Part 14

– Halljuk! uraim, halljuk!

Az «uraim», úgy mint Dobokyné és Irén, kérdezék, mi van ott?

– A székvárosi nagy gyűlés! A dicső szónoklatok! Az ellenzék diadala!

– Kérjük, olvassa fel! sipogott Dobokyné, míg Iréne nem várhatta, oda futott hozzá s vállain keresztül iparkodott a tudósítás sorait szemeivel kisérhetni.

Leonora nagy szónoki lelkesüléssel s minden zöld asztalhoz beillő svádával olvasá a leirtakat, mint nyitá meg az ülést a főispán, mint olvasá fel a főjegyző a küldöttség tudósítását a megyében tett körút felől, a mi után felállt Fenyéry…

– Ah nem aludt el ott is? szólt közbe gúnyosan Dobokyné.

Leonora kezével intett csendet a hirlap magas bástyáin keresztül.

És olvasá elragadtatással azt a lelkesítő beszédet, melyben az ifju szónok annyi tűzzel, annyi érzelemmel rajzolá a köznép szomorú helyzetét, az inség megragadó képeit, a szívrendítő csapást, mely alatt ezerek feküsznek meggörnyedve; – és elmondá azt a szent kötelességet, mely ez Istentől látogatott napokban az ország vezetőin fekszik; az óriási munkát, melyhez elég erőt csak az ég kölcsönöz, s csak nemes szíveknek; – és midőn fel kelle szólítani a nép nemeseit önfeledt áldozatokra, mily nemesen ajánlá fel mindenét, mivel bir, földön és szivében, eszének, kezének munkáival együtt, oda ragadva magával együtt minden igaz lelket az áldozat oltára elé s egy templommá varázsolva a tanácskozás termét, melyben a lelkesülés kitörő zajában egy szívvel, egy lélekkel mondák ki a megye nemesi rendei, hogy minden tehetségeikből meg fogják menteni végpusztulásából a szegény földnépet…

– Csak az a kár, jegyzé meg mindezekre Dobokyné, hogy ezek a nagy szónokok társaságban mind oly ügyetlenek.

Leonora nem hallgatott rá, de minthogy már benne volt az olvasásban, folytatá azt, mint lelkesültek fel a karok és rendek Fenyéry szónoklatára; hogy gyűlt össze egy óra alatt százezer forintra menő önkénytes adakozás; minő erős határozatok hozattak az inség gyökeres megorvoslására; kemény rendszabályok a gabnaüzérek, elővásárlók ellen; mint adatott teljhatalom a küldöttségnek, hogy a megyében bárkinél találtató fölösleges élelmiszereket összeirja, a megállapított piaczi áron kifizesse és a hol szükségét látandja, kiossza a nép között.

Jámbor, jámbor táblabirák, milyen bajt csináltak magoknak olyan dologból, a mi az ő bőrüket bizony nem égeté.

Fáradtak is, költöttek is, vitatkoztak, heveskedtek, fejöket törték – és most szépen kinevetjük őket érte.

Mert lehet-e annál nagyobb balgaság, mint ha valaki a más bajával törődik: ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő ennyi meg ennyi ezer ember boldogságán munkálódik, a helyett, hogy hagyná a magok útján folyni az időket s megnyugodnék a bölcsek azon arany mondásán, hogy «a kinek lova nincsen, járjon gyalog».

A szép Dobokyné már akkor mondta azt, a miből kitünik, hogy a szép lelkek gyakran évtizedekkel megelőzik a kort, melyben születtek.

Előtte igen nagy hitványság volt ez az egész izgalom, miután a furcsa határozatok miatt a pünkösdre indítványozott urak bálja is elmarad, az illetők az összes kiállítás költségeit a közczélra szentelvén.

Azonfelül a koldulási ívet bizonyosan ő hozzá is el fogják vinni. Bár csak addig hoznák, a míg Irénnél van; ez majd irna akkor helyette is alá.

Irén majd szintén adósságokba veri magát, kénytelen lesz háztartását összébb húzni, a mit ismét rokonai keserülnek meg.

És mindezt csupán azért, hogy néhány rongyos Istenadta tótnak a bőre megmaradjon.

Oh ezek a könnyelmű táblabirák!

Irén csendesen, szótlanul himzett tovább rámája mellett, egy sirkő volt az, virágbokorral, a mit himzett; valami tárczába való kép.

Ah, ha valaki tudná, miket gondol azalatt a hölgy, míg így gyöngyöt gyöngy után rak? ezek az egymást követő öltések apró keresztjei mennyi gondot, mennyi reményt, mennyi ábrándot zárnak le? Ha azokat a sorokat úgy végig tudná olvasni valaki, az volna még a regény!

Hanem ezek az öltések titoktartók. Ez egyedüli titkos irás, a minek kulcsát csak egy ember találja meg. És néha az az egy ember nem támad elő soha.

Ha a bölcsek, ha a tudósok el tudnák olvasni a himzetek apró keresztjeit!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kallósfalván, a nagykéményű ház előtt szokatlan népcsoportozást lehete látni. Egész sor szekerek álltak az utcza hosszában, sovány lovacskákkal, kifáradt ökrökkel befogva. Az emberek nyugtalanul látszottak az országútra vigyázni, s kétségesen tekintettek a nagy zárt kapura, a vörös téglafalakra, s a füstokádó kéményre.

Egy szögletkövön ott ült a vén csavargó a körüle csoportosuló néptömeg közepett, mely szavait hallgatá.

– Oh ti marhák, oh ti bolondok, ti ostoba szénaevő állatok ti! Hát ti azt hiszitek, hogy csakugyan segít rajtatok valaki? még ma? most mindjárt? oh ti ökrök! Még szekerekkel jönnek ide, mint valami készre! Még zsákot hoznak a hátukon. No rajtatok ugyan beteljesedik, hogy ha nincs mit enned, hát tánczolj! – Azt mondjátok, a vármegye elhatározta, hogy eleséget oszszon ki közöttetek, már pénz is van rá elég. Jól van biz az; hát meg lehet enni a pénzt? Ha én nektek egy marok kövecset adok, vagy egy marok ezüstöt, nem mindegy? Annyi százezer embernek ki adhat kenyeret. – Azt mondja valaki a hátam mögött, hogy van itt abban a házban elég, kitelik innen százezer emberre is. Ejnye de bölcs fiú vagy öcsém, de kár, hogy nagyobbra nem nőttél; majd ha a kallósfalvi tornyot bádoggal befedik, megmondom, hogy az ócska zsindelylyel a te fejedet zsindelyezzék be. Elébb meg kell azt fogni, a mit meg akarsz enni. A nyulnak is jó husa van, de nem adja oda, míg meg nem nyúzzák. Azt gondolod, hogy azért hozatta ez a lakatszájú azt a pesti fiscalist extrapostán, hogy boltot nyisson a háza oldalán s beleállítsa péknek? Egy szem buzát nem fogtok onnan kapni! Ezt a bozontos fejemet adom oda, ha szinét is látjátok e gabonasárkány takarmányának, a min úgy ül, mint a pokolbeli szörnyeteg az elásott kincsen s négy árát kivánja, a ki venni akar belőle. Hallom, hallom, hogy mit mondasz: a vármegye csak nagyobb úr, mint ez a csutorafejű. Látszik, hogy szamár vagy, paraszt vagy. Te nálad persze, hogy nagyobb úr a hajdu is, ha szót nem fogadsz, kihúznak a házadból, végig vernek; de tudnád csak, hogy mit tesz az a két szó azon éhség-vár kapuján: Salva Guardia. Az azt teszi, hogy annak a birtokosa egy pálczikát a kezébe vesz, nem nagyobbat, mint ez a te kurta ostornyeled és azt mondja: takarodjatok innen! hát az a kis pálczika erősebb ám az ő kezében, mint az egész vármegye, ha mind talpig fegyverben állna is. Igaz, nagyon igaz, hogy ezért azután majd pör támad ellene, azt bizonyosan el is veszti, megbüntetik kétszáz forintra – majd két esztendő mulva. Hiszen két esztendeig könnyű lesz ti nektek itt elvárakozni szekerestül, zsákostul. Ha, ha, ha.

A vén csavargó kaczagott erősen és vasas botjával döfte a földet. Igen tetszett neki, hogy az emberek arczai úgy meghosszabbodtak gonosz biztatásai után.

Az öreg Popák jött a többi falvak előljáróival, jelentve, hogy a tekintetes küldöttség hintói már az országúton vannak; ők magok is mindjárt itt lesznek. A nép tartsa fenn a jó rendet egymás között. A vén Mártonnak szinte meghagyatott, hogy csak akkor szóljon, a mikor kérdezik.

A népség parancsszó szerint, illő távolban helyet foglalt szekerei mellett, ott találta őket szép rendben a megyei küldöttség, mely a közgyűlés határozatait foganatosítni határról-határra jött.

Az alispán, a főjegyző és a tiszti ügyész a birák kiséretében a salva guardia ajtajához léptek s azon illendően bekopogtattak.

Az első koczczanásra felnyilt az ajtó, s a három úr belépett. Vártak reájok.

A nyitva maradt ajtón kiváncsian bekacsingatók előtt kitünt, hogy az első kapun kívül a bejárat tulsó felén egy másik kapuval van elzárva az udvar.

E két kapu közötti téren várta a küldöttséget Krénfy úr és egy magas, vékony, minden perczben kettétöréssel fenyegető alak, a kiről azt mondták, hogy pesti fiscalis.

Az obligat üdvözlések után előadá az elnök küldetésök czélját, hogy a megye határozatából felhatalmazásuk van minden fölösleges élelmi készletet az éhhalállal küzdő néptömegek számára átvenni, azoknak folyó árát készpénzzel kifizetvén. Reménylik, hogy Krénfy úr az emberbaráti és hazafias szándékot méltánylani fogja és nagy mennyiségű gabonakészleteit a közjóra átengedi, annyival inkább, minthogy azokért becsületes árt fognak fizetni.

Krénfy úr egy szót sem válaszolt, hanem helyette az a hosszú férfi lépett a küldöttek elé; a lehető legszárazabb hivatalos hangon felelve, melyben még az a rendkivüliség is volt, hogy a beszélő szertelenül hebegett, s mikor egy-egy betűt nem tudott kimondani, akkor ezerféle ránczba húzta arczát és homlokát.

– S – s – s – s – sajnálattal vagyunk kénytelenek kifejezni abbeli határozatunkat, miszerint a brenóczi uradalomnak egészen más szándékai vannak gabonakészleteivel, mint hogy azokat most árúba bocsáthassa; minélfogva a tekintetes vármegye felszólítását kénytelen teljesítetlenül mellőzni.

Lippay megemelinté kalapját a beszélő előtt.

– Kihez legyen szerencsém?

– Én Kompolthy vagyok, a nagyságos brenóczi uradalom birtokosának jogigazgatója.

– A gróf Maróthoknak?

– Nem a gróf Maróthoknak, hanem Krénfy Adolf ő nagyságának, ki a jelen zálogeladási levél szerint jelenleg a brenóczi uradalmak törvényes és valóságos birtokosa.

Az ügyvéd átnyújtá az alispánnak a záloglevél hiteles másolatát.

Lippay rendkívül meg volt lepetve. A záloglevél keletéről látszott, hogy ez azalatt támadt, míg a küldöttség körutját végezé. Krénfy ezúttal nagy előnynyel birt, ő törvényes birtokosa volt ez uradalomnak.

Az alispán sóhajtva tekinte a szegény ügye-fogyott nép előljáróira, kik áhitatos arczczal álltak a kapun kívül, kalapjaikat levéve, s bizva uraik jó voltában.

Még egy kisérletet kivánt tenni.

– Ha talán önöket az látszik akadályozni, miszerint mi a folyó piaczi árt ajánlottuk az átadandó készletekért, ez ne legyen ok a tartózkodásra; mi készek vagyunk azokat bármi áron megszerezni, csakhogy rögtön megnyerhessük, mert itt minden elmulasztott nap száz meg száz ember életébe kerül. Elhiszszük, hogy nagyságos Krénfy úr később még magasabb árt remél termékeiért. Nyilatkozzék, mit tartand legmagasabbnak, s mi fizetni fogunk a szerint.

A fiscalis védenczére tekintett. Krénfy végig simítá ujjait lakat-állán s fejével inte némán tagadólag.

– A nagyságos úrnak okai vannak nem állani rá.

Az alispán ajkaiba harapott, kezei reszketni látszottak. Nem tudott mit mondani e hideg válaszra. Félrefordítá arczát.

Az ősz főjegyző lépett akkor Krénfy elé s kalapját levette alázatosan és szólt reszketeg könyörgő hangon:

– Uram! Ha van önben emberi szeretet, emberi szív, hallgasson meg bennünket. Nem parancsolni, nem végrehajtani: könyörögni jövünk most önhöz. Im lássa ön ezt az ősz fejemet alázatosan meghajolva ön előtt, ki soha magam földi javáért még Istennek sem alkalmatlankodtam könyörgéssel, de most az inség látása, e nyomorult nép elveszésének sóhajtásai kényszerítenek, hogy ön előtt kalaplevéve, fejemet meghajtva álljak és könyörögjek, kolduljak: hogy ne hagyja ön a legirtózatosb lassú halállal elveszni ennyi embertársát, a kik önnek hű szolgái, jobbágyai voltak eddig, Isten előtt tanubizonyságai lesznek ezután. Fogadja el az általunk ajánlott összeget; ha kevés az, mi megsokszorozzuk, de nyujtson segélyt rögtön, mert ön teheti azt.

A jámbor falusi birák, midőn látták, hogy e nagy úr oly alázatosan könyörög ama kőszivű ember előtt, nem állhatták tovább a hallgatást, hanem ők is oda borultak le térdre, ez ember lábaihoz és kezeit, ruháit csókolták, hogy – adja vissza jó pénzért azt, a mit tőlök féláron, uzsorában elharácsolt.

– Krénfy csak az utolsó szavakra felelt, a többit keresztül bocsátá fülein.

– Igaz, hogy én tehetném, ha akarnám. De nem akarom. Nyiltan kimondom, hogy nem akarom. Magtáraim teli vannak, de azokból én egy szemet sem adhatok, mert nekem szerződéseim vannak gabonaszállítás iránt, a miket meg kell tartanom. Ezen az én hitelem áll. És a hitel nekem drágább, mint minden a világon.

– Hát a másvilágon! kiálta egy hang a nép közöl. Krénfy nem látszott róla tudomást venni, hanem folytatá:

– Én nem áldozhatom fel hitelemet tekintetes uraságtok kivánatának. Hogy a nép most ilyen inségben van, az nem az én hibám. Miért nem iparkodott a munka idején szerezni? Sajnálom, hogy nem segíthetek, de kimondom, hogy lattal sem mérhetek ki számukra gabonát.

Azzal az ajtó felé fordulni látszott.

– S elnézheti «az úr!» kiálta rá indulatosan Lippay, hogy itt ajtaja előtt haljanak meg az emberek éhen ezer számra?

Krénfy, kiben a megvető «az úr» megszólítás felkavarta a pórgőg epéjét, egyszerre hevesen kifakadva felelt:

– Mit gondolok én életökkel és halálukkal? Semmi gondom reájok, miattam elveszhet az egész nyomorult, piszkos, haszontalan faj, melynek apraja nagyja meg van rohadva, mint az a krumpli, a mitől felnőtt, mely csak részegségre, tunyaságra való, mely mindenütt rontja, pusztitja urait, hátam mögött szid, átkoz, szemben letérdepel és kunyorál, valódi örökben kapott ellenség! Ha csapás van rajta, megérdemelte azt, s ha egy jó szóval megmenthetném, azt a szót sem mondanám ki érte. Történjék vele, a mi történni akar. Ha kivesz a földről, nekem majd lesz gondom rá, hogy falvaim üresen ne maradjanak.

– Halljátok azt! ordított kivülről rikácsoló hangon a csavargó. Hallottátok ezt emberek? Hát van itt miért isteneskedni többé? Hát könyörögni akartok-e még, csúszni, mászni kutyamódra? Adjatok egy fejszét a kezembe és én magam leütöm őt, mint egy veszett kutyát! Tüzet a nyelvére, tüzet a házára.

És valóban a vén csavargó kapott valahol egy fejszét s a felbőszült éhdühös néppel oda rohant a kapuhoz. A többiek is vasvillák, dorongok után futottak s elhagyták szekereiket.

Krénfy ijedten hátrált vissza.

– Uraim. Ezért önök felelősek! E lázadást önök idézték elő.

– Legyen ön nyugodtan, szólt az alispán, s azzal a három férfi kilépett a kapu elé.

– Megálljatok! Kiálta dörgő hangon Lippay a zendülőkre, s végig hordozá hatalmas uralkodó tekintetét a néptömegen, mely láttára meglepetve huzódott vissza.

– Ki merészel e dologba avatkozni?

– Én, én merészelek! kiálta a csavargó fejszéjét rázva öklében. Menjenek az urak e helyről, az urak nem tudnak semmire menni; majd elvégezzük mi magunk, a mit végezni kell. Én leszek a vezér, én leszek a legelső. Az én életem annyit ér, mint egy kutyáé. Nosza azt az olcsó életet elég jó árért adom most oda.

– Figyelmeztetek mindenkit, kiálta Krénfy reszkető hangon, hogy cselédeim fel vannak fegyverezve és lőni fognak.

– Takarodjatok innen! dörgött haragos szóval az alispán az újra felzajduló néptömegre, s teljes lélekjelenettel lépett egy nyommal még előre.

– Ejh! félre az útból uraim! kiálta a csavargó, megforgatva feje fölött a fejszét, s vakon előre rohant; utána a többi.

E pillanatban, mint az oroszlán, szökött előre Fenyéry s egy kezével mellbe ragadva a csavargót, a másikkal egy percz alatt kifacsarta kezéből a fejszét s azzal úgy hajítá őt a hajduk közé, hogy az ember térdre bukott.

– Vasra kell verni! kiáltá rámutatva a hajduknak és végig tekintve kigyuladt orczával a lázadókon, szilárd hangon mondá nekik:

– A ki közel mer lépni, azt egy percz alatt leütöm!

A zúgolódó nép meghunyászkodva huzódott el onnan, míg a csavargó békével engedé kezére lakatolni a könnyű bilincseket, miket az egyik hajdu készen hozott magával.

A táblabirák azután ismét visszatértek a kapu alá Krénfy úrhoz, kit e pillanatban a legirtózatosabb haláltól mentettek meg.

– Beszéljünk komolyan, uram, szólt az alispán Krénfyhez; önnek más gondolatra kell jönnie.

– Talán az iménti jelenet miatt? kérdi Krénfy gúnyosan. Újabb okom van, ugyebár, e népet megszeretni? Vagy talán azért, mivel megrettenék e jelenettől? Oh nem, uraim. Én jól tudom, hogy önök engemet védelmezni kénytelenek minden zendüléstől, mert önök a vármegye urai, s mert önök rendelték ezt a népet ide; tehát önök tartoznak is azt innen elrendelni. Én semmit sem félek; önök jobban félhetnek attól, hogy e nép kicsapongásokat követ el, mint én magam, mert önök annak vezetői. Önök azzal hívták ide a csőcseléket, hogy kenyeret adnak neki; most ám magyarázzák meg neki az ellenkezőt.

– Uram, mi a megye képviselői vagyunk, szólt szilárd hangon az alispán, kiknek jogunk van parancsolni és nem kérni s minden eszközt elővenni, a mi ez országos csapás elfordítására jónak látszik.

– Minden eszközt? szólt gúnyos hangon Krénfy s hátra fordult, hol Boros ispán állt kezében tartott kétcsövű puskával. Az ispán azt hitte: a puskára van szükség. Nem, csak a vessző kell.

És azzal felemelve a puskavesszőt, oda állt Krénfy az ajtó elé:

– Én a törvények által adott jogomnál fogva minden hozott határozat végrehajtásának ünnepélyesen ellenállok.

Azzal kihivó tekintettel nézett végig az urakon.

– És most csak egy eszköz van önök előtt határozatukat végrehajtani.

– Igen; szólt Fenyéry és előre lépett, a csavargótól elvett fejszét kezében tartva. Ez az eszköz, az ön ellenállását figyelembe nem venni és a kaput erővel betörni.

Fenyéry arcza szokatlan lánggal égett e pillanatban.

– Uram! kiálta közbe Krénfy ügyvéde, hosszú kezét felemelve bot gyanánt. Ön tudja, hogy az gonosz következésű merénylet fog lenni, mely miatt ön egész vagyonát, jövőjét, becsületét elvesztheti: ez actus majoris potentiæ!…

– Tudom, szólt Fenyéry, s még közelebb lépett a kapuhoz.

– Uram, én figyelmeztetem önt a leggonoszabb következésekre! rikácsolá éles hangon az ügyvéd, míg az ispán a lőfegyvert az ifjú szivének tartá.

Ez pedig nem ügyelt sem fegyverrel, sem tiltakozással.

– Bocsássák őt! Bocsássák! kiálta Krénfy; engedjék neki tenni, a mit akar. Tegye kend le azt a puskát! Ha Fenyéry úr felakarja magát áldozni a haza javáért, az alkalom előtte áll. Csak egy fejszecsapás uram és ön lesz a haza megszabadítója, neve dicsőíttetni fog, és vagyonait elveszti és hivatalából kicsapatik, és fog ülni a börtönben a gonosztevők között. Csak egy ütésbe kerül mind ez a dicsőség erre a czímeres ajtóra, Fenyéry uram! Hozzá ne nyuljon senki egy ujjal is.

Fenyéry egy perczig tétovázni látszott; mialatt Krénfy ördögi gúnynyal rikácsolá:

– Nem tetszik úgy-e a dicsőségnek ez az útja módja? Könnyebb, háladatosabb a zöld asztal mellett dictiókat tartani a nép boldogságára, mint elveszni a kedvéért. Ezt mindjárt gondoltam.

Fenyéry arcza egy pillanatra elsápadt, – azután hirtelen felemelte a fejszét s olyat csapott vele a czímeres ajtóra, hogy az recsegve hajolt meg sarkaiban s ütközőjéből kipattanva, egyszerre feltárult…

– Hah! Actus majoris!… kiálták egyszerre Krénfy, az ügyvéd és az ispán.

– Actus majoris… ismétlé a düh vigyorgásával Krénfy, Fenyéry mellé lépve.

És a két táblabiró úr is szomorúan hajtogatva fejeiket, suttogák:

– Valóban ez actus majoris.

Csak a vén csavargó volt megelégedve e fordulattal; tapsolva verte össze bilincses kezeit:

– Ez már ütés volt. Ennek van keze. Nem hiába bánt olyan könnyen velem. Olyat ütött, mint az istennyila!

Lippay szomorúan nyult az ifjú keze után.

Fenyéry hirtelen visszavonta kezét.

– Maradjon ön tőlem távol. Nekem semmi közöm önökkel többé.

Az alispán súgva mondá neki:

– Ön gonosz bajba hozott bennünket; hanem már most legyünk együtt.

Fenyéry meghajtá magát az alispán előtt mélyen:

– Uram, ne feledje ön, hogy ön nekem e perczben birám.

Az alispán rögtön átértette Fenyéry gondolatát, mert hátra lépett tőle s a főjegyző karját megfogva, a nélkül, hogy egy szót szólna, elhagyta a házat.

De Krénfy esze is járt annyira. Oh Krénfy úr finom ember.

– Valóban, Fenyéry úrnak helyén van az esze. Eltávolítja az alispánt, hogy a bűnrészese ne legyen, kiben kegyelmes biráját fogja látni. Hanem hiszen feljebb is van még világ.

– Ne töltsük az időt hasztalan beszéddel; vágott közbe Fenyéry. A mit tettem, az magán tényem s azért magam vagyok felelős. Én bezúztam önnek kapuját, hogy felhalmazott élelmi szereihez hozzájussak. Meg van ön elégedve ennyi hatalmaskodással.

– Hogy érti ön ezt? Az ördögbe lehetek én megelégedve a hatalmaskodással?

– Azt akarom tudni, ha átengedi-e már most élelmi szereit?

– Semmi esetre sem uram. Engemet a pokol nyeljen el, ha engedem.

– Hideg vérrel beszéljünk uram. Én már betörtem önnek egy ajtaját, be fogom törni a többit is, míg azt meg nem lelem, mely magtáraihoz vezet.

– Akkor ön mint rabló tör házamra.

– Az meglehet.

– És énnekem jogom van önt akkor főbelőni, mint egy betörő zsiványt.

– Az rám nézve még legjobb lesz, mert akkor az az éhes nép utánam rohan és önt agyonveri. Láthatja ön, hogy önt senki sem mentheti meg más, mint én.

Krénfy kénytelen volt kínjában kaczagni, olyan jó volt Fenyérynek ez az elménczsége.

– Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, a mit tennem kell, szóla Fenyéry rendületlen nyugalommal. A mit elkezdtem, azt bevégezem. Vagyonomat, szabadságomat már koczkára tettem; ha kell, életemet is odavethetem. Még most csak hatalmaskodást követtem el az ön kapuján, még most megtorolhatja ön rajtam, a mi sérelmet ejték nemesi jogain. Ha még egy lépést akar tovább, én arra is el vagyok határozva. Csak azt kell mondanom, hogy vegyék le a lánczot arról a csavargóról s engedjék beszélni és egy óra mulva – uram – akkor én is, ön is – halva lehetünk.

Fenyérynek e szavai oly határozottan voltak mondva, hogy Krénfy elsápadt bele.

Az ügyvédhez és az ispánhoz fordulva, fogvaczogó hangon mondá:

– Önök tanuim urak, hogy én rajtam a leggaládabb, a legerőszakosabb, a legtörvénytelenebb hatalmaskodás követteték el, s hogy én az ellen ünnepélyesen tiltakoztam és csak a halálos fenyegetéseknek engedek. – És most nyitva az ajtó uram!

VIII. A HÁRPIA.

Nyitva az ajtó uram!

Az udvaron felállított cselédség lerakja fegyvereit, a szelindekek lánczaikra köttetnek; mindenkinek tudtára adatik, hogy ez az úr, ki ott az ajtón belép fejszével kezében, hatalmaskodást kiván e házon elkövetni, azért senki egy ujjal hozzá ne nyuljon. Álljanak félre az útjából s engedjék neki, a mit tenni akar.

Ámde ha meg lehet kötni a dühös szelindeket, s lefegyverezni egy egész várőrséget, ki az, ki meg tudja kötni egy dühödt némber nyelvét, ki fegyverezi le egy harczra fölkészült asszonyi állat haragját?

Az asszonyi állat, a kiről szó van, az udvar közepén áll csipejére tett kezekkel s kipirult arczával.

Hajdan szép lehetett, de túlpiros orczája éles redőiről meglátszik, hogy a festék és a szenvedélyek korán lerontották annak virágát s most tökéletesen olyan tekintete van, mint egy ruinának. Öltözete hanyag és lompos, féloldalt ránczaiból kiszakadva, kezei veresek a sok munka miatt s hajfürteiből egy-egy különvált csomó sehogy sem akar a szennyes főkötő alá simulni, hanem a mint a szélnek tetszik, majd arczán, majd homlokán repked.

Ez azon sokszor emlegetett asszonyság, kit Popákné a vén boszorka czím alatt szokott tisztelni, s kiről a kutató világ nem tudja egész bizonyossággal: anyja-e, nagyanyja-e, vagy régi szeretője, talán dajkája, vagy épen felesége Krénfy úrnak? annyi látható, hogy valami erős viszonynak kell kettőjök között létezni, mert mikor összejönnek, mindig veszekesznek, hanem ha külön vannak, egymást senkinek sem engedik bántani.

Ez a jeles asszonyság állt az udvar közepén.

A cselédek lerakták már a puskát, de ő nem irta alá a capitulatiót.

– Ah ti akasztófára valók, ti gyáva haszontalan nyomorultak; a kik szemetek láttára be hagyjátok törni a ház kapuját, s lekonyítjátok a füleiteket, úgy jöttök előre; takarodtok ebben a nyomban előlem! Hol egy seprű, hol van egy sodrófa; ki innen az udvarról, tekintetes, nem tekintetes, akár úr, akár paraszt; mert ha kapom azt a sótörőt, úgy vágom a fejéhez minden embernek, hogy rögtön kiomlik a béle.

– Eredj az útból asszony, szólt Krénfy, ki restelni látszott a lármát; ne szólj ebbe a dologba. Eredj föl a konyhába, ott a helyed.