Part 17

– Azt mondtam ugy-e kegyednek, hogy egy különös eseményt fogok elbeszélni, ha visszajövök, melyben csodálatos jelensége van annak, hogy azon általános szellem, kit a felvilágosodás hamis bölcsei úgy szeretnének megtagadni, vízzé, léggé tenni, vegytani alkatrészeire szétbontani, most is úrkodik az emberek sorsa felett és tanúbizonyságait adja lételének ott, hol legjobban kétkednek azon. Iréném, az Isten él! Azt mondom, hogy az Isten él. – Csak ezt a kis történetet hallgassa meg.

Leonora bezárolá az ajtókat, meggyujtá az éji lámpát, új szenet rakott a kandalló tüzére, s akkor arra kérte Irénét, hogy előbb feküdjenek le szépen, mielőtt elbeszéléséhez fogna, mert ez olyan történet, a mit az ember csak úgy mer végig hallgatni, ha takaróját fejére húzta, s bizonyossá tette magát felőle, hogy ajtók és ablaktáblák jól be vannak zárva, ágy alá és szekrénybe sem rejtette el magát senki.

Oda künn most is egyre szakadt az eső, s a rézcsatornában zuhogó víz infernalis párdalt bömbölt a kandalló kürtőjében helyét nem találó széllel; az utczákon nem hallatszott már egyéb, mint egy-egy elkésett kocsi robogása, mely olyan sokáig eltart, míg el tud enyészni.

A két hölgy olyan félve bújt fekhelye menedékei közé, csak ott érzi az ember magát igazán bizton az éj és a képzelet rémei elől.

– Kedves Irénem, kezdé Leonora, egy történetet fogok önnek elmondani egy ember életéből, melyet a napokban kellett egész iszonyatosságában megismernem. Ezen ember Brenóczi István gróf. Elég szomorú emlék alkotja e név ismeretét önre nézve. Ön eléggé tudja, minő büszke, önmagával eltelt ember ő. Ez a gőg nagy szerencsétlenség volt azokra nézve mindig, a kik vele érintkezésbe jöttek valaha. Ön hallotta talán már egyszer azon catastrophot életében, mely őt Cynthia grófnő anyjának férjévé tette?

– Nem hallottam.

– Azon igen csodálkozom, mert sokan tudják. Ő egy fiatal leányt elcsábított, s szülei tudta nélkül titokban felvitte magához Bécsbe. A leány egy nyugalmazott huszártiszt gyermeke volt, kit a gróf azzal szédített el, hogy majd nőül veszi. A gróf sokáig rejtve tartá a leányt, ily nagy városban könnyű ismeretlenül maradni; hanem azért egyszer mégis, midőn épen kedvesét látogatni ment, a mint titkos szállása ajtaján belépett, a leány helyett annak apját találta az elfogadó teremben. A vén katona addig szót sem váltott vele, míg az ajtót be nem zárta mögötte, s akkor elővett egy pisztolyt a zsebéből és bemutatta magát, hogy ő annak a leánynak az atyja, a kit a gróf elszöktetett. Brenóczi István azt hitte, hogy a sértett apa párbajt akar vele víni, s késznek mondta magát minden elégtételre. Oh nem uram, szólt az apa, itt csak egy pisztoly van, ez nem párbajvívásra való. És azután tudtára adta a grófnak, hogy ezúttal semmi egyéb választása nincsen, mint vagy főbe lövetni magát, vagy elvenni azt a leányt nőül, a kit elcsábított. A gróf szabadkozott, a mint lehetett, de utoljára is kénytelen volt átlátni, hogy elszánt emberrel van dolga, ki őt vonakodás esetében oly hideg vérrel lövi főbe, mintha csak czélba lőne, s kénytelen volt beleegyezni. Ekkor felnyitá az apa a mellékszoba ajtaját; ott volt egy pap, két tanú és egy halvány reszkető nő. A katona bemutatá előttök a grófot, megmondá neki, hogy ez a két tanú a menyasszony két testvére, a pap pedig nagybátyja, s ez által megfosztá őt attól a reménységtől is, hogy a tanúk előtt tiltakozzék az erőszak ellen vagy őket kényszerített házassága körülményei ellen bizonyságokul használhassa. Meg kellett neki esküdnie az elcsábított leánynyal, aláirni a házassági kötvényt, folyvást a pisztoly végével homlokán. Mikor a szertartásnak vége volt, az örömapa, a násznagyok, az eskető pap vették holmieiket, magokat ajánlották, kocsira ültek és elmentek haza. A menyasszonyhoz nem szóltak egy szót is, nem bánták azontúl, akármi történik vele.

István gróf kétségbe volt esve. Nagyszerű kilátása volt egy előkelő herczegnővel leendő összeköttetésre, ki vén volt ugyan, de gazdag és egy ranggal magasabb a grófnál, s most ez im szét volt tépve, semmivé téve, s a helyett beültetve a családba egy névtelen köznemes leány, kinek apja nyugdíjból él, testvérei prókátorok és a ki neki már azelőtt kedvese volt.

A gróf rögtön elküldé új nejét maróthi jószágára, ott egy kis szerény lakba számüzé, a honnan a nőnek soha sem volt szabad még csak a megyei székvárosba is kimenni.

Ott szülte számüzetése első hónapjában Cynthiát a szerencsétlen grófné, ott nevelte őt hét éves koráig, még tán emlékezik ön arra a mélabús arczra, mely olykor a tarnóczi kastélyban megjelent; ön lehetett akkor tán négy éves.

Cynthia hajlama ön testvéréhez még ezen időktől kezdődik.

A gyermek érezni látszott anyja szenvedéseit, s mindig rejthetetlen gyűlölettel viseltetett azon körök iránt, honnan anyja számüzve volt, s daczosan kereste a rangján alóli társaságokat.

Midőn atyja és testvére Brenóczra jöttek lakni, őt elvették anyjától, s ott nevelteték magok előtt; anyját csak nagy ünnepeken volt szabad meglátogatnia, mindig egy udvarmesternő kiséretében, ki rendesen úgy bánt Cynthia anyjával a maróthi házban, mint egy cseléddel; a mit azonban Cynthia százszoros mértékkel fizetett vissza neki a brenóczi kastélyban.

Azt tartották felőle, hogy soha gonoszabb, boszantásokra találékonyabb gyermek nem volt nálánál a földön; de én sokszor láttam őt anyjánál, ott olyan volt, mint a galamb, csupa szeretet, csupa gyöngédség, ki a komoly szenvedő hölgy minden arczmozdulata előtt remegett.

Az anyja néhány év mulva azután meghalt. Cynthiát fölvitték Bécsbe! El kellett válnia játékszereitől, játszótársaitól s egész parasztos magaviseletétől.

Ott szép, bájos delnőt neveltek belőle, a ki csillaga lett az előkelő köröknek.

Részesült mind azon bálványozásban, mire szépsége és helyzete följogosítá. Keze által a Brenóczi család ismét új gyémánt kapocscsal fűzhetett egy új ragyogó nevet törzsfája leveleihez. Voltak főurak, kik boldognak tartották volna magokat, ha neveiket elfogadná. Sőt beszéltek egy németországi fejedelmi család ivadékáról is, ki két izben megújított ajánlatot tett István gróf előtt.

Cynthia mindazokat visszautasította.

Mire vár még? mondák az emberek egymás között. Minő szerencse után jár még képzelődése?

És a midőn így keresték a magasban Cynthia elképzelhetetlen eszményképét, akkor egyszerre kisült, hogy a grófnő egy vagyontalan köznemes ifju után ábrándozik, kivel gyermekkorában tán együtt játszott szembekötősdit, s kit azóta sem feledhet. Ez az ön testvére.

Ki birná leirni azt az elkeseredést, mely a brenóczi grófok szivét ellepte, midőn a botrány kitudódott. Hogy kaczaghatott az egész világ!

Herczegek helyett egy korhely köznemes, egy tekintetes úr!

– A gyalázatos parasztvér! kiálta István gróf, kit kétségbeejtett az a gondolat, hogy az ő megbocsáthatatlan összeköttetése által egy köznemes leánynyal, ez a vérszerinti vonzalom az alsóbbak után, mint valami átkos testi kór, ivadékról ivadékra átmegy s elkorcsosítja a Brenócziak ibolyaszinű nemes vérét.

A leány a legborzasztóbb szellemi kínzásokon ment ezután keresztül, hogy gyűlölt hajlamáról lemondjon. Ön sajnosan tudja a következményeket, hogy Cynthia ezt nem tevé, hanem makacsul, megtörhetetlenül maradt szívének első, örök hajlama mellett, s szerencsétlenné tette általa mind magát, mind önnek testvérét.

Testvére, Illés, a grófnak első házasságából, egy angol myladytől származott fia, párbajra hívta ki testvére gyűlölt kedvesét, a hol az hatvan lépésről lőtte meg a grófot tomporán, hogy az összerogyott és elájult. Azt mondják, hogy ha Illés lőtt volna elébb, amannak kellett volna elesni, de barrierben lőttek, s Illés gróf néhány lépéssel közelebb akarta őt még ereszteni, hogy lövése halálos legyen.

Ez eset után Cynthia megfogadtatá kedvesével, hogy Illés grófot mindenütt kerülni fogja, tudva azt, hogy mihelyt ez fölgyógyuland, nem nyugszik addig, mig ellenfelét föl nem találja, s egyik kettőjök közül halva nem marad. Cynthia irtózott a találkozástól, s kedvese fölfogadá előtte becsületére, szerelmére, hogy el fogja magát rejteni Illés gróf elől.

És azzal úgy eltünt a szerencsétlen ifju, hogy senki sem tud felőle semmit, még mi sem.

… Irén szomorúan sohajta föl.

Leonora folytatá az elbeszélést.

– Csak Cynthia maga tudá Tarnóczy hollétét. (Nem akarom keresztnevét említeni, tudom, hogy az önre nagyon bánatosan hat.) Egy izben azonban a grófok egész véletlenül rájöttek e jól őrzött titokra. Éppen Brenóczon voltak, jószágaikat zálogba adni Krénfynek, midőn ez egy levelet kapott a szerencsétlen ifjutól, ki abban régi gonosz uzsorását felszólítá, hogy küldjön számára valami összeg pénzt, mely összeg erejéig ő az adósok börtönében van letartóztatva. Ezt a levelet irta Strassbourgból.

Irén sírni kezdett keserűen.

– Istenem. Legnagyobb ellenségének ir, midőn baja van és nem nekem.

– Büszke volt ahoz folyamodni, a ki őt annyira szereti, a ki érte annyit áldozott s inkább folyamodott ahoz, a ki őt megrontotta. Ez férfierény kedvesem… Krénfy nemcsak hogy kedvet nem érzett magában a kivánt pénzt megküldeni neki, hanem azonfölül még a levelet is megmutatá a grófoknak, a miből azok megtudák, hogy Tarnóczy oly helyzetben van, a honnan még csak el sem futhat előlük.

– Irgalmas Istenem! kiálta Irén, dobogó szívvel emelkedve föl fekhelyéről.

– Ne aggódjék, kedvesem. Engedje tovább mondanom. Illés gróf elmondá e tudomását Cynthiának és fölszólítá, hogy ha azt nem akarja, miszerint ő rögtön fölkeresse Tarnóczyt, mondjon le őrült hajlamáról.

– Istenem, Istenem! És lemondott-e?

– Másnap reggelig határidőt kért gondolkodásra, éjszakára atyjával Maróthra utazott, hol anyja tölté szomorú napjait, s reggel tudatá Illés gróffal, hogy nem mond le szerelméről. A gróf még azon órában elutazott.

Iréne ajkain megfagyott a szó, keblében elállt a lélekzet.

– És a midőn Illés gróf Strassbourgba megérkezett, Tarnóczyt már akkor nem találta ott. Előtte való nap ki volt fizetve adóssága – egy Krénfy által kibocsátott váltóval.

– Ah! sóhajta megkönnyült kebellel Irén, s a felakadt vér annál sebesebben kezdett szívében dobogni. Ez mégis különös.

– Illés nem tudott az eseménynek magyarázatot adni; hogy ez Cynthia ténye volt, azt tudta jól, de hogy mikor és mi úton vihette ezt végbe, az keresztülláthatatlan talány volt, miután Cynthiának Krénfyvel találkozhatni, vele beszélhetni sem ideje, sem alkalma nem volt, nem lehetett.

Ez a rejtély sokáig megoldatlan maradt a grófok előtt. Egy napon azonban, midőn a farsangi vigalmak évszaka elkezdődött, herczeg ***, kinek régi kiváltságai közé tartozik a saisont megnyitni, szokott meghivó jegyével ismét megtisztelé a Brenóczi családot. István gróf nagy megütközéssel vevé észre, hogy a meghivó lapon csak az ő neve és Illés grófé volt fölirva. Máskor Cynthia grófnő is különösen megszokott azon nevezve lenni. A gróf azt hivé, hogy ez bizonyosan a titkár hibájából történt s a herczeg szórakozottságból nem vette észre az etiquette-hiányt, hogy a grófnő is külön meg nincs nevezve a családi meghivó jegyen. E figyelmetlenséget éreztetni akarta István gróf a herczeggel, s az estélyen csak fiával jelent meg, Cynthiát otthon hagyva.

A herczeg azonban egy szóval sem kérdezé tőle, hogy hát a grófnőt miért nem hozta el magával, a mire pedig István gróf különös finom, udvarias keserűségeket tartott már előre készen. Nem volt alkalma azokat elmondani.

A második estélyre ismét megküldé hivókáját a herczeg István grófnak, s arra ismét csak az ő és fia nevei voltak fölirva.

Regényekben rendesen csak a hármas szám a teljes, hanem az nagyon rosszul ismerné Brenóczy Maróth István jellemét, a ki azt hinné felőle, hogy ő hasonló meglepetésekből a harmadikat is elvárja. Rögtön elment személyesen *** herczeghez, komolyan megtudandó tőle, hogy mi akar az lenni, hogy mikor egy előkelő ősnemest társas ünnepélyre hívnak, családjának bármely tagját kifeledik a meghivásból.

A gróf beszéde a herczeggel egész késő estig tartott. Közel volt már az éjfél, midőn hintaja palotája kapuin berobogott.

Pitvarnokától kérdezé, hogy Cynthia grófnő megérkezett-e?

Régen alszik, válaszolták neki; azzal először fölment szobáiba, ott sokáig járkált egyedül, cselédeit elküldé aludni, s mikor mindenki elcsendesült a háznál, akkor vevé gyertyáját, s egyedül átment Cynthia szobáiba.

Az előteremben aludtak a grófnő szobaleányai, azoknak meghagyá, hogy a míg ő a grófnővel fog beszélni, addig öltözködjenek föl, s várjanak a társalkodónő szobájában, a míg csengetni fog nekik.

Azzal benyitott Cynthiához.

A grófnő nagyon keveset szokott aludni, most is ébren volt, s megdöbbenve látta atyját belépni hálószobájába e szokatlan órában és e szokatlan feldúlt arczulattal.

– Ébren van ön? kérdezé a gróf, betéve maga mögött az ajtót, s azzal leült egy karszékre Cynthia ágya elé.

– Cynthia, szólt hozzá reszkető, elfogódott hangon. Én maga felől egy gonosz történetet hallottam, a melytől beteg vagyok, sokkal betegebb, mint valaha voltam életemben. Már kétszer történt rajtam olyan megbántás, hogy egy magas körből, melynek ön egyik csillaga volt, egyszerre kihagyták az ön nevét és csak rólam egyedül emlékeztek meg fiammal. Én az ön irányában történt sérelmeket nem szoktam eltürni. Én ismerem azon kötelességeket, a mikkel mint apa, családomnak tartozom, s még a lehelletet is megtorlom, a mi az ön nevére homályt vetne.

Valóban e szavakat mondá István gróf, a finom, mosolygó udvaroncz, ki igazi képét nem szokta mutatni senkinek. Most valódi hangjával jelent meg leánya előtt.

– Én kérdést tettem e figyelmetlenség iránt, folytatá a gróf; most jövök *** herczegtől, a ki a következő történetet mondá el nekem. – Történt egy éjjel, hogy én és ön azon házban háltunk meg, melyben az ön anyja lakott. Én, mint őr, feküdtem az alsó szobában, ön mint fogoly a felső teremben. Mit őriztem én? családom becsületét. Mit vesztett el ön? Azt, a mit én őriztem.

Cynthia reszketett e szavakra, arcza elfehérült…

(Talán Irén épen úgy reszketett, úgy halaványult el, ki csak elbeszélni hallá azon történetet, a mit amannak át kelle élni.)

– Ön éjszaka, midőn mindenki aludt, folytatá a gróf, megszökött a házból; nem tudom, hogyan? nem tudom, merre? csak azt tudom, hogy megszökött. Egyedül, gyalog, késő éjjel visszament Brenóczra. Rejtelem, kimagyarázhatlan titok, hogy történt? de megtörtént, hogy ön Brenóczon éjszakai órában a kastély mostani urával találkozott; őt, nem tudni hogyan, rávette, hogy az ön gyűlölt kedvesét megszabadítsa. Ez tény; ezt bizonyítani nem kell. Kétséget, találgatást csak az a kérdés szenved, hogy «mi áron?» Azon ember, kivel ön a brenóczi kastélyban találkozott, mosolygva mondja a történet elbeszélése után, hogy öntől megtagadni semmit sem lehet.

Cynthia hideg, mozdulatlan halott volt e pillanatig, mint kit egy rettentő álom tart koporsójához szegezve s hallgatja, mint szegezik annak fedelét reá; de e szóra, e meggyalázó szóra, ha halott lett volna is, ki kellett törnie koporsójából.

– Atyám! Ez hazugság! Én anyám házát adtam el neki a kért összegért.

A gróf nehéz lélekzetet vett.

– Tehát ön megvallja, hogy ott volt. Így jobb. Attól remegtem, hogy ön tagadni fog, s kényszerít hazugságok miatt megpirítanom.

Azzal csengetett a gróf, a bejövő komornától egy pohár vizet és theáskanalat kért, s midőn az kiment, tárczájából egy összehajtogatott papirtokocskát vett elő, azt szétbontotta, abban valami fehér por volt; csendesen beletöltötte a vízbe, mely abban rögtön zöld színt váltott s a mint a theáskanálkával felkavargatá, lassankint sötét lilaszínbe ment át, s ha abba hagyta a kavargatást, sűrű, nehéz seprűben ülepedett le a pohár fenekére.

A gróf sokáig nem szólt azután egy szót is, csak a pohárba kevert nedvet kavargatá.

– Mi fog történni most? kezdé végre hosszas hallgatás után. Ez esemény közhírré válik, minden ismerős körben beszélni fognak róla; már is érzem az emberek gúnyos hidegségét, melylyel minden nyomon találkozom; az emberek, kik máskor mosolyogva siettek elém, most sietnek elmenni mellettem; ha megszólítok valakit, rövid szavakkal válaszol; fiam házassági viszonya rögtön félbeszakadt Pálmafy grófnővel; Illés ez órában utazik a külföldre, hogy soha többé e városba ne jőjjön. Én sem várhatom meg itt a reggelt. El akarok menni még sötéttel, hogy képemet ne lássa senki és elrejtem magamat a maróthi remete-lakban, a mit sietek visszaváltani azon embertől.

Cynthia zokogva rejté arczát párnái közé. Kétségbe volt esve.

A gróf csendesen kevergeté a kanálkát a pohárban.

– Most önre nézve csak egy teendő van hátra, Cynthia: úgy gondolom, hogy ön maga is jól tudja azt. Kell mondanom talán?

– Nem tudom; rebegé a szerencsétlen hölgy, kit az eszmélet kezde elhagyni.

– Nem tudja ön? Azon nagyon csodálkozom. Egy magas rangú delnő, egy Brenóczi Cynthia grófhölgy, egyike a legünnepeltebb nőknek az egész birodalomban, elveszti jó hírnevét, a világ becsülését, családja czímerét beszennyezi, világbotrányává lesz; – és akkor nem tudja, hogy mit cselekedjék? Igazán nem tudja ön, hogy mit kell tennie?

A kínzott leány csak fejével inte, hogy nem tud eszmélni.

– Úgy tehát én vagyok kénytelen azt megmondani, szólt a gróf felemelkedve székéből s a felkavargatott poharat odanyújtva Cynthiának. Ön meg fogja ezt inni.

– Istenem! mi ez? kiálta eliszonyodva a leány.

– Mi volna? Méreg. Biztos, csalhatatlan szer. Fogja ön.

– Atyám! sikolta a hölgy s a rettegés görcseivel ragadta meg apja kezét. Mit akarsz? Mit akarsz velem tenni?

– El akarlak temetni. Meg akarlak siratni. Tisztán akarom nevedet letenni a sírba. A halottaknak mindent megbocsátanak, a halál mindent kiengesztel. Meg kell halnod.

Cynthia az irtózat kétségbeesésével veté magát párnái közé, minden tagján a hideg veriték futott alá s nyögött a haláltól való félelmében, mely kínosabb, mint maga a halál.

– Nyomorult. Gyáva; mondá a gróf, letéve az asztalra a poharat. A pór vérében van a gyávaság.

E szavakra elfojtá nyögését, reszketését Cynthia s összeszedve minden lélekerejét, odafordult atyjához, ki hideg vérrel állt ágya előtt.

– Nem. Én nem félek a haláltól, rebegé. Kész vagyok meghalni minden órában, mikor Isten úgy akarja. De nem lehet meghalnom így, a hogy ön kivánja; ily rögtön, ez ismeretlen italtól, e kétségbeesett lélekkel; oh atyám, ne nézzen rám ily megölő szemmel, hisz az elveszi eszemet.

A szegény leány félaléltan rogyott le ágyáról, de a gróf felfogta őt és visszafekteté párnáira és azután odaült ágya szélére és gyermeke fejét ölébe vevé és felbomlott hajfürteit lesimogatá, a hogy kedves, szeretett gyermekkel szoktak bánni nyájaskodó szülők. És szólt hozzá édes megnyugtató hangon:

– Ne félj, ne félj Cynthia. Szép Cynthiám. Kedves leányom. Tudod, hogy mennyire szerettelek mindig. Ha nem mutattam is, de annál inkább éreztem. Hiszen büszkeségem, boldogságom voltál. Ne remegj. Térj magadhoz. Így. Szünj meg remegni. Ez nem illik tehozzád. Légy erős, a milyen mindig voltál. Rendezd el fejed alatt párnáidat, takaródat vond kebledre szépen, hajfürteidet szorítsd főkötőd alá; ne légy illetlen zavarban. Ne félj, én itt leszek melletted mindig. Biztatni, vigasztalni foglak; az én kezem fogja tartani a poharat, ha a tied remeg. Mintha beteg volnál, s én nyújtanám a megmentő gyógyszert. Ne félj. Nem fog ez fájni; nem okoz semmi kínt. Hatása rögtöni. Én itt leszek veled és ölemben fogom tartani fejedet és lezárom szemeidet és lecsókolom ajkaidról az utolsó lehelletet. Oh légy nyugodt.

A leány pedig a borzadály őrületétől sikolta fel és kirohanva ágyából, odaborult atyja lábaihoz és görcsös kezekkel, kétségbeesett lélekkel ölelte át annak térdeit.

… Irén lelkére oly iszonyú hatása volt e jelenetnek, hogy miként a kínzott hölgy maga, felszökött ágyából s odafutva Leonorához, annak ölébe rejté el arczát, rebegve:

– Oh ez irtózatos rege. Ne mondja ön tovább. Végezze el. Megölte-e leányát ez ember?

– Nem. Nem. A rettegés az őrültség erejét, ékesenszólását kölcsönzé Cynthiának. Elmondá, hogy nem tud, hogy nem akar meghalni, hogy kedves előtte az élet, hogy kész atyját követni a világ bármely ismeretlen zugába, ott elrejtve s elfeledve örömtelen napokat élni; minden pillanatját az ő vigasztalására, nyugalmára szentelni: de meghalni nem tud, nem akar, nem lehet neki.

A gróf gyűlölettel és megvetéssel taszítá el magától leányát s a düh és utálat hangján kiálta rá:

– Ne érj hozzám.

A leány a földön vonaglott, mint egy féreg, mint egy elgázolt, megtaposott féreg.

Brenóczi István még folyvást a méregpoháron tartá kezét, szemeit leánya alakján, ki e tekintet alatt százszor kínosabban látszott meghalni, mint ama rettegett méregpohártól.

A gróf újra felkavargatá a leüllepedett salakot a kis arany kanálkával, míg az egészen lilaszínűre festé az egész pohár vizet, s akkor hideg, tompa hangon mondá leányának:

– Tehát, ha te meg nem teszed, majd megteszem én.

S azzal a méregkelyhet saját ajkához emelte.

Irén csaknem leroskadt már a beszéd alatt. Leonora megszánta a szegény leánykát, helyet csinált neki saját ágyában, odavonta maga mellé, betakargatá szépen s azután tovább mesélt neki, mint a dajka szokott mesélni altatott gyermekének, ki félve rejti magát védő keblére a mesélt rémek elől, miktől elég behunyni szemeit, hogy azok ne bánthassák.

Cynthia őrült sikoltással kiálta fel atyjának ez iszonyú mozdulatára:

– Anyám! anyám az égben!

És abban a pillanatban kihullott Brenóczi István kezéből a pohár, s cserepekre törve pattogott szét a padlaton; jobbja mereven esett alá oldalára. Egy merev, elbámuló tekintetet vetett maga elé s azzal egy szó nélkül végig zuhant a padozaton.

A sikoltásra és zörejre betörő cselédek két aléltat leltek a szobában. Cynthiát vissza fektették ágyába s orvosért futottak. Cynthia csak két óra mulva tért magához; István gróf csak harmadszori érvágás után.

Legelső szava, a mint felébredt, leánya utáni tudakozódás volt. Azt mondá, hogy látni akarja őt.

Cynthia nem ügyelt saját gyöngültségével, sietett atyja fekhelyéhez.

A büszke Brenóczi István grófot nem lehete megismerni e pillanatban.

– Gyermekem, suttogá, midőn orvosai hátra vonultak, hogy őt egyedül hagyják leányával. Egy századot álmodtam keresztül. Többet, mint a mennyi egy egész hosszú emberéletben megtörténhetik; oh mi jó volt felébredni! Nem jó az az álom oda át, nem jó az ott. Ne keressük azt fel idő előtt.

És azután beszélt leányának iszonyú dolgokat, a miket önnek, kedves jó Irénem, nem jó volna meghallani. És azután arra kérte Cynthiát, hogy ne hagyja el őt soha, maradjon mellette. Oly jó lesz nékik egymással élni együtt csendesen, minden zajtól elvonulva, emberek társaságától távol és azután bocsánatát kérte leányának mindazon fájdalmakért, miket neki okozott.

Midőn Cynthia a büszke gróf szemében e soha nem látott könyeket látta megjelenni, odaborult zokogva keblére és sírt oly hosszan, a milyen hosszan jól esett fájdalommal teljes tele szívének.

Kérte atyját, hogy ő bocsásson meg neki és bocsánata jeléül ölelje meg.

A gróf csak nyögve tekinte rá és nem teljesítheté kivánatát. Az a jobb keze, melylyel a méregpoharat ajkához emelé, meg volt a széltől ütve s örökké mozdulatlanul hevert ott mellette.

E naptól kezdve Brenóczi István egészen megváltozott. A dölyfös férfiúból csendes, alázatos ember lett; a síma, mosolygó világfi egy megtört, roskatag alak most, kit gyakran láthatni reszkető fővel, megnyomorodott tagokkal a város csendesebb helyein sétálgatni, egyedül leányától kisérve, annak karjába kapaszkodva; s korán reggel már ott áll hintaja a templom előtt. Nem a báltermeket többé, most a templomokat látogatja. Olyan későn jönnek rá erre a gondolatra az emberek, hogy az egyetlen úri szállás, a honnan senki keserűséget nem hoz magával vissza: a templom. Meg kell törve, őszülve lenniök, érzékeik felét elveszteniök, míg erre a gondolatra jutnak.