Part 2

Az egyik mintegy negyvenes férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal, melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély tünt elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté fejét, melyet vastag, daczos nyak tartott széles vállain; határozott domború álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a serte, melyet beszédközben egyre pödörgetni szokott s ilyenkor apró fekete szemei villogtak leránczolt szemöldei alól.

Az a másik úr mellette jobb felől egy sápadt öreg férfi, beesett orczával, fehér bajuszszal, fehér szemöldökkel, még a szemei is megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az aranyér két rétbe görnyeszté s a jobb válla menés közben mindig előbbre törekszik, mint szokott olyan embereknél, a kik sokat ültek iróasztal mellett.

A harmadik egy szoborszépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arczán most hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke fürteiből egy szál sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei tele érzelemmel, tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.

A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről; csak látszik, mert ércztelen asthmaticus lehű hangját két lépésre sem hallani, így is minden lépten meg kell állnia, hogy valamit érthetővé tegyen.

Egy domb-emelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó a vándor karavánnal.

A nyomorult bujdosók, a mint e díszes urakat meglátják, egyszerre két oldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik s úgy jönnek könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz s esdekelnek – nem sokért: csak egy betevő falatért.

Az a ragyás képű úr odalép közéjök és szilárd, de nyájas hangon megszólítja őket:

– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni, nem emberek előtt. Honnan jöttök? hová utaztok?

Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk sem tudják hová? talán a hol boldogabb világ van.

A termetes úr ellátta magát apró pénzzel az útra s mindegyiknek ad közőlök valami csekélységet.

Mikor a kis árva leányra kerül a sor, annak rendkivüli szépsége feltünik előtte.

– Milyen szép gyermek. Melyiteké ez a leányka?

A rongyos asszony előállt, azt mondta, hogy az övé.

– Kár lenne neki elvesznie. Hagyd itt azt a gyermeket, én felneveltetem.

A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. A mint a kérdés tétetett, a leányka keze ott volt a táblabiróéban.

– Csókolj kezet szépen, Marina.

A gyermek remegve fogadott szót, kezet csókolva a nagytekintélyű úrnak.

– Ne félj kis leány, biztatá a tekintetes úr, ezután én leszek a te apád.

És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta tenni, a mi legelőször eszébe jut.

A többi vándorlók oly irigyen néztek a pártulfogott leánykára.

Hát még a midőn a tekintetes úr tárczájába nyulva egy öt forintos bankjegyet elővett s azt a lyányka volt szülőjének adta; csupa szives nagylelküségből, hogy segítsen nyomorúságán.

Az éhenhaló nép szomorú tréfára vette ez ajándékot: arra értették azt, hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a leányt s rögtön körülfogták a három idegen urat.

– Ah nagyságos uraim, ah méltóságos uraim, vegyétek meg az én fiamat is, az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető; ebből lehet tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az enyimet vegyétek meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két forintért. Én adom két huszasért. Én mind a hármat odaadom két forintért!…

A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég világosan áruba bocsáttatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól, a milyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó tyukászok ilyen formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel.

Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamásbátya kunyhóját szerzeni e hallatlan embervásár felett a czivilizált Európa közepén; pedig ezek valódi tények, a szegény éhenholt nép városról-városra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bizva gondviselésöket, s nem képzelt jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt, – egy-két-három huszast darabjáért, a mi bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, a kinél elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon.

Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek porontyaikat odahurczolni a három úr köré, össze-vissza kiabálva: «ez jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája is van, bocskorral együtt odaadom egy forintért, odaadom fél kenyérért!»

Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis gyerkőczöket s erővel húzták a kezeit, hogy nyuljon utánuk.

Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát, – pedig bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró, sívó-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen felforduljon.

Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot.

– Jó emberek, mondá, két kezével védve magát minden oldalról az ajánlatoktól; mi nem vagyunk rabszolgakereskedők, kik embereket vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon inség felett, mely benneteket falvaitok elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a legközelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel elláttassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, a hol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük.

Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd végét, hanem roham-lépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette ki-ki ölébe, hátára gyermekeit s futott az elébb elsietők után.

A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben s még most is különösen csóválgatta a fejét; jovialis társa mosolyogva kérdé tőle:

– Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal csemetéhez?

Az öreg úr kitérő mondással válaszolt.

– Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekét!

– Egy jó anecdota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig tele volt anecdotákkal.) Egyszer szolgabiró koromban a járásomban utaztam, valami falu végén szegkovács czigány putrijából kilencz félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi feldűlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet képzelni, milyen szépen szidtam az egész czigány fajt, a mint lábra tudtam állni, haragomban tán azt is igértem nekik, hogy kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra előszaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe: «ugyan lőjjön agyon belőlök vagy ötöt, tekintetes úr!»

– Hasonló anecdotát tudok én is, mond az öregebb táblabiró. (Hajh, ennek a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az anecdotamondás, néha reggelig is elanecdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság). Hát az úrfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát; hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az öreg czigánynak s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak megy az öreg czigány az urfihoz: «mikor megyünk megint hajtó-vadászatra? van ám még fiam!»

Az anecdotázást félbeszakítá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat ezalatt utólérte.

– Hol késett oly soká?

– Azok után az emberek után néztem, a mint elhagytak bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki, hogy nem váltak meg tőlük.

Az öreg úr vállára veregetett az ifjúnak.

– Optimista, idealista…

– Hát a mi kis lányunk mit csinál? kérdé az anecdotás úr, a mint a hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a gyermek s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdu adott neki, s melybe még belé sem harapott.

– Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró úr, vagy nem mer beleharapni? úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor legelőször látta, azon csodálkozott: hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka?

A kis leány nagyon szomorú anecdotát mondott erre a víg adomára:

– Majd ha odaérünk, a hol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem, azután neki adom ezt a jót.

– Hát hol alszik a te nagyapád? kérdé a táblabiró úr elkomolyodva.

– Ott a szent képen túl – az Istennél.

– Jó leánykám, a ki Istennél alszik, azt nem lehet többé felkölteni.

A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva.

A jó úr vigasztalni akarta.

– Mikor temették el nagyapádat?

– Oh nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja.

– Mikor volt ez, kis leányom?

– Még akkor fenn volt a nap.

– Megismernéd azt a helyet, a hol nagyapád lefeküdt?

– Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet, avval mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messze-messze elmennék is, odáig, hol az ég van, még onnan is visszatalálnék hozzá.

A három úr rögtön felült a hintókba, az anecdotás táblabiró maga mellé ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a névvel irott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalaira jegyzett.

Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: «amott a szent kép!» Még nem látta, de a fáról ráismert, a mibe az be volt vésve.

A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a táblabiró megfogta a leányka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték.

Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az ég felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, a hogy a ravatalokra szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok a szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.

A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha félne őt felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: nagyapám, jó apám, kelj fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam; s csak azután, hogy az nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen sírni, akkor borult az alvó keblére s összecsókolá arczát, homlokát, szemeit, jajgatva fájdalmasan.

Az anecdotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét, rátartotta fülét a mellére.

– Ez az ember nincs még meghalva.

Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabiró orvos is tud lenni.

– Nincs meghalva.

A hajduk ott álltak és nézték a másik két urral együtt; a táblabiró körülnézett, rájok rivalt:

– Mondom, hogy nincs meghalva! hát kendtek mit állnak itt, mint a fanyelű kép? a helyett, hogy segítenének. Hozz vizet «te egyik».

– Hol kapok, kérem alássan? kérdé az «egyik» megrettenve.

– Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész Zemplén vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.

– Miben hozzam?

– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta-formára. Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vizzel jól megdörzsölni a lábát, gyomrát, szive környékét, hevenyében egy pár kanál meleg leves egészen magához téríti.

– De hol vesszük azt a kanál levest? szólt aggódva a legifjabb úr.

– Maga nem practicus ember, maga hallgasson; majd tudom én. Te másik! Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszögletes ládát; – itt járjon az eszed! nehogy a borotválkozó eszközt hozd el; abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott egy gömbölyű kettős tányérforma czinedényt, azt is hozd el, szaladj! Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz itt leves.

A három hajdu sebesen követte a parancsszót, maguk az urak az alatt kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a víz néhány percz alatt előkerült és a czinedény s a tömött hólyag.

A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az? midőn a kinyitott hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.

– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon előre elkészíttetik feleségeikkel félesztendőre a leveshez való rántást, azt hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis forró vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével tápláló meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyű magyar találmánynak.

A táblabiró szakács is tud lenni, ha megszorul.

A czinedény Papin-féle légmentesen zárható lapos tálcza volt, melyben nehány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a mit a szinpadi bűvészek mutatványain bámulunk; a puszta erdő közepén egy parancsszavára a táblabirónak, éltető leves-illat gőzölgött.

Most a három úr hozzáfogott, hogy a félholtat etesse.

Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába illeszteni, a harmadik a tálat fogta.

Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr, hogy etet egy rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha kineveti őket.

A hajduk ez alatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kis gyermek szive táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.

És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni, szelidülni, a halál hideg szigorúsága eltünt lassanként arczáról, s szemeit csendesen felnyitá és lélekzeni kezdett.

Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú idealista érzékeny részvéttel biztatá: ne félj jó öreg, meg fogsz szabadulni.

A kis leány sírt és közbe kaczagott, a hogy gyermekek szoktak.

– Jobb lesz, spectabilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne töltsön a torkába, szólt az anecdotás táblabiró, ki nem szerette a sentimentalis jeleneteket, s hogy minden érzékeny szinezettől megfoszsza az emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő anecdotát. Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát csak éhséggel lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban s ott elkezdett éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira oda volt, hogy a kezét sem tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé viteté s három embert odarendelt mellé, azt parancsolta, hogy kettő fogja, egy pedig rakja a szájába az ételt. «Jaj! nyögött az ember, inkább csak egy fogjon és kettő rakja!»

A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró úr anecdotái miatt megilletődött állapotukba visszatalálniok. Neki különös szabadalma volt mások szomoruságát elrontani s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket tréfára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a legingerültebb vitáknak a közgyűléseken, az ő adomái fejtették meg a legbonyolultabb jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok paralizálták a legsulyosabb dictiókat, azok deríték föl még magát a halált is.

– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri generális, a ki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a hajdu meg a kis leány üljenek mellé. Szép csendesen léptetve vigyétek Tobozra a kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.

Az öreg szlávot felemelte a két hajdu, a vén ember alig tudta mozdítani a száját, mégis megemlékezett a becsületről.

– Marina! susogá a leánykának, csókolj kezet helyettem a nagyságos pán viczispánnak.

Az anecdotás úr meglepetve tekinte rá:

– Hát ismer kend engem?

Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vivé a földhöz, mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsi volt a nagyságos úr, azóta ismerem.

A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni.

– Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a ki minden nyáron lejárt ezelőtt harmincz évvel a jószágunkra kaszálni?

Az öreg csak fejével intette az igent.

– Kend akkor is volt már hetven éves.

Úgy van. A szegény öreg úgy didergett az esteli hűs légben.

Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé választá uti köpenyét s magának a gallérját tartva meg, a béllelt részét ráteríté az öregre. Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt palaczk, azokból a kedves karcsú nyakú üvegcsékből, a miket ismer mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott, az óságtól már az üveg is el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a dugót s a vén ember ajkaihoz tartá az üveg nyilását.

– Húzz belőle jót, öreg; ez is olyan vén legény már, mint te…

Azzal betakargatá s útnak ereszté.

– Ilyen nyomorban élni le száz évet! sohajta fel az ifju utitárs.

– Bizonyosan ez is úgy járt mint a debreczeni vén kofa, a kiről elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon; mondá az alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés még ő rajta is «meglássék»…

Az érzékenység legtöbb embernél komédia és ő becsülte bár a komédiásokat a szinpadon, de gyűlölte a közéletben s restelte volna, hogy ő róla valaha azt higyje valaki, hogy szivével, arczával a világ előtt alakoskodást űz.

Az országúttól egy mély, veszedelmes dülő vezet le Kallósfalvához, melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat felülmul; itt csak úgy bir a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét megkötik; az út két oldala oly szűk, hogy mind a két félen látható a csiszolás, a mint a hosszú tengelyek hozzá fenődnek s ilyenformán arra sincs eset, hogy itt két szekér kikerülhesse egymást, hanem elővigyázatul a járókelők vaskarikát szoktak a kerékagy közé rakni, miknek riasztó csattogása félmértföldnyire előre hangzik s figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy a hol tisztásra akad, álljon félre.

Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni hintóikat s gyalog tenni meg az utat a kérdéses faluig. Bár késő volt már az idő, de ezt a járást el kellett még az nap végezni. A késedelem veszélylyel járt, a segélylyel sietni kellett.

A mint fele útján lehettek a lejtő-útnak, valami sajátszerű karaván jött velök szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy koros paraszt férfi, egy pórnő és egy növendék leány, előlről pedig szarvára kötött zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A tehén meg-megállt, visszafordította nyakát és bőgött keservesen, olyankor a pórnő és a leány odaborultak az állat nyakába, czirogatták, simogatták, olyan nyájasan beszéltek hozzá, a míg a vezető somfanyelű fokosával aztán jót nem húzott a sentimentalis állat oldalára. A két némber csak úgy sírt, mintha őket ütötte volna.

Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz: kurta nyaku feje messze előre hajolt, úgy, hogy kopott azur kaputjának a gallérja arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis szerette volna az orczáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől úgy kiment minden arczvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik kárára alkotott helytelen szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot rendes állásából, mély árkot nyomva a közepébe, két hosszú ráncz a két pofa mentiben meghiusult törekvéssel iparkodott a két száj-szegletet felhúzni egész a szemekig s gonosz helyzetbe hozá ez által a rendkívüli pisze orrt, melyet az önfentartási ösztön előre állni kényszeríte; csak az áll lehetett megelégedve magával, mert az oly fölösleges arányban nyult csontos végével előre, hogy az agyaraiból kiálló kurta szárú hegyes kupaku pipával valóságos özönvíz előtti monoceros physionomiáját kölcsönzé gazdájának, melynek nem az orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.

Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni az urakat, a nélkül, hogy szóba ne álljanak velök, a mit pedig az említett agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni, mintha észre sem vette volna őket.

Hanem az alispán épen eléje állt.

– Miért sírnak azok az asszonyok?

Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az állával még jobban felnyomta azt, s arczának egyik felét még jobban összehúzva, úgy sandított a pipa kupakja felett félszemmel az alispánra, mintha lőni akarna rá a pipával.

– Hát mert nem tudnak máskép, felelt azután goromba rövidséggel, gonoszul megszokott affectatióból orrán át és fogain keresztül eresztve a galuskás hangot.

– Üm. Álljunk meg csak egy szóra, mondá az alispán, kit nagyon megakasztott ez a goromba válasz. Ki «szolgája» kend?

– Megkövetem, én nem vagyok «szolga», pattogott vissza az agyaras ember; én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.

Az alispán végig nézett rajta, felülről lefelé.

– Ne tessék a csizmámat nézni, van otthon jobb is. Ide ez is jó volt.

– Mi bajok ezeknek az asszonyoknak? miért sírnak? Nem kendet kérdeztem. Azok beszéljenek, szólt az alispán, eldugva kezét jó mélyen nagy felöltönye zsebeibe, nehogy valami «szerencsétlenség» történjék velök.

– Ah Istenem, oh én édes Istenem, siránkozik az idősebb némber. Elviszik a Popák tehenét!

És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha ezeknek az uraknak tudniok kellene: micsoda nevezetes állat ez a Popák tehene s milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.

A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájok s még jobban előrehajtva a nyakát s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt közéjök:

– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor visszaadom a tehenet. Nos aztán.

– Micsoda huszonötről van itt szó? kérdé az alispán szigoruan.

A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint saját mulatsága végett, hozzá fogott a furfangos eset elmondásához, miután pipájába lenyomkodta a tüzet s vagy hármat szítt belőle, melyre olyan erőt fordított minden arczvonása, mintha a szemöldökei húznák ki belőle a füstöt.

– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a tehenétől, ez olyan igaz, mint a csizmám talpa.

– De hát mi jogon osztogatja itt valaki oly bőkezűleg a botokat?

– Kérem! szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított ember; a brenóczi uradalom pallos-joggal bir a jobbágyai fölött, s oszt nekik botot, a mennyit tetszik.

Az ősz táblabiró sietett beleszólni ez állításba.

– Ha jól tudom, a brenóczi uradalom haszonbérben van, s a haszonbérlőre nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom is csak az úriszékek útján gyakorolhatja.

Az alispán hátra támaszkodva nádpálczájára, hideg büszkeséggel veté közbe:

– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen emberrel? s azzal kemény szigorú hangon fordult az ispánnak. Hogy hívják a kend urát, a haszonbérlőt?

– Nagyságos Krénffy Adolf úr.

– Micsoda –ffy? kérdé gúnyosan a nemes úr; azelőtt csak Péterhez, Pálhoz ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már Krénhez, szeghez, fűhöz, fához lehet azt ragasztani? no de legyen, érthet valaki rosszul az etymologiához s lehet azért becsületes ember, ha egyéb hibája nincsen. Hát hogy jut ez az ember a huszonöt bothoz?

Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja annyira kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig nevet.

– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel bizonyos mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok sajtot a pesti kereskedőknek.

– Úgy? hát a brenóczi uradalom pallosa sajtvágó késnek is jó?

Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki mulatja magát legjobban?