Part 16

– Fenyéry! Meglehet, hogy önt a törvény elitéli oly tettért, a mi önnek nemes szivét tanusítja. Meglehet, hogy ön szegénységre jut. Az is meglehet, hogy balesete után a világ elzárja magát ön előtt, hogy a kik legjobb barátai voltak, azok elitélik, hogy nevét meg fogják bélyegezni… Akkor jusson önnek eszébe, hogy van egy lény, ki önnel kész megosztani szegénységét; kinek ön előtt háza és lelke nyitva áll, ki önt fölmenti, ha el van itélve, s ki büszke lesz azon nevet viselhetni, melyet mások igaztalanul megbélyegeztek…

A kedves gyermek szép szemei könyben úsztak e szavaknál, olyan szép volt, oly való, oly égi szépség; egy elragadó tünemény, a milyen csak ritka boldog halandónak jelenik meg életében.

– És most emlékezzék ön arra, a mit mondott; rebegé a leányka és oda mutatott az ujját átszoritó vékony kis gyürűre és azután összeszorítá azt mind az öt ujjával, mintha igy akarná kimondani azt a gondolatot: «ha egy nő annak gyürűjét, a kit szeret, ujjára felvonta, azt onnan semmi hatalom sem képes elvenni!»

És ezzel elfutott onnan. Mire Fenyéry utána nézett, már eltünt előle.

A fiatal férfi egy új világot látott maga előtt. Nem az az ég, nem az a föld, a mi az elébb. Ő maga sem ugyanaz többé. Valóban egy szívvel több volt keblében: egy szívvel, a mely tele-tele boldogsággal, érzelemmel, reménységgel!

Alig tudta, mint jutott fel újra a kastély termeibe, ott sehogy sem találta magát többé vissza elébbi helyzetébe. A társaság minden tagjainak olyan visszás válaszokat adott; ebédnél olyan szórakozott volt, hogy az alispán komolyan aggódni kezdett miatta, a szép Dobokyné pedig meg is szólította, hogy szokás szerint megint el ne aludjék itt közöttük.

Csak Leonora látszott jól értesülve lenni.

Irén az egész ebéd alatt meg nem jelent az asztalnál. Azzal menteté ki magát, hogy rosszul van, kénytelen szobájában maradni.

Leonora félre hivta Fenyéryt.

– Ön gyaníthatja, hogy mi oka Irén elmaradásának. Önnek a stoicismusa még jobban elvadította őt. Ő ugyan nem szól egy szót is arról, hogy mit beszélgetett ön neki, de én megszoktam az emberek arczaiból olvasni, különösen Irén lelkét keresztül-kasul ismerem. Ön a helyett, hogy gyöngéden megengesztelte volna őt, bizonyosan cynicus hidegséggel beszélt előtte sorsa felől s ez az, a mi Irénnek legrosszabbul esik. Annyit mondhatok, hogy Irén nagyon haragszik önre, kedves testvérkém; nekem ugyan nem szól, de valahányszor önnek nevét eléhoztam, mindig mintha galvanicus ütés érintette volna idegeit. Az én psychologiámnak ez is sokat mond.

Fenyéry arcza gyönyörteljesen mosolygott.

Leonora pedig, ki nagy emberismerő és olvasni tud az arczokból, mindjárt átlátta, hogy ez megint nem egyéb, mint gúnymosolygás s keményen megfeddé érte kedves testvérkéjét.

– Nekem sehogy sem tetszik ez a gúnymosoly, kedves barátom, sem önhöz, sem általában fiatal emberhez nem illik az a blazirt kedély, ez a gúnyos fitymálása minden föllengésnek, ez az örökös negativ tartás minden érzelem ellenében; mi egészen más úton haladunk s bár mennyire tiszteljem is önt, ha ön e diogenesi phlegmát, gunyort akarja szenvelgeni, akkor mi önnek határozott ellenségei leszünk.

Fenyéry megragadá a delnő kezét és csókjaival halmozá el azt és oly jó kedvűen kaczagott bele.

– Hogy bohóskodik! suttogá Dobokyné.

– Hogy erőszakolja jó kedvét a bánatra, gondolá Lippay magában.

– Hogy gúnyolódik, hogy affectál! haraguvék Leonora.

Pedig oly igazán boldog volt, miként boldogok azok, a kik az égben vannak.

X. A BOLDOG LABYRINTHOK.

Könnyű most ügyvédnek lenni. Mai világban csak jó emlékező tehetség kell hozzá, a paragraphusok bő ismerete, megfelelő stylus curialis, jó két talp, mely nem fárad el a járás-kelésben; a többi mellékes dolog.

Hajdan művészet, virtuozitás volt az ügyvédség, a pör hasonlított egy gyönyörű lovagjátékhoz, egy szellemi tornához, hol ügyesség, merészség, tárgy- és helyismeret nagy előnyöket adtak; mikor már lováról le volt verve a hős, még akkor is felülkerülhetett, s megesett, hogy az alperes exequálta a felperest, ha ügyvéde bátor és nevének megfelelő dalia volt. Az igazi ügyvéd kezében jó eszköz volt minden világi tényező, a tisztújítástól kezdve fel az országgyűlésig; a kitérések, kifogások, mellékútak gyakorlatában alkalma volt remekelni; egy szóval, minthogy már benne vagyok a classicus hasonlításokban, a hajdani ügyvéd oly viszonyt képez a mostanihoz, mint a négy szilaj paripát kormányzó kocsis nyaktörős útakon a locomotivon ülő tender-vezetőhöz, kinek egyéb gondja nincsen, mint hogy ki ne menjen a kerékvágásból.

A Krénfy contra Fenyéry pör olvasása valódi gyönyör lehetne egy igazi ügyvédre nézve. Mindkét fél ügyésze remekelni akart e válságos ügy eldöntésében, melyben a rokonszenv, az emberi jogok, a becsületesség kétségtelenül Fenyéry részén voltak, de a kérlelhetlen törvény még világosabb jogot adott a felperesnek.

A birák szíveik szerint mind kénytelenek voltak Fenyéry tettét helyeselni, de a jog szerint el kelle őt itélniök. Lippay maga aláirta a tanúvallomást azon ember ellen, kit az életben tán legjobban becsült, legjobban szeretett.

Az első biróság rokonszenve csupán annyi jót tehetett irányában, hogy szigorú itéletét szabad lábról engedé neki feljebb vinni a hétszemélyes táblára.

Jószágai elvesztését nem gátolhatta meg. Azokat még ezen évben elfoglalá a brenóczi uradalmak birtokosa s többé a nagy kiterjedt uradalmat nem háborítá az a közbe tolt földdarab, melyért a brenóczi ősök annyi áldozattal, haraggal és erőszakkal küzdöttek valaha és mindig sikertelenül.

Fenyéry pöre ezzel a felsőbb régiókba vitetett át.

A kérdés második pontja volt a személyét illető büntetés.

Ezalatt azonban egy szerencsés eset jött közbe.

Minden oldalról szerencsésnek lehet azt nevezni, nem csak azért, mert véletlen, de mivel nagy jótékonysággal hatott mind a mi ügyeinkre, mind azon emberekére, kiket e regény folytán nem fogunk megismerni.

Ugyanazon évben, a midőn a felső megyéket az éhhalál ostromolta, hazánk alsóbb megyéiben nem csekélyebb csapás fenyegeté a közjólétet.

A mi kedves Dunánk, kit a vers «hazánk szíverének» nevez, ugyanazon vers sóhajtása szerint «be sokszor megárad». Dunamelléki elménczség ilyenkor azt szokta mondani, hogy «kicsiny a Duna», tudniillik nem fér belé a víz. A mi pedig belé nem fér, az kiönt a vidékre s elpusztít husz-harmincz falut s egynehány ezer embernek megint nincs kenyere.

Ismét kenyérről van szó! Erről a kimondhatatlan prózai tárgyról, melynek olyankor eszünkbe sem kellene jutni, a mikor regényt irunk és olvasunk. Ez a rettentően leverő tanúbizonysága az ember földi származásának, szellemi kisebbségének. Az emberi büszkeség semmi előtt sem lehet annyira megalázva, mint a kenyér előtt.

A jámbor táblabirák szinte tudták azt, hogy a kenyér milyen nagy szerepet játszik a földi tényezők között, s egyik közép megyében, melynek vidékén a kenyérpusztító elem minden évben garázdálkodott, összeültek a nemes rendek s megvizsgálva a megye térképeit, elhatározták, hogy a nemes folyót eddigi szabadalmaiban megszorítandják s a hol túlságosan regényes kalandor hajlamból illetlen kanyarulatokat képez, ott egy szép átmetszést követnek el rajta, s kényszerítik azontúl egyenes úton járni.

E bölcs terv annak rende szerint határozatba is ment, az átmetszés kijelöltetett a térképen vörös tintával, a költségvetés is megtétetett; hanem…

… ekkor azok a tisztelt hazafiak, a kiknek a földén keresztül kellett volna húzatni az átvágásnak, felemelék az ő pálczáikat és azt mondták, hogy ebből ugyan semmi sem lesz.

Volt közöttük egy pár nagy birtokos, egy csoport kis birtokos, ezek nem engedték jogaikat, ellenálltak, pörlekedtek, mérnököt, küldöttséget megugrattak, a jelpóznákat feltüzelték, gyűléseken czivakodtak, perlekedtek, a sok perből, perorvoslatból kényelmes gát készülhetett volna már mind a két partján a kérdéses folyamnak, mely évről-évre nem szünt meg azontúl is a nemes közbirtokosság szénáját, szalmáját a pörben forgó félszigetről betakarítani; hanem azért egy hajszálnyit sem engedett senki a maga jogaiból.

Nem is igen bátorkodott már minden gyenge szívű ember e per bolygatásához fogni, mert annyi volt már abban az egymással ellenkező itélet, parancsolat, határozat, hogy a ki tisztába akart volna jönni, semmi hatalom sem mentheté meg, hogy az öt érzékét oda ne veszítse.

A mondott évben új veszélylyel fenyegette a jövő tavasz az alvidéket. A felföldön roppant havak estek, a miből gyanítani lehete minden prófétai ihlet nélkül, hogy rendkivüli árvizek fognak aláomlani s lesz ismét siralom országszerte.

Volt azon időben az említett megyének egy vasszívű alispánja, a ki az előre sejtett veszélyen törődve, egy szép napon parancsot adott ki a járásokban, hogy kétezer szekér huszezer emberrel jelenjen meg a vitatott félsziget előtt.

Azon a napon ő maga oda vezérlé az egész sereget, s a nélkül, hogy a birtokosoknak csak jóreggelt is kivánna, helyet méretett az ásandó új medernek a félszigeten keresztül, neki állított embereket, szekereket, s meghagyta mindenkinek, hogy ha az ég rájok szakad, se hallgassanak senki szavára, hanem ássák, hordják a földet, mig benne tart.

A meglepett közbirtokosság félreverte a harangokat e rettentő erőszakra, protestált, opponált, teljes tehetsége szerint; fenyegetőzött törvényekkel, visszatorlásokkal; senki sem hallgatott rájok s huszezer embert lehetetlen volt birtokukról kihajigálni.

A sérelmet vallott felek nosza futottak Bécsbe – Budára! Fellármáztak minden törvényhatóságot, orvoslatért a rajtok elkövetett istentelen, égbekiáltó erőszak ellenében. Mint rendén is volt, egy pár hét alatt meg is kapták, a miért jártak; a magasabb hatóságoktól kiadatott a parancsolat az alispánhoz, hogy a míg a kérdés mibenléte bővebben megvizsgáltatik, addig ne merje folytatni az erőszakos folyamszabályozást.

Arra az időre épen készen is volt az alispán a munkával. A Duna már akkor szépen folyt a félszigeten keresztül. Tessék ezt repellálni.

S e vakmerő tény által, melyben ily sérelmesen megbántotta a birtok igaz jogait, megmenté az egész vidéket örök időkre a szokott Istencsapásától.

Ez analog esetben sok mellékes körülmény hasonlított azokhoz, a mik Fenyéry perében előfordultak.

Az alispán a megye határozatát foganatosítá; ezt cselekedte Fenyéry is.

Amaz törvényellenes hatalmaskodást követett el a nemesi szabadalmak ellenében; Fenyéry bűne is épen ez volt.

Ott az országos csapás elhárítása volt a merész tett indoka; Fenyéryt is ugyanaz buzdítá.

A megtörtént tett sikere ott teljesen igazolá a heroicus orvosi műtét helyességét; itt szinte úgy.

E hasonlítások váltak Fenyéry ügyének nagy egészségére.

Azt ugyan a törvénykiszolgáltatás legfőbb piaczain sem neki, sem az alispánnak nem engedheték el, hogy a közjog tályogaiba olyan merész keresztvágásokat mertek tenni, az alispánnak alkalmasint fel kellett mennie ad audiendum verbum, mely állapot a közéletben veszélyes crisis fogalmául volt feljegyezve. Fenyéry is megkapta itéletét, miszerint az általa sértett birtokos, ha fejváltságával megelégedni nem akar, egész birtokát lefoglalhatja. Hanem azért az alispán orráról senki sem mondta azt, hogy hosszabb lett, mint azelőtt volt; s Fenyéry minden egyéb büntetés alól teljesen fölmentetett, visszakapta ügyvédi oklevelét s neve nemcsak megyéjében, de az egész hazában az ünnepeltek közé lőn sorozva.

Az, hogy vagyonát elveszté, bánatra nem érdemes bohóság. Huszonöt éves korában, eleven észszel, tele szívvel minden ember gazdag!

MÁSODIK RÉSZ.

EMBER CSAPÁSAI.

I. A NYUGTALAN LÉLEK.

– Kedves Irénem, kedves kis tündérem! mi megválunk egymástól. Én nem maradok önnél tovább. Én nem akarok azon a tájékon maradni, a hol diadalt ül az igaztalanság s büntetést kap az erény. Nekem ez a Fenyéry senkim és semmim, nem is kellene rá semmi gondomnak lenni; azt sem foghatják rám, hogy szerelmes vagyok bele, elmultam negyvenhat esztendős; teljes életemben távol tudtam magamat tartani minden bohóságtól, de ha mégis eszembe jut, hogy minő igazságtalanság történt egy nemesszívű férfival; – mert bár tudom, hogy ön előtt, kedves Irénem, nem tünt ő fel valami kellemes alakban, de azért a kérges külső alatt valóban tiszta, nagy lélek lakik; és ha eszembe jut, hogy e nagy léleknek, ki míg gazdag volt, annyiak jóltevője tudott lenni, most földönfutóvá kell lennie, ajkamig jön a keserűség. Nem, kedvesem, nem élhetek tovább azzal a gondolattal, hogy ez annyiban marad. Mondják, hogy szenvelgő, bolond vagyok; mondják, hogy olyan ügybe ártom magamat, a mihez semmi közöm; nevessenek ki; mind azzal nem törődöm semmit. A megmentett ezerek hálasóhajtása felmegy az égbe, de nem megy fel Bécsbe; szükséges, hogy azt valaki felvigye. Az a valaki én leszek. Úgy is mindig szoktam magamnak olyan dolgot keresni, mely rám nem tartozik; most ez lesz az. Én eljárom a minisztereket, agyonbeszélem a referendáriusokat, kisértete leszek valamennyi udvari ágensnek; ha az ajtót bezárják előttem, bemegyek a kulcslyukon; úgy is «czifra asszony»-nak hínak a parasztok. De meg nem nyugszom addig, a míg vissza nem disputálom Fenyéry itéletét. Azért ne is vegye rossz néven tőlem, kedves Irén, hogy elmegyek; ne is iparkodjék marasztani, mert bizonynyal elmegyek. Ez föltett szándékom és ettől el nem állok.

Hogy e hosszú mondolatot Leonora tartá, azt említenünk is fölösleges azok előtt, a kik vele ismeretesek.

A szép Dobokyné nevetve kérdezé:

– De hát miből fog Bécsben élni oly hosszú ideig?

– Az az én gondjaim közé tartozik; ha negyvenhat évig megéltem tisztességesen, a nélkül, hogy valaki azt mondhatná, miszerint megcsaltam, vagy koldultam tőle, ezután is csak megélek. Azért, kedves Iréném, ez órától kezdve már csak vendég vagyok önnek házánál, még pedig olyan vendég, a kinek be van fogva a szekere.

Irén nem is iparkodott a jeles delnőt marasztani, sem elválását alkalmatlan érzékenykedéssel nem igyekezett nehezíteni; sőt maga segített neki a szükséges holmikat csomagokba rakni, bőröndjeit elrendezni, maga gondoskodott útikészleteiről. Az elutazás órájában is megkimélte minden elájulástól, szívgörcsőktől, a mik olyan illendő kisérők hasonló catastropháknál. Még csak nem is sírt, midőn őt utoljára megölelte, megcsókolta, midőn a kocsiig kikisérte, mely a kapu-bejárás előtt állt felpakolva.

– Erős szív, kedvesem, csak erős szív! un coeur ferme! biztatá őt Leonora, kinek magának is oly erejébe került könyeit vissza parancsolni, hogy kínjában minden ismert nyelven elmondá Irénnek, hogy csak erős szíve legyen; pedig a jó lélek csak saját magát akarta azzal biztatni.

– És ha válni kell, váljunk gyorsan, mondá hirtelen felszökve a hintóba. Adieu!

A kocsi elrobogott; Leonora szemeit törlé, midőn senki sem látta már és suttogá magában:

«Erős szíve van annak a gyermeknek. Un tête d’enfant, et un coeur de lyon.» Ezt a mondást mindjárt fel is jegyezte naplójába.

Mindig ilyennek ismeré ezt a lánykát. Szíve tele érzelemmel; mert oly finom, hogy egy párja vesztett madárka szenvedésit is megérzi, s érdekkel tud viseltetni egy beteg hangya sorsa iránt, de tud parancsolni magának! Mennyire szerette őt, talán anyját sem jobban: még sem mutatta ez érzést; pedig képzelhetni, mennyire rosszul esett neki. Maga Leonora is csak egy hajszálnyira volt attól, hogy elfeledve spartai jellemét, a leghevesebb könyekre fakadjon, s kedvenczét átölelve, ott minden ember előtt össze meg összecsókolja; és ez aligha meg nem történt volna, ha Iréne legkisebb kezdeményezést tesz rá. Derék leány volt, hogy nem tette. Erős szíve van.

Az egész úton adott foglalkozást ez a gondolat Leonorának. Mire Bécsbe ért, egészen ki volt eszméjében dolgozva az a szilárd, belül szellemgyöngéd, kivül aczélkemény jellem, mely nem sír, midőn szíve jobb felétől örökre megvál. E csodás ellentétekből még csodásabb lélektani bonyolulatoknak lehetett támadni, melyeket Leonora mind a leggyönyörűbben megfejte, azokat egymással kiegyezteté, s naplójába, mely életbölcsészettel tele volt, fel is jegyzé érdemeik szerint.

Bécsben azután beszállt azon vendéglőbe, melyet Irén előtt kijelölt, hogy legelső leveleit oda intézze, a míg a sors más megállapodási helyet mutatand számára; ott egy szerény szobácskába felhordatá holmiait, s midőn már ideiglenes kényelembe tevé magát, hogy uti fáradalmait kipihenje, kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az?

– Egy hölgy. (Ismerős hang.)

Felnyitja az ajtót. És ime ki borul a nyakába? Senki sem más, mint az ő kedves kis vasszívű tündérkéje.

– Hát ön itt? kérdi Leonora, ki nem tudta, hogy örüljön-e, vagy ijedtében sikoltozni kezdjen?

– Egy órával hamarébb érkeztem önnél.

– S miért jött?

– Ugyanazon okból, a miből ön.

És ezen azután elkezdtek kaczagni és sírni, és újra kaczagni és sírni, mint a hogy philosophok nem volnának képesek tenni, a hogy csak nők tudnak egyszerre sírni és kaczagni szíveik mélységes érzelméből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leonora, igéretéhez híven, kisértete lett a referendariusoknak, ijedelme az agenseknek és fátuma minden rangon levő hivatalbeli embernek, a kinek legkisebb befolyása volt a Fenyéry-perben.

Egy hónap alatt úgy ismerte már a miniszterek, kamarások, titkos tanácsosok bejárásait, mint egy húsz esztendeig szolgált sollicitator és rettegésben tartott minden embert, a kiknek szerencséje volt megismerkedni élőszóval elmondott vezérczikkeivel.

A derék urak kénytelenek voltak őszinte bámulattal nyilatkozni az asszonyi ékesenszólásnak ily különös mértékbeni adománya felett s a hideg lelte őket, a mikor nevét a kihallgatásért folyamodók között olvasták, mert ettől menekülni nem lehetett; ez nem engedte magát emberi nyakról lerázni, ez elől hiába tagadta el az ember magát, ott is rátalált, a hol legbiztosabbnak érezte magát s nem tágított, nem engedte magát kidisputálni; úgy tudott kérni, okoskodni! ez képes volna az ördögöt rábeszélni, hogy mosdjék szappannal.

Hanem azért a per még is elveszett.

Az a hit, hogy egy peres ügyben a birákhoz szaladgálás, informálás változtat valamit a dolgok folyamatán, valóságos babona, egyenlő szűk felfogás a jégeső-hárítóval, a zivatar elleni harangozással és a sympatheticus gyógymódokkal.

Fenyéry vagyonvesztési pere minden felebbezésen elbukott…

– Már pedig én azért sem teszek le róla; szólt a védnő kis tündérkéjéhez, kinek az volt a dolga, hogy míg ő az illető országos urak szíveit rettegteté, az alatt Irén családi összeköttetésénél fogva azok urnőihez lelve bejuthatást, két oldalról segített a jó urak számára meleggé tenni a poklot.

– Én még most sem adom fel ügyünket, monda Leonora egy reggelen, egy nagyon sáros, piszkos reggelen, felkapcsolt volantjai, szürke harisnyái, csatos felczipői, s hóna alá csapott esernyője jelképei által gyaníttatva, hogy ma ismét nyakába ölti a várost, még pedig annak oly érthetetlen utait, a hova nem kell elegáns öltözékben menni. E tekintetben különben sem igen volt alkalmazkodó.

Irén sohajtva kérdezé, hogy hová akarja azt még feljebb vitetni.

– Az Istenhez! szólt Leonora, esernyőjét malasztteljesen emelve magasra. Én nem állítom, hogy különös nagy reményem van, miszerint az égből egy pár menykövet imádkozom alá, melyek a felperest és másokat eszökre térítsenek, de folyamodom az emberi szíveken uralkodó Istenhez. Oh, gyermekecském, az Isten nem fogyott ki csodatételeiből most sem. E felől majd fogok én önnek egy történetet beszélni, hanem most arra nem érek rá, mert mennem kell és estig alkalmasint nem is jövök haza, addig is adieu, kedvesem.

A védnő és a kis tündér megcsókolták egymást, azután az előbbi kopogó felczipőivel végig csattogott a folyosókon; Irén utána nézett az ablakból, s látta, mint vágott keresztül az utcza közepén, nem igen keresve, hogy hol kisebb a sár?

Irén egész nap egyedül volt a vendéglőben, semmi kedve sem lehetett kimenni. Az eső megpihenés nélkül szakadt egész késő estig; a zuhogó víz úgy tombolt az ablak fölötti rézcsatorna csövében, mint valami kínjában kaczagó elkárhozott lélek, a ki jobb szállás hiányában oda vette magát. Irén egész nap azt hallgatta, és rajzolgatott egy kis képet, melyen egy zuhogó hegyi patak volt és az átvezető híd le volt törve, s két ember úgy áll a két parton és nem tudja, hogyan jusson át egymáshoz? Az egyik férfi, a másik leány. Azután este is lett, besötétedett; a lámpákat is meggyujtogatták, Leonora még sem jött haza.

A két hölgy szobái egymásba nyiltak, a miért azokat úgy rendezték el, hogy az egyiket használták ebédlőnek, a másikat hálószobának.

Irén vacsorát rendelt mindkettőjük számára, vizet forralt a theának; jó meleg szobára várta Leonorát.

Azután, hogy még sem jött, csengetett a pinczérnek, hogy hozza fel az estebédet. Sokszor hallotta azt a jókedvű babonát, hogy ha valakit nagyon várnak az ebéddel, és azután már nem győzik várni, akkor csak szaporán tálaltatni kell, mire az étel az asztalon van, a várt személy is ott leend.

Most az egyszer különös kivételképen ez eset nem teljesült be. Leonora nem jött meg és Irén egy falatot sem tudott enni; minden étel elhült, megfagyott, a theakatlanból kifőtt a víz és Leonora még sem jött haza.

Irén már komolyan aggódni kezdett, a midőn egyszerre meghallja a nagy eső-tocsogásban az ismerős kopogásokat; még künn az utczán meghallotta azokat, száz hordár, utczakölyök, kofa s egyéb sárban járó teremtés lépései közől kiismeré az ő sarkos czipőinek csattogását.

Előre kifutott eléje a lépcsőkig.

Nem csalatkozott; csakugyan ő jött.

Köröskörül csupa sár volt, mintha hajtóvadászatról jönne s lóháton vágtatott volna keresztül turfás lápokon és márga földeken s azoknak minden szinű sárpecsétjeit hozná magával. Kalapja, köpenye keresztül ázva, keztyűi paczallá téve.

– Az Istenért, Leonora, hol járt ön? kérdé aggódva Irén, és sietett barátnéját mentül előbb a meleg szobába vinni, vizes ruháitól, czipőitől megszabadítani, s addig feleletet sem várt kérdésére, míg ismét szárazba nem öltözteté, azután ismét nem engedte szóhoz jönni, míg a kis theás asztalt oda nem vonta a kandalló mellé, a honnan Leonorának föl sem volt szabad kelni a kényelmes karszékből; lábai alá egy puha zsámolyt tett és azután teletölté findzsáját theával, azt megitatta vele, tányérján darabokra szelé a sültet s csak azután foglalt ő is helyet mellette és olyan elégültséggel nézte, mint fogyasztja Leonora a kettőjök számára rendelt vacsorát és theát, mintha az saját étvágya volna.

– Ön nyugtalanul várhatott engem, szólt végre Leonora, midőn kissé magához birt térni e működésből; tudom, a várakozás a legnehezebb föladat, ez próbálja meg legjobban a philosoph lelket. Messze jártam, aligha nem jártam ma négy mértföldet. Azt hiszem, meg is áztam egy kicsit. Nem vehettem az esernyőnek semmi hasznát, az eső még nagyobb cseppekben hullott róla rám. De nem tesz semmit.

– Miért nem fogadott fel egy bérkocsit?

– Ah, az nem lehetett kedvesem. Nem olyan helyen jártam, a hol bérkocsi kell; látja, hogy elmerültek a czipőim. Az mind gyerekség. Nem árt nekem. A kholera idején, mikor annyira el voltam foglalva a betegekkel, sokan kérdezték, nem félek-e, hogy én is megbetegszem? Oh, én nem érek rá beteg lenni, nekem nincs arra időm! Most is azt mondom. A kinek a lelke úgy el van foglalva, semmi hatása arra a test törékenységének. Egész nap ma ülök le először.

– De hol jár ön annyit?

– Azt majd elmondom egyszer. Istent kisérteni jártam, annyi bizonyos, és aligha sikertelenül. Mától fogva igen jó reményeim vannak.

– Hogyan? kérdé Irén rendkivül érdekelve.

Leonora leönté az utolsó csésze theát, megmelegíté kezeit a kandallónál; a hideg csak most látszott belőle kimenni tökéletesen. Vagy talán nem a hideg volt az, hanem valami sötét bús történetre való visszaemlékezés, mely jobban megborzogatja az ember testét, lelkét, mint a nedves zivatar?