Part 22

Ekkor nehéz lépések kopogása hangzik végig a folyosón s az előszobában levő szobaleányt valami durva férfihang nagy rimánkodva kéri, hogy az Isten szent szerelmeért nyissa ki az ajtót, mert nagy baj van, nagyságos Krénfy úr most mindjárt ebben a nyomban meghal, – cholerában.

Cynthia gondolatsebesen szökött ki az előszobába, megakadályozandó a rossz hír hozóját a hangos beszédben. Már ekkor késő volt; a gróf első szenderéből fölébredt a jajveszéklésre s ijedten kérdezé annak okát s kivánta, hogy bocsássák elé a hirnököt.

Az ispán volt az. A mint belépett, egyszerre elkezdte nagy rémüléssel beszélni a grófnak, hogy a nagyságos úr, a mint hazaérkezett, rögtön görcsöket kapott, utána két cselédje esett mindjárt cholerába. Krénfy úr őt küldte lóhalálába a méltóságos úrhoz, hogy ha tud neki valamit azon orvosságokból adni, küldje rögtön, mert mindjárt meghal.

István gróf rögtön előkérte gyógyszeres szekrényét s valódi orvosi lelkiismeretességgel vevé elő az apró phiolákat. Az a gondolat, hogy valakit meg kell gyógyítani, rendesen szokatlan erőt ad az embernek, ezért nagy epidemia idején maguk az orvosok legkevésbbé érzik magukat annak kitéve, kik legtöbbet forognak benne. A ki megijed, annak vége van.

Három üvegcsét választa ki a gróf, s irónnal mind a hármat számokkal jegyzé meg.

– Ide figyeljen ön. E három üveg közől az első számmal jegyzett: «chamomilla», ez azon esetben adandó be, ha a görcsök kisebb mértékben vannak; a második: «veratrum», ez akkor használandó, ha a görcs nehéz félelemmel van összekötve; a harmadik: «sulphur», csak a legvégső esetben alkalmazható, mikor a beteg már egészen elkékült. Húsz cseppet kell egy pohárba cseppenteni, ugyanannyi kávéskanál vízzel. Abból minden öt perczben egy kanálkával kell nyújtani a betegnek és befedni jól, s testét flanellel dörzsölni, míg a görcsök meg nem szünnek. A pohár be legyen fedve, s a szobát semmi szagos szerrel, vagy eczettel füstölni nem szabad. Az üvegcséket azonnal vissza kell hozni. Értette ön?

Az ispán kezet csókolt s nagy rohanással futott le onnan, keresztül-kasul gázolva a sáros utczán, míg léptei a kastély körül elhangzottak.

Öt percz mulva ismét visszatért a három üveggel. Cynthia eléje ment a folyosóig s azt súgta neki, hogy odabenn atyjának mondja azt, miszerint a betegek már jobban vannak.

Az ispán azt mondá, de ostoba képe megczáfolta szavait. István gróf szemei a legrosszabbat olvashatták arról: a beteg képzelődésnél nincsen gyanakodóbb inquisitor.

Az üvegek, mikből nehány csepp látszott hiányzani, a szekrénykébe ismét visszatétettek.

Cynthia kérte a grófot, hogy már most nyugodjék el, és ne gondoljon semmi rosszra, hiszen gyógyszerei csalhatlanok.

A gróf betakarózott, s azon kezdett panaszkodni, hogy fázik és úgy veszi észre, mintha ütere lassabban verne. Cynthiának meg kellett számlálnia érverését, hogy meggyőzze, miszerint az most is hatvankettőt számít egy percz alatt, miként tegnap.

Mintegy öt percz mulva nyugtalanul mondá a gróf, hogy ő tintát és papirt szeretne kapni, mert írni akar Illés grófnak, hogy ha ő el nem végezhetné ez ügyet a Fenyéry-uradalommal, folytassa Illés.

– Minek volna az? nyugtatá őt Cynthia. Hiszen reggel az egészet rendbe lehet hozni.

– Reggel, reggel! sóhajtja a gróf, mikor a reggel olyan messze van, s az ember olyan mulandó!

Cynthia kérte, hogy verje ezt ki fejéből és nyugodjék meg Istenben.

A gróf egyre nyugtalanabb kezdett lenni; panaszlá, hogy valami idegen nyomást érez tagjaiban, hogy kezei, lábai hidegülnek, hogy úgy fél, úgy szorong: nem tudja miért? Szeretné, ha Cynthia a chamomillát átadná neki, mert ő komolyan rosszul van.

Cynthia elővevé az üvegcsét, s három cseppet töltve egy kávéskanálnyi víz közé, azt átnyújtá atyjának.

Néhány pillanat mulva a gróf a legirtóztatóbb görcsökben kezdett szenvedni, homloka meghült, arcza elkékült, lábai hátra zsugorodtak és lélekzete elnehezült.

– Add gyorsan a veratrumot! lihegé halálos szorongással, s kétségbeesett vágygyal ragadá ki leánya kezéből a kanalat, melybe az újabb szer három cseppje volt töltve.

Erre még rosszabbul lett, arczán szederjes foltok ütöttek ki, ajkai tajtékot túrtak, szemei elveszték fényöket és szava elállt.

Cynthia kétségbeesetten borult a gróf kínlódó tetemére s a kezébe akadt ruhával elkezdé annak kezeit, lábait dörzsölni. Hasztalan, mind hasztalan. Minden pillanat növelé annak halálveszélyét; nyelve alig mozdult már szájában; alig birt annyit rebegni: «a sulphurt!» Cynthia hirtelen felszakítá azt is; s a mint a kínlódó beteg ajkai átvették azt, mintha a guta ütötte volna meg rögtön, egyet rázkódott, minden tagja kinyúlt, megmerevült, – két percz mulva meg volt halva.

VI. A VÁD.

Brenóczy István gróf megtért az ő őseihez!

Mint ifju kéjvadász, kalandor, mint férfi becsvágyó és büszke, öregségére finom udvaroncz, aggkorában kegyes pietista; most már csendes, zártszemű ember, mint a többiek, a kik ott várnak reá a brenóczi sírboltban, nem vitatkozva egymással az elsőbbség felett.

Egész életét távol töltötte honától: ime helyre hozza hibáját, már most mindig itthon fog maradni. A halottak hűségesek.

Az egész környéken elterjedt a híre, hogy Brenóczon nagy temetés leend, sokan elmennek messze földről a végtiszteletet megadni az elhunyt főúrnak. A temetés napján egyik hintó a másikat éri a kastély udvarán, melynek főtermében kétszáz viaszgyertya fénye között aluszik a sötét halott; a feketén bevont falak czímerekkel ékesítve.

Krénfy elhagyta a kastélyt az egész gyászszertartás idejére, Cynthia grófnő rendelkezheték kivánata szerint. Járhatott végig ezekben a sötét szobákban, gyászruhája, fehér arcza nem ijeszte vissza senkit.

A temetés napján megtelt ismerősökkel, tekintélyes urakkal, delnőkkel a kastély, eljöttek, megnézték a halottat, arczába világítottak, mutogattak homlokára, ajkaira. Az emberek oly kiváncsiak.

Cynthiának oly kellemetlen volt ezt a sokaságot látni. Az ember úgy szeret egyedül lenni, mikor fájdalma van. Nem tud sírni, ha bámulják. Fáj neki, hogy mások oly hidegen tudnak arra nézni, kit ő sirat, s kényszerítik, hogy okosan, illedelmesen viselje magát, midőn szeretne a porba omlani és fetrengeni, mint egy féreg…

Azonban lassankint vette észre, hogy az emberek mind oly csodálatosan néznek rá. Régi jó ismerősei csak futólagosan köszöntik és félre állnak előle, ha valahova néz, mindenki elkapja róla tekintetét, a mit eddig rá függesztve tartott, s jönnek-mennek hivatalos arczú emberek, a kik épen nem is üdvözlik őt. Midőn a koporsóhoz lép, hogy atyja jéghideg kezét megcsókolja, hogy távoznak el egyszerre mindnyájan mellőle és a ravataltól, mintha megrettentek volna.

Mit jelent ez?

Ha valakinek gyásza van, azt vigasztalni szokták, annak mindenki kedvét keresi, annak minden érző szív barátja, barátnéja, és ő neki nincs senkije, a kinek e perczben vállára boruljon, a kinek kezét megszorítsa, a kinek súgva mondhassa: «oh mi fáj itten!»

– Én oda megyek hozzá… susogá Irén férjének, ki nagyon megszánta e szegény, szegény leányt.

Fenyéry jóváhagyólag inte s maga vezette oda nejét Cynthiához.

A mint Irén odalépett hozzá, a mint megfogta a hölgy kezét, az nem állhatott tovább ellent mondhatlan fájdalmának, odaborult Irén nyakába és zokogott keservesen, keservesen.

Érzé, de nem tudta megmondani: miért esik oly kínos édesen neki, hogy egyedül e nő az, ki őt vigasztalni, pártolni jön, a ki épen legtöbb szenvedését neki köszönheti?

Fenyéry valamit súgott neje fülébe, mire az reszkető kézzel vonta magához Cynthiát és rebegve mondá neki:

– Jőjjön e helyről, grófnő. Kérem, jőjjön innen.

– Hiszen már temetni fogják; suttogá Cynthia.

– Ne legyen itt a temetésen. Távozzék azalatt innen. Jőjjön mi hozzánk, férjem lakába, míg az elmúlik.

– Köszönöm. Én itt akarok lenni. Lemegyek egész a sírboltig. Én szeretek a halottakkal lenni.

Cynthia azt hitte, hogy Irén őt gyöngének tartja s ezt nem akarta bevallani. Most is erősnek akart látszani. Maga inte a halottőröknek, hogy emeljék fel a koporsófedelet s szegezzék rá a ravatalra.

Csodálkozva látta, hogy azok nem teljesítik parancsát.

Hanem a helyett egyike azon uraknak, kik oly hivatalos arczczal jártak-keltek ottan, s kik közől Cynthia egyet sem ismert, előlépett, hátradugva mindkét kezét s igen száraz hangon mondá:

– Megbocsát a grófnő, de a temetés még nem mehet végbe.

Fenyéry a felszólalóban Krénfy pesti ügyvédét ismeré fel, kivel már Kallósfalván találkozánk egyszer.

Cynthia bámulva kérdezé, hogy miért nem?

Az ügyvéd felelni készült, hanem Irén megelőzte szavát s hevesen kérte Cynthiát:

– Kérem önt az Istenre, jőjjön innen, jőjjön el velem, hagyja el e kastélyt és ne maradjon itt tovább.

– De miért? Én Istenem! Mi történhetett itt? Miért néznek rám oly csodálatosan? Miért akarnak önök eltávolítani?

– Ne kérdezzen, – ne kérdezzen semmit, Cynthia; vonszolá őt mindig szorongóbb hangon Fenyéryné, míg férje is odalépett s az is készteté, hogy hagyja el a kastélyt mindenesetre a temetés végeztéig, mert azt olyan ténynek kell megelőznie, a mit nőnek nem jó megtudni.

Valóban a nők mind elhagyták már a halottas termet.

– Meg kell-e hát tébolyulnom! kiálta kétségbeesetten a leány. Én itt maradok. Én meg akarom tudni, mi történik itt?

– Én nem fogom azt megmondani.

Cynthia bámulva tekinte majd Fenyéry, majd Irén arczába. Ismeretlen irás volt azoknak vonásaiban, melyet nem tudott olvasni, csak elijedni tőle.

A hosszú ügyvéd most még közelebb lépett s azon bölcs észrevételt bocsátá közre:

– Vajjon, ha Brenóczy Cynthia grófnő ő méltósága innen most eltávozik, ki fog érette «jót állani?»

– Én! sietett rá felelni Fenyéry.

Cynthia meghallá e kérdést s megdöbbenve mondá:

– Én értem «jót állani?» Hogyan? Mi okból?

A hosszú ügyvéd felelethez készítette szemét, száját.

– Uram, mondá Fenyéry, ha van önnek szive, ne szóljon itt…

Szép dolog volt tőle a hosszú ember szivére hivatkozni. A szinpadi hatás kiszámított páthoszával lépett ez a ravatal elé s hosszú száraz ujjával a hulla szederjes arczára mutatva, mondá el kellemetlenül rezgő hangon e szókat:

– Mivel Brenóczy Cynthia grófnő Isten és emberi törvényszék előtt vádoltatik, hogy atyját, Brenóczy István grófot méreggel ölte meg!

A szerencsétlen leány egy félbeszakadt kiáltást hallatott, kezeivel maga elé kapott a levegőbe s azzal lezuhant a padlóra, élettelen fejét Irén ölébe szegve, kit estében magával ránta alá s nyitott ajkai, nyitott szemei hang, fény nélkül maradtak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi volt a vád?

Egy fiatal leány méreggel ölte meg az atyját.

A leány szép, mint egy angyal, magas lelki míveltségű, első rangú, szellemdús, mindenkitől bámult, a kit az ország legderekabb ifjai imádtak…

Gondoljátok, hogy ezek «mentségek» a világ előtt? Ezek «vádak». Mentül csodálatosabb ellentétben áll a kimondott bűn a vádolt személyével, annál erősebben elhiszik azt.

De különben is minden körülmény ellene szól.

Krénfy azt vallja ellene, hogy amaz emlékezetes éjszakán ő ispánját leküldé a vendéglőbe, hogy kérjen számára valami orvosságot a gróf hasonszenvi gyógyszerei közől, mert némi lankadtságot és borzongást érzett tagjaiban.

Az ispán elhozta a gyógyszereket az illető utasítással együtt, s Krénfy maga keveré össze a cseppeket egy-egy pohár vízben. Az üvegcséket azzal visszaküldé a grófnak.

Az ispán ismét visszatért s akkor az ő és Lenzné jelenlétében történt, hogy Krénfy az utasítás szerint be akarván venni a kérdéses vegyítékből, Lenzné félelmesen mondá neki: hogy ne nyúljon azon ismeretlen szerekhez, hátha ezek a grófék meg akarják őt étetni.

Neki is akkor villant agyába, hogy bizony ez nem lehetetlen: a grófnő haraghatik rá, mert valami kényes titkát elárulta, s azért is próbát tett egy macskával, a kérdéses vegyületbe mártott kenyérdarabkát adva annak.

Mind a két tanú látta, hogy az állat öt percz alatt megdermedt.

Krénfy nem tartotta szükségesnek e felfödözését közölni a gróffal, miután azt hitte, hogy a grófnőnek csupán ő ellene volt boszúja.

A következés azonban bebizonyítá, hogy Cynthia grófnő igen alkalmasnak találá azon időszakot, a midőn egy új, ismeretlen betegség általánosan pusztít az országban, mely lefolyásában alig különböztethető meg a méreghaláltól, egy régi óhajtásának foganatba vételére felhasználni: hogy atyját őseihez küldje pihenni.

Erre voltak is okai a grófnőnek. Hogy atyja nem engedte őt szerelme tárgyához nőül menni, ez is több ok az elégnél. A szerelem, mint tudjuk, a legerősebb bűnök szülőanyja. De még azon kívül a gróf cselédjei azt is bizonyítják, hogy a grófnak voltak igen heves jelenetei leányával, sőt egy időben a grófnő, kinek rettenetes személynek kell lenni, annyira kínozta atyját, hogy az bújában mérget akart készakarva inni, s ugyanakkor megütötte a guta a féltestét.

A vádra következett boncztani vizsgálatból kiderült, hogy a gróf valóban mérgezés által halt meg. A mérgek, a miktől meghalt, mind növényi szerek voltak: morphium, sisakvirág és borostyánmeggy, ugyanezen szerek találtattak a hasonszenvi gyógyszekrényben is, a chamomilla, veratrum és sulphur üvegcsékben. Maguk az eredeti mérgek, vegyületlenül.

Cynthia nem tagadá, hogy azokat saját maga adta be képzelődő atyjának egymásután.

Kívüle soha senki kezébe e szekrény nem került, mindig ő, vagy maga a gróf nyúlt e gyógyszerekhez.

Önmérgezésről szó sem lehet, mert a gróf utóbbi napokban nagyon is ragaszkodott az élethez; kávét, bort nem ivott: attól félve, hogy meghal tőlök.

A szörnyű tény okozója egyedül a grófnő lehet…

… A borzasztó vád beszárnyalta már az egész vidéket; a tény a törvényszék előtt állt, a szerencsétlen leány el volt itélve, mielőtt itéletet kapott volna.

Talán senki sem is védelmezte őt, mint egyedül az, kit a biróság hivatalos védőjeül nevezett ki: Fenyéry.

De annál erősebben védelmezte az. Ha olvasták a birák védiratait, mikben a boldogtalan hölgy sorsát, lelkületét lerajzolá, könyeztek rajta s a szív megrontá nálok az ész járását. Ennek lehete köszönni, hogy a grófnő szabadon hagyatott a vizsgálat ideje alatt, Fenyéry személyes kezessége mellett.

Cynthia ott lakott ezalatt Fenyéryéknél, a jó, a kedves Irén lakában. Ennek köszönheté egyedül, hogy ama borzasztó napokban meg nem tébolyodott.

Iréne rokonai eleget elszörnyűködtek a balga nő ez oktalan önfeláldozásán, Dobokyné majd mindennap írt neki levelet (mert személyesen egy városért oda nem ment volna hozzá), «hogy mit gondol? az ég szerelmeért! egy ily bűnnel vádolt nőt pártfogása alá venni, vele barátkozni, egy házban lakni. Örökre elidegenít mindenkit magától? Mit gondol? hátha azt a nőt valaha lefejezik, micsoda iszonyú emlékezet lesz az reá nézve, milyen szégyen a házára! Még majd ő is bele talál keveredni valamibe. Minek engedi, hogy a férje kezességet vállaljon érette, hátha az a személy majd egyszer megszökik s helyette Fenyéryt fogják bezárni. Még azt is jobban tenné Fenyéry, ha felhagyna az egész védelemmel, mert ez a per őt nagyon rossz hírbe fogja hozni. A legnagyobb pártfogói már is elhidegültek iránta. A minap kérdezősködött ő az alispántól a grófnő ügye felől, mert hiszen ő sem bánná, ha az életét meghagynák a nyomorultnak, s az alispán egész szigorúsággal azt felelte: «hogy valaki vétkes, az bizonyos és hogy a ki vétkesnek fog találtatni, az meghal, ez is bizonyos». Ezek voltak saját szavai. Tehát iparkodjék Irén menekülni valahogy e kellemetlen helyzetből, mert az mégis irtózatos volna, ha egyenesen az ő házából vinnék a grófnőt a siralomházba.»

Irén e leveleket rendesen a tűzbe hányta s nem szólt felőlök senkinek, s nem felelt rájok semmit.

– Én nem hiszem, mondá magában, ha az egész világ hiszi is.

Sokszor szemközt ült Cynthiával; némán, hosszasan elnézett annak szemeibe, e tiszta, őszinte lélek világaiba. Cynthia elérté, hogy mit néz azokban? s azután megragadá védnője kis kezét s szivéhez szorítva, mondá neki:

– Ugy-e nincs ott, a mit mondanak rám?

És Irén – nem irtózott megcsókolni e homlokot – semmi bűnt sem látott azon.

Egy napon szokatlanul felindulva jött haza Fenyéry a törvényszékből. Együtt találta, mint mindig, nejét és a grófnőt.

Irént megcsókolá, a grófnővel kezet szorított. Mindketten észrevették, hogy nyugalmából ki van véve. Maradás nélkül járt fel s alá a szobában.

Végre oda hajolt a két hölgyhöz és sugárzó arczczal suttogja:

– Nyomon vagyok.

Mind a négy szem egyszerre felgyúltan tekinte rá.

– Látom a gyilkost; de még nem foghatom meg. Eljön az ideje.

Azután megint elkezdett fel s alá járni izgatottan, feszült várakozásban hagyva a hölgyeket.

Egyszerre Irén iróasztaláról papirt és tollat vett fel s oda helyezé azokat Cynthia elé.

– Irja a grófnő, a mit tollába mondok.

Cynthia szótlanul engedelmeskedett. Fenyéry ezt iratta vele:

«Uram, ön jól tudja, hogy én nem vagyok bűnös, de a látszat annyira ellenem van, hogy bizonyosan el kell vesznem…»

Cynthia kétkedve nézett fel rá e szavaknál, mintha kérdené, hogy való-e ez?

– Csak írja le kegyed és folytassa:

«Nyujtson ön módot a megszabadulásra és kivánjon tőlem bármit, rabja leszek.»

Cynthia leírta azt is, Fenyéry átvevé az iratot, összehajtá levélformába s keblébe dugta.

– Kinek szól az? kérdé Cynthia.

– Azt majd megtudja kegyed később.

Most egy cseléd lépett be az ajtón s jelenté, hogy egy úr akar szólni erőnek erejével Fenyéryvel.

– Mondtam, hogy nem vagyok senkinek itthon, szólt boszusan az ügyvéd.

– Megértettem uram, szólt a cseléd sarkában jövő idegen, de nem fogadtam szót.

Ezzel beerőszakolta magát a szobába s békével üdvözlé a hölgyeket, kik mindketten visszarettenni látszottak tőle.

Fenyéry eléje állt s szigorú hangon mondá neki:

– Ez nőm hálószobája, uram!

– Nem soká maradok, szólt az idegen; úgy hiszem ugyan, hogy itt midenki tudja nevemet. De mégis lehet, hogy arczom elváltozott egy idő óta, azért be kell magamat mutatnom: én Brenóczy Illés vagyok, gróf vagy micsoda.

Fenyéry reszketett a dühtől; sohasem látták őt ily ingerültnek, melle zihált és szemei haragtól égtek. Alig birta kimondani, a mit akart, oly egyszerre tódultak a leggonoszabb szavak ajkára.

– Uram. Én nem tudok az ön idejövetelének nevet adni. Én megmondtam önnek ezelőtt egy órával a véleményemet, s úgy hiszem elég érthetően.

– Valóban érthető volt, szólt Illés gróf, s egy széket húzott maga alá és leült rá.

– Gróf úr, ha ön csak azért jött ide, hogy rút magaviseletének újabb bizonyságait adja, akkor mondom önnek, hogy gonosz helyre jött; ön engemet rútul megsértett ma és azt soha meg nem bocsátom magamnak, hogy önt rögtön le nem ütöttem a földre, s ha csak ezt akarja ismételni itt, bekövetkezik, a mit mondtam. Én ismerem önt, mint hires veszekedőt, de nálam czélt nem ér; mert én nem lövök; megfogadtam egyszer, hogy pisztolyt nem veszek kezembe, midőn ellenfelemet szerencsétlen voltam nyomorékká lőni; hanem a karddal még szabad vagyok, s ha szembe áll ön velem, megcsúfolom, hogy önmagára nem ismer.

Cynthia ijedten rohant oda Fenyéryhez s kezét megfogva, némán látszott könyörögni, hogy ne szóljon így előtte; hisz ez mégis testvére.

– Csak hagyja az ügyvéd urat beszélni, Cynthia, szólt Illés, legkisebb megindulás nélkül. Neki okai vannak rám haragudni, és én azokat elismerem. Mondja el az okokat, tisztelt ügyvéd úr, különben magam mondom el; pedig én nekem nincs olyan jó előadásom, mint önnek.

Fenyéry elsötétült arczczal nézett rá s nem szólt.

– Nos uram, hát miért jöttem én ide most a székvárosba? Csak mondja bátran, ez peres ügy, mind a kettőnket illet.

– Ez undok per miatt.

– Persze, hát nagyon természetes, a patvarba! nekem is apám volt, a kit megöltek; hírem nélkül csak nem történhetik meg ilyen per eldöntése, mikor azt keresik, hogy ki ölte meg?

Cynthia tántorogva ült le a székre, melyről felkelt.

– Látom már, hogy kegyed nem fogja elmondani, a mit akarok; pedig én nem tudom olyan szépen. Tehát én megjövök, midőn már a pör javában foly, s ingerálom magamat; – ugy-e így nevezik azt műnyelven? – No hát. Beavatkozom és pedig azon kérelemmel, hogy a vádlott Cynthia grófnőt a vizsgálat ideje alatt ne hagyják szabad lábon, önnek a kezességére itt az erdei lakban; hanem szállítsák át valamelyik megyei börtönbe…

Cynthia fájdalom és ijedtség sziszszenésével szökött fel e szóra.

– Maradjon ülve, Cynthia, maradjon. Hisz ez csak beszéd. Ezen követelésemre az ügyvéd úr vágott egy olyan mérges replicát, a milyet még soha életemben a szemembe nem mondogattak. Igen szép replica volt, mondhatom, egy párisi jury előtt elmondva, világhirűvé tenné az ügyvéd urat. Hanem az hát nem tartozik ide. Én megijedtem a replicától, s bizalmasan oda mentem az ügyvéd úrhoz és megkértem, hogy ne védelmezze ez ügyben oly erősen testvéremet, s úgy hiszem, ajánlottam neki e kivánt engedékenységért tán ötezer forintot. No, no; az hiba volt, elismerem, ön majd pofon vágott érte, a mi kár lett volna; egy kis félreértés volt az egész; azt hittem, mással beszélek. Most tehát azért jöttem ide, hogy a mit nem akart ön megtenni pénzért, tegye meg ingyen…

Cynthia borzadva, undorodva fordítá félre arczát, Fenyéry pedig leült neje mellé s hátat fordított a beszélőnek; csak Irénnek volt elég nyugalma Illés gróf arczára figyelni e beszéd alatt. Ő volt mindnyájuk között a legokosabb.

– No, no, uram, ne itéljen ön a per elején, hallgassa végig, a mit mondok. Cynthia itt «nincs jó helyen» az ön házában. A törvényszék előtt azt mondom: «nincs biztos helyen.» Köztünk azt mondom: «nagyon biztos helyen van.» És ez rossz! Ez igen rossz…

Fenyéry most egyszerre figyelni kezdett rá.

A gróf sárga, viasz arczán valami borongó fájdalom látszott honolni. Egyszerre fölkelt székéről s elfogult hangon mondá:

– Csak nem hiszi ön azt, hogy meg fogom engedni, miszerint a Brenóczy Maróth családnak egyik tagja a vérpadon haljon meg!…

Fenyéry most már eléje állt és hallgatott nyugodtan, a gróf is komolyan, méltóságteljesen beszélt.

– Én nem keresem, ki vétett, hogyan vétett, az nem az én dolgom. Hogy a birák szigorúak legyenek, azt követelem; de nevemet elviszem onnan, hol a gyalázattal fenyegetik. Én tudni sem akarok róla, mi lesz e per eredménye, egy betüt sem akarok belőle látni. A mi az én teendőm volt, arról már intézkedtem. Mától fogva minden nap készen vannak az előfogatok állomásról-állomásra egy fedett hintóra egész Fiuméig; ott egy amerikai gőzös horgonyoz, katlanát szüntelen fűtve, melynek «Ohio» a neve. Rendeltetése minden megállapodás nélkül Amerikába sietni. Itt vannak nálam a szükséges utilevelek és váltók százezer dollár értékig. Ért már most engemet, uram?

Fenyéry némán inte.

– A míg ön «kezességet» vállal testvéremért, addig én nem tehetek semmit; addig olyan lánczczal van ő ide kötve, a mit nem lehet felnyitni. A mint ön átadja őt a hatóságnak és megszünik érte felelős lenni, az nap megszabadul ő. A börtönőrt már megvesztegettem előre. Ez nem volt nagy mesterség. Az ablakvasakat ki fogják fürészelni s Cynthia negyvennyolcz óra alatt a tengeren van. A törvényszék azután végezzen, a mit akar. – Ezt kivántam én, uram, már most kérem önt, hogy válaszoljon komolyan.

Cynthia szívdobogva, sápadt arczczal leste Fenyéry szavait.

Az ifju ügyvéd egy perczig gondolkozni látszott, azután nyugodtan felelt.

– Bocsásson meg, uram, hogy szándékát félreértve, azt balul magyaráztam. Mind a ketten félreértettük egymást, hibás fogalmunk volt egymás jelleméről; ezt igazítsuk ki és felejtsük el.

Illés és Fenyéry kezeik egymás után nyúltak.

– A mi önnek ajánlatát illeti, uram, folytatá Fenyéry, azt bizton és bátran visszautasítom, önnek testvére ártatlan, ez hitem! a gyilkos lakolni fog, ez Istenbeni bizalmam!

Cynthia, mint egy őrült, rohant e szóra Fenyéryhez s mielőtt ez akadályozhatta volna, oda borult lábaihoz és megragadta kezét és hevesen csókolá azt össze.

– Köszönöm! köszönöm! köszönöm!

Nem birt más szót rebegni; csak a hála és az öröm ez egyetlen szavát.

Illés gróf oda hajolt hozzá és segíté őt felemelni Fenyérynek, Irén átölelte a szegény leányt és segített neki sírni és nem haragudott rá azért, hogy Fenyéry kezét oly görcsösen szorítja egyre ajkaihoz, és nem bir tőle megválni.

Azzal Brenóczy Maróth Illés gróf megfogta az ügyvéd másik kezét és azt mondá neki: