Part 20

Együgyű mulatsága van. Vörösmarty versei közt talált meg egy költeményt, melyet annyiszor elolvasott, hogy könyv nélkül is tudja már, mégis újra azt olvassa. «Az éjféli ház» az, egyszerű története egy szerető menyasszonynak, ki addig várja eltávozott vőlegényét, a míg meghal a várásban. A megtérő csak sírt talál és a hideg menyasszonyhoz fekszik abba:

… «Minden szellem éjfélen túl alszik csendesen.»

A míg mások víg táncz, örömzaj között vigadnak, neki ilyen szomorú mulatsága van. Ezek a költők is csak azért írnak olyan szomorú eseményeket, hogy a kivel hasonló történik, megsirathassa magát bennök.

Künn az utczán paripadobogás hallik, épen mint az éjféli ház előtt.

«Benn merengő nyugalommal egy leány ül, Könyökére hajtott fejjel, búsan egyedül.»

Épen mint az éjféli házban.

A folyosón oly ismerős léptek hangzanak végig, a cselédektől ismert hang tudakozódik, s egy pillanat mulva Fenyéryt látja a leányka maga előtt.

Az ifju egészen fel van hevülve a sebes lovaglástól, szép arcza egészen kipirult.

– Csak egyedül? kérdi forró, reszkető hangon a leánykától. Ez nem bír neki felelni az elfogódástól. Oly sokat érez és az érzésnek oly kevés szava szokott lenni.

Fenyéry észreveszi, hogy a szép gyermek szemei két nagy könynyel terhesek és e két nagy köny alól egy könyv soraira tekint most is és alabástrom ujjai oda látszanak mutatni, mintha mondaná: olvasd! a költő megtanít arra, a mi a szíveknek fájni szokott:

«Várva láttam a tavasznak nyíló kellemét, Várva hő nyárt és az ősznek hulló levelét, Most lakásom hideg és szűk, szűk és szomorú…»

Fenyéry oda tekintett és értette a szemrehányást.

– Mi régóta nem láttuk egymást. Szólt reszketeg hangon a leánykához.

– Nagyon régen, viszonza ez és hangjában oly igazi fájdalom volt.

– De azért nem változtunk.

– Ön engem igen igen elfeledett.

Az ifju szabadságot vett magának, hogy oda üljön a leányka mellé.

– Kedves Iréne, engedje, hogy egy komoly szót szóljak. Tegyük félre ezt a könyvet és beszéljünk az életből. Nem hallotta azt kegyed felőlem, hogy én egyik napról a másikra mily makacs kitartással dolgozom, hogy pihenésre mulatságra nem adok magamnak időt, hogy szinte tréfát csináltak belőlem, miszerint még vigalmakba is csak azért megyek, hogy a birákat informáljam, s peres feleket békítsek? És ebben nem találta fel kegyed azt az eszmét, mely arról tanuskodik, hogy én kegyedről emlékszem? Hogy miért sietek oly nagyon fillérekből vagyont gyűjteni; fáradsággal jövedelmet biztosítani magamnak, becsült, elismert nevet vívni ki a világban? Nem talál kegyed ebben azon világító gondolatra, hogy ez az ember emlékezik arra, a ki neki egy időben így szólt: ha szegény fogsz lenni, én megosztom vagyonomat, ha szerencsétlen lész, sorsodat enyimhez kötöm, ha nevedet meggyalázzák, én viselem azt; s hogy ez a férfi kötelességének tartja így felelni arra: «íme újra gazdagságot szereztem, boldog vagyok, nevem becsült»; akarsz-e így elfogadni? Én így tettem, s várom itéletemet.

Ki ne ismerné a mesét arról a méztengerről, mely egy beléhullott méregcsepptől rögtön eczetté változik? Én egy másikat mondok arról a méregtengerről, mely egy beléhullt mézcsepptől merő édessé válik.

Ilyen tenger az elhagyott hölgy keserve, kinek kedvese ismét egy jó szót adott. Vegyész urak, bölcs chymisták, ez az a bölcsek köve, mely az aranyból port, s a porból ismét aranyat csinál, az örömből búbánatot s bánatból ismét örömet; s nem drágább-e a szív öröme minden aranynál, s nem rosszabb a bánat, mint a por? Azonban ti ezt nem hiszitek, azért ti nektek nem is beszélek. Hanem elmondom ti nektek érző, szerető, gyönge szívű emberek, hogy midőn a kesergő leányka azt hallá választottjától, hogy az, a mióta őt nem látta, mindig róla gondolkozott, hogy a míg a jólét és jó hír után küzdött, azt csak érte tevé, akkor egyszerre édes mézzé vált szívében az az egész fájó tenger, a minek partját nem látta, hogy egy varázsütéssel kigyógyult minden bajából és azt mondá szívében: boldog vagyok.

Fenyéry gyöngéden nyúlt a reszkető kezecske után, s érzé annak meleg szorítását.

A kedves gyermek egészen övé volt; ha azt mondta volna neki: mosolyogjon, mosolygott, – ha azt, hogy sírjon, sírt volna. Ha azt kivánta volna tőle, hogy kövesse rögtön bárhova, ment volna vele; ha azt mondta volna neki, hogy haljanak meg együtt, boldog lett volna általa.

– Kedves Irén, nekem nagy kérésem van önhöz. Azért jöttem ide.

A leányka oda simult hozzá és rábízta, hogy parancsoljon.

– Nekem rövid időn szükségem lesz arra, hogy kegyed föltétlenül bízzék bennem. Hogy a mit mondok, ne kérdezze, miért? de teljesítse. Hogyha kétsége leend, ne hallgasson senki szavára, mint az enyimre. Ugy-e, megigéri ezt?

A leányka ránézett nagy okos szemeivel. Azok mondák neki az igent.

– Mert pár nap mulva különös dolgok fognak kegyed körül történni, a miket mind úgy kell fogadnia, a hogy én mondom. Meg van-e kegyed győződve a felől, hogy minden gondolatom, szándékom egy czél után megy: kegyedet igen igen boldoggá tenni?

A leányka zokogva rejté az ifju keblére arczát. Boldog volt. Hitt.

Fenyéry annyira elhagyta magát ragadtatni, hogy odahajolt hozzá és arczát megcsókolá. Csak akkor ijedt fel azután, midőn látta, hogy a gyermek mint reszket, hogy sápad el a csók után, mint omlik karjaiból ülő helyére vissza. – Ah, ezt nem kellett volna tenni.

Fenyéry susogva mondá, tán hogy magát igazolja:

– Lelkemre, lelkedre mondom, nincsen egyéb gondolatom, mint te érted élni.

Irén remegve mutatá, hogy elhiszi, mindent elhisz.

Pedig Fenyéry csalta őt, rútul megcsalta; e perczben sem mondott igazat és vétkezett az igazság ellen, a midőn azt mondta, hogy kedveseért élni akar, őt boldogítani fogja. Nem igaz. Épen azon járt az esze, hogy Irénnek valami nagy, igen nagy szomorúságot szerezzen.

És ha a kegyes olvasó e soroknál azt nem mondja, miszerint annak, ki e zavart dolgokat itt írja, elment az esze, akkor én nekem nagyon jóakaróm.

Pedig a következés majd bebizonyítja, hogy igazam volt, hogy Fenyéry egy titkolódzó alattomos ember, ki midőn azt mondja kedvesének, hogy örömet akar neki szerezni, épen meg akarja keseríteni, s azért én Fenyéryt egy szóval sem is akarom menteni.

– Holnap reggel, kedves Irén, ismét látni fogjuk egymást és akkor emlékezzék meg arra, a mit kértem. Most pedig keresse fel valahol Dobokyné legyezőjét, hadd viszem utána.

Irén bámulva nézett rá: minő csodálatos ember ez! Hol jár az esze? egy perczben a meny körül, másikban egy hitvány legyezőn, és az arczán nem látni sem az egyik, sem a másik gondolat nyomát.

Irén előkeresé a legyezőt, s átadá azt Fenyérynek.

Az ifju megcsókolá a fehér kezecskét és megcsókolá másodszor is, harmadszor is; hisz ez már csak az övé volt, ezt már joga volt megcsókolni.

Néhány percz mulva azután ismét lóháton nyargalt vissza Fenyéry a szüreti mulatságba, s a vidám csoportok között felkeresve Dobokynét, mint egy őskori Paladin, odalépett hozzá a legyezővel.

– Ime, nagysád az imént sóhajtott, hogy legyezőjét honn feledte. Elhoztam.

És mindenki azt mondá, hogy ez a Fenyéry csodálatos lovagias egy fiu, a ki példányképe lehet minden igazi arszlánnak és a városi mendemonda úgy alakult, miszerint ez a gavallér nem restelt félmértföldet lovagolni, hogy egy szép asszony legyezőjét elhozza. Irén nevét nem is volt szükség belekeverni.

Fenyéry azután helyre hozta hibáját a két szép unokahúgnál is, a kik természetesen szinte el voltak ragadtatva általa, sokat tánczolt, vigadott, mulattatott mindenkit. Ebéd fölött genialis toasztokat mondott, Csejti Gazsival per tu lett; ebéd után a férfiak a pipázó szobába vonultak, a hölgyek kimentek mulatságból szüretelni és nehezteltek érte, hogy a férfiak miért nem mennek utánok, mit tudnak abban a füstös szobában mívelni, s abbeli haragjokat megizenni el is küldék Náczi bácsit, az egész világ Náczi bácsiját, hogy kergesse ki a házból a fiatalságot. Csunyaság az!

Náczi bácsi észrevevé, hogy egy szobában Fenyéry, Lippay, Csejti Gazsi, meg két más ifju ember nagy titkolódzva vonultak félre, s a mint őt meglátják, abba hagyják a beszélgetést s más szobát keresnek. Ott megint rajtok tör.

– Mit bujkáltok, titkolództok? micsoda súgás, búgás ez? Én feladlak benneteket az asszonyoknak, megmondom Dobokynénak, hogy titkaitok vannak, s akkor meg vagytok ölve.

– Az alispán odahúzta őt gomblyukánál fogva.

– Ne bolondozz te. – Fenyéry holnap esküszik. Az erdei mulató lakban tartja lakodalmát, te is hivatalos vagy rá este nyolcz órára.

– Micsoda? esküszik? Fenyéry esküszik? Kivel esküszik?

– Ez, tudod, holnapig titok. A többit elmondhatod akárkinek, csak Dobokynénak ne, mert őt fogja Fenyéry leginkább meglepni. Már most elmehetsz.

Náczi bácsi rohant vissza, legelső dolga volt Dobokynénak elmondani a hírt, persze azt is tudatta vele, hogy azt egyedül neki nem szabad tudni, mert őt érdekli legjobban, azután meg a két unokahugnak és azután az egész világnak; kétségbe esve, ha olyan embert talált, a ki már tudta a dolgot.

Az együtt maradt hat férfi azután szép nyugodtan elvégezheté az ügyet. Hogy Fenyéry esti nyolcz órára megérkezik menyasszonyával az erdei lakba, ott vidám társaság lesz együtt, mulatnak éjfélig, éjfélkor a boldog vőlegény felkel és eltávozik hálószobájába, az ifjak mulatnak tovább a pohár mellett reggelig. Éjfél után fél órakor pedig a temető kapujánál találkozni fog két ellenfél négy párbajtanú kiséretében, húsz lépésre felállítják őket, egy-egy lámpát tesznek mindegyik fejére s harmadik kézcsattantásnál lőnek egyszerre.

A ki elesik, azt eltemetik szépen és soha senki sem fogja azt a képtelenséget mondhatni, hogy egy boldog fiatal ember azon az éjszakán, melyen kedvesével megesküdött, valahol halálos munkában állt, s ellenfelét meglőtte, vagy meglövetett általa.

A tanúk megkisérlék elébb a kibékítést, de Fenyéry hallani sem akart róla.

Ilyen alattomos, csalárd ember volt Irén vőlegénye.

Késő éjszaka érkeztek haza a szüretről Dobokyék a szép őszi holdvilágnál.

Irén még ébren volt, várta őket.

A két leány tele volt dicsőséggel, ah, mennyire sajnálták, hogy Iréne nem jött el, milyen jól mulattak. Az a Fenyéry milyen nagy bohó, mennyi tréfát követett el velök! Minden ember csodálkozott a kedvén! ő különben igen komoly ember szokott lenni. De mindenkinek is olyan jó kedve volt, hogy párjára nem emlékezik. Miért is nem volt ott Irén? Egy részt jó, hogy nem volt ott, mert megint szomorú lett volna, s elrontotta volna a többiek mulatságát.

A két leány még lefekvés után is egyre kaczagott, nevetett, valamit suttogva meséltek egymásnak, a mire azután ismét élesen felvisítottak. El nem birtak aludni.

Dobokyné hasonlóul volt. Ő a mellékszobában feküdt Irénnel, lehetetlen volt szemeit becsuknia azzal a lemondással, hogy Irénnek el ne mondja, a miket hallott. Hogy Fenyéry holnap házasodik. Kit vesz el? senki sem tudja, de azt elárulták neki, hogy ez az ő házát érdekli legközelebbről. Vajjon melyikkel értik egymást. Mind a kettőnek egyformán tette egész nap a szépet. De hisz az mégis lehetetlen, hogy ma megszeressen egy leányt s holnap esküvőre vigye, ugye-e bár? az minden rend ellen van. Aztán a leányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha, stafirung, butorok nem készülnek el egy percz alatt. Talán mégis más valaki lesz, a kit el akar venni? De ugyan ki lehet?

Irén hallgatott, de a kit legkésőbben látogatott meg az álom ezen az éjszakán, az bizonyosan ő volt.

Másnap szokottnál korábban keltek az egész háznál, a két unokahug előkereste leghatásosabb öltönyeit; Dobokyné segített őket frizirozni. El kellett róluk ismerni, hogy olyan szépek, miszerint közőlök választani tudni csakugyan elhatározott jellemre van szükség. Hanem azért valahányszor hintó gördült el a ház előtt, elfutottak mind a ketten a mellékszobákba.

Csak Irén nem cziczomázta magát s nem futott el semmi neszre; most is azt az egyszerű perkail ruháját vette fel, azzal a kis köténykével, a mit tegnap viselt; szép haja most is simán hajolt halántékai körül; hanem hiszen mi szüksége is volt e tündér termetnek földi szövedék varázsára, s e szemekhez kellett-e még más ékszer?

Nem volt több kilencz óránál, midőn egy hintó és utána a másik csakugyan megállapodott Dobokyné háza előtt, s az úri asszonyság egy egész ismerős társaságot látott belépni elfogadó teremébe.

Elől a főtisztelendő úr, az esperes, utána az alispán, az öreg főjegyző és Fenyéry.

Ez tehát csakugyan nem tréfa.

A két unokahúg úgy elszaladt, hogy még a szobát is magára zárta. Dobokyné maga is rendkívül el volt fogulva, csak Irén arcza maradt nyugodt, háborulatlan. Neki hite volt. A legerősebb hit, a mit nő-szív helyez a férfiban.

– Kedves hugomasszony, szólt az öreg főjegyző Dobokynéhoz, mi egy kellemes ügyben jövünk kegyedhez. Kellemesnek nevezem, mert egy ifju pár életboldogságáról van szó, és ügynek, mert valóban ez a legnevezetesebb ügy, a mi valaha levátába kerül. A mi kedves barátunk, Fenyéry, reánk bízta, hogy lennénk szíves szószólói kedves hugomasszony előtt az ő szívének legforróbb óhajtásában, a mit is mi örömmel sietünk teljesíteni, bevezetvén magamat, mint ünnepélyes kérő násznagyot, kedves jó barátomat, tekintetes Lippay alispán urat pedig mint kiadó násznagyot, a főtisztelendő urat csak azért említvén utoljára, minthogy az ő működése az Isten áldásával szinte ily sorban következik.

Ez épületes mondatok alatt Fenyéry oda lépett Irénhez, s megfogta a leányka remegő kezét.

Dobokyné elfogultságában alig talált szavakat az elfogadásra.

– Nagy megtisztelésnek veszem kedves urambátyám szavait, de még azt sem tudom, hogy tulajdonképen kit kérnek meg Fenyéry úr számára.

Lippay homéri kaczajra fakadt.

– Megijedt ugy-e? Hogy kegyedet magát? Nem, már ott nem leszek kiadó násznagy.

Dobokyné gyöngéd mosolylyal hálálta meg az édes czélzatot.

A főjegyző szelid publikánus arczczal szólt, Fenyéryre mutatva.

– Úgy hiszem, a választ e kérdésre látni is olyan jól lehet, mint mondani.

Dobokyné elbámult. Fenyéry Irén kezét tartotta kezében. A leány arczán legkisebb zavar, meglepetés sem látszott, azok a stereotyp ősszokásos kifejezések, a szégyenkedés, a megdöbbenés, a félelem, mik a kért leányt máskor oly jól ékesítik, mind távol voltak tőle. Úgy álltak egymás mellett, mint a kik régi jó ismerősök, a kik csak most mondják meg a világnak azt, a mit addig csak ők ketten tudtak.

– Irén? és Fenyéry? szólt Dobokyné, összekulcsolt kezeivel a csodálkozás minden pantomiáját elkövetve; ezt nem értem. Mióta ismerik önök egymást?

– Oh, régen! szólt Fenyéry mosolyogva és Irén is intett, hogy úgy van.

– Én mindenesetre nagyon örülök, bár nem tudom megmagyarázni a dolgot.

Dobokyné egy kissé neheztelt, hogy Irén nem bízta őt meg e régi titkával. Azt még kevésbbé bocsáthatta meg, hogy Irén tudta, miszerint ő érte fognak kérőbe jönni, s még csak díszesebb öltözéket sem váltott.

– Uraim, engedjenek egy kissé magamhoz térnem, mert én előttem ez az egész dolog oly rejtélyesnek látszik, hogy azt kell hinnem, miszerint álmodom. Legalább adjanak magyarázatot. Ezzel tartoznak nekem. Én most Irénnek anyja vagyok és én akarom tudni, hogy keletkezett e viszonyuk? Fenyéry úr, feleljen ön, mikor látta Irént legelőször?

Fenyéry meghajtá magát udvariasan és kész volt felelni.

– A tarnóczi kastélyban, a küldöttség idejében.

– A hol ön elaludt?

– Valóban azt tettem. És másodszor, midőn nagy bűnömet végezve, ugyanoda visszatértem.

– A mikor ön oly udvariatlan volt?

– Valóban az voltam, és már akkor tudtam, hogy más nő nem fogja nevemet viselni, mint Irén, és Irén tudta, hogy más férfi nevét nem fogja viselni, mint enyimet.

– De hisz ennyi titkolódzás kétségbeejtő! kiálta fel Dobokyné. Uram, ön nekem férjemnek nem kellene, ha maga volna a világon, s ha férfi volnék, el nem venném Irént egy mennyországért, a kik így tudnak titkolódzni a világ előtt.

Dobokynénak e féltréfás kifakadása általános derültséget idézett elő.

– Én is váltig mondom nekik, szólt az alispán, hogy ők nem egymásnak valók. Szóljuk széjjel őket kedves Dobokyném. Majd én elmondom Irénnek, a mi rosszat tudok Fenyéry felől, kegyed meg rágalmazza Irént. Kisasszony, ez az én barátom dühös szerelemféltő, valódi Othello. A mellett alattomos, csapodár, a ki korhely pajtások kedveért kegyedet a menyegzői éjszakán oda fogja hagyni, a ki kegyedet a legelső napon a legrútabbul megcsalja…

A megszólásnak csak az az eredménye lett, hogy Irén annál szorosabban simult Fenyéryhez, mintegy kényszerítve azt, hogy karcsú derekát átkarolja, s el ne hagyja őt magától vetetni.

– No hát érdemes ezekkel beszélni? szólt nevetve az alispán Dobokynéhoz, míg magában szomorúan gondolta: «pedig a mit mondtam, mind igaz».

– Most tehát nincsen egyéb hátra, szólt a főjegyző, mint a szükséges szertartások végrehajtása.

– Mit ért ez alatt, urambátyám? ijedt fel Dobokyné, talán csak nem azt akarja vele mondani, hogy az esküvő itt most mindjárt rögtön megtörténjék?…

– Kedves hugomasszony, épen ezt akarom mondani. A dispensatio, a házasságlevél mind készen van.

– De hát Irén?

– Ő beleegyez.

– Ah, uraim, ez csak tréfa.

– Hogy nem tréfa, arról az én jelenlétem kezeskedik, szólt bele a főtisztelendő úr, ki könyvét is elhozta magával.

– Nem értem. Kétségbe esem rajta, de nem értem.

– Nem is szükség ezt érteni, kedves Dobokyném, vigasztalá őt Lippay. Elég, ha ők ketten értik egymást. Ha ő rájok biznók, képesek volnának mindenféle botrányt elkövetni, fehér keztyű, menyasszonyi koszorú nélkül megesküdni, gyalog, karon fogva hazamenni, s a papon és a két násznagyon kívül, senkivel sem közleni a dolgot. Hanem mi időt engedünk. Öltöztessék föl fehérbe a mi kedves kis menyasszonyunkat, a mint illik, Málcsi és Luiz kedves hugaim elvállalják a nyoszolyóleányságot. Még egy rövid reggeli lakomára is lesz idő. Holnap délben a menyegzőt egész vígsággal üljük azután meg Fenyéry erdei lakában, a hol kegyetekhez és több kedves ismerősünkhöz is lesz szerencsénk. Ime három egész órai haladékot adunk kegyednek mind e készületek megtételére, ez csak elég? Három óra mulva ismét visszajövünk. Hanem annyit mondok, hogy a mi szép menyasszonyunkat még szebbé ne tegyék, mert akkor a mi barátunknak nagyon fog fájni érte a szíve.

A kiknek nem kellett érteni a szomorú czélzást, azok nem értették. A négy férfi pedig felült hintajába, s egyenesen hajtatott a káptalan elé, a hol Fenyéry a törvényszabta ünnepélyesség mellett minden bárhol fekvő vagyonát felvallotta «hitvestársa» Fenyéryné, született Tarnóczy Irén nevére.

Azután a megye házához siettek, hitelesítendők Fenyéry végrendeletét, mely által minden szerzeményének örököseül Fenyéry-Tarnóczy Irént «egyetlen egy kedves szerető nejét» nevezi ki.

És már most vissza az esküvőre…

IV. A MENYEGZŐI ÉJ.

Az étcsarnokban vigan foly még a férfimulatság, poharak csengnek, vidám felköszöntések hangzanak; a jó kedvű czimborák hangosan éltetik a vőlegényt és a menyasszonyt.

A menyasszony és a hölgyvendégek eltávoztak már hálószobáikba, a vőlegény is nehezen tud már maradni társai között; a mint éjfél felé közeledik az idő, bocsánatot kér, hogy társait elhagyja, azok mosolyogva nyujtanak neki kezet s elkisérik szobája ajtajáig, ott «boldog éjt» kivánnak neki, boldogságos boldog éjt! a szerencsés vőlegénynek, ki a földi tündérek legszebbikét, legjobbikát vette nőül.

Boldog, boldog jó éjszakát!

A vidám üdvkiáltás szobákon, folyosókon át behangzik a menyasszony szobájáig. Ott viraszt még ébren az éji lámpa világa mellett; szép feje kezébe hajtva. Van miről gondolkoznia, egy nap alatt egy egész életszakasz folyt le vele, minden óra egy-egy év. Tegnap elhagyott, bús leány, ma boldog nő, kit a férfiak legnemesbike szerelmével boldogít. És mégis úgy nyomja valami a szivét. Miért nincsen ő tehát itten?

Azonban nyílnak az ajtók, hangzanak a folyosón az ismerős léptek, az utolsó csendes ajtó is felnyílik, s az örömtől mosolygó vőlegény ábrándozó menyasszonya előtt áll.

Megöleli, megcsókolja a keblére simuló nőt, fülébe súgja gyöngéden, hogy csak egy perczre jött hozzá, csak hogy lássa, megölelje. Azután ismét vissza kell menni, mert úgy illik; a szokás úgy kivánja, hogy míg vendégeit a jó kedv ébren tartja, addig a vőlegény közöttük maradjon.

Oh, a nő oly könnyen elhiszi azt. A mit a férj mond, az mind igaz.

Azután sorba vezeti őt a férj szobáin, mik rendelkezésére lesznek, átadja neki kulcsait, megmagyarázza, melyikkel mi zár nyílik. Ez az iróasztalka, ez a szekrény kulcsa. Ez végre a férj szekrénye, erre jól gondot viseljen, mert abban vannak minden féltettebb iratai, pénze és titkai.

– Miért álljon ez a kulcs ő nála? kérdi a hölgy csodálkozva.

– Két kulcsa van, az egyik nálam marad. De sokszor megesik, hogy valamire szükségem van, a midőn nem vagyok itthon, s kulcsomat nem bízhatom másra, akkor kell, hogy nőm keresse azt elő, érted-e, kedvesem?

– Oh igen! (Ha értette volna.)

– És ezt senkinek sem szabad kinyitni másnak, csupán csak neked, neked mindig, másnak soha. Érted-e, kedvesem?

– Értem, értem.

Ha csak egy távoli gondolattal is értette volna, kétségbe kellett volna esnie és férjét magához szorítni és azt mondani neki: «ne menj ez órában sehova! ne hagyj el engem.»

A nő azt hivé, hogy mindent ért, a mit férje mondott neki.

Azután megcsókolá őt a férj gyöngéden és szívéhez szorítá szerelmesen és azt mondá neki, hogy alugyék már most nyugodtan.

A menyasszony megigérte, hogy aludni fog csendesen.

Az ajtóban még egyszer megállt Fenyéry s gyöngéden tekinte vissza; Irén odafutott hozzá és olyan nehezen esett neki karjait lebontani férje nyakáról, mintha valami mondta volna neki: ne bocsásd el őt!

És azután visszatért, valami idegen érzéssel szívében, a minek örömnek kellett volna lenni, de a mi egészen ellentéte volt annak, úgy nyomta, úgy szorítá, úgy kínozta szívét, mikor arra gondolt, hogy milyen boldog ő most, mivel szereti az, kit ő is szeret.

Lerakta könnyű öltönyeit, pedig nem az öltöny szorítá keblét; lefeküdt, pedig nem az álom bántotta szemeit és soká kínozta még valami ismeretlen szívnyomás, a mi nem is múlt el addig, míg össze nem tette kis kezeit keble fölött, s el nem kezde imádkozni: hogy Isten áldása legyen azon a férfin, a ki őt úgy szereti, hogy védje azt az ég minden lépten, minden jártán balesettől, fájdalomtól s engedje, hogy sokáig boldog lehessen.

Erre azután eltávozott a szívnyomás, megjöttek helyette az édes álom tündérei, lecsukták a szép szemeket, felszabadíták a pihegő szívet, kilopták a lelket a testből s elvitték magukkal ismeretlen tündérországokba, a hol egyik világrész a másikhoz csak egy lépés, egyik század a másikhoz csak egy óra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fenyéry kilépve neje hálószobájából, a mint az előtermet elhagyá, csendes léptekkel a mellékfolyosón végig ment, a ház hátulsó ajtaját felnyitá s azon át a kertbe lépett.

Hideg, őszi éjszaka volt, a szél fútt erősen, egy-egy csillag kibukkant néha rongyos felhőpalástja közől; sietett azután ismét hirtelen betakarózni bárányfelhős talárjába. Az udvaron ugattak az ebek, másutt oly csendes volt minden.

A mint Fenyéry a hátulsó házajtót felnyitotta, hogy egy perczre a belső világosság kivetődött, a kert alól, mintegy viszonzásul, egy tolvajlámpa futó fénye villant arra vissza. Fenyéry odasietett. A kert rácsajtaja nem volt bezárva. Az ajtó előtt, a mellékúton állt egy nyitott szekér két lóval. Egy férfi a gyeplőt fogta, a másik a hátulsó ülésben ült.

– Nem késtem el, épen tizenkét óra, mondá Fenyéry, oda lépve hozzájok.

– Néhány percz óta vagyunk itt csak, felelt neki egy ismerős hang, s a férfi a hátulsó ülésben oda nyujtotta Fenyérynek készen tartott köpönyegét, mit az magára véve, felhágott a kocsiülésbe, s a szekér tova robogott.

Keresztül a mezőn, egyenesen a temető felé vágtattak, néhány percz alatt elérték az árkot. Egy másik szekér már ott volt másik három férfival.

Azzal kifogták a lovakat a kocsikból s megkötötték az akáczfákhoz, mert a kocsisok nem maradhattak mellettök. Egy-egy párbaj-segéd hajtotta mindkét szekérnél a lovakat.

Azután beléptek a temetőbe.

Régi nagy orgonafa-bokrok egészen eltakarták őket, nem lehetett meglepetéstől félniök.