Part 18

Azután megint az egész napot azzal tölti, hogy kikocsikázik leányával valamely félreeső városnegyedbe, kocsiját megállítja valamelyik téren s akkor neki indul szegény embereket látogatni. Felkeresik a betegeket, a nélkülözőket, kikérdezik bajaikat; itt élelmiszert, amott orvosságot szereznek a szűkölködők számára; gondoskodnak téli tüzelőjökről; elhagyott árvagyermekeket felruháznak, mesterséget tanulni visznek; megállnak beszélgetni mindenféle nyomorult emberrel és ez így megy napról-napra; eső, hó, zivatar nem tesz különbséget nálok; mindennap megújítják ezt a járást s az öreg grófnak nem hogy ártana e megviselő foglalkozás, sőt erőt látszik neki adni, midőn napról-napra látja, mint javul választott szegényeinek állapota.

Ha őt valami véletlen baj gátolja a kimehetésben, akkor Cynthiának egyedül kell megtenni ez utat. Most már nem félti őt a gróf: egész nap távol lehet, a nélkül, hogy egy gyanakodó tekintettel megbántaná. Hisz tudja, hogy jó helyen jár, – a szegények, a nyomorultak között.

Ily alkalommal találkoztam vele egyik külvárosban. Én épen a tizenkettedik nagy befolyású személytől jövék, ki által a tizenharmadikhoz kelle bejutnom, hogy attól megtudjam, vajjon a tizennegyedik nem mozdíthatna-e Fenyéry ügyén valamit? Cynthia rögtön rám ismert s egészen meglepett az által, hogy ott kisérő cselédje láttára megölelt és azt mondá, hogy örül láthatni. Gyermekkorában igaz, hogy nagyon szeretett, mert anyjának csaknem egyedüli barátnéja voltam, hanem a későbbi események mégis nagyon valószínűtlenné tevék, hogy Brenóczi grófnő engemet megismerjen Bécs utczáin. Kérdé tőlem, hogy mi járatban vagyok? Én kitérőleg feleltem neki: ügyeim, bajaim vannak, a miket el kell intéznem. Ő rögtön egész készséggel ajánlá, hogy utasítani fog, hogy kihez forduljak leginkább. Itt kénytelen voltam neki megmondani, hogy jóságával lehetetlen visszaélnem, miután épen a brenóczi uradalom oka minden bajainknak, s az ellen járok informálni. Ő nem látszott érteni szavaimat. Őszinte elbámulásából bizonyossá levék, hogy egy szót sem tud a legközelebbi félév alatt történtekről. Mennyire el kell zárkózva lennie a világtól; a legcsekélyebb hír sem hatott hozzá az egész hatalmaskodási esetből, mely Fenyéryre oly rossz következéseket hozott. Én azután elmondtam neki mindent. Látszott arczán, szemein, mennyire új dolgok ezek rá nézve mind. Rosszul esett neki, mikor azt találtam mondani: most már a brenóczi urak teljesülve láthatják sok százados vágyaikat, hogy a birtokukba benyuló kis uradalom nem okoz fehér foltot térképükön. Ő elhalaványodva kérdezte, hogy hát van ez ügyhöz valami köze a brenóczi családnak? Én vállat vontam. Erre ő azt mondá, hogy másnap, úgy mint ma, jőjjek össze vele korán reggel ismét ugyanazon helyen, akkor valamit fog nekem mondani, a mi ez ügyben nagyfontosságú lehet. Nekem is egy gondolatom támadt, mindig azt hittem, hogy a grófoknak is van szívök, csak úgy, mint más embernek, csak hogy jobban el tudják titkolni, hogy hol van? Meg akartam kisérleni, ha rátalálnék-e egy ily elrejtett szívre? Ma reggel azt mondtam, midőn eltávozám: én appellálok az élő Istenre! Hanem az Isten megelőzte ohajtásomat, előbb járt ott, – a hova én őt hívni akartam.

A megjegyzett kapu alatt várt reám már a grófnő; úgy látszott, hogy ő még előbb sietett megjelenni a találkán, mint magam. A mint meglátott, rögtön elém jött. Karját kezembe ölté, egy esernyő alá bújtunk mind a ketten, s azzal vitt magával vizen, sáron keresztül a leggonoszabb külvárosi utczákon jobbra és balra. A vízre, sárra csak most kezdek már emlékezni, akkor az ő szavai foglalták le testemet, lelkemet.

Azon kezdé legelsőbb is, hogy segíteni nem lehetetlen az elveszettnek hitt ügyön. Tegnap értekezett családjok ügyvédjével, a ki igen megnyugtató választ adott felhívására. Az itéletet megmásítani már nem lehet, minden perújítás hasztalan volna. Kegyelmet senki sem adhat itt, csupán csak a nyertes felperes. Egy új jogvitát kell tehát az iránt támasztani, hogy ez ügyben a felperes nem Krénfy, a rövid ideig tartó zálog birtokosa, hanem a Maróth grófok, mint Brenócz örökös urai, s így a foglalás őket illeti; az ügyvéd azt mondá, hogy a kérdésnél csaknem bizonyos a siker.

Akkor aztán a Maróth-családnak szabadságában áll a neki itélt Fenyéry-uradalom helyett a hatalmaskodó fejváltságát, kétszáz forintot fogadni el. (Zárjel között mondva: ez engem boszant, hogy Fenyéry fejét csak kétszáz forintra becsülik.)

Irén megcsókolá e parenthesisért Leonora arczát.

– Nemde, kedvesem, Fenyéry minden «kellemetlen» szokásai mellett is többet ér ennél az összegnél? Az eszme igen szép, mondám én Cynthiának, de a hogy én Brenóczy grófot ismerem, alig merem reményleni, hogy ez alkalmat egy szívbeli nemes tett véghezvitelére el ne szalaszsza. Ha hölgy volna, a kitől függ az ügy, nem kételkedném; de a férfiak a mennyivel gyöngébbek a szerelemben, annyival tartósabbak a gyűlöletben. A férfi törhetetlen, ezt én jól tudom, daczára annak, hogy minden századbeli irók a legmakacsabb álarczossággal az ellenkezőt akarják bebizonyítani.

Ekkor mondá el nekem Cynthia grófnő ama borzalmas történetet, mely a férfiak legbüszkébbikét a legalázatosabb emberré tevé. Brenóczy István gróf nem az, a ki volt. Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle, mint a kinek jobbja már elzsibbadt a halállali kézszorítás miatt.

Cynthia biztosított róla, hogy pár nap alatt indulni fognak Brenóczra, s István gróf maga sietteti az ügy rendbehozását. Az ember nem tudja, hogy meddig él.

Én csodálkozva kérdezém: «atyjával is közölte már e dolgot?»

Ő azt felelé, hogy István gróf teljes jóváhagyását adta a tervhez.

Kénytelen voltam megölelni és megcsókolni a derék hölgyet.

– Önnek bűbájos hatalommal kell bírnia atyja felett.

– Csak egy szavamba került az egész, felelt ő vidoran, de e vidor arcz kifejezését meghazudtolák azok a méla nagy szemek, a melyek úgy nem értenek a mosolygáshoz.

Kiváncsi voltam megtudni, minő szóval vehette rá a grófot e hirtelen határozatra.

Egyszerű az; tudtára adá István grófnak egész tervezett kivánatát s azt tevé hozzá, hogy ha ebben megegyez, akkor ő – lemond Tarnóczy iránti szerelméről.

– És lemondott? kérdezé Irén.

– Kolostorba fog menni.

És e szónál mind a két hölgy kénytelen volt elhallgatni, hogy megsirassa azt a szenvedő nőt, a kinek egész élete nem volt egyéb, mint áldozat.

Olyan lassan, mint a csendes sírás, hallgatott el oda künn is az eső és a zivatar; még egy pár csepp, még egy sohaj és elaludt a vihar mindenütt; künn az utczán, s benn a szívekben. Vajjon minő álmai voltak?

II. A TALÁLKOZÁS.

Krénfy urat, mint a száraz mennykő, érte az a kellemetes újság, hogy Brenóczy István bele akar avatkozni a Fenyéry-pörbe, sőt a felperességet egészen magának vindicálja.

– Ah ez irtózatos! kiálta az ajtókat rugdosva maga után. Dühében nem kivánt csekélyebb elégtételt a természettől, mint hogy a föld nyiljék meg s nyelje el a földet, vagy szakadjon le az ég, vagy legalább küldjön hevenyében ide egy üstököst, a ki tengelyéből kiüsse ezt a csillagzatot, a hogy rossz poéták szoktak dühöngeni, kiket nem hallgatott meg imádottjok, vagy kiknek nem hitelezett tovább a korcsmáros, s kik azért nem sajnálnák az egész ártatlan emberiségnek fejére szakasztani a napot, holdat és egyéb nehéz tömegeket.

Azt is megtudta Krénfy úr, hogy a kellemes mulatságot kik rendezik oda fenn az ő számára? Senki sem más, mint a tarnóczi tündérke: ez a mindenütt útban álló, leskelődő kis dæmon és barátnője, a kik szüntelen gyógyítgatni akarnak ott, a hol ő sebet akar ütni.

– No de hiszen fogadom, hogy kiszedjük ez angyalkának szárnyaiból a tollakat!

Krénfy úr nem szokott sokat beszélni haszontalanul, még magánbeszédben sem, a mit különben is csak a drámairók találtak fel; okos ember nem gondolkodik fenhangon.

Ő tenni szokott, a miről beszéljenek mások. A furfangos, tekervényes utakat, a miken tettei világra jöttek, nem igen szokta megnevezni ő, meghallani más.

Egy napon, midőn István és Cynthia grófnő elutazásához készültek Brenóczra, Cynthia egyedül volt magánszobájában. Már több hete volt, hogy látogatást nem fogadott el, pedig egyik-másik ismerősét rávitte a kiváncsiság (a közforgalomban részvétnek nevezik), hogy a megbukott szívkirálynőt meglátogassa. Meghagyta cselédeinek, hogy senki számára nincs otthon; hogy beteg, ideglázban van.

Nem is nagy túlzás kellett hozzá, hogy ezt állítsa; mert arcza eléggé mutatá, mennyit szenved! A szenvedés azonban még szebbé tette azt. Annyi bú és aggodalom nem volt képes bájait elpusztítani, csak újakat kölcsönzött neki; még a mi mást rúttá tesz, nála az is szépséggé vált.

Egy idő óta elhagyta az angol fürtök viselését, öltözékénél soha sem szorult szobaleányára, maga hajtá össze hajzatát jól-rosszul, egy fekete selyem hálóval leköté hanyagul; nem viselt mást, mint síma, himzéstelen fehér ruhát és ez a hanyagság, e rosszul rendezett fürtök, e szoborra vetett gondatlan öltöny még százszorta szebbé tették őt: istennő volt a homeri énekek idejéből.

Soha sem látták őt azóta sem könyvvel kezében, sem himzése mellett, sem zongorája előtt. Egész nap járt szobájában alá s fel: nem tudott sem dolgozni, sem olvasni, sem énekelni. De sírni sem. A ki látta, a szíve szakadt meg érte.

Mit példáztok Niobe fájdalmával. Niobe tudott sírni, annyit sírni, hogy patakká vált könyei által. Az a fájás, a hol nem jön a köny; a hol nem szabad neki jőni!

– Egy asszonyság akar a grófnővel beszélni! jött jelenteni az egyik cseléd.

Cynthia szó nélkül tekintett rá, mintha kérdené: mi jutott eszedbe, hogy ezt velem tudatod? Nem tudtad neki mondani, mint a többieknek, hogy nem vagyok sehol, hogy meghaltam?

– El akartam utasítani, szólt a cseléd; de szavamba vágott, mielőtt beszélhettem volna. Azt mondta: tudom, édesem, hogy a grófnő nincs itthon soha és hogy beteg, ragályos lázban fekszik; mind tudom, hanem azért csak legyen szíves bemenni hozzá és megmondani neki, hogy Leonora kiván beszélni vele.

E névre rögtön felderült a delnő arcza és sietve küldé vissza cselédjét, hogy vezesse be a látogatónét.

Nem is várhatta meg, hanem eléje ment egész az előszobáig s tárt karokkal fogadá és szerencséjének nevezte, hogy őt láthatja.

– Nem szerencse, kedves grófnő, sőt szerencsétlenség a mi ide hozott, szólt Leonora, midőn Cynthia szobájába értek, s a grófnő elszedett tőle kalapot, köpenyt, mint olyan vendégtől, a kitől azt kivánjuk, hogy sokáig ott maradjon.

Cynthiát megdöbbenté e bevezetés.

– A legrosszabbon kezdem, kedves grófnő. Én valóban azért jöttem, hogy kegyednek a legkellemetlenebb legyek; azért haragudjék rám a lehető legerősebben, mert a miket mondani fogok kegyednek, azok mind a legbántóbb, vérzőbb tárgyak kegyed szivére, a miket, ha kegyed legnagyobb ellensége volnék is, kegyetlenség volna előhoznom. Azért öltsön kegyed irányomban lehető legharagosabb arczot.

Cynthia biztosítá őt, hogy azt nem fogja tenni és bármit mondjon neki Leonora, az kedves dolog leend előtte; melynek bizonyságául maga mellé ülteté és kezét kezébe fogta, úgy hallgatott reá.

– Kedves grófnő, azon a szomorú híren kell kezdenem, miszerint az én kis védencznőm, az én kis tündérkém igen közel áll ahhoz, hogy vagyonilag tönkre jusson.

– Hogyan lehet az? Hisz ő oly okos volt, olyan szerény, nem pazarolt. Igaz ugyan, hogy az idén nagyon sokat kiadott a köznyomor felsegélésére; ezt hallottam. Ez nagy áldozatába került.

– Ez is. De ezt nem vezetjük a számadásokba. A jótékonyságra kiadott fillérek soha sem jönnek jegyzőkönyvbe, azokat a mulatságra szántakból kell meggazdálkodni. Az ilyesmi nem teszi tönkre az embert. Elmondom kegyednek e balsors okait, miket csak most tudtam meg tőle. Szegény gyermek mindekkorig el tudta azokat előlem titkolni, hogy csak egy komoly ránczocska sem árulta el a gondot homlokán. Most azonban kénytelen volt azt megvallani, mert a dolog csaknem végét érte. E perczben úgy hiszem, hogy semmije sincs többé.

– Én Istenem! De hát hogy történhetett ez?

– Igérje meg, kedves grófnő, hogy azon embereket, a kikről beszélni fogok kegyed előtt, úgy tekintendi, mintha soha sem hallott volna felőlök semmit. De igérje meg, kérem.

Cynthia megszorítá a különös hölgy kezét, igérete jóváhagyásaul.

– Akkor elmondhatom. Az én kis Irénemnek van egy könnyelmű testvére, a ki most külföldön él.

Cynthia nem állhatá meg, hogy keze görcsös rándulásával meg ne hazudtolja igéretét.

– Ez ifjunak okai vannak haza nem jöhetni és a külföldön is eltitkolni hollétét.

– Már nincsenek, susogá halkan Cynthia.

– Volt e szerencsétlen ifjunak egy vészes ismeretsége…

Cynthia sötéten tekinte reá.

– … Egy pénzes emberrel, ki neki kölcsönözni szokott; ez embert Krénfynek híják, embernek vagyok őt kénytelen híni, miután Buffon nem rendelt külön osztályt azok számára, kik e név való fogalmától eltávoznak.

Cynthia könnyű mosolylyal szorítá meg a hölgy kezét.

– A könnyelmű ifjunak, bátran elmondhatom, miszerint két harmada atyai örökéből ez emberi nadály gyomrába, e tízkörmű pók hálójába került; mert ő is azok közé tartozott, kik eladják a holnapi túzokot a mai verébért. Igen természetesnek találom, hogy az ifju ember külföldön is élni kényteleníttetvén, azon mások által is gyakorlott módszerhez folyamodott, miszerint kölcsön kért összegeket, boldogabb időkbeni visszafizetés reményével. Az ilyen összegek nagyon drágák szoktak lenni. A ki ilyen vállalatokra koczkáztatja pénzét, az úgy szokta intézni dolgát, hogy ha kilencz emberen beleveszt, a tizediken mindenik veszteségét megvehesse. Az ifju ennél sokkal egyszerűbben cselekedett volna, ha egyenesen testvérét tudósítja hollétéről és a pénzmennyiségről, a mire szüksége van; ezt Irén bizonyosan megtette volna, mert nagyon szereti testvérét. Hanem jól ismerem, hogy készebb lett volna inkább tengeri kalózzá lenni, vagy meghalni éhen, mint testvérének terhére lenni, épen azért, mert tudta, hogy az őt mennyire szereti.

Cynthia eltakarta szemeit kendőjével.

– Kérem, grófnő, ön megigérte nekem, hogy mit sem fog tudni azon személyekről, a kikről beszélek. Ez a dolog igen egyszerű, legfeljebb egy kicsit unalmas.

– Úgy, igaz; szólt Cynthia magához térve. Folytassa ön.

– Ez a balgyöngédség azonban nagy kárt okozott Irénnek. Testvére nem is gyanítá, miszerint külföldön elszórt váltói megfoghatatlan utakon mind Krénfyhez szállinkóztak, a ki soha sem késett azokkal Irénét felkeresni s tudatni vele, hogy ha azokat névértékök szerint ki nem fizeti, vagy érettök kezességet nem vállal, testvérét, ott, hol van, elitélteti és bezáratja. A szegény gyermek természetesen minden gondolkozás nélkül fizetett bátyjáért, vagy ha azt nem teheté, kezességet vállalt érte és az ifju embernek hihetőleg legkisebb tudomása sem volt arról, hogy ő ekként nem magát, hanem testvérét húzza az örvénybe alá.

Cynthia nyugtalanul kelt fel ültéből s indulattól reszketve kezdett fel s alá járni a szobában.

– Folytassa, Leonora, hallgatom.

– Hanem mind ez csak tréfa, szólt Leonora. És akkor igen komoly volt.

– Hogyan? Tréfa? kérdé Cynthia idegenülten.

– Igen. Tréfa ahhoz képest, a mi ezután következik. Egy napon Krénfy ismét egy váltót mutatott be Irénnek, mely Tarnóczy által volt elfogadva, Buchheimer berlini kereskedő által kibocsátva s Vanhagen brüsseli bankár által Krénfyre forgatva. A váltó értéke szólt 80 ezer frankról.

– Ah, Leonora! Az lehetetlen, ekkora összeget nem vehetett fel ő; ekkora összeget a legnagyobb könnyelműséggel sem irhatott alá. Ez képtelenség! Melyik kereskedő és jóhitelű bankár adná a nevét egy olyan váltóra, a hol az elfogadónak semmije sincs!

– Mindjárt meg fogja kegyed érteni. Irén is ugyanazt mondá Krénfynek, hogy ez lehetetlen; ebben a váltóban valami valószinűtlenség van.

– Úgy-e bár? ő is mondta azt?

– Krénfy mosolygott. A ki nem látta őt mosolyogni, az nem tudja, hogy mit tesz ez a szó.

– Én láttam, suttogá Cynthia.

– És nagy mosolyogva súgá Irénének, hogy bizonyára azon váltó több mint valószinűtlen, az a váltó – hamis.

– Istenem!

– Azaz, hogy Tarnóczy elfogadó aláirása valódi; a forgató Vanhagené szinte az, hanem a kibocsátóé, az a hamis.

– Istenem! Istenem! Nem értem, a mit ön beszél. Megőrülök, de nem értem; kiálta Cynthia, kétségbeesetten tördelve kezeit.

– Szegény Irén, ő épen így kétségbe volt esve, midőn azt mondá, hogy nem érti a dolgot, pedig akkor már értette. A tény tehát ez: Tarnóczy egy váltót adott el Vanhagennek, a mit az, Buchheimer nevét becsülve, beváltott; a váltó Krénfyhez került, mint Tarnóczy régi hitelezőjéhez, s midőn ez a váltót Buchheimernek bemutatá, ez azt állította, hogy az aláirás hamisított.

– Eszem elhagy, eszem elhagy! rebegé a szerencsétlen grófnő.

– Krénfy megmutatta a levelet, melyben Buchheimer tudatá vele a fölfedezést. Semmi kétség sem lehetett iránta.

– És mi történt tovább?

– A mi legtermészetesebb. Irénnek nem volt más választása, mint vagy bátyját tíz évi gályarabságra itélve tudni, vagy elfogadni érte a váltóösszeg teljes értékeig a kezességet. Ő igen természetesen az utóbbit tevé és tönkre jutott általa.

Cynthia keservesen kínlódva borult pamlag-vánkosára. Hasztalan. Nem tudott sírni.

– És most csupán annyit kérek kegyedtől, kedves grófnő, hogy ha lenne annyi bizalommal irántam, miszerint tudatná velem Tarnóczy hollétét.

– Miért? kérdezé Cynthia, lázasan égő szemekkel tekintve Leonorára.

– Hogy megírhassam neki, miszerint testvérére többé nem számolhat, tehát intézze a szerint jövendő napjait.

Cynthia indulatosan kelt föl helyéből és íróasztalához sietett.

– Én magam fogok neki írni! szólt egészen elváltozott hangon.

– Grófnő! Kegyed megigérte atyjának, hogy soha sem fog neki többé írni.

– Igen; megigértem és meg is esküdtem rá; az Isten nevére esküdtem, azt mondtam, hogy kárhozzam el, legyek egész életemben szerencsétlen, ha valaha reá is gondolok. És mégis írni fogok neki. Megírom, hogy mily irtóztatóan rágalmaztatik, mert rágalom, iszonyú költemény az egész és lehetetlen még a gondolat is reá. Én ismerem őt, lelke nemes és tiszta; könnyelmű volt mindig, de becstelen soha. Ez nem lehet. Ez csak egy rút, pokoli játék egy megkötözött emberrel, a ki nem védheti magát. De én feloldom őt!

– Mit akar kegyed tenni?

– Megírom neki, hogy jőjjön haza.

– És ha találkozni fog kegyed testvérével?…

– Akkor – itéljen közöttük az Isten…

– Grófnő, az Istenért, ön rettentő balesetet fog előidézni.

– Az meglehet. De a legrettentőbb baleset is jobb a gyalázatnál. Irtóztam egykor azon gondolatnál, hogy Tarnóczyt vagy bátyámat egymás kezétől megöletve lássam, most hidegen gondolok rá; a halál tisztesség, de a becstelen név kétségbeesés. Én tagadom, én nem hiszem, hogy ő becstelen! Én inkább megölöm őt, mint hogy azt hagyjam róla mondani. Menjen haza kegyed Tarnóczy kisasszonyhoz és mondja meg neki Leonora, hogy két hét mulva testvérét látni fogja, – meglehet, hogy holtan, de mindenesetre tisztán.

Leonora egészen megzavarodva kelt föl helyéről, ez indulatroham, e felháborodott női alak látása egészen kivette józan nyugalmából. Meg volt rettenve, mint a gyermek, ki tűzzel játszott s most a háztetőn látja kiütni. Látta, hogy a kisebb veszélyből nagyobbat csinált, s a teendőkön nem bír uralkodni.

Még szólni akart valamit Cynthiának, de az leült íróasztala mellé s hevesen írt reszkető kezével s nem felelt többé sem kértére, sem búcsúszavára; azt sem vette észre, mikor elment.

A jó Leonora ijedten futott haza Irénhez és otthon nem merte elmondani, a mi vele történt, hanem hallgatott róla, mint a csínt tevő gyermek, öntudatát rosszul rejtő arczczal.

Cynthia megírta a levelet és mielőtt lepecsételné, még egyszer elolvasá azt.

Oh milyen keserű volt e sorokat olvasnia! Így széttépni önnön szivét.

– Nem! nem tehette ő azt, kiálta fájdalma túlömlő mértékében; s mintha elégtételt akarna adni a kedves eltiport emléknek, előkeresé asztalkája rejtekéből azt az eldugott arczképet, melyre nem volt szabad gondolnia többé, még egyszer megnézte biráló és mégis szerető szemmel azt a nyájas, deli arczot, azzal a büszke, nemes homlokkal, azokkal az igazmondó szemekkel s mentül tovább nézett reá, annál erősebben hitte, hogy ez nem lehetett aljas, s mintha le akarná tisztítani róla a méltatlan gyanú homályát, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, hogy benne kételkedett, ajkaihoz szorítá azt és hévvel összecsókolá és könyei megeredtek ekkor és ráhullottak a kedves képre és szíve megkönnyebbült bele.

És azután kivéve azt rámájából, szeliden, fájdalmasan szívéhez szorítá, meggyújtott egy viaszgyertyát s föléje tartá a képet. A láng beléharapott s lassanként terjedt tovább; már a szép homlokot érte, utána elhamvadtak a szemek és az ajk még akkor is mosolygott; és ezután az egész képet ellepte a láng; ő kezében tartá azt az utolsó szegletig, s midőn elbocsátá azt, az égő kép felszállt csendesen a magasba, s csendesen leszállt újra, egy feketévé égett szemfödél, melyen fényes szikrák tünedeznek, mint kigyóznak a sírok veres férgei a fekete szemfödelen.

És azután lepecsételé a levelet…

… – Mitől veresek szemeid? kérdé István gróf leányától, midőn esti sétáiból visszatért hozzá. Kit sirattál?…

– Egy embert, a ki meghal, válaszolá Cynthia.

Már akkor útban volt a levél; saját maga vitte azt el egy külvárosi postahivatalba, hogy senki se tudjon róla.

Néhány hét mulhatott el ez esemény óta, a midőn a bayonnei vasút egyik állomásán, a mint két szemközt jövő vonat egymást bevárta, a Páris felől érkező vonatból, épen azon perczben, a hogy az ellenkező irányba menendő másik vonat elindulását jelezték, egy utas nagysietve rohant elő s iparkodott a másik vonatba felkapaszkodni.

Fiatal ember volt, viselete és arcza felől könnyen angolnak lehete tartani, egyik lábára észrevehetőleg biczczentett; egész úti készülete egy kis hosszukás bőrtokból állt, a mi úgy nézett ki, mint valami hegedűtok, vagy valami nagyon kicsiny koporsó.

A Párisból jött vonat kalauza utána iramodott s még a lépcsőknél elfogta.

– Uram, ön nem az igazi kocsiba ül. Ez a vonat vissza viszi önt Párisba.

– Tudom. Úgy akarom.

– De podgyásza emezen van s ez Bayonneig meg nem áll.

– Majd érte jövök.

– Köpenyét is ott feledte. Pedig hideg van.

– Hagyjon nekem békét. Mi baja önnek azzal, ha én fázom?

– Legalább váltson elébb jegyet.

– Nem érek rá.

Azzal félrelökte a kalauzt s felugrált féllábbal a vaslépcsőkön; jobbra-balra taszigálta a szájtátó embereket s befurakodott a waggonba; kiveszekedte magát a másik kalauzzal, de vissza nem hagyta magát utasítni.

A mozdony azon perczben füttyentett s a vonat robogva megindult.

A különös utas körülnézett s egy üresen talált helyre leült.

Az átelleni ülést egy fiatal, deli arczú férfi tartá elfoglalva, szép fekete körszakállal, tojásdad, halavány arczczal és sugár szemöldökkel, a mik nyilt, bátor szemeit e perczben észrevehető borúval látszottak beárnyazni. Kezében Boz regényeinek egy füzetét tartá és szivarozott.

Az utas, ki átellenét elfoglalá, udvariasan üdvözlé őt.

– Jó reggelt, uram.

Ez rá tekintett. Megemelte kalapját.

– Köszönöm, uram. Jó reggelt.

És azzal olvasott tovább.

Átellenese rosszul ült helyén. Lábait nem nyújthatá ki.

– Nem engedné meg ön, uram, ha úgy tetszik, hogy lábainkat kereszteznők? Így mind a ketten kényelmesebben ülünk.

– Igen szívesen.

– Nekem rossz lábam van. Megbocsát ön. Hasonló szívességekben meg kell az utasoknak egymással egyezniök. Rossz lábam van. Valamikor egy golyót kaptam a tomporomba, egy csuklóm meg van sérülve.

Az átellenben ülő ifju kinézett a mellettök elrepülő tájakra, s egykedvűen bocsátá ki szivarfüstjét az ablakon keresztül. Azután ismét könyvébe nézett s olvasott érdekletten. Lehete látni, mint fordít egyik lapot a másik után s szemei a sorokat kisérik.

– Érdekes művel van kegyed elfoglalva, uram? kérdé a különös utas az olvasó ifjut.

– Boz regénye, felelé ez, megmutatva a czímet. Chuzzlevit Márton.

– Ah, és pedig Chruihshank tollrajzaival. Ismerem, én is olvastam. Igen érdekes regény. Hányadik kötetnél jár ön?

– Ez az utolsó.

– Az a legérdekesebb. Olvasta ön már azt a fejezetet, a hol a principális üldözi előle futó bizományosát?

– Épen ott járok.