Part 19

– Az nagyon érdekfeszítő. Ez a Boz oly elevenen tud írni, hogy az ember szinte magát képzeli annak a helyzetében, a kit üldöznek, nemde, uram?

A kérdezett tovább olvasta a regényt s úgy látszott, nem akarta nagyon folytatni a beszélgetést, míg úti társa újra belé nem kötött.

– Ha szabad kérnem: szivarom kialudt, engedje az önével meggyújtanom.

– Tessék.

– Nem akarok gyufával bánni, az ember könnyen kárt tehet vele szorosságban. Köszönöm.

A vonat ekkor lassítani kezdé futását, annak jeléül, hogy állomáshoz közeledik. Ilyenkor az utasok mind kinéznek az ablakon; még a ki százszor látta is már azt az egész környéket.

– Tisztelt uram. Nem találja ön ezt a kis erdőt itt a vonal mellett regényes fekvésűnek? kérdé a furcsa utazó szomszédjától.

– Meglehetősen az; szólt ez, futólag tekintve oda.

– Nem volna önnek kedve egy sétát tenni velem ebben az erdőben.

– Épen nem.

– Hm. Úgy látszik, hogy arczomnak kellett megváltozni. Ön hihetőleg nem ismer rám.

– Oh igen. Ön Brenóczy Illés gróf.

– Nagyon örülök, hogy van szerencsém. És kegyed, nemde, Tarnóczy úr? tekintetes nemes és vitézlő?

– Találva van, nem is volt titok soha.

– Mi olyan régen nem láttuk egymást, pedig én annyiszor akartam önnél tisztelegni.

– Pedig, uram, most sem állhatok önnek szolgálatjára.

– Nem értem önt. Sehogy sem értem, hogy mit akar mondani? Tán csak nem azt értette alatta, hogy nem akar velem megvívni? Ah, bocsánat, hogy ezt kérdezhettem.

– Pedig azt akartam mondani. Nekem tíz nap alatt okvetlen Magyarországon kell lennem s ott meglehet, hogy hónapokig nem fogok életemmel rendelkezhetni.

Illés gróf végtelen megvetéssel mondá:

– Ön nyomorult, gyáva.

Tarnóczynak még szemöldei sem mozdultak meg e szóra. Nehéz sohajjal hörgé:

– Most nem felelhetek e szóra.

– És ha én önt arczul köpöm?

– Venni fogom zsebkendőmet és letörlöm arczomat, s még csak arra sem használom kezemet, hogy önt összezúzzam, mert nem akarok rendőrségi vitába keveredni, hogy napokat veszítsek, a mik rám nézve drágák.

Illés gróf sápadtabb volt még a vértelen viaszképeknél is.

A vaskocsi füttyöngve, dörögve ment odább s Illés gróf megint nem beszélhetett megkapott ellenfelével tovább, mert a kerekek zuhogása nem hagyta hanggá válni a halk beszédet, s e beszéd nem volt olyan, a mit fenhangon lehessen folytatni. Kénytelen volt dühének mondhatlan szavait elhalasztani egy egész állomásig, a hol a gőzvonat újra megállt, a dübörgés újra szóhoz hagyta jönni az embereket.

Akkor újra megelevenült ez a viasz álarcz és hevesen szólt ellenfeléhez.

– Ön visszautazik Magyarországra?

– Az meglehet.

– Önt hítta valaki, tudósította levél által?

– Erre nem felelek.

– Én esküszöm önnek, hogy ha ön a határon belép, annak, ki önt haza hívta, gonoszabb élete lesz a pokolba jutottakénál.

A fenyegetett vállat vont és azt mondta, hogy egy szót sem ért belőle.

A vaskocsi újra rákezdé a mennydörgést, Illés gróf újra hátrahanyatlott ülésébe, ajka és minden tagja reszketett. Ismét egy hosszú állomásig kellett várakoznia, míg beszédét folytathatá.

Oh az válogatott kínzás neme: a rohanó gőzmozdonyon találkozni rég keresett ellenféllel, a kivel annyi halaszthatlan suttogni valója volna, rémes, haragos szavakból, s valahányszor a düh folyamában van már, mindig kiveretni abból ettől az ostoba zuhogó, dübörgő vasgép hangjaitól, mely annyira nem törődik a rajta ülők idegeivel.

Most egy kissé hosszabb nyugvásköz következett; a kalauzok öt perczet ajándékoztak az utasoknak, miket a mennydörgő csoda pihenésül kegyeskedett nekik engedni.

Tarnóczy felkelt és az ajtó felé indult.

– Hová megy ön, uram? kiálta a gróf, megragadva az ifju kezét.

– Szomjas vagyok, egy pohár vizet akarok inni.

– Maradjon, ide hozom.

S azzal maga futott biczegő lábával a vizet áruló pórleánykákhoz, kik a vonat mellett álltak, megvette egytől a vizet poharastul, oda vetett neki érte öt frankot s egy pillanat mulva megint ott volt.

Tarnóczy megköszönte a szívességet s visszaadá az üres poharat. Illés gróf kidobta azt az ablakon.

És azután oda hajolt ismét ellenfele füléhez s mintha valami nyájas dolgot közlene vele, suttogá:

– Önnek sok ismerőse van Magyarországon, a kik önre, mint derék, lovagias, bátor férfiura emlékeznek.

– Meglehet.

– Én elfogom azon embereknek mondani, hogy ön egy haszontalan, gyáva nemember, a ki ellenfele szitkait tűri.

– Gondolom, hogy el is fogják hinni.

– Többet teszek; nyílt levelet írok mindazon városok casinóihoz, a hol ön valaha mint vendég, vagy rendes tag megfordult; tudtul adom önnek gyávaságát s követelni fogom, hogy az ön nevét törüljék ki könyveikből.

– Azt hihetőleg mindenütt meg fogják tenni, mert én nem fogom az ellenkezőt bebizonyítani.

Illés gróf ajkai egészen elsárgultak.

– Bár mibe kerüljön, találni fogok olyan lapot, mely hirdetményemet felveszi, melyben én önt az egész világ előtt névről-névre egy becstelen, megvetendő embernek fogom nyilvánítani.

Tarnóczy hideg mosolylyal vevé félbenhagyott olvasmányát kezébe s a legközönyösebb hangon válaszolá:

– Mondhatom önnek, hogy mindezek a dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, engem legkevésbbé sem érdekelnek.

A tűz-evő szörny megint rákezdte füttyeit, zuhaját, a suttogásnak megint el kellett némulni. Illés gróf tíz perczig gondolkozhatott a jövő szón, melylyel megszakadt beszédét megint újra kezdje.

Alig várta, hogy a dörömbözés lassulni kezdjen, midőn megfogva ellenfele kezét, hogy az olvasott könyvet elvonja szemei elől s az ő rámeresztett kőszemeibe nézni kényszerítse, azt suttogá neki:

– Önnek él Magyarországon egy leánytestvére, a kiről azt mondják, hogy szép, fiatal és ártatlan.

Tarnóczy most egyszerre vadul tekintett Illés gróf arczára.

– Mi köze önnek ahhoz?

– Én e nőt úton-útfélen bántalmazni fogom mindazon sérelmekkel, a mikkel egy minden tekintetet félretevő férfi egy üldözött nőt bántalmazni képes; bemocskolom jó nevét, nyilvánosan fogom kigúnyolni.

Tarnóczy képe egészen elsötétült, ajkai kékes-veressé kezdtek duzzadni. Csaknem a hörgéssel határos hangon viszonzá:

– Akkor ön azt képzeli magában, hogy egész Magyarországon nincs egy férfi, ki ha egy ártatlan nőt bántalmaznak, kezét felemelje s az üldözőt leüsse.

– Sőt erre számítok: ön nem lesz az a derék férfi, hanem lesz más; mert egy szép, ártatlan gyermeknek bizonyosan van imádója, választottja, ki ön helyett meg fog jelenni előttem. És én akkor ezt a derék, bátor, jeles ifjut, akárki lesz, nekem mindegy, azt fogom megölni ön helyett. Mert szavamra mondom, uram, hogy kezem nem reszket soha s a mióta utólszor láttuk egymást, nem tettem egyebet, mint lőni tanultam. Megölöm, a kit szemközt állítanak velem. S ez nem gascognade, uram, hanem az egyetlen egy hit, a mi még szívemben van.

Tarnóczy letette a könyvet kezéből s odavonva ellenfele fejét ajkaihoz, fülébe súgott.

A mozdony rohant már ismét, de szavát megérté azért ádáz ellenfele.

Ön nem gyanítja az okot, mely engem Magyarországra visszatérni kényszerít. Ez nem kaland, nem szerelem; hanem egy átkozott ármány, mely ellen testvéremet akarom megvédeni. A míg ezt be nem fejeztem, addig nem vagyok senkié, addig életemmel nincs rendelkezésem. Láthatja ön, hogy e perczben önnek semmi szava sem indít meg, hogy kihivását elfogadjam. Ön tapasztalhatá máskor, hogy a halálnak mertem szemébe nézni, sőt tudtam azt ellenfelemre visszafordítani. Az én kezem sem reszket, az én kezem is bir azzal az átokkal, hogy a hol ártani kell, ott ne hibázzon. Nem is találok az életen semmi szeretni valót, a miért azt saját magamért féltsem s igazat adok önnek, a midőn azt állítja, hogy egyikünk nélkül, akár mind a kettőnk nélkül is, ellehet a világ. Azért azt mondom önnek: a legközelebbi állomás nevét jegyezzük fel tárczáinkba, az úgy hiszem elég alkalmas hely leend. Irjuk fel ezt a napot is, melyen találkoztunk. Én mától számítandó hat hónap mulva ugyane helyre visszatérek s önnek minden kivánatára készen állok. Nem fog sem betegség, sem semmi természeti hatalom gátolni, hogy önnel itt találkozhassam. Ha ön megbizik adott szavamban, akkor az egész áldozat, melyet ön számomra hoz, csupán félévi várakozásból áll; ha a rendelt időre meg nem jelennék, akkor azután szabadságában áll önnek mindazon fenyegetéseket foganatosítni, a miket imént elsorolt. Ha pedig ön ez ajánlatomat el nem fogadná és engemet vagy bárkit azok közül, a kik előttem becsesek, ez idő alatt bántana, megsértene, meggyalázna, akkor én a legelső bottal, a mi a kezembe akad, leütöm önt, mint a kutyát. – Tessék gondolkozni rajta.

A két összehajolt fő ismét széjjel vált egymástól, mindkettő saját karszéke támlájába temetkezve. A kik látták őket, idegenek, gondolhatták magokban: milyen jó barátok lehetnek, milyen nyájasan suttognak együtt, bizonyosan régen nem látták egymást.

Az elért állomáson azután Illés gróf felállt, megnézte az indóházra felirt állomás nevét, feljegyzé azt utitárczájába, a napot utána irta és sugva mondá Tarnóczynak:

– Elfogadtam.

Azzal vevé kis koporsóforma tokját, melyben pisztolyai voltak, s indulni készült.

– Ne szorítanók meg egymás kezét? kérdé visszafordulva Tarnóczytól.

– Igaz, szólt ez és odanyujtá a magáét.

A kalauz megint elfogta a grófot, hogy hová megy? helyét Párisig fizette. Hanem ez biztosítá, hogy a gyorsvonatot meg akarja ott várni, s azzal visszautazik elébbi útvonalára.

Hagyták menni és nevettek rajta.

«Ilyen különczök ezek az angol utazók!»

III. CSAK EGYEDÜL?

«Miként lehet meggazdagodni?»

Alig van eleven phantasiával biró ember, a kinek ez az eszme, a kivitel különféle eltérő változataival meg ne fordult volna képzeletében. Száz meg száz ó meg új költő remekelt már e feladat legragyogóbb megoldásában.

… «A hősnek gazdag unokabátyja halt meg Mexicóban, ráhagyta millióit.»

Vagy pedig:

… «Elásott kincset lelt véletlenül, melyre csodálatos utakon akadt rá.»

Ez is szép és mindenek fölött regényes. – Aztán meg ez:

… «Katonává lett, harczba ment, fölvitte fővezérségig, herczegséget kapott, nagy úr lett belőle.»

Ez is igen szép alkalmat nyujt rendkívüli hőstettek és kalandok leirására. – Jobb még a következő:

… «Elutazott, hajótörést szenvedett, egy macskával megmenekült, a macska megmentette a nagymogul birodalmát az egerektől; ezért a hős kapott akkora gyémántot, mint az öklöm.»

Igen érdekes ethnographiai leirásokat lehet csatolni hozzá. Továbbá:

… «Gazdag ember fia beleesett a Dunába, a hős utána ugrott, a fiut kifogta a vízből, gazdag ember adott a hősnek százezer forintot.»

Ez igazán érzékeny is. Hát még:

… «Álmában megjelent a hősnek ősz ember, ezüst szakállal, arany juhászbundával, mondott neki három számot, a hős betette a lutriba, ternót csinált, nem tud a sok pénzzel hová lenni?»

Ez nem csak szép, de népszerű is. Hasonlóul:

… «Hős azt hiszi, hogy ő az anyjának a fia, pedig kisül, hogy nem igaz. Megjelen, mikor szükség van rá, egy nagy grófné: keresztlevéllel bebizonyítja, hogy a hős az ő fia, elcserélték, ármány kiderül, titkok napfényre jönnek, hőst felöltöztetik grófnak és nagy úr lesz.»

Ez is gyakran megtörténik. Azután…

… «Szegény fiu, szegény leány feljönnek a fővárosba, itt elbódorodnak; az egyiket egy herczegasszony fogadja fiává, a másikat menyévé teszi egy viczekirály, a mik Magyarországon csak úgy hemzsegnek; elmennek Párisba, ott megesküsznek, lesznek belőlök nagy urak.»

Ez egy kissé vad, de nagyon szép. Legérdekesebb azonban kétségtelenül:

«Mikor egy titokteljes pártfogó, a ki számlálhatatlan pénzzel bír, hőst minden nyomon követi, s mire észreveszi, már tele rakta zsebeit bankóval, s nem ismer szentebb hivatást, mint hőst kiszabadítani minden pénzzavarokból, olvasó előtt örökké titokban maradó regényes okoknál fogva.»

Ez a megoldás tagadhatatlanul legtöbbet ér.

Íme én előlem mind elvették az érdekes, regényes és meglepő kilátásokat hősöm boldogítására, szerencsésebb költők boldogabb hősei úgy bejárták már az előrebocsátott aranytermő tartományokat, hogy enyémet hiába küldeném oda, mert ez már semmit sem találna ott, a mire más rá nem tette a kezét.

Neki nem maradt egyéb útja a meggazdagodásra, mint a legprózaibb, a legköltészetnélkülibb, a mi másnak senkinek sem kellett, a mi által még csak érdekessé sem lehet az ember: – a munka és a szorgalom útja.

Fenyéry vagyonának elvesztése után hirhedett ember lett az országban.

Veszteségét mindenki úgy tekinté, mint egy olyan tartozást, melylyel neki az egész ország adós. Bukása diadallá vált a közvélemény előtt. (Értem a közvélemény alatt nem azt a kis várost, a melyben lakott.)

Most lelkének egész erejét az ügyvédi pályára fordítá.

«Dat Justinianus honores.»

Hirtelen ismeretessé lett neve a hazai első nevezetességek közé emelte őt; egyszerre elhalmozták megbizásokkal, gazdag uradalmak ráruházták ügyészségeiket s Fenyéry mindenkor fényesen igazolá védenczei bizalmát; esze, becsületessége, önzetlen szive oly elismerést szerzének számára, mely nem csak boldog öntudattal, de igen kényelmes vagyoni jóléttel is jutalmazta. Azt beszélték felőle, hogy jövedelmei felérnek egy uradalommal, s rendes fizetései, miket állandó védenczeitől kap, úri módon biztosítják jövendőjét.

A pletykakörökben már azt is tudják, hogy egy szép nyári mulató lakra van alkudozásban, melyet tulajdonosa el akar adni, minthogy kevés hasznot hajt.

Tehát már fölösleges összegei vannak.

Kis városban az ilyen embert jó partienek nevezik.

Az öreg ügyvédek ugyan, kiknek itt nem szokott annyi dolguk lenni, mint Pesten s így jobban ráérnek a mendemondára, eleget zúgolódnak, hogy ez botrány, miszerint egy ilyen fiatal ember, ki magát actus majoris potentiæval bélyegezte meg, ennyire rehabilitálja magát, hogy szinte kiszorít minden más tekintélyesebb, feddhetlen életű férfit agentiáiból; a kinek tulajdonképen silentiumot kellett volna kapni, per te s tu van valamennyi főhivatalnokkal, magával az alispánnal is, bejelentetlenül jár be a királyi tábla ülnökeihez, a személynök messziről üdvözli az utczán, az országbiró barátságosan levelez vele s azonkívül valamennyi fiatal ügyvéd, mintha ő volna a czéhmesterök, úgy jár hozzá, munkát, tanácsot, foglalkozást kérni!

Képzeljék a tekintetes urak, még miben is töri a fejét? ügyvédi esküdtszéket, juryt akar felállítani, melyben magok az ügyvédek detegálják egymás gyöngeségeit, megfenyítsék, megdorgálják a zsaroló, huza-vona collegákat! Ki adott neki jogot ilyeneket kigondolni? Csak söpörjön ki-ki a maga háza elején!

Nincs is sem replica, sem szóbeli vita, a hol a vén sasok valami módon szemére ne vetnék Fenyérynek az actus majoris potentiæt. És azután mérgelődnek rajta, ha Fenyéry észre sem vette azt, a biró pedig kitörülte veres plajbászszal.

Gonosz a világ!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Irénnek mindennap kell hallani a mende-mondákat Fenyéryről, hol a legémelygősebb dicséret, hol a leggonoszabb rágalom alakjában. És neki nem lehet őt sem az egyik, sem a másik ellen védelmezni.

Irén most Dobokynénál lakik. Talán már tudják kegyetek, hogy Tarnóczfalvát végképen el kellett hagynia? Nem volt más mód. Át kellett azt engedni Krénfynek. Iréne nem akarhatta, hogy világ elé kerüljön az ügy; el kellett titkolnia az okot, mely vagyonától megfosztá. A világ azt beszéli, hogy tudálékos gazdálkodás s túlzott fényűzés által jutott tönkre. Oh én sok derék regényirót ismertem, de olyan derék regényiró, mint a világ, nincs több a világon.

Leonora egy pesti nevelőintézetbe ment nevelőnének. Irén is hasonlóul akart tenni, de rokonai nem engedték. Szégyen lett volna a nagy előkelő családra, ha egy tagja saját eszével kereste volna kenyerét, s azt határozták a rokonok, hogy Irénnek Dobokynéhoz kell menni, ki Irén anyjával első unokatestvér, különben is nagyon szereti Irént, hajdan egész nyarakat eltöltött nála Tarnóczfalván.

Dobokyné különben is szereti fiatal rokonait maga körül tartani, kivált a téli időszakban; akkor ő estélyeket szokott adni, melyekre a város haut voléeja (értve azokat, a kik inast tartanak) hivatalos. Ilyenkor nagyon szükséges, hogy a vonzerő mentül több oldalú legyen. Maga a szép Dobokyné ugyan az ég királynéja, de szükségesek a ragyogó hold körül a pisla csillagocskák is. Ilyen csillagocskák Málcsi és Luiz, távolabb és közelebb rokonok leánykái, az első kis piros pozsgás barna, tűzszemű leányka, eleven arczczal, jókedvű tekintettel, a ki úgy tánczolja a mazurt, mint egy kis ördög. Minden órában férjhez mehet, az anyja meghalt, az atyja rögtön kiadja az őt illető hatszáz hold örökségét. Az utóbbi pedig egy magas sugár leányka, tömött szőke hajjal, ábrándos szemekkel, különös szépen tánczolja a keringőt. Leendő férjétől csak annyit kiván, hogy hivatala legyen. Az atyja is hivatalnok.

Harmadik csillagocska volna Irén Dobokyné holdudvarában, hanem őt már csak a harmad-, negyedrangú csillagok közé lehet számítani.

A mióta szegény leány lett belőle, mindenki úgy találja, hogy nem az a szépség, a kinek hirdették. Elfogultak lehettek azelőtt iránta. Igaz ugyan, hogy mindig kedvetlen is, hanem hiszen van is rá oka szegénynek. Csejti Gazsi sem üldözi most már olyan nagyon, mint azelőtt, ámbár nagy társaságokban, a hol sokan vannak együtt, borozó pajtások között most is elmondja elégszer, hogy sajnálja azt a kis leányt, a ki fülig szerelmes belé most is; de hiába, arról szó sem lehet, hogy őt nőül vegye, mert azzal nagyon derangirozná magát; arra pedig, hogy őt elcsábítsa, ő nagyon becsületes ember; pedig úgy segéljen, csak egy szavába kerülne. Azért távol is tartja magát a szegény gyermektől.

Mások is követik példáját. Irén oltárképi szépségének alig marad egyéb imádója, mint egy-egy ma született patvarista, a ki még nem mer a többi gavallérok elé tolakodni.

Az estélyek alkalmával Irén rendesen a zongoránál ül és veri azt a véghetetlen sok franczia négyest, keringőt és lengyelt, a mire a többi delnők tánczot járnak, s ha egyszer valamelyik hölgy könyörületből vagy apprehensióból felváltja e minden napszám között legunalmasabb szakmánynál, s valakinek épen vis-a-vis-ra van szüksége, vagy valamelyik patvarista ellenállhatatlan vágyat érez lábakat letaposni, akkor ő is bejut a tánczba. Szegényke, milyen rosszul tánczol! Semmi kellem, semmi báj tánczában. Mintha senkit sem látna maga körül s tánczosai kezeit szövő osztovátáknak nézné, a miket phlegmatice ide-oda kell rakni.

A vidéki dalidók közt, mint különös nevezetességet szokták emlegetni Lippay alispán évenkint megtartott szüretjét.

Ugyanazon megye, melynek északi része oly mostohaképen viselte magát a jámbor burgonya irányában, déli részén, hol a székváros épült, termé a legjobb hazai bort, melyről legháladatosabban emlegetnek bennünket a külföldön is.

Ott a verőfényes hegyoldalban állt az alispán pompás sajtóháza, melyben évről-évre nagyszerű vigalmak szoktak tartatni; előre örvendve készült azokra minden mulatni szerető lélek.

A környék előkelői messze falvakból összegyűltek arra, s a szomszéd megye székvárosából is átjött az egész czigánybanda, melyet a vidéki földesúr saját költségén zöld dolmányba s kék nadrágba öltöztetett; a minek neszét kapva Csejti Gazsi, ő meg a székvárosbelieket, kik patronatusa alatt álltak, piros attilába, sárga nadrágba varratta, a primásnak kócsagot is adott s mentéjét ezüsttel hányatta ki. A két megye fiatalságának nagy érdeke volt abban, hogy melyik czigányja fogja kivívni az egri nevet?

Jókor reggel porzottak a hintók és szekerek mindennemű alakjai az alispán szőleje felé, egy-egy lovas gavallér is vágtatott közöttük, négylovas szekéren vitte maga a szép Csejti Gazsi a czigányait, s a gáton belül levők puskalövésekkel üdvözlék a most érkezőket, egy pár hölgy ruhája ki is égett az égő fojtástól, hanem az szüretkor mind nem tesz semmit.

Lippay ezuttal a szép Dobokynét volt szerencsés megnyerni, hogy a háziasszony szerepét viselje. Ennek még más következése is lehet. Dobokyné tehát még korán reggel kiment, mint hivatása hozta, két nevelt kisasszonyával.

«Hát a harmadik hol maradt?» Igen természetes dolog volt, hogy minden ember ezt a kérdést intézte hozzá, a ki családi körével ismerős volt.

«Ah, szegény Irén, ő beteg, rosszul érzi magát, mindig beteg.» Ezt válaszolá legrövidebben a szép Dobokyné; hanem a hol bizalmas akart lenni, a hol gondolá, hogy megértetik, ott egy sóhajtást is toldott feleletéhez, s suttogva mondá el bizalmasan a kérdezőnek: nagyon természetesnek találhatja ön, hogy szegény leány, ki megszokta, hogy körül legyen véve udvarlóktól, most nem örömest jő oly helyre, a hol kénytelen észrevenni a mellőztetést. Mert ilyenek ezek a mai férfiak: önmagáért senkit sem szeretnek.

S ha olyankor Csejti Gazsi épen közel talált lenni, nem mulasztá el Dobokyné, hogy felemelt ujjával czélzatosan meg ne fenyegesse, mintha ebben a bűnben neki volna legterhesebb leledzése, melyet pedig Csejti Gazsi hasonló buzgalommal sietett nemeslelkűen visszautasítani.

«Kedves nagysád, engemet semmi körülmény sem vádolhat. Én sajnálom szegény Irént, s e hajlamot örökké tisztelni fogom, de hiába…»

Szokása e mondat tulsó felét elharapni, hogy azt egészítse ki mindenki tetszése szerint, hogy gondolja utána: a balga leányka őrjöng utánam, mit tehetek érte, ha én nem szeretem.

«Szerencsés kópé ez a Gazsi», mondják a pajtások, körülfogva az ellenállhatatlan hódítót. «Nincs olyan leány, a kit el ne bolondítana, hej sokan sírva néznek utána.»

«Csitt, uraim, egy szót se erről», tiltakozik Csejti Gazsi, inggallérját komolyan fölhúzva orra hegyéig. «Ez delikát kérdés, a miben férfiak kötelessége a hallgatás.»

Ez még több ürügy a faggatásra.

«De iszen tudjuk minden viszonyodat a szép leánynyal. Elégszer elárultad magadat! Vagy az a bokréta? He? Hát aztán a titkos levélke? nono. Jobb lesz megadni magadat.»

Csejti Gazsi annál komolyabb képpel állítja, hogy mindezekről beszélni nem illik, hogy igaz lovag soha sem árulja el hölgye titkát s hogy az ő talizmánja épen abból áll, miszerint hallgatni tud, mint a sír, azért tőle hiába is akarnak bármit kivenni Iréne felől, mert ő hallgatni fog.

Ebből aztán mindenki gyaníthat jót és gonoszat Iréne felől, a hogy tetszik.

Csejti Gazsi pedig a leglovagiasabb ember, a kivel bátran köthet akárki bármilyen kényes végletekig menő viszonyt; ő azt el nem árulja soha, mert ő hallgat, mint a sír.

Fenyéry is ott van a társaságban s Dobokyné unokahugait mulattatva, nem látszik ügyelni Csejti renommisticus beszédeire.

Az egyik szép unokahug lefoglalta őt az első quadrillera. Életkérdés, hogy ki lesz az átellenes?

– Majd felhívom Csejti Gazsit. Jó lesz-e? indítványozza Fenyéry.

Az indítvány általános pártolásra talál.

Fenyéry oda fordul Csejti Gazsihoz, karját karjába öltve s szivélyesen fülébe súg.

– Uram, a hogy ön egy jelen nem levő hölgy irányában viseli magát, az oly megvetésre méltó dolog, hogy azért megérdemli, miszerint a legelső férfi, a kiben becsületérzés van, önnek egy pofont adjon… Vegye úgy, mintha megkapta volna; mert ha úgy nem veszi, bizony mondom, hogy meg fogja tőlem kapni.

Azzal ismét vissza megy a kis barnához, folytatni a beszélgetést.

– Nos, lesz önnek «átellenese?» kérdi ez.

– Bizonyosan lesz, felel Fenyéry.

– De olyan különös képet csinált, mikor ön megszólította.

– Bohóskodott. Szokása ellenkező képeket fintorítani, mint a mik rendén vannak; nézze, most két barátjával beszél s mind a hárman úgy mutogatnak rám, mintha meg akarnának enni, pedig csak arról van szó, hogy ki legyen a füzértánczban előtánczos, Gazsi-e vagy én?

A kis barna olyan jóízűn nevetett e furcsaságnak.

Mikor azonban a czigányok rákezdték az első csárdást, Fenyéry és Csejti Gazsi nem voltak sehol láthatók, s a rákövetkező quadrilleban a kis barna nemcsak hogy átellenes, sőt tánczos nélkül maradt. Ha valahol nem fognak egy patvaristát, a ki eddig nem mert bejönni a terembe, még ülve marad szegényke az egész négyes alatt.

Dobokyné ezért komolyan megneheztelt s feltette magában, hogy Fenyéryt e dologért szigorú számadásra fogja vonni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint az árva hamupepejke, az örömtelen házban, egyedül ült Iréne, még halványabb, mint valaha.