Part 15

– Én menjek? Te nyomorúság bálványa, te reszkető lidércz, te tehetetlen féreg; hát ki vagy te, hogy én velem parancsolni akarsz? Ki vagy te, mi vagy te? Rongyadta rongyházi vagy, a ki ha megharagítasz, úgy löklek ki «velök» együtt ebből a házból, hogy szétmállasz bele. Takarodjatok innen ebben a nyomban. Béres! juhász! tehenes! fogjátok azt a cséplőt, fogjátok azt a villát, verjétek, szúrjátok őket agyon. Agyon mind a hármat!

A pesti fiscalis protestált, hogy őtet ne!

– Te hetes! ereszd el a kutyákat a lánczról. Uszítsd rájok. Kinél van egy puska? Barátom, masinista, kedves barátom. Maga tud lőni. Tegyen abba a puskába három golyóbist, lőjje agyon vele egyszerre mind a hármat.

Hogy azonban sem a béres, sem a juhász, sem a hetes, sem a masinista nem látszottak hajolni a biztatásra, maga gyürkőzék neki a derék asszonyság s hátracsapva főkötője kontyát, hirtelen megkapott egy sulykot s találomra oda hajítá a három úr közé, mely is épen Krénfy úrnak a lábán találta el az öreg hüvelykújját.

– Zárjátok be ezt az asszonyt! ordítá erre mérgében és fájdalmában Krénfy úr. Boros, fogja meg és hurczolja el innen.

Boros uram előre lépett, oly orczával, mely Herkules akármelyik föladatának megfelelni igérkezett.

– Ide ne próbáljon jőni, förmedt rá az élő Meduza, mert úgy képen felejtem, hogy mind a két szeme kiugrik.

Boros uram megállapodott e szóra.

– Engem meg ne üssön az asszony, mert én nemes ember vagyok.

Krénfy, látva hogy ispánja nem mer a veszélyes vadállathoz nyulni, maga ugrott oda s boszusan megragadá a némber karját, mire a dühös asszony azonban hirtelen a másik kezével úgy ütötte arczul, hogy a kalapja a sárba repült.

Krénfy erre bőszült méreggel ragadta meg a némber kuszált haját s a földre teperte, annak vadállati rikácsolása közt.

A körülálló háznép világért közbe nem vetette volna magát, sőt egymást csitítani látszék, hogy senki el ne rontsa ezt a mulatságot.

Fenyéry szivét fenékig felfordítá ez az utálatos jelenet. Odarohant a czivódók közé; szétválasztá őket egymástól, kiszabadítá Krénfy nyakravalóját a némber körmei közől, valamint ennek hajbozontjait Krénfy markából s kétfelé tolva a tépett, fuldokló feleket, véget vetett a küzdelemnek.

Az asszonyi állat megcsókolta Fenyéry kezét, Krénfyt pedig leköpte s azzal nagy átok, szitok között felfutott a konyhába, kihajigálva onnan az udvarra minden megmozdítható edényt; a mi által természetesen csak a fazekakban történt kár, az emberek bátorságos helyekre húzván el magokat.

Krénfy urat egészen kihozta sodrából – vagy mint polgárisultabb nyelven mondanák: egészen decontenancirozta e rosszul rendezett jelenet; nyakravalója helyrehozhatatlan állapotban volt s orczájának épen a leggondosabban borotvált helyein egy pár letörölhetetlen runája maradt az asszonyi körmöknek.

– Várj, hiszen várj! dörmögé magában, nyálazott zsebkendőjével nyomogatva a karczolásokat. Majd megkeserülitek ezt!

Még haragja nem higgadt meg annyira, hogy tudhatná kin álljon inkább boszut: a némberen-e, vagy Fenyéryn, a ki mind ennek közvetett okozója.

Az ügyvéd meg akarta szolgálni napidíját s hivatalához sejtő buzgalommal ajánlkozék Krénfy úrnak, ha nem kellene-e ezt a «szolgálót, vagy micsodát?» criminalis perbe fogni.

– Szolgálót, vagy micsodát? förmedt fel erre Krénfy úr. Imhol van az úrnak napi díja, itt van az úti költsége, üljön kocsira, menjen vissza Pestre. Tisztelem a principálisát. Majd ha beszélni akarok vele, magam megyek hozzá… Szolgálót, vagy micsodát!

A jámbor férfi alig birt magához térni ijedtéből s megkapva a saláriumot, elkotródott szépen, magára hagyva Krénfy urat Fenyéryvel.

– Uram, lesz ön szíves magtárait felnyittatni? kérdezé Fenyéry, a mint egy előszobába értek.

– Én, uram, semmihez sem nyulok. A belső szobában vannak a kulcsok; ott függnek a falon, hanem azokat önnek magának kell onnan elhozni; én azt sem mondom meg, melyik kulcs az igazi, sem azt, hogy melyik ajtóba illik bele; önnek egészen úgy kell képzelnie magát, mint a ki egy idegen házba betört és saját leleményességére van bízva, hogy a kivánt szerekhez hozzá férjen. Én csupán annyiról biztosítom, hogy erőszakkal ellene nem állok; hanem minden ténye ellen tiltakozni fogok.

Fenyéry meg volt elégedve s benyitott a belső szobába. Ott azonban hiába kereste a falon a kérdéses kulcsok csomagát, mert azokat már akkor Krénfy úr hárpiája régen lefoglalta s ott függöttek a fentisztelt sárkány köténye szatying-övébe akasztva; a ki vérben forgó szemekkel várta az eléje lépő fiatal embert.

Krénfy gúnyos kárörömmel nézte a nyitott ajtókon keresztül a bekövetkezendő jelenetet.

A sárkányok királynéjának kezében egy tűzvonó vaslapát volt marokra fogva, mely elszánt akaratot látszott képviselni.

Krénfy úr óhajtotta látni, hogy tépik össze egymást! Legalább csak az orrát harapná le ennek a szépséges fiatal embernek!

Fenyéry udvariasan lépett közelebb s egészen illedelemmel meghajtva magát a kétséges rangú delnő előtt, monda:

– Tisztelt asszonyság, én szivemből sajnálom azt a kellemetlenséget, a mit kegyednek okoztam, s a mennyiben az miattam történt, őszintén bocsánatot kérek.

E szavak oly szíves, oly nyájas hangon voltak mondva, hogy a sárkány fejedelemasszony elszégyenlé magát, hogy azt a vaslapátot kezében tartá, s mintha csak azért vette volna azt föl, hogy valami dolga volt vele, ismét szépen visszatevé a kandalló párkányára.

– Én régebben óhajtottam, és szelidebb úton kegyed ismeretségébe juthatni; de soha sem lehettem szerencsés kegyed által elfogadtatni. Pedig azon esetben bizton remélem, hogy e mindnyájunkra nézve alkalmatlan jelenetek helyett sokkal kellemesebb módon végződhetett volna az egész ügy. Én annyit hallottam kegyed jószívűségét, igaz emberszeretetét magasztaltatni, miszerint bizonyos vagyok felőle, hogy ha az illető felvilágosítással kegyed elé járulhatok, okvetlenül czélt fogok érni. Mert azt én teljesen méltánylom, hogy kegyed a lusta, korhely naplopóktól megtagadja a martalékot, a mit azok követelnek, de én a megye nevében jöendék kegyedhez tisztelettel könyörögni, hogy azon valóban nyomorultakon segíthessünk, a kik azt méltán megérdemlik. Hiszen én jól tudom, hogy kegyednek igen jó áldott szive van s a szegény haldokló árvák, az elhagyott kisdedek látása könyekre indítja. Oh kérem, ne titkolja kegyed e könyeket; ezek egy nő legszebb ékszerei.

A hárpia, Krénfy úr nagy bámulatára, egy széket emelt föl, még pedig nem azért, hogy azzal Fenyéryt kiverje, hanem hogy «tessék leülni reá».

– Oh köszönöm. Kegyed valóban igen szíves hozzám. Mennyire sajnálom, hogy nem lehetett kegyedhez fordulnom legelőször. Hiszem, hogy kegyednek sikerült volna Krénfy urat rábeszélni, hogy a megye közóhajtásának eleget tegyen. Annyival inkább, minthogy mi ezt semmiképen sem kivántuk ingyen, sőt a méltányosság szabta árt azonnal készek voltunk lefizetni s azonfelül kegyednek örökre hálás lekötelezettei lettünk volna.

A sárkánykigyó egészen elérzékenyült: köténye nem volt elég könyeit törülni.

Miért nem beszélt hát az úr velem hamarább? Ha én velem ilyen szépen beszélt volna valaki, a czipőmet is odaadtam volna a lábamról (az pedig ugyan rossz állapotban volt mind a kettő), de én velem azt hitette el ez az akasztófára való (értette Krénfyt), hogy ide erőszakos rablás végett jőnek, hogy az urak elhatározták, hogy minket koldussá tegyenek; így tett engem csúffá az urak előtt, az egész világ előtt, hogy felhuszított mint egy lánczos kutyát, s azután megint be akarta tömni a számat, mert nem is tudom, hogy miért nem hasítottam ketté a fejét a semmire valónak?

E szóknál kitörő mérgében megint felkapta az elkeserült amazon a letett vaslapátot s a mint Krénfy úr ott bámult a nyitott ajtóban, egyenesen neki rohant s ezuttal bizonyára csúffá teszi, ha Krénfy nem elég gyors becsapni előtte az ajtót s a kulcsot hirtelen ráfordítani.

A tigris kalitkájába zárt Fenyéry óhajta véget vetni e népszinműnek s igen nyájasan instálta az asszonyságot, hogy ha elhalaszthatja máskorra annak az ajtónak döngetését, tegye meg az ő kedvéért s inkább keresse ki a sok kulcs közől, a melyik a magtárhoz vezet.

A bőszült amazon ezt igen helyes boszuállásnak találta Krénfy ellenében.

– Tessék; szólt leoldva harczias csipejéről a csomó kulcsokat s kifacsarva a vaskarikából kettőt a sok közől. Ezzel nyilik a vasajtó itt balra a folyosó mellett, ez a másik a lakat-kulcs, mely a rácsajtó vasdorongját fogja. Hanem ez a semmirevaló ide zárt bennünket, most nem lehet kimenni a szobából.

– Majd mindjárt ki fogja nyitni; szólt Fenyéry bizton mosolyogva. Addig is legyen szíves kegyed, igen tisztelt «házi asszonyság», az általam majdan átveendő gabonaneműekért az illető méltányos összeget kezéhez venni.

– Szívesen, szívesen! monda a hárpia. Hanem ebben a perczben fel is nyilt aztán az ajtó s Krénfy úr nem törődve sem a két szeme világával, sem semmi eltörhető porczikájával, esze nélkül rohant be az ajtón, kézzel-lábbal protestálva e veszedelmes tény ellen.

– Egy fillért el nem szabad tőle venni. Ellent mondok, protestálok. Itt én vagyok az úr. Egy félpénzt se vegyen el senki ettől az úrtól, sem ajándékba, sem fizetésképen. Te félbolond asszony. Tönkre akarsz tenni? el akarsz pusztítani?

A némber még tán gonoszabb dolgokat is akart Krénfy úrral mívelni, de Fenyérynek már nem volt kedve azt végig várni.

– Tetszik önnek velem jönni, uram, vagy itt maradni? kérdi Krénfytől, midőn az ajtó már nyitva volt s a kulcsok kezében.

Krénfy természetesen inkább vele ment, s ez által a tragœdia befejezetlen maradt.

IX. HONY SOIT QUI MAL Y PENSE.

– Miért nem lehettem én ottan? hogy láthattam volna az árvák örömét, e nyomorból kiemelt, megszabadított, a világnak visszaadott nép elragadtatását, oh az magasztos látvány lehetett, kenyeret adni ezernyi ezer népnek, visszahívni az életre egy egész ivadékot, felosztani szívét, lelkét, vagyonát, jövendője kincseit egy szenvedő nép között; ez mennyei, ez túlvilági. Ezt a Fenyéryt irigylem és becsülöm, miként senki mást.

Ezt a kitörését a lelkesülésnek Leonora hallatá, a főjegyző magánlevelének elolvasása után, melyben ez az előbb eltávozott alispánnal tudatja körülményesen a Kallósfalván történteket.

Lippay a tarnóczfalvi kastélyban várta be e tudósítást s épen ott ült a szép Dobokyné mellett, kinek gyöngéden emlékbe hozott apró czélzataira iparkodék mindannyiszor megfelelő anecdotákat mondani.

A szép Dobokyné practicusabb oldaláról vette fel a kérdést s azt válaszolá Leonora elragadtatott szavaira, négy gyöngéd újját kecsesen az alispán kezére téve:

– De a mi ezután fog következni, azt úgy hiszem, nem fogja kegyed irigyelni Fenyérytől. Alig hiszem.

– Mi történhetik vele? kérdé Leonora magasan. Talán csak nem fog büntetést nyerni ily nemes, bátor, elhatározó tett miatt, mely által tizezer embert mente meg?

– Itt az alispán úr; tessék tőle megkérdezni.

– Hogyan, uram? szólt Leonora az alispánhoz fordulva, Fenyéryt érheti ezért valami baj?

– Természetesen; felelt az alispán, akkor sem vesztve el jovialis arczkifejezését.

– Például, uram, például?

– Hát legelőször is elveszti minden vagyonát.

– Elveszti? miért vesztené el? Ezt én nem értem. Sehogy sem értem.

– Azért veszti el, mert van egy törvény, a mi azt a büntetést szabja arra, ki egy nemes ember házába erővel betör és ott hatalmaskodik.

– Törvények? Holt betűk! Hol marad a szív, hol az általános emberi kötelességek? hol a felebaráti szeretet? Egy férfi, ki bátran keresztültörve a törvénynek bástyáin, félretéve minden kicsinyes formaságokat, merész lélekkel kiszabadított ezer szenvedőt egyes emberek ördögi kénye alól, nem borostyánt érdemel-e inkább, mint büntetést? Ah, uram, ily törvény nincs a világon, és ha van, nincs biró, a ki azt végrehajtsa.

Az alispán jó kedvvel viszonzá:

– Bizony, alig ha nincs olyan biró.

– Akkor van Isten, a ki azt meg nem engedi történni.

– Minő kár, hogy nem hölgyek ülnek a törvényszék padjain! sóhajta fel Lippay, fél tréfásan, de mélyebb érzelemmel. A prózai férfiak csak a holt betű szerint itélnek.

– És ha így lenne is, Fenyéry nem volt a vagyon bolondja soha. Ezzel nyugtatá magát Eleonora. Szegény lesz, de szívében annál gazdagabb. S lesznek, a kik őt ezen gazdagságaért fogják becsülni.

Az alispán gyönyörködött az exaltált hölgy túlzott beszédében; hisz ő maga is úgy szerette Fenyéryt, mintha tulajdon fia lett volna, s épen azért ingerlé Eleonorát, hogy az mentül erősebben védelmére keljen.

– És pedig még ez nem az egész baj, szegény Fenyéryt még azonfelül alkalmasint börtönre is fogják itélni.

– Börtönre! kiálta fel Eleonora. Nem! az nem lehet! Hisz akkor fel volna fordulva a világ; hisz akkor jelen volna az Antikrisztus országa, a mikor a bűn itéli el az erényt, s visszafelé olvassák az Isten tizparancsolatját! Azonban… nem lehetetlen… nem, minden megtörténhető az ég alatt. Miért ne eshetnék meg ez is. Az evangelium legelső hirdetőit is börtönre vetették. Ők is épen így szenvedtek a közügyért. Jól teszik önök, büntessék, gyalázzák meg, ostorozzák meg őt; annál jobban rá fog illeni a martyr név, s annál jobban fogják őt szeretni, a kiknek szivök az igazi helyen van.

Dobokyné nagyon jó kedvűen kaczagott fel e bohó szavakra, mert az alispán mosolygott. De Lippay mosolygása alatt rejtett könyek voltak, a miket nem vett észre senki.

A piczi tündérke ott hímzett egy ablakmélyedésben, s nem látszott egyébbel elfoglalva lenni, mint ezekkel az egymást követő apró keresztkékkel; valamelyik szónál megszúrta az újját a himzőtűvel, a bibor cseppecske odaesett a szövetre; le sem törülte azt onnan, hanem ott hagyta száradni s eltakarta azt a hímzet gyöngyeivel.

Eleonora ingerelve volt Dobokyné jó kedve által, most már igazán tűzbe jött s heves elragadtatásában többet talált mondani, mint a mennyit akart.

– És ha önök százszor kikaczagják, százszor elitélik őt, én tisztelem, én becsülöm, és ha itt volna, képes volnék őt megcsókolni!

És épen abban a pillanatban nyilt föl az ajtó és lépett be rajta Fenyéry.

Hasonló jelenetek nem csak a franczia drámákban, hanem az életben is akárhányszor történnek.

Fenyéry komoly ember volt, komoly arczczal lépett be, s épen el nem tudta gondolni, miért kaczagnak oly nagyon megjelenésén.

Dobokyné szinte megrontotta magát a nevetésben, melynek rohama nem volt arányban vállfüzője korlátaival.

– Ah! ime itt van. Mintha hívták volna. Leonora! ön igéretét teljesíteni tartozik. Fenyéry úr itt áll előtte.

Leonora egy perczig sem jött zavarba, hanem komoly méltósággal felállt székéről, ünnepélyesen, mint egy áldozatra járuló druida papné, lépett a megdöbbent ifjú elé s megfogva annak két kezét, magasztos hangon mondá:

– Uram, Fenyéry úr; én azt mondtam, hogy önt becsülöm, tisztelem s ezt ismétlem önnek szemében. Tekintsen úgy, mintha ezt édes anyja, vagy édes testvére mondta volna önnek.

És azzal gyöngéden odahajolt Fenyéryhez s annak homlokát ihletteljesen megcsókolá.

Dobokyné visított nevettében e tréfás jelenetre s csak arra jött lassankint magához, midőn tapasztalá, hogy kivüle senki sem nevet, még az alispán sem.

Leonora pedig büszke öntudattal emelé fel arczát, erősen megnyomva a szót, «hony soit, qui mal y pense!» (A miből Dobokyné egy szót sem értett.)

A mulatságos jelenetben senki sem gondolt a ház tündérkéjére, hogy megkérdezte volna tőle:

«Miért lett halvány arczod oly piros?»

Fenyérynek elég jó tapintata volt átlátni, hogy neki most komoly arczot mutatni nem szabad. Az mindig kellemetlen dolog, ha valaki saját bajai miatt támadt rossz kedvét észrevéteti, kivált ha az ember vendég. Különben is azt a bajt maga kereste magának, a kimenetellel meg kell elégedve lennie.

Nem is kellett neki sok alakoskodást játszania, mert valóban nem törődött azzal, hogy saját magával mi történik? A dolog jól ütött ki. A többire nézve meg volt nyugodva.

Szépen megköszönte Leonorának a csókot, s azzal helyet foglalva mellette, tréfás komolysággal kérte fel rá, hogy ha ügyét előveszik a királyi táblán, legyen ott ügyvédje.

Leonora egész komolysággal állítá, hogy ő bizonyosan jobban is megvédné őt, mint akárki más. Szerinte Fenyéry koszorút érdemelne.

– Csakhogy azzal a koszorúval úgy járhatna, szólt az alispán, mint a czigány a lopott süveggel: nem merte viselni, mert félt, hogy megismerik a fején, hanem egyszer éjjel kelt fel az ágyból. «Hát kend mit csinál?» kérdi a felesége. «Hallgass anyuk. A süveget viselem.»

Ezen azután mindenkinek nevetni kellett.

Leonora is nevetett, de annál jobban megharagudott saját magára, hogy miért nevetett.

– De uraim, hogy lehet ilyen komoly dologból tréfát csinálni. Fenyéry úr, én önön csodálkozom legjobban, hogy mit tud ezen nevetni?

– Hát hiszen semmi rendkivüli dolog sem történik velem. Majd egy kicsit becsuknak, ott legalább más visel rám gondot, s ha elképzelem, mennyi kellemes látogatást fogok kapni hajdani szép ismerőseim és ismerőnéimtől, még kellemesnek is fogom találni helyzetemet. Ha pedig kieresztenek (egyszer csak rám unnak) – akkor majd eléldegélek egyik-másik atyámfia, jó barátom, hajdani kenyerespajtásom nyakán; ma itt, holnap amott, olyan mulatságos életem lesz, hogy Lavotának sem volt különb.

Dobokyné most már egész érzékenységgel, egész szánalommal szólt bele, hogy «bizonyára mindenütt igen szívesen fogják látni».

– Oh ez iránt nem aggódom, felelt könnyű vérrel Fenyéry; Csejti Gazsit úgy is épen most hagyta el a lengyelje, majd beszegődöm hozzá – lengyelnek.

Azon időben nagyon népszerű dolog volt birtokos nemeseink részéről a muszka földről átmenekvő lengyel patriotákat felfogni. Ki mentül magasabb rangú lengyellel birt, annál nagyobb dicsőség volt házára nézve.

Leonora ezekért a rossz élczekért szerette volna kötőtűjét anyailag keresztül szúrni e könnyelmű fiatal kabátján.

– Hogy tud ily könnyen beszélni oly súlyos balesetről?

– Hisz ez máson is megtörtént és sokkal kisebb ok miatt. Hát ha egy éjjel elkártyáztam volna vagyonomat és most semmim sem volna. Nem kellene-e könnyen vennem akkor is?

E szavaknál Iréne felkelt himző asztalától s hirtelen kisietett a szobából.

Nem sejté senki, hogy mi baja lehet? Hanem a mint a szép Dobokyné felállt, hogy karját Lippay karjába fűzve, a mindig kedves táblabirót néhány gyöngédebb szóra a szomszéd termekbe átvezesse s Fenyéry egyedül maradt Leonorával, a derék delnő komolyan szemrehányó szóval mondá neki:

– Ön rossz húrt pendített meg, kedves barátom, kedves testvérem (mondjuk így, hogy kedves testvérem).

Fenyéry kezet adott rá: és kérdezé, hogy mit vétett?

– A midőn ön oly könnyelműen beszélt vagyona elvesztéséről, az én kedves tündérkémnek nagyon rossz érzéseket okozott.

– Hogyan?

– Úgy, hogy igen élénken emlékezteté őt saját bátyjára, ki valóban kártyán és könnyelmű pazarlással vesztegeté el minden vagyonát.

– Valóban, nagyon ostobául viseltem magamat; mondá Fenyéry megilletődve.

– No lássa. Az ilyen fiatal gyermek nem bir annyi emberismerettel, hogy megitélhetné, miszerint a könnyelműség a férfiaknál őket ért csapások fölött, csak a világnak mutatott álarcz s elszomorodik rajta, hogy azok mind ily szívtelenek. Pedig én tudom, hogy önnél ellenkezőleg van az eset. Azért ezt a hibáját jóvá kell tennie.

– Mutasson kegyed utat és módot és én örömmel cselekszem.

– Menjen, keresse fel Irént azonnal. Bizonyosan az angol kertben fogja őt találni. Lássa, mennyi bizalmam van önhöz; magam utasítom önt hozzá, a kit tulajdonképen őriznem kellene. Ez csak önnel történik. Menjen és győzze meg felőle, hogy az nem érzelemhiány, nem kérgesszivűség, a mi a férfiakat könnyelműen nézeti a balsors szemébe. Menjen ön, testvérkém.

Fenyéry engedett a komoly szónak. Valóban bánta, hogy a kedves kis jólelkű teremtésnek meggondolatlanul szomorúságot okozott és sietett őt felkeresni.

Mint Leonora mondá, épen az angol kertben találta őt.

A leányka, a mint őt megpillantá, hirtelen felszárítá finom zsebkendőjével szemeit, azt hivé, hogy így nem fog azokon meglátszani, hogy sírt.

Fenyéry észrevette azt. Egy gyöngéd, finom lélekkel volt dolga, melynek tiszta tükrén még a lehellet is meglátszik.

Nem tagadhatá meg magától, hogy szíve annyira elfogódott e perczben, hogy nem tudta magát elhatározni, vajjon megszólítsa-e, vagy egyszerűen üdvözölve úgy tegyen, mintha csak véletlenül találkozott volna vele és ismét tovább menjen?

Oh a férfiak oly ostobák ilyen helyzetben; – értve az okosabb részt, mert a bolondok mindig készen vannak valami semmit nem mondó phrasissal, a mi csak a nyelvnek adott dolgot.

Fenyéry elfogultsága annál nagyobb lett, midőn Irén egyenesen hozzá lépve, szemeibe tekinte azokkal a mélybe látó, okos szemeivel, s karját megfogva, mondá:

– Jó, hogy jön.

A fiatal férfi nem tudá, mi történik vele?

Jó, hogy jön! ki értené ezt? Hiszen még alig váltottak egymással szót. Egymást alig érdekelhetik.

Irén karját az ifjuéba akasztva, komoly, érdeklett hangon kérdezé tőle:

– Igazán elveszti ön vagyonait?

– Kétségtelenül. Ebben meg kell nyugodnom.

– És ez nem a legnagyobb baj önre nézve. Ön csorbát szenved becsületében is?

– Az is nagyon valószinű. Az ilyesmi együtt jár.

– De ön nem aggódik azon, mert tudja, hogy vannak jó barátai, tudja, hogy a kik eddig becsülték, bukása után még jobban fogják becsülni.

Fenyéry könnyedén mosolygott és fejét tagadólag rázta.

– Ezt nem tudom. A szerencsétlenség mindig megvetést szül; a bukás egyuttal becstelenség. Olyan helyen nem mardok, a hol ismernek.

Irén egy vén hárs mohos oldalához támaszkodék. Egészen egyedül voltak; a kertben dolgozó cselédség sokkal távolabb volt, hogy sem szavaikat hallhatta volna.

– Nincsenek önnek barátai, a kik önt megmenthessék? kérdezé oly hangon, mely szilárd, elfogulatlan akart lenni, de mégis úgy reszketett.

– Azok csak kötelességöket teljesíthetik és az rájok nézve szomorú kötelesség lesz.

– Elitélik önt.

– A törvény igen.

– De a világ nem.

– A világ? szólt Fenyéry, szomorún mosolyogva s azzal tárczájába nyulva, egy kis vékony arany gyürűt vett ki abból, mely két összecsavart fonálból látszott állani. – Lássa kegyed: tiz évi ismeretségem volt egy leánykával, még mint gyermeket ismerém. Szüléi szerették volna, ha nőmmé lesz s előttem mindig azt beszélték, hogy a leányka mennyire ragaszkodik hozzám! ő előtte pedig arról, hogy én mennyire szeretem. És meg is lehet, hogy jó férj és nő lett volna belőlünk. Már jegyben jártunk, nem sokára meg kellett volna esküdnünk. És most ez eset után ime visszaküldték jegygyürűmet, azzal a hideg tudósítással, hogy már mást gondoltak.

Irén lihegő kebellel vevé kis finom ujjai közé a vékonyka gyürűt, arczán az látszott, hogy örül valaminek e mondottakból, pedig hiszen ez elég szomorú dolog.

– Ez legjobb mértéke annak, hogy bukott ember mit várhat a világtól? sohajta Fenyéry.

– Hátha talán nem volt oka ennek a hölgy? rebegé Irén, a gyürűt forgatva ujja hegyén. Hátha szülői kényszerítették annak visszaküldésére?

– Ah, nagysád, egy nőt, a ki szeret, nem lehet kényszeríteni. Egy nő, ki annak jegygyürűjét, a kit szeretett, ujjára vonta, csak önkényt vonhatja azt le onnan és nincs hatalom a világon, mely őt annak elhagyására birja, saját meggyőződésén kivül. És én ezt a meggyőződést igazán nem is vehetem rossz néven szegénykétől. Jól meggondolva a dolgot, nem is nagy kedve lehet valakinek egy oly kezet elfogadni, melyre még lánczot is tehetnek, s összekötni sorsát egy férfiuval, a ki a helyett, hogy ősi kastélyba vinné menyasszonyát, az oltártól egyenesen a börtönbe vándorolhat. Ilyen lemondást senkitől sem kivánhatok s még csak meg sem ütközöm rajta, hogy gyürűmet visszaküldték.

És azzal kezét nyujtotta Fenyéry gyürűje után, hogy ismét visszategye tárczájába.

Hanem a vékony aranyfonál gyürűcske ez alatt, hogy? hogy nem? Iréne ujjára csúszott, arra az alabastrom fehér ujjra, s a lyánka összefogta kezét s visszatartá azt.

Hanem arcza oly szokatlanul égett, és szemei úgy ragyogtak e perczben.

Keblének elfogultsága meg-megszaggatá a szavakat, a miket mondott.