Part 21

A párbaj birái még egyszer tárgyalás alá vették az ügyet, mielőtt a határozást a sorsra bízták volna.

«Van-e helye a párbajnak, van-e elég ok reá?»

«Egy férfi rágalmazott egy hölgyet…»

«Mivel rágalmazta?»

«Férfiak előtt dicsekedett vele, hogy neki e hölgy szeretője volt.»

«Sérelem-e ez?»

«Nagy sérelem.»

«Nem orvosolható-e ez más úton, szóvisszavonás, megkövetés által?»

«Nem. A sértés csak rosszabb lenne az által, mert a gyanút többekkel tudatná, s a hölgy nevét még inkább közforgalomba hozná.»

«Van-e joga a kihivónak ez ügyet magáévá tenni?»

«Van, mert e nőnek férje.»

«Micsoda fegyver választandó e párbajra?»

«Egyedül pisztoly, mert becsület van sértve, még pedig nő becsülete.»

«Alkalmas idő-e ez a vívásra?»

«Épen az, mert halál esetében senki sem fogja állíthatni, hogy Fenyéry menyasszonyát első éjszaka ily ügyért elhagyta, s az egész esemény örök rejtély marad.»

«Hányszor lőhetnek a vívók?»

«Háromszor mindegyik; ha három lövésre egyik sem talál, a párbaj bevégzettnek mondatik.»

«Minden rendben van.»

Még egyszer megkérdezik azután mindegyik felet, ha nem akar-e a párbajtól önkényt elállni?

Mindkettő nemet mondott.

«Úgy tessék helyre állani.»

Sötét van, másként látni nem lehet, mint hogy a két vívó fejére egy-egy tolvajlámpát állítanak. Húsz lépésnyi távolban megállanak. Egyiknek sem szabad mozdulnia. Egyik segéd háromszor fog tapsolni kezével, akkor mindketten egyszerre lőnek…

… Néhány pillanat múlva a két lámpa embermagasságban fénylett, egymástól húsz lépésnyi távolban, nem látszott ingadozni egyik is.

… A tenyércsattanások hangzottak… egy… kettő… három… Akkor egyszerre két lövés dördült el; az egyik lámpa ezer darabra zúzva repült szét, – a másik viselőjével együtt felbukott.

Öt percz múlva a két szekér ismét nyargalt jobbra, balra a sötét éjszakában. A szél kergette a felhőket a sápadt csillagok előtt!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mindenki elnyugodott már a lakodalmas háznál, a víg czimborák elhallgattak, alusznak már. A menyasszony is alszik mélyen, csendesen – és egyedül.

Valami rosszat álmodik, mert keble oly sűrűn piheg, ajka szólna, kiáltana, de nem bir megnyílni szóra, kezeit emelné, de azokat az álom lekötve tartja…

… A vőlegény ott ül ágya mellett és gyöngéden néz alvó arczára. Nem állhatja aztán, hogy a gonosz álmot el ne űzze a kedves szemekről, oda hajol, megcsókolja mindkét szemét; a hölgy felébred arra.

S mint a ki rossz álmában kedvesét látta elveszni, s ébredtében ott találja őt maga mellett, oly édes önfeledéssel borul annak kebelére és fejét odavonja magához, és arczát oda teszi szívére és rebeg reszkető szóval:

– Oh milyen jó, hogy itt vagy.

– Sokáig el voltam tőled. Látod, násznagyod igazat mondott: férjed korhely, esküvője éjén elhagy vidám czimborák miatt. Miért is szeretsz engem?

A hölgy mosolyogva felelt, sápadt arczczal – és mosolyogva.

– Oh mi rosszat álmodtam felőled. A mint elaludtam, egyszerre úgy tetszék, mintha épen akkor lépnél ki szobámból, s a mint hallgatóztam, úgy hallám, hogy nem az étterembe tértél vissza, hanem kimentél a ház hátulsó ajtaján… Én nem tudom megmondani, miért és hogyan, de arra oly borzalom fogott el, minőt csak álmában érezhet az ember. Egy percz alatt fel voltam öltözve és kimentem utánad; – ez mind álom volt; – ott két férfi várt reád egy szekérrel; én kiáltottam utánad, te nem hallottad azt, nem hallgattál rám, vagy talán nem is kiáltottam, csak képzeltem ezt; azzal felültél a szekérre s elrohantatok a mezőkön keresztül. Én egyedül maradtam a sötétségben, éreztem mint fú a szél, láttam a felhőket rohanni az égen, s a hogy te elmentél, elindultam utánad erdőn, mezőn keresztül, eltévedtem egészen vad, ismeretlen helyekre, a hol soha sem jártam még. Végre azt vettem észre, hogy egy temetőben vagyok, lábam megbotlott valami eltört sírkőben, mit a nagy fű benőtt, a többi sírkövek is mind oly töredezettek, mohosak voltak. Valami elhagyott temetőben voltam. És azután úgy tetszék, mintha ott ismét elaludtam volna és álmodtam, hogy álmodom: álmodtam, hogy fölébredek, hallok susogást magam körül; látok férfiakat a sötétben egy csoportban állani, kik beszélnek csendesen, s a csendes beszéd közben oly elevenen hallottam, a mint két pisztoly sárkányát felhúzták. A bokrok közt közelebb húzódva néztem, mit csinálnak? Egyszerre négy a férfiak közől hátravonult s kettő maradt a téren egymással szemben. Az egyik háttal, a másik arczczal állt felém. Irtóztató volt az: a te arczodat ismertem meg abban! oda akartam rohanni, megakadályozni az iszonytató jelenetet, de nem birtam megmozdulni, nem birtam kiáltani, nyelvem és tagjaim le voltak kötve: a hogy azt annyiszor érzi az ember álmában.

Egy halk tapsolás hallatszott ekkor, én láttam, mint emeltétek fel a pisztolyokat egymásra; láttam, igen jól láttam, hogy ellenfeled egészen fejednek czélzott, egyenesen homlokodra; sikoltani akartam, és lélekzetem elhagyott; a második taps is hangzott. Az iszonyat, a kétségbeesés erőszakot tett az álomnyomáson, egyszerre felszöktem helyemből s midőn a harmadik taps hangzott, megragadtam ellenfeled kezét, s a lövés eldördült, s én felébredtem. Oh milyen jó, hogy te itt vagy…

Fenyéry áhitattal leste érzékeny hölgye minden szavát, s azután tréfásan mondá neki:

– Az álom azt jelenti, hogy rólam gondolkoztál ébren.

– De meg a lövéseket is oly élénken álmodtam hallani.

– Az ajtó csattanása volt az, szólt kedvesét nyugtatva az ifju férj s a szép fejecskét oda vonta keblére szeliden és haját lesimogatá.

– De mily hevesen ver szíved, suttogá a szép menyasszony.

– A bortól van az kedvesem, szólt tréfásan a férj; pedig azt megérezte volna a hölgy, mert ajkaik olyan közel voltak egymáshoz!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Reggel, midőn kilép a menyasszony szobájából, az előteremben várják már a rokon-nők, férjes és özvegy asszonyok, kik ősi szép szokás szerint érzékeny ünnepélyességgel teszik fel a menyasszony fejére a legelső főkötőt.

Úgy vezetik őt ki a világ elé.

Oly szépen illik fejére a főkötő, ez a csipkés, fodros jelmez, a minek titkos értelme: «én boldog vagyok, szeretek.»

Boldogság és szerelem jelképe a főkötő, azért szebb és bájosabb a főkötővel minden arcz.

A vidám reggeli mellett együtt vannak a nászvendégek. Ártatlan tréfák nem maradnak ilyenkor el vőlegénynek, menyasszonynak jó kedvéről; csak Dobokyné szótalan most, valamit látszik magában rejtegetni, minek titokban tartása nagy erejébe kerülhet, mert untalan feszeleg. Az éjt a városban tölté, csak reggelre jött vissza ismét.

Alig várhatja, hogy a reggeli után egy pillanatra félrehívhassa Irént egy mellékszobába s ott oly sopánkodó arczczal, a minőtől minden szó nélkül is meg lehet ijedni, elkezdi neki:

– Ah, te Irén, te szegény asszony, milyen szerencsétlen nő vagy te!

Irén nem akart megijedni a bevezetéstől, hanem nyugodtan nézett reá.

– Képzeld magadnak ezt a rettenetes embert, a te férjedet. Az éjszakán, melyen veled megesküdött, elment a háztól s félóra járásnyira innen pisztolyra párbajt vítt Csejti Gazsival; az egy hajszálon mult, hogy főbe nem lötte őt, ez pedig belelőtt Csejti Gazsinak a karjába. Ezt én onnan tudom, hogy Csejti Gazsit odavitték a nénjéhez éjszaka, azt mondva, hogy szekérrel felfordult s kitörte a karját, de nekem megvallotta szegény fiu az egész esetet, úgy a hogy történt, még azt is megmondta, hogy miattad verekedtek. Ez a Fenyéry egy rettenetes ember; én ha neked volnék, még ma elhagynám őt, még ma! meg nem virradnék vele egy fedél alatt. A ki menyegzője éjszakáján el tudja hagyni a menyasszonyát, hogy verekedjék, ez csak ördögi jellem lehet.

Irén mosolygott és azt mondá, hogy ez csak bohó tréfa Csejti Gazsitól, kivel Fenyérynek soha sem volt semmi baja. Csak Dobokyné előtt akarta magát érdekesebbé tenni e mesével.

– Persze; szép mese! Feküdni fog vele hat hétig.

Irén nevetett és szeretetreméltó pirulással mondá, hogy azt ő mégis legjobban fogja tudni, hogy férje hol volt?

Azzal otthagyta Dobokynét, felkereste vendégei között férjét s oly édesen, oly szerelmesen ölté karját azéba, hogy a ki látta őket, a szíve örült rajta.

Kivéve Dobokynét, a ki nem nyughatott, míg valamennyi ismerősét sorba nem kérdezte, hogy hol volt az éjjel Fenyéry?

Kapott azután furcsábbnál furcsább feleleteket és csodálatos arczokat a kérdéseire; mindenki kétségen kívülinek találta, hogy sehol másutt, mint idehaza.

Ha valaki azt találta volna állítani, hogy Fenyéry időközben itt meg ott kalandozott, lövöldözött másra és hagyott magára lőni, majd kikaczagták volna azt szépen s legfeljebb azt mondták volna neki, hogy máskor álmodjék okosabbat.

Dobokyné, midőn eltávozott, megfenyegette ujjával Fenyéryt s jelentésteljesen súgá fülébe:

– Ön ravasz ember. Én félnék önnel egy házban lakni.

Fenyéry szép nejére mosolygott, az imádattal néze fel rá, s ha hitte azt, a mit mondtak neki, csak annyival jobban szerette azt a férfit, a kinek oly erős szíve van.

Soha sem kérdezősködött az esemény felől tőle.

V. ROSSZ MUNKA.

István gróf újra megjelent a brenóczi vendéglőben, egyedül leánya által kisérve. Ügynöke által előre tudatá Krénfyvel, hogy a Fenyérytől elfoglalt birtok iránt jogát akarja vitatni, minthogy évei végén érezve magát, nem akar lelkén egy olyan terhet a másvilágra vinni, s a birtokot elébbeni tulajdonosának vissza kivánja adni.

Krénfy úr személyesen kivánt értekezni a méltóságos úrral, a kinek igy nem volt más teendője, mint lejönni Brenóczra, a hol ezúttal valószínűleg nem várták sem illuminatióval, sem diadalkapukkal.

Cynthia szüntelen atyja mellett volt. Az öreg gróf nem is volt már ember leánya nélkül; ha az néhány pillanatra elhagyta őt, olyan volt, mint az elhagyott, gyámoltalan gyermek, s éjszaka, a hányszor fölébredt, mindig fölcsengeté Cynthiát, ki rendesen a szomszéd szobában rendezte fekhelyét, nyugtalanul kérdezve, ha ott van-e? Éjszaka különösen ingerlékeny volt a gróf. És Cynthia mindannyiszor felkelt, pongyoláját felölté, kiment hozzá, adott neki, a mit kért, majd vizet, majd orvosságot, majd jelentéktelen, haszontalan tárgyakat, a mikre szüksége nem volt, kihallgatá türelmesen képzelgő panaszait, álomlátásait, megnyugtatá s úgy hagyta ismét magára.

Szegény gróf, nem tudna már élni, ha leánya ott nem volna mellette.

A mint Krénfy úr megtudta a gróf megérkezését, rögtön sietett a vendéglőbe.

Azt hiszi tán valaki, hogy Krénfy úr haragszik, hogy czivakodni, erőszakoskodni jött, hogy vakmerő szándékai vannak? oh nem. Egyes egyedül jön, brachium és assistentia nélkül, egészen fegyvertelenül, még csak egy botot, még csak egy prókátort sem hozott magával.

A legnagyobb nyájassággal, a legalázatosabb képpel üdvözli a grófot és leányát.

István gróf készen volt rá, hogy egy perlekedő, kifogásokkal teljes sértett felet fog benne találni, ki keresztül lábolhatatlan okiratokkal, bonyolódott szövevényekkel jön őt megkötözni s rettegett e gondolattól és azt hivé, hogy a martyrok között foglaland helyet, ha ezt dicsően kiállta.

Cynthia is készen volt rá, hogy egy gúnyolódó férfit fog találni, ki elég gonosz játékot űzni egy nő legkényesebb titkaival, ki őt atyja előtt megalázni, megszégyeníteni jön; de nem félt tőle s hitte magában, hogy érzéketlen tud maradni.

Mily nagy volt meglepetésök, midőn ezek helyett egy udvarias, illedelmes férfi lépett eléjök, a ki legelébb is a méltóságos gróf egészségi állapotáról tudakozódik, a méltóságos kisasszonynak alázatos bókokat mond, s állítja, hogy szívéből örül, midőn őket láthatni szerencséje van, bár eléggé sajnálja, hogy nem egyenesen ő hozzá szállottak a kastélyba. Elfogadásukra még most is éppen úgy minden készen van, miként legutóbb, midőn oly rövid ideig lehetett szerencséje a méltóságos grófi családhoz. Cynthia grófnő szobái azon módon vannak, senki azóta még csak a lábát sem tette azokba.

Cynthia úgy undorodott e beszédtől, úgy érezte magát e szavakra, mintha kigyók simogatnák. Azt akarta, hogy Krénfy álljon előtte a maga alakjában s ketté vágta beszédét:

– Hagyjuk az alakoskodást, uram; atyám előtt nem titok, sőt úgy hiszem, az egész világ tudja, hogy én eltávozásunk éjszakáján egy egész órát töltöttem önnél, s hogy azon szobákban azután egy butort sem hagyott ön mozdulatlanul, engemet keresve mindenütt. Ez közbeszéd tárgya.

Krénfy úr a csodálkozás, a megfoghatatlan bámulat kétségbeesését iparkodott kifejezni.

– Drága nagysád, ez irtóztató, ez hihetetlen, a mit ön nekem mond. Én hallgattam e tény felől, miként a sír; én nagysádnak és egész méltóságos családjának a legmélyebb tisztelője vagyok. Én meg tudok hajolni azon okok előtt, melyek nagysádat azon lépésre vezették; és a milyen kész segédkezet nyujtottam akkor, úgy hallgattam e tény felől később; ha kibeszélték, az más valaki volt; nagysád emlékezni fog rá, csak gondolkozzék rajta, hogy találkozott azon éjszakán valakivel; paraszt embereknek adott pénzt. No ugy-e bár? Hát nem azok árulták-e el a titkot? Bizonyosan. A paraszt háládatlan, czudar, ahhoz hozzá fér, de nemes ember nem árulja el hölgyek titkát.

Az igaz nemes büszkeség által még undokabb lesz a jött-ment egész lénye; hogy még a kegyes István gróf sem állhatá meg, hogy félbe ne szakítsa, beleszólva reszketeg szavával:

– Hallgassunk erről, uram, térjünk saját dolgunkra.

– Instálom, méltóságos uram, szólt Krénfy úr, nem engedve magát nemes buzgalmából kizavarni, én tisztán akarok állani méltóságtok előtt; én méltóságod családjának tartozom minden javammal, a mivel e földön birok, nemességemmel, állásommal, s hálátlanabb volnék a felnevelt farkasnál s megérdemleném, hogy leüssenek egy bottal, ha csak a legkisebb szenyfoltot is eltűrném méltóságod családjának nevén; azért én e nyilatkozattal tartozom magamnak, saját becsületérzésemnek, hogy tőlem semmi rágalom méltóságtok ellen ki nem jött soha, sőt én esküszöm mindenre, a mi előttem szent, hogy a méltóságos kisasszony a legtisztább okokból volt szives akkor hozzám leereszkedni.

A derék, becsületes ember még sírt is utoljára.

Cynthia most már kezdett tőle – félni, s nagy, méla szemeit erősen ez ember arczára függeszté, mint olvasá egykor, hogy ezt szokták mérges kigyókkal, veszett fenevadakkal tenni, azok nem állják ki a rájok szegzett szemet, s bántatlanul hagyják az embert.

Valóban Krénfy sem állhatá ki e szemek merő nézését s ha néha szemközt pillanta véletlenül, beleakadt a beszédbe s hirtelen félrekapta a szemeit s homloka izzadni látszott azon gondolattól, hogy ezek a szemek egyre oly változatlanul néznek reá.

– Instálom alássan, én szavaimat tettekkel szoktam bebizonyítani; mondá a jeles férfiú, István grófhoz beszélve, kire bátrabban nézhetett. És erre legújabb tanúság az, hogy most itt vagyok és kinyilatkoztatom, hogy méltóságodnak velem közlött kivánatai ellen nincsen semmi kifogásom.

Cynthia elbámult. Micsoda ármány van ez ember fejében most?

– A Fenyéry-jószág ügyében? kérdé a gróf.

– Igen is; Fenyéry uradalma ügyében. Azt ugyan én foglaltam el, mint a kin a sérelem történt, s miután hat évig törvényes birtokosa vagyok a brenóczi uradalomnak, ragaszkodhatnám azon jogelvhez, hogy «accessorium sequitur suum principale», azonban elismerem, hogy a curia, melyen a sérelem történt, örökjog szerint a brenóczi grófoké, így a sérelem is az övék, így a sérelem díja is az; nekem különben is teljes kárpótlás adatott elrablott vagyonaimért, perköltségeim megtéríttettek, én egész készséggel bocsátom méltóságtok kezére a Fenyéry-uradalmat, úgy sem javítottam benne semmit, úgy adom vissza, a hogy átvettem, nem nyertem és nem vesztettem rajta semmit.

Cynthia valami jéghidegséget érzett szívén végig futni. Miért ez ember oly engedékeny most? Épen most, midőn haragot, dühöt várnak tőle. Mi van e nagylelkűség mögött?

Hogy ez ily könnyű szerrel lemond arról, a miért már annyit áldozott? Mert hiszen az egész zálog-szerződést, mi neki annyiba került, csak azért tette, hogy a megye erőhatalmának ellene álljon, hogy a köznép nyomorából meggazdagulhasson, s a ki ezt meghíusítá, most oly könnyen engedi menekülni. Mi rosszat akarhat ez most?

– És mi viszonzást kiván ön tőlünk ez engedékenységért? kérdé Cynthia, remélve, hogy Krénfy bizonyosan újabb hat zálog-évet fog követelni.

– Én? – semmit, épen semmit.

– Hogyan? kérdé István gróf elcsodálkozva. Ön mit sem kiván tőlem?

– Mint mondám, éppen semmit. A kérdés igen világos, méltóságodnak igaza van. Én pedig az egész Fenyéry-uradalomért nem tenném, hogy méltóságoddal pörbe keveredjem. Remélem, hogy nem tetszett semmi törvényes lépéseket tenni?

– Nem tettem.

– Csak ezt az egyet kérem. Ezért könyörgök egész alázattal, ne tessék törvény elé hozni ez ügyet. Nekem a nélkül is annyi a rosszakaróm. Azt mondanák, ni ez a gonosz Krénfy még az ő ősi jóltevőivel is pörbe elegyedett. Ezt nem viselhetném el. Azért könyörgök, csak törvényes lépéseket ne; csak prókátor ne avatkozzék bele. Mi elvégezzük ezt magunk szépen, illedelmesen.

A jámbor férfiu olyan szépen tudott könyörögni, esdekelni, hogy az embernek kedve lett volna megragadni a gallérját s kilökni az ajtón.

A titokteljes, a megfoghatatlan rendesen aggasztó szokott lenni; az ember nem örömest hall beszélni alakokat, mik láthatatlanok, legyenek azok angyalok, vagy ördögök, s megretten mosolygó ellenségétől, a kinek nagy, igen nagy okot adott arra, hogy haragudjék és a ki szíves, megelőző képet mutat mégis.

– Ez ügy részünkről, reménylem, be van fejezve; szólt kezeit morzsolva Krénfy. Semmi sincs egyéb hátra, mint hogy az illető okiratokat ügyvédemmel feltétessem, a mi holnap reggelig, úgy hiszem, elkészülhet; nem lehetne szerencsém az ideig felajánlani méltóságtoknak a kastélybani szállásukat? ott több kényelem és szolgálat lehetne méltóságtok rendelkezésére, mint ez igénytelen vendéglőben, mely bizony nem igen fényesen van felszerelve.

István gróf valami borzadást érzett idegeiben e szavaknál; önkénytelen az és a vérből jő; ki tudja, mi okból?

Cynthia sietett választ adni, mielőtt atyja szólhatott volna.

– A gróf jobb szeret itt, unja a sok embert és inkább az elvonultságot, mint a kényelmet keresi.

Krénfy arczán valami sötét nyomot hagyott ez a válasz.

– De legalább azon szerencsében fogok részesülhetni, hogy méltóságtokat ebédre megvendégelhessem.

Én nem tudom, helyesen érzett-e István gróf, midőn ez ajánlatra újólag megborzadtak idegei, de megvallom, hogy olyan emberrel, a kit nagyon megbántottam s mégis mosolyogni látom, én sem szeretnék egy asztalnál ebédelni.

Cynthia hirtelen válaszolt:

– Köszönjük, uram; atyám nem fogadhat el meghivásokat vendégségre, mert hasonszenvi gyógymóddal él s e miatt nem élvezhet más eledelt, mint a mit én saját felügyeletem alatt készíttetek.

– Hiszen tudnék én is olyan ételeket számára külön főzetni. Szakácsot tartok. Ért mindenhez.

– Nagyon lekötelez, uram, de a szakács még sem ért a homœopathiához, egy zellerlevél az egész orvosszert hatástalanná teheti.

Krénfy úr már a kalapot kezében tartá, hogy induljon, hanem elébb még igen alkalmasnak találá elmondani azon elmés megjegyzését, miszerint most már kétszeres oka van a homœopathia ellen anthipathiával lenni, melyet utoljára is nem tart egyébnek bohóságnál, a mivel az emberek önmagokat csalják, egy rendbe sorozva azt az amuletekkel, bölcsek köveivel és mindenféle ráolvasással.

Krénfy úr elmés kezdett lenni; Krénfy úr ok nélkül nem vesztegeti az elmésséget.

István grófnak ez volt az egyetlen még megsebezhető pontja. Büszkeséggel nem gondolt már, gazdagság nem érdekelte, csak a napok becse emelkedett még előtte azon arányban, a melyben azok száma fogyott, a hogy nagy, nehéz betegeknél szokott lenni, kik minden orvoson keresztül estek már, s végre lelnek valamit, a minek hatását érzik, vagy képzelik érezni bomlásnak induló életszervezetükön, s azután képzelnek betegségeket, mikben nem szenvedtek s látják a mindenható gyógyszer erejét, mely azokkal megküzd és olyan erős hitök van abban, mint a túlvilágban, melyet szeretnének még távol tudni.

István gróf előtt csak a homœopathiát nem volt szabad gyalázni, mást mindent. E szónál kijött egykedvűségéből, megfogta Krénfy kezét, nem engedte elmenni, elmondta neki a halhatlan Hahnemann csoda rendszerét, felmagasztalá az egyszerű, természetes eszméket, a meglepő kisérleteket, megmagyarázott neki mindent, akár egy professor; egészen tűzbe jött bele.

Krénfy eleinte azzal a gúnyos mosolygással hallgatta szavait, mely úgy sérti az igazi beteget, ki valódi baja mellett száz mást képzel érezni, a miket nem akarnak elhinni neki; – később azonban a figyelem, a bámulat kifejezését vette fel arcza; kezdett meglepetve lenni azon nagyszerű példák által, miket István gróf saját tapasztalásából hordott fel neki; egészen megtért, megvallá, hogy ő bizony még soha hasonszenvi gyógyszert nem is látott, fogalma sincs az egészről, csak felületesen itélt, mások insinuátiói után.

Ah, ezt tehát meg kellett neki mutatni! István gróf elővevé azt a kis szekrénykét, melyben egész gyógyszertárát hordá, s felnyitá előtte az apró üvegcsékkel tele tartalmat.

Krénfy csodálkozott, mint egy diák, ki először lát életében kitömött colibrit. Mind kezébe fogdosta egyenkint a parányi üvegcséket; némelyikben átlátszó folyadék volt, másokban finom fehér por, ismét másban apró fehér golyócskák, ráírva mindegyikre a név: «aconitum» – «belladonna» – «helleborus.»

Arczán a borzadást akarta utánozni.

– De az Istenért, hisz ezek mind halálos mérgek.

István gróf mosolygott ez együgyűségen.

– Csak egy milliomod része egy méregcseppnek!

– És mégis van ennek valami hatása?

– És csoda hatása!

Krénfy úr fejét csóválta és olyan képet csinált, mint a ki hisz; mert nem mer nem hinni.

– Hát például volna itt olyan gyógyszer, mely ezt az új betegséget, ezt a cholerát is képes volna meggyógyítani?

István gróf összerándult e szóra, ajkai elhalványultak egyszerre; reszketeg hangon kérdezé:

– Voltak talán e helységben is cholera-esetek?

– Itt még nem, de a szomszéd Tarnóczfalván már többen estek bele huszonötnél, s négyen kívül mind belehalt. Egyet az útfélen láttam. Valami irtóztató volt. Egész arcza fekete, tagjai összezsugorodva.

– Uram! szólt közbe Cynthia, ne beszéljen ön erről; atyámra nagyon hat, ha a choleráról kell beszélni.

Krénfy úr úgy tett, mint a ki most veszi észre magát s iparkodott hibáját helyrehozni.

– Oh kérem, mi nálunk nincsen mitől félni; Brenóczfalva egészséges hely, magas hegyek között fekszik, jó levegője van, ha az egész világon ragály volna is, itt nem lehet. Tessék ez iránt megnyugodni.

Ezzel azután vette a kalapját s igen nyájasan üdvözölve a grófot és a grófnőt, eltávozott, eltanulhatatlan ügyetlenséggel tanusítva megbánt szavai fölötti zavarát.

Cynthia vette észre, hogy atyja most már megint nehezen fog menekülni beteges képzelődésétől, s hogy ezt kiverje fejéből, elővette István gróf kedvencz olvasmányát, a «divina comœdiát» s elkezdett neki felolvasni belőle.

Midőn az első ének után megállt, azt mondá neki a gróf:

– Nekem úgy tetszik, mintha az egyik szekéren, mely velünk Tarnóczfalva alatt találkozott, egy halott lett volna…

– Ah, dehogy. Élő ember volt az, ott hevert a szalmán, még köszönt is nekünk.

– Nem vettem észre… De mégis, úgy gondolom, hogy az a két nő, a ki a szekér után ment, sírt.

– Sőt ellenkezőleg; igen jó kedvűek voltak, nem is a szekeret kisérték, mert az elhagyta őket.

A gróf tovább töprenkedett, s látszott egész arczáról, hogy gondolatai másutt járnak, mint a divina comœdia szavain.

Cynthia sietett őt mentül hamarább lefektetni, beadta szokott gyógyszerét, s igérte, hogy nem fog addig eltávozni, a míg atyja el nem alszik.

Ott künn sötét volt már az utczán, csak a hazatérő marhák tocsogása hallatszott még az ablakok alatt, egy-egy elhaladó lámpás vetett futó világot az ablakon át a szobába, melyet az éji lámpa fél homályban tartott; Cynthia maga is feküdni készült; atyja csendesen kezdett szenderegni.