mit mondott, akkor én is kezet csókolok önnek…

Akkor vette kalapját, üdvözlé a házi asszonyt, bocsánatot kért és eltávozott.

VII. A RÉM.

Krénfy úr négylovas hintóban vágtatott Brenóczfalva felé. A székvárosból jött; mellette ült többször említett ügyvédje, kinek nagy felakadása volt a miatt, hogy a lábait nem tudta hova kinyujtani, mert Krénfy úr egy hosszú ládát tétetett be a kocsiba a lábaikhoz; félt, hogy onnan kivülről ellopják, mely miatt az ügyvéd kénytelen volt térdeit az álláig felhúzni.

A kocsis mellett a bakon ült az ispán, a kinek jó volt ott is.

Csendes őszi eső esett, nem is volt már egészen világos az idő, az út melletti tárgyak elmosódtak a ködös homályban, alig lehetett már kivenni, ember volt-e, vagy micsoda, a ki az útfélen elmaradt itt-amott?

Az út egy kanyarulatánál, mely hirtelen befordít a Brenóczvárt rejtő sziklák közé, egy paraszt szekér jött Krénfy hintajával szembe, melyen magános utazó ült, bő spanyol köpenybe burkolva; kalapjának karimája lefelé volt hajtva, hogy a víz körül lecsoroghasson róla s ez takarva tartá arcza felső részét, csak a sötét kerek szakáll, a telt ajkak, finom szabású orr látszottak ki alóla s egy pillanatra a sötét, villogó szemek; a mely pillanat elég volt Krénfy úr ereiben megfagyasztani a vért és arczát rángatózásba hozni.

Mintha pisztolylyal czéloztak volna felé, oly ijedten kapta hátra fejét hintója vánkosaiba s önkénytelen kapott a mellette ülő kezéhez, a ki hirtelen azt gondolta, hogy ég valami a hintóban s ki akart ugrani belőle.

– Csitt, csendesen. Nem látta ön ezt az embert? suttogá fülébe, az első ijedtség rejthetlen hevével.

– Igen, de hát mi baja van önnek azzal az emberrel?

Krénfy csak akkor gondolta meg, hogy erre felelni is kell. Nagyon rossz volt ijedtségét így elárulnia.

– Én nem tudom, de ennek az embernek valami gyanús kinézése van. Olyan rabló kinézése; Boros, nem látta azt az embert?

Az ispán hátrahajolt és ismételteté a kérdést.

– Látta ezt az embert, a ki itt mellettünk elment?

– Nem igen néztem én meg.

– Nem látta azt a kétcsövű puskát mellette, mi?

Boros nem látott semmit.

– Nem vette észre, hogy a mint rám nézett, egyszerre a puskájához kapott?

Boros azt sem látta.

– Nem látta ezt az embert már valahol? Nem emlékezik rá?

Boros megerősíté a pipát szárában, s vállat vont.

– Valami tollszedő zsidó lehet.

Krénfy köpenyébe burkolta magát; úgy érzé, hogy minden tagja reszket.

Minden perczben kihajolt a kocsist sürgetni, hogy siessen.

Félórával hamarább értek Brenóczra, mint rendes járás mellett lehetett; a lovak fülig sárosak voltak, a kocsis szidta a gazdájukat, a ki megérdemlené, hogy maga is igás ló legyen valaha!

Krénfy alig szökött ki a kocsiból, legelső szava az volt szembejövő pitvarnokához:

– Nem keresett senki?

Az elszámlált neki egy csomó mindenféle embert, napszámost, bőrkereskedőt, hajtsárt és jobbágyot, a ki eszébe jutott.

Krénfy türelmetlenül sarkalá:

– … Egy férfi, magas termetű, fekete kerek szakállal, ilyen meg ilyen köpenyegben?…

Az inas nem tudott róla semmit.

A hajdúk, cselédek közül sem látta senki. Egy sem találkozott vele.

Krénfy utasítá az ügyvédet, hogy menjen fel a kastélyba és csináljon, a mit akar.

Maga újra lesietett az udvarba, s előkiáltva a kocsist, ki a fáradt lovakat vezetgeté, megparancsolá neki, hogy fogjon be rögtön a könnyű szekérbe három lovat.

A kocsis duzzogott és szidta magában minden szidhatóját, a ki ilyen útból még csak meg sem hagyja pihenni az állatot, bár kidülne mind a három még az úton, törnék össze a kocsi benneülőjével együtt.

Krénfy most nem ügyelt rá, hanem felszólítá az ispánt, hogy jőjjön vele, hozza el mind a két puskát.

– Rossz idő lesz most «kacsázni»; szólt boszus tréfával az ispán.

– Töltse a puskákat golyókra. Kettőt tegyen minden csőbe, sürgeté őt Krénfy s maga megvizsgálta, ha rajta van-e a gyutacs mindenik csappantyun?

Azzal felült a szekérre az ispánnal együtt, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson.

– Hová a pokolba? kérdezé a kocsis illedelmesen.

– Úgy? ezt elfeledte megmondani. Tarnóczra s onnan meg tovább, még az éjjel.

A kocsis fejébe nyomta süvegét s elkezdett hajtani kifelé a rázós, döczögős úton, hogy a szekér majd kihányta a benneülőket s a sár elől-hátul fecskendett reájok. Azt szokták mondani: «úgy mennek, mint a kiket veszteni visznek».

Egészen elsötétült, mire Tarnóczra érkeztek. Krénfy egész odáig ki nem merte bocsátani térdei közől a kétcsövű puskát s hüvelykét folyvást sárkányán tartotta.

Boros egy párszor meg is kérdezte tőle, hogy farkasoktól fél-e, vagy mi?

A tarnóczi kastély most nagyszerű sajtkészítő gyárrá volt alakítva; gazdag birkás birta haszonbérben.

Krénfy megállítá szekerét a kapu előtt és leszállt. Borosnak utána kellett menni, hogy a kutyák le ne húzzák az udvaron, s a két puskát is magával vinni, nehogy valaki gonoszságból a töltést kiszedje belőlök, vagy földet tömjön a csőbe.

A pitvarban hagyva Borost, maga benyitott a sajtoshoz, s előidézve azt savók és turók edényei közől, minden hosszas köszöntgetés nélkül kérdezé tőle:

– Nem volt-e itt ma egy fiatal, barna szakállú, úri képű férfi, néhány órával ezelőtt?

A sajtos gondolkozott rajta, turóba markolt kezeszárával félretörölve haját homlokáról, mintha napjában igen-igen sok olyan úri képű, fekete szakállú ember fordulna meg nála; de csak arra az eredményre jutott, hogy biz ő nála sem ma, sem tegnap, sem ez életben soha hasonló fiatal ember nem jelentkezett.

Krénfy megfordult és sietett kifelé, meg sem pihent tovább, pedig a sajtos akart neki adni egy egész gomolya turót, ha ott marad.

Újra felült a szekérbe, mellette a két puska, meg az ispán.

Késő este volt már, a Tarnóczy-utcza csöndes volt, nem járt rajta senki.

Csak egy parasztház konyhaajtajából nézett ki a gazdasszony, valamit öntött ki épen az udvarra, ott még egyszer megállíttatá szekerét Krénfy.

– Te asszony, jer ide.

A jámbor szót fogadott.

– Nem láttál alkonyat tájon ezen az úton menni egy szekeret, melyen egy köpönyeges úr ült, szép fekete szakállú?

– Oh dehogy nem, viszonza az asszony. De láttam ám, szép, gyönyörű fiatal úr volt; meg is szólított a nevemen. Nem tudom, honnan ismer? én nem emlékezem, hogy láttam volna.

– Úgy? neveden szólított és kérdezősködött, ugy-e bár? Mit kérdezett?

– Azt kérdezte, hogy ki lakik most ebben a kastélyban? és hogy hová távozott a régi birtokosné, a jó kisasszony?

– Úgy, a jó kisasszony? Ti most is jó kisasszonynak híjátok. És te azután útba igazítottad ugy-e bár? Megmondtad, hogy hol található az új birtokos? És ő feljegyzett mindent a tárczájába, és azt mondta, hogy vissza fog még jönni, nemde?

A némber megijedt e vallató kérdésektől s azt felelte rá, hogy ő nem mondott neki semmit, mert ő nem is tud semmit.

Krénfy dörmögve mondá magában:

– Most már nem felel a gaz boszorka; észrevette, hogy kivel beszél, pedig bizonyosan tudom, hogy mindent elmondott neki, mert még most is emlegetik ezek a czudarok a volt kisasszonyukat. – Hajts Kallósfalvára.

A kocsis mérgesen a lovak közé vágott s vitte őket hegyen-völgyön keresztül, sehol kereket nem kötött, nem bánta, ha mind szörnyet halnak is; úgy mentek, mint a kiket veszteni visznek.

Boros uram azt a megjegyzést tette az úton, hogy Krénfyt aligha a hideg nem leli.

Szuroksötét éjszaka volt, mire a kallósfalvi salva guardia kapuja elé megérkeztek; a nagy fekete kémény most is okádta a szikráktól világított füstöt, a szűk ablakon a fűtött katlanok izzó világa piroslott elé.

A bennlakók nem ismerték meg Krénfy szavát, midőn bebocsáttatásért zörgetett, anyira el volt az változva, Borosnak kellett szólni, hogy kinyissák a kaput.

Krénfy úgy tántorgott fel a lépcsőkön s lázasan botlott be Lenzné szobájába ki lámpa mellett az ágyban számadásait vizsgálta. A hárpia meg akart ijedni ez éji látogatásra, melyben szemérmetessége volt megsértve, de Krénfy dúlt arczának állapotja hallgatásra inté; reszketve, lihegve lépett oda hozzá a férfi s a félelem hangján suttogá fülébe: «Tarnóczy itt van».

VIII. RÓBERT.

Illés gróf másnap még egyszer elment Fenyéryhez. Most már nem mondta azt, hogy tudni sem akar a perről, most érdekelte azt minden részleteiben megismerni. Nem tartá reménytelennek, hogy ő is találjon valami mentő körülményt Cynthia számára, hogy tán valami új világot fedezhet fel, a mi Fenyéry figyelmét elkerülte.

Meg volt lepetve a mély lélektani igazságok által, mikkel az ügyvéd a vádlók minden terhelő szavát megczáfolni igyekezett. De utoljára is ezek még nem tények. Hihetetlenné teszik a bűnt, de nem törlik el; védik az áldozatot a törvény pallosától, de nem mutatják meg, hogy hova csapjon le hát?

– Az is be fog következni, mondá Fenyéry, miután az iratokat végig nézette a gróffal. Én csak egy embert találok e gyilkosságban bűnösnek, és azt nem bocsátom ki kezemből, bár mint tegyem szerét, az el fog bukni, az meg fog lakolni.

– És ki az?

– Az Krénfy.

– Hogyan? maga a vádló?

– Okaim vannak hinni, hogy az üvegcsék tartalmát ő cserélte el, s úgy küldte vissza a megboldogult grófnak. A körülmények összeütnek. A gróf azért jött Brenóczra, hogy őt egy rég óhajtott szerzeményétől megfoszsza. – Azon esti beszélgetéskor Krénfy nemcsak ellent nem mondott a grófnak, de szokatlanul alázatos volt iránta, s minden kivánatát ráhagyta, csupán azt kérte, hogy törvényes lépéseket ne tegyen a gróf. Tudta jól, hogy a gróf mily képzelődő, s számtalan esetet ismerhetett, a midőn a cholerint puszta megijedésre megkapják nagyon fogékony idegzetű emberek, erre bizton számíthatott. Gondolhatta, hogy ekkor a gróf szokott gyógyszereit okvetlenül beveszi, s minthogy azok még erősebb jelenségeit fogják előidézni a betegségnek, az adagokat ismételni fogja, míg azok bevégzik munkájokat. Ez mind így történt, most ha egyéb szándéka nem lett volna, mint a grófot megölni, engedhette, hogy azt eltemessék békével, halálát a megfoghatatlan járványnak számították volna be, s senki sem tudakozódott volna a síroktól többet. De egy másik gondolatja is volt neki. Ő engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik a grófnő iránt. Cynthia grófnő mindent elmondott nekem. Én ügyvédje vagyok, védelmezője, előttem föl kellett tárnia minden titkát. Ez a férfi ő belé őrülten szerelmes. Még most is az, különben nem bánnék ily irtózatosan vele. A grófnő egy izben kegyetlenül bánt ez emberrel, engedte őt a legőrültebb remény tetőpontjáig hevülni, s akkor egyszerre eltünt előle. Ezt soha sem fogja az neki megbocsátani. Ő nem a grófnőbe, nem a fényes összeköttetésbe szerelmes, egyedül a bűbájos hölgyért őrjöng. Cynthiának csak egy szavába kerül, hogy ő elárulja magát. De nekem ennél még több kell, én a tényt, a fényes világos tényt akarom bemutatni a világ előtt, úgy, a hogy én azt magam előtt látom, a hogy pillanatról pillanatra le tudnám rajzolni a jelenetet, a tanúk összesúgásait, a bizonyságtevő eszközöket és megesküdném rá, hogy így történt az, nem másképen. Hanem erre csak egy mód van. Szétválasztani a tanúkat és a vádlót, meggátolni az érintkezést közöttük, ellentmondásba hozni őket egymással. Itt a nehézség. Ha nyiltan lépek föl, óvatosak lesznek és elkészülnek előre. Hatósági erőt nem hívhatok föl ellenük, mert Krénfy gazdag és tekintélyes birtokos, a kit a törvény kímélni tartozik. De azért mégis fején tartom a kezemet és fogadom önnek, hogy nem veszem el azt addig, a míg e fej a kezemben nem marad.

Illés meghatva hallgatá az ügyvéd szavait s arczának viaszába új incarnat kezdett vegyülni.

A két hölgy kinn ült az alatt a nyári lak félig üveggel borított előtermében. A déli nap szépen sütött, erdő, mező még egyszer álmodozni kezdett a muló nyárról, a nyiló virágokról, eper illatáról, bohó ibolyák, szamóczák meg hagyták magukat csalni, s másodszor kezdtek virágozni, pedig a fehér ökörnyál selyme szállong már a levegőben, mintha valami rokonszenvű tündér eregetné orsójáról e szálakat, honnan jönnek, miből lesznek? másik tündér összeszedi e szálakat, szövi, fonja szemfedőnek a szép természet számára, napsugáros osztovátán. Olyan szomorú mindenki, a ki azt látja!

Őszi virág hasadása, őszi napnak ragyogása, elkésett bimbó a fákon, társaitól elmaradt vándor madárka, oly jól illenek a szívhez, a kinek most öröme van, de már tudja, sejti, érzi, hogy az csak egy perczig tartó, hogy azután már a tél jön, az el nem kerülhető tél és mindennek vége, hamva, a mi most úgy mosolyog.

Cynthiának régóta volt oly öröme mint most. Bátyja őt védelmezni jött. Ez mondhatatlan békét hozott szivére.

Midőn a hideg férfinak választania kellett a gyűlölet és a szeretet között, nem birta tovább megtagadni szivét. Ez vigasztaló tudat volt. E vád, e gonosz per kimenetele csak mint egy sötét végpont látszott előtte, mely néha fenyegető óriás alakká szörnyed föl, majd végtelen kinzó távolba tünik el. És a mi túl van rajta, az ott a tél, a hideg, vigasztalan tél, egyetlen sugára nélkül a meleg reménynek, egyetlen gondolat nélkül, mely vigasztalást ad.

Miért is védik az ő életét oly nagyon? Mit adhat az élet ő neki ezentúl? Mi van ott a távolban? A hét napjai sorban, csak annyiban különbözők egymástól, hogy az egyiket így hívják, a másikat amúgy. A mi más embert érdekel, az ő rá nézve mind nem létez. A szív verése csak arra való, hogy az időt perczekre oszsza, ezt egy jó óra is megteszi; van-e valami még, a mi azt sebesebb lüktetésre kényszerítse?

Talán egyetlen boldogságérzet nála még a napsugár melege, mely halvány arczára süt, ezt is csak az emberi test növényéletének csodálatos organismusa érzi, az hat öntudatlanul a rab lélekre vissza…

… Az udvaron férfi léptek hangzanak végig, s a nyitott verandában, a Cynthia arczára sütő napsugár előtt egy alak jelen meg, – egy férfi, – egy álomrém…

A két hölgy ijedten tekint reá, a hang elhal ajkaikon, szemeik, mint az álomjáróké, merednek reá és visszarettenve hanyatlik hátra mind a kettő.

Valami rémalak ez talán?

Nem: egy deli szép ifju férfi, kinek gyönyörű arczvonásihoz oly rosszul illik a bánatos szomorúság. Fedetlen feje Antinousénál tökéletesebb, a nagy szenvedély, nagy szenvedés csak meglátszani tud, de nem rontani szép arczán.

Levette kalapját és odalépett a két hölgyhöz, a kik nem merték neki azt mondani: hozott Isten. Megfogta az egyik kezét, és azután a másikét, ajkaihoz emelte mind a kettőt egymás után.

És azután szemeit mondhatatlan fájdalommal függeszté az egyik hölgy arczára, – és az Cynthia volt, és azután bánatosan nézett a másikra. Szemeinek bánata könyeket csalt Irén szemeibe és szemeinek bűbája reszketni kényszeríté Cynthiát és önmagából kikelni, mint mindig, a midőn e szemek szemeibe néztek.

Azután ott összeroskadt előttük a férfi, mint a halál sebét hazavivő vad, s a két hölgy kezeit összefonva arcza előtt, reá borult és sírt.

– Mennyit,… mennyit vétettem ellenetek…

– Róbert! szól elfojtott, erőszakosan letört sikoltással Irén, a jövevény nyakába borulva, mintha el akarná őt testével takarni emberek szemei elől.

– Róbert! susogja, alig merve hangot adni Cynthia, s félve huzódik el tőle, mintha rettegne elhinni, hogy őt maga előtt látja.

Az ifju most felnéz reá, s szemeinek bátor tekintetével kényszeríti a hölgyet, hogy szünjék meg remegni és nézzen reá.

– Hívtál. Én megjöttem. Jókor érkeztem meg?

«Oh, nem jókor!» szerette volna neki mondani mind a kettő, «a leggonoszabb pillanatban vagy itt», és egyik sem mert hozzá hangosan beszélni, hiszen Illés itt van a mellékszobában, csak két ajtó választja el őket egymástól.

Milyen keveset tud az ember beszélni akkor, mikor legtöbb mondanivalója van! Milyen furcsa szindarabok jönnének akkor létre, ha a költők úgy akarnák fölléptetni az embereket, a hogy vannak: ott, a hol legszomorúbb a tragédia, csak nézne egyik ember a másik szemébe, csak elfordulna egymástól, a nélkül, hogy egy jóravaló szót el tudna mondani, a nélkül, hogy egy plasticai mozdulatot tudna tenni.

Hanem ha azt a némaságot, azt az elsápadást tudná kifejezni valaki, az volna ám a művész, s ha azt le tudná irni valaki, a mi azon belül van, az volna ám a költő.

Egy fiatal ember, a ki könnyelmű gondatlansággal, a mi bűnnek alig volt tán nagyobb, mint egy nyíló virág leszakítása, szerencsétlenné tette magát és azt a két lényt, a kit egyedül szeretett a világon: testvérét és kedvesét, – és most visszajött messze, messze földről, hogy igazságot szolgáltasson nekik, valahogy, akárhogy; hogy bebizonyítsa előttük, mennyire szerette őket mégis? ha máskép nem, úgy, hogy megölje magát előttük, a mi azután megint milyen szép vigasztalás lenne azokra nézve; mit mondhatna azon pillanatban nekik, midőn őket együtt találja? midőn látja kedvesét maga előtt, oly halaványan, és minden csepp vér szivében azt dobogja, hogy ez arczról ő lopta el a rózsákat.

Irénnek legtöbb esze van mindnyájok között. Ő nyeri vissza gondolatait legelébb.

– Róbert, ne térdelj itt. Kelj föl és jer szobánkba. Pihenj meg.

– Majd Tarnóczon, felelt fonákul az ifju.

Irén átérté ez önvádló feleletet, s biztatólag mondá testvérének:

– Ne gondolj arra most, Róbert. Engem megáldott az Isten. Derék, jó férjem van. Boldogságban, bőségben élünk.

– Oh, azt is tudom. Mindent kikérdeztem már. Férjed derék ember. Téged szeret, Cynthiát védi; egyetlen ember, a ki előtt elpirulok, a ki előtt reszketek. Lesznek majd mások, a kik előttem fognak reszketni… Itthon van-e Fenyéry?

– Mit akarsz? kérdezé Irén, rettentő erőszakkal kényszerítve arczát, hogy az iszonyatot, mit szive érez, el ne árulja. Férjem most nem szólhat veled, majd később, egy óra mulva. Jer addig mi hozzánk, beszéld el nekünk, mint érkeztél haza? Annyi minden mondanivalónk lehet nekünk is, neked is. Hagyd férjemet dolgozni most.

A kedves hölgy olyan nyájasan kérte, hogy a jövevény semmit sem gyaníthatott e kérelem alatt mást, mint szives testvéri enyelgést.

– De, kedvesem, a miért én jöttem, annál sürgősebb dolog sem rám, sem rád, sem rá nézve nincs (e szónál Cynthiára nézett). Nyolcz napja nem alszom, éjjel, nappal úton vagyok. Ezt nem azért tettem, hogy itt előttetek sírjak.

Azzal belépett az előterembe, kezét elvonva testvére kezéből, s az onnan nyíló ajtók közől kiválasztva azt, mely fölé nagy betűkkel volt az «iroda» szó jegyezve, egyenesen annak indult.

Cynthia e perczig meg nem mozdult helyéből, hanem a mint Róbertet e végzetes küszöbhöz látta közelítni, mint a ki egyszerre fölébred, felszökött ültéből s Róbert elé rohanva, átkarolta azt és visszaerőszakolta onnan, mi alatt szemei oly vadul forogtak, hogy az ifju megrettent tőlök.

A leány azon állapotban volt, a midőn egy sikoltás, egy őrült mentségkiáltás úgy megkönnyítené a szivet, de annak nem szabad hallatszani, mert akkor el vannak árulva.

– Mi ez? Miért akartok gátolni, hogy ide bemenjek?

– Szerencsétlen, suttogá Cynthia a kétségbeesés félig zokogó, félig lihegő hangján, – bátyám van odabenn, Illés…

Róbert elmosolyodott, aztán lebontá Cynthia karját nyakáról, s szomorú nyugalommal mondá a két hölgynek:

– Bohó gyermekek, ti. Ezt most a legkisebb baj, a mi rám nézve létez.

Azzal odalépett az ajtóhoz, s bekoczogtatott rajta.

Két hang kiálta belülről egyszerre:

– Szabad…

És azzal felnyílt az ajtó.

Valaki nyitotta belülről, ugyanakkor, a midőn Róbert kivülről fordítá el a kilincset.

Az Illés gróf volt.

Az ajtónyílásnál egyszerre szemközt találkoztak mind a ketten.

Cynthia, mint egy élettelen szobor állt mögöttük, Irén vállán tartva kezét, nagy szemei egészen kerekre felnyílva világítának e jelenetre, mint a bűvlámpa fénylencséje a falon támadó képre, mely ön-ábravilágából lépett elő. Azt sem tudta már: egyéb-e ez, mint egy jelenet a bűvlámpából, egy álomkép, egy hallucinatio?… Csak egy mécs elfuvása, egy fölébresztő szó, és – nincs ott semmi…

– Ah, mi ismét találkozunk! monda Illés gróf, a mint meglátta Tarnóczyt, s cordialiter nyujtá eléje kezét.

– Hamarább, mint reméltük, viszonza Tarnóczy és elfogadta az eléje nyujtott kezet és nyájasan, bizalmasan megrázták egymás kezét mint két jó ismerős, a kiknél elvégzett dolog, hogy mikor egymást meglátták, örüljenek.

Cynthia bámulva néze rájok. Ez nem lehet alakoskodás, ez nem lehet összebeszélés, nem egyetértés mások csalására. Oly véletlenül találkoztak, hogy egymás rögtöni láttára lehetetlen volt igazi érzelmeiket bár csak egy pillanatra is el nem árulniok. Évek óta keresték egymást halálra és most, midőn a véletlen összehozza őket, mosolyognak és kezet nyujtanak egymásnak…

Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, s az egész talányos jelenet eltünt, mint az álom, mint a képzelet, mint a bűvlámpa ködképe.

De Cynthia még azután is ott maradt állva, és nézett maga elé, és képzelte látni az eltünt alakokat, iparkodott megérteni őket és arcza olyan volt, mint a márvány.

Irén megdöbbent, a mint reá tekinte.

– Cynthia! Cynthia! suttogá és odavonta magához és megcsókolá hideg arczát.

A leány ekkor rettent föl. Körültekinte szótlanul. Kezével, mozgó ujjaival ábrándosan ellejtett homloka előtt. Még egy párszor ismételte ezt a sejtelmes mozdulatot kezével és azután hosszút és nagyot sóhajtott…

Csak akkor tért egészen magához.

De ettől a pillanattól kezdve el látszott veszteni valamit lelkéből, a mi azontúl mindig távolabb, távolabb tünt el tőle…

Irén sietett őt kivinni a kertbe; a virágok legjobb védelmezők a lélek zűrzavara ellen, hisz az ő beszédök ép oly titokteljes, miként a lelkeké.

Mintegy félóra mulva a verandából a három férfit látták magok felé közelíteni. Illés gróf kezét Róbert karjába akasztva biczegett előre. Fenyéry hátuk mögött jött.

A két hölgy csak Fenyéry arczát nézte. Ez a másik kettő nem birt hitellel előttök. Azonban Fenyéry arczán sem volt semmi megdöbbentő, semmi baljóslat. Ellenkezőleg, valami félreismerhetetlen elégültség árulá el magát vonásaiban.

Illés gróf udvariasan lépett a hölgyek elé, s valami kevés hajlamot mutatott az enyelgésre is.

– Tisztelt úrnőim, itt hozom önöknek a tékozló fiut, fogadják szivesen. Ezt a másik kedves emberöket magammal viszem, a kibe, köztünk mondva, hogy ő meg ne hallja, nemcsak önök ketten, de én magam is szerelmes vagyok, daczára annak, hogy tegnap egy egészséges pofont tartott számomra készen letéteményképen. Azonban itt hagyom helyette ezt az elveszett Józsefet, a ki önöket az ideig mulattatni fogja. Cynthia grófnő, önt fölmentem minden aggodalom alól, mi Tarnóczyval régebben találkoztunk már, s elvégeztük a mi ránk tartozó ügyeket; most pedig az önökre tartozókban járunk…

– Ne beszéljen ki mindent, figyelmezteté Fenyéry a háta mögül.

Illés gróf szájára ütött.

– No, lássák, tisztelt hölgyeim, én udvarias akartam lenni, hogy néhány titkot elmondjak, a mi bennünket érdekel, de Fenyéry úr megtiltja. Fenyéry úr pedig most mindnyájunknak parancsol. Tehát még egyszer bocsánat velünk, áldás önökkel.

Illés és Fenyéry a gróf előrobogó hintajához siettek; Róbert mintegy önkénytelen odáig akarta őket kisérni, hanem Irén karjába fűzte karját és ott marasztá nálok.

Illés elérté ezt, s gyöngéden intve kalapjával, monda Irénnek:

– Önre bizom az őrködést Róbert felett, tisztelt úrnő. Ne féljen ön, nem fog utánam jönni, itt marad önöknél, ha kiverik, sem megy innen tova.

Azzal felült a kocsiba, s még onnan is üdvözlé a nőket, kik méla bámulattal néztek utána.

Cynthia ismét azt a mozdulatot tevé kezével homloka előtt, mint a ki felhőket űz lelke elől.

IX. KIS-AMSTERDAM.

Ne ijedjünk meg a névtől! Magyarországon vagyunk. Ez a Kis-Amsterdam még két év előtt Kallósfalva volt. Azóta kapta ezt az új keresztnevet.

Amaz emlékezetes nagy éhség idején a falu lakosságának négy ötöd része kipusztult, elhalt vagy elvándorolt, üresen maradtak a telkek.