Part 13

Milyen boldog sorsuk volt a classicus költőknek, a kikre nézve meg volt határozva a hét főerény, a hét főbűn, a hét főszenvedély; csak embert kellett találniok, a kit beleillesszenek, s kész volt a classicus mű, csak commentátorok kellettek hozzá.

Pedig Dobokyné szenvedélye akkor is bizonyosan ismeretes lehetett már; hanem talán nem ütötte meg a classicitas mértékét, – sokkal mulatságosabb ez, mint hogy erénynek nevezzük: a derék asszonyságnak a «házasságszerzés» volt uralkodó szenvedélye.

Nem létezhetett miatta békével fiatal férfi és leány, hogy valami uton beléjök ne kötött legyen; mielőtt észrevették volna, «összebeszélte» őket, hanem azután hibái jóvátevéseül ugyanannyi házasságot el is rontott. Elébb megcsinálta, azután elrontotta; ilyenformán rettegés volt reá gondolni mind a házasságon kívül, mind azon belül élő férfiaknak és némbereknek.

S hogy ez a törekvés tisztán szenvedély volt nála, azt ő saját magán is bebizonyította. Tíz év óta volt özvegy; ez alatt legalább ugyanannyiszor járt jegyben, s ugyanannyiszor bomlott fel leendő házassága, néha már épen az oltárnál mentek széjjel. Vagy szerette a férfit, a kit választott, de nem becsülte, vagy becsülte, de nem szerette; vagy szerette, de az nem szerette őt; vagy becsülte, de az nem becsülte őt; – az Isten őrizzen, hogy tovább folytassam ezt az összeállítást, a mi hasonlatos volna a «kulcs nélküli lakat» theoriájához!

Hogy e szerint valahányszor megjelent a Tarnóczy-kastélyban, mindig volt valakije in petto, magyarul mondva: «a begyében», azt előre lehet gondolni; a környék valamennyi fiatal embereinek a nevét sorra próbálta már a «kulcs nélküli szívhez», de egyik sem nyitotta azt fel. Irén nem akart semmiről hallani, s ha valakit nagyon dícsért előtte szép rokona, azzal tréfálta vissza: «hogy ha olyan derék az, miért nem megy ő maga hozzá?»

Azon az estén, hogy a három táblabiró körútját végezve a környékben, Tarnóczra, mint végső állomásra betért, épen jelen volt Dobokyné kis rokonánál; hanem ezúttal nagyon rosszkor jött, mert az udvar, a pajta, a pitvarok mind tele voltak éhen holt tótokkal, a kikkel a háznép minden tagja el volt foglalva, maga Irén ott működött mindenütt, hogy ételükről, ruházatjokról gondoskodjék, s ha Dobokyné felkereste, csak annyit nyert vele, hogy a kezébe nyomott vagy egy irtóztató nagy ollót, hogy segítsen neki ingeket, mellényeket szabni a szegény emberek számára, egész vég vásznakból, varrta az egész házi cselédség, vagy a konyhán állította dologba, rábizva egy-egy nagy főzőkanalat, melylyel irtóztató üstökben fővő gombóczokat kellett rendben tartani, vagy felkérte, hogy az életkiosztást segítse végrehajtani, mely rendkívüli munkáktól a derék asszonyság egyre ájuldozott.

Ha neki ezeket a nyomorult parasztokat így kellene látni napokig, ő nervosába esnék, ő rajta még a mágneskura sem segítene, ő teljes életére szerencsétlenné tenné magát.

Pedig ez a látvány mindennap szaporodott, nem hogy fogyott volna; a szegény inséges csak oda tartott, a hol enni adtak neki; Irénnek alig volt már annyi helye a kastélyban, mennyin maga és vendégei megszorulhassanak, alig jutott ideje olvasásra s gyakran megesett, hogy saját maga, hozzátartozandóival együtt, csak késő este jutott az elhült, elázott ebédhez, a nagy szolgálat miatt.

Hanem azért Dobokyné nem hagyta el a házat, sem ideglázba nem esett; most megint volt valakije, a kit mindenesetre elő kellett hozni Irén előtt, egy derék fiatal ember, a kinek annyival több kilátása lehet Irén hajlamát megnyerhetni, minthogy az instellationalis bálban tánczolt is vele s mint az ifjú ember maga dicsekszik, egy bokrétát kapott is Iréntől emlékbe, melyet szünten szivartárczájában hordoz, neki is megmutatta.

Erről azután van mit hallani Irénnek. Nem állhat meg, nem ülhet le egy pillanatra, hogy Dobokyné valami furcsát ne mondjon neki a derék Csejti Gazsiról, a ki milyen ügyes, derék fiatal ember, milyen qualificált ifjú, micsoda carrierja van neki, már is tiszteletbeli főjegyző, fölségesen lovagol. Azután következnek a féltréfás példálózások a bálban töltött kedves órákra, bizonyos ott feledett bokrétákra, mik miatt a szegény kis leánynak egy pillanatig sincs helyben maradása.

Késő este végezte el a takarítást Irén, kinek ilyen roppant nagy családról kellett gondoskodni s miután meggyőződött róla, hogy házán belül senki sem maradt éhen, épen akkor érkezett egy új csoport udvarára, kiket egy megyei hajdú vezetett odáig.

A hajdú engedelmet kért, hogy a kisasszonynyal rögtön szólhasson. Felvezették hozzá. Néhány percz mulva maga lejött Irén az udvarra, az újon érkezett csoport közől kiválasztotta azt a kis hat éves leánykát, öreg apjával együtt s felviteté őket saját előszobájába, ott ágyat vettetett számukra, a többieket elhelyezteté a még üresen álló csűrben.

Dobokyné most kezdett még csak az igazi ájuláshoz. Ez a leány már az előszobába is behordja a koldusokat, az ember ki sem mehet a nélkül, hogy keresztül ne lépjen rajtok, az ajtón keresztül kénytelen hallani nyöszörgéseiket, sopánkodásaikat; ha vasból volna az ember idegzete, még sem állaná ki. Ez a három némber itt a háznál, ez mind más, ezek kiállják: Irénben épen semmi érzékenység sincs, az a volt nevelőné még orvosi tudományokat is tanult, tehát szinte érzéketlen, Czenczi kisasszony pedig nem hall semmit; de oly sensitive hölgy, mint a szép Dobokyné, képes halálra ijedni, ha valami ilyen borzas fejű koldus azt találja neki mondani éjszaka, hogy – adjon egy darab kenyeret.

Hanem azért még sem szökik meg a háztól. Fülhegygyel kivette a hajdú beszédéből, hogy éjszakára a megyei körutazó küldöttség ide fog betérni s másnap itt fog határozatot hozni a rögtöni teendők felől. Itt Dobokynénak okvetlenül jelen kellett lenni. Ha Dobokyné soha egy regényt sem olvasott volna életében, pedig sokat olvasott, mégis igen természetesen így kellett okoskodnia: a küldöttség tagjai között van egy fiatal ember, derék, okos, férfias ifjú, ez meg fogja látni Irént, Irén meg fogja látni őt, egymásba szeretnek, s azzal a regény be van fejezve.

Oh ebből semminek sem szabad lenni! Hát akkor a szegény Csejti Gazsi hová legyen? Dobokyné annak szánta Irént és most más constellatiókat nem szabad az ő számításai közé keverni.

Azon kívül még egy különösebb oka is volt, le nem feküdni addig, a míg a küldöttek meg nem érkeztek, hanem fenvirrasztani Irénnel együtt és ájuldozni attól a gondolattól, hogy ennyi meg ennyi vég vásznat mind magok a háziak varrjanak fel, ingeknek rongyos emberek számára. A küldöttség elnöke, az alispán, ezelőtt tizenhat esztendővel az ő nyilatkozott imádója volt. Akkor még nem volt alispán, hanem csak kezdő tiszti ügyész. Dobokyné igazán érzett iránta hajlamot, mint ifjú leány, hanem a közben megkérte kezét Doboky úr, ki igen nagy birtokú volt és főbirói hivatalt viselt, s biz ő elfelejté a fiatal ügyészt a főbiró kedvéért s annak lett nejévé.

Később elégszer megbánta ezt. Doboky úr egy tisztújítás alkalmával kimaradt hivatalából, erre következett az, hogy miután befolyását veszté, osztozatlan testvérei, kiknek osztályrészét bitorolta, beperelték, exequálták, csak a saját harmadrésze maradt neki. Lippay ellenben mindig magasabbra lépett, majd másodalispán, végre első alispán lett, megnyerte őseinek egy régi zálogos perét, mely rögtön nagy uradalmakhoz juttatá, s első tekintély vált belőle a megyében.

A szép Dobokyné nagyokat sohajtott, hogyha erre gondolt, s midőn ez alkalommal megtudá, hogy Lippay ide fog jönni, az a gondolatja támadt, ha nem lehetne-e tizenhat évet kifelejteni az élet sorából s ott kezdenie, a hol félbenszakadt.

Lippay az ő férjhez menete után még csak kisérletet sem tőn a nősülésre; nem volt legkisebb hire, hogy valaha bárkit megkért, megszeretett, vagy még csak biztatott volna is. Ez jelent valamit. Itt szikra van a hamu alatt.

Éjfél körül lehetett már az idő, midőn az udvarra begördülő hintók zörgése hirdeté, hogy a várt vendégek megérkeztek.

Néhány percz alatt lekászolódott mindenki a szekérről s Leonora (az volt a hajdani nevelőnő neve) a három táblabiró úr kiséretében feljött a kastélyba.

Következett a kölcsönös bemutatás. Leonora elbeszélé a történteket, a miket egyszer meghallani is, úgy hiszem, elég unalmas volt az olvasóra nézve. Dobokyné láttára Lippay alispán úr azt mondá, hogy mi már régi ismerősök vagyunk, a mire Dobokyné sohajtva jegyzé meg, hogy óh nagyon régiek!

Irén szokott szivességgel fogadá vendégeit, öregét, fiatalát s rájok bizta, hogy helyezzék magukat kényelembe.

Már most tisztességes regényi eljárás szerint az következnék, hogy Fenyéry és Irén, mint a két legjámborabb jellem a többi között, a mint megpillantják egymást, rögtön egymásba szeressenek; ebből támadnának illendő jelenetek titkos sohajtozással és obligát holdvilággal illusztrálva; regényhős és regényhősné szenvednének sokat, míg végre a szerző, ha annyi papirost teleirt, a mennyire szerződve volt, megszánná őket s összeadná kihirdetés, dispensatio s egyéb ceremonialék nélkül. Hanem ezt a mulatságot nem köszönnék meg a mi becsületes táblabiráink, a kik tizenkét óra óta egy falatot sem ettek, s el vannak fáradva és csigázva; az ilyen holdvilágos jelenet nagyon gonosz tréfa volna rájok nézve.

Irén talán három szót sem váltott Fenyéryvel, hanem ment a konyhába és az ebédlőbe, a vacsorát elkészíteni, feltálaltatni; Fenyérynek pedig esze ágában sem volt, hogy szivéhez kapjon, elénekelve: «látni téged és szeretni pillanatnak míve volt», hanem előkeresteté iróeszközeit s egy szögletbe leülve, nagy sietséggel megirá a bizottmánynak e napról szóló jegyzőkönyvét.

Lippay és az öreg főjegyző azalatt Dobokynéval mulattak, ki minden áron szerette volna a társalgást valami sentimentalis térre átvinni, de a honnan minduntalan elűzték az alispán örök adomái, miken Czenczi kisasszony nevetett legtöbbet, pedig a jó lélek egy hangot sem hallott belőlök.

A párolgó gulyáshús már az asztalon volt, sőt a túrós galuskát is hozták, Fenyéry még sem volt készen az irással csak néhány sort engedjenek még; utoljára Leonorának kellett ahhoz az erőszakos eszközhöz folyamodni, hogy elvegye előle a kalamárist, s így kényszerítse abban hagyni az irást. Pedig tessék elhinni, hogy nagyon siet.

Az asztalnál szemközt kell ülnie Irénnel. Ez igen alkalmas helyzet egy gyöngéd viszony megkezdésére; de mikor az ember nem ér rá: Irén minden perczben kénytelen felkelni az asztaltól, hogy házi asszonyi tisztjét teljesítse, mert Leonora ért ugyan az elmélethez s eltartja beszéddel az egész társaságot, de tálaltatni nem tud, Dobokyné pedig százszor jobban affectál most, mint egyébkor. Irén és Fenyéry az egész vacsora alatt tán annyit sem néztek egymásra, hogy számot tudnának adni róla, ha megkérdené valaki: milyen szinüek szemeik.

A mint Fenyéry letette a villát, rögtön megint szaladt az iróasztalhoz, s mert nagy válogatás nem volt most a szobákban, ott kellett jegyzőkönyvét bevégeznie, a hol ebédeltek, úgy látszott, hogy egy kicsinyt még boszantja is, hogy körülötte olyan hangosan beszélnek.

Vacsora után a delnők még egy kis ideig együtt maradtak vendégeikkel, Fenyéry egyre irt és nem sokat ügyelt Lippay mulatságos adomáira, Leonora tudós értekezleteire, Dobokyné patheticus emlékezéseire; Irén szerény, csengetyű hangocskája csak néha-néha szólt közbe. Egyszer-másszor azon is rajta kapta magát Fenyéry, hogy ásítani kezdett s alig birá azt a vágyat magába visszafojtani. Negyedik éjjel nem aludt már, éjjel-nappal úton, munkában, izgatott lélekállapotban volt. S mikor az ember még fiatal, a természet nagyon szigorúan követeli adóját. Egyszer huzamosabban kellett valamin gondolkoznia, a mi nem elég tisztán jutott eszébe; e végett hátradült karszékében. A keresett tárgy helyett egyre-másra mindenféle zavart eszmék jelentek meg agyában, egyszer csak kiesett a toll a kezéből s midőn Dobokyné észrevevé, hogy Fenyéry már nem ir, oda fordult hozzá, a legédesebb hangon sipegve: – Ön is visszatér hozzánk, úgy-e Fenyéry úr? hát az egész érzékeny társaság meglepetésére akkor vevék észre, hogy Fenyéry – alszik!

Ott abban az ülő helyében elaludt, a mulatságos delnők közepett, a kik között egy szép özvegy asszony, egy tudós dáma és egy bűbájos tündérke is volt jelen; és Fenyéry valamennyi szemeláttára aludt, behunyt szemmel, félrehajtott fejjel, a hogy aludni szokás.

No ez derék gavallér! Ez ugyan nem lesz veszedelmes vetélytársa Csejti Gazsinak, a ki hét éjjelt végig tánczol egymás folytában, s ő az utolsó, a ki a bálból elmegy. De aludni ennyi delnő társaságában!

Dobokyné nem birt magához térni a szörnyűködésből.

Még Leonora is scandalizálva volt egy kissé e váratlan eset által; csupán csak a kis tündér maga találta ezt igen természetesnek: az urak sokat fáradtak, nyugalomra van inkább szükségök, mint mulattatásra.

– Kivánjunk egymásnak csendes jó éjszakát.

Fenyéry még erre sem ébredt fel; a hölgyek eltávoztak, a cselédek ágyakat, pamlagokat rendeztek fekhelyekül, azután azok is elmentek lefeküdni.

Lippay megrángatá az alvó kabátját.

– Mit álmodtál öcsém? Zabban a lovak!

A fiatal ügyész felnyitá szemeit s azon mámorosan, a hogy szokott az ember lenni, ha első álmából felébresztik, felállt nagy nehezen, körülnézett s meglátva, hogy ágyak vannak vetve, nagy phlegmával vetkőzéshez fogott.

– Talán álmos vagy? tréfálózék vele az alispán.

– Nagyon.

– Meg sem vártad, hogy elmenjenek.

– Kik?

Az alispán nagyon nevetett. Ez még azt kérdi, hogy «kik?»

Fenyérynek az volt a legnagyobb gondja, hogy lefeküdjék. Ott pedig, a mint letette a fejét, úgy elaludt. Még kérdezett valamit az alispántól, hogy mennyi az idő? de a mit az felelt neki, már azt nem hallá.

Még csak azt a fáradtságot sem vette magának, hogy a padlásra fölnézzen s megszámlálja a gerendákat (a mik ugyan nem voltak), hogy azután a mit azon a helyen álmodni fog, a hol legelőször alszik, beteljesüljön.

Még csak álmodni sem volt kedve.

A felettök levő szobákból Dobokyné és a többi hölgyek egészséges kaczagása hangzott alá. Bizonyosan azon a lovagon kaczagnak, a ki jelenlétökben Morpheus karjai közé szenderült.

Ilyen volt az első találkozás Irén és Fenyéry között a Tarnóczy-kastélyban.

VII. ACTUS MAJORIS…

A következő nap délelőttje csupa unalmas foglalkozásban tölt le; a küldöttek sorba kérdezték a nyomorult nép beszédesebbjeit. A szegény ember, ha nyomoruságáról kell beszélni, könnyen ékesenszólóvá lesz; elmondja apró bajait, csekély élettörténetét, garasos veszteségeit, a miket más fel sem venne, de a mik nála élet-halál kérdések.

A jó urak ezt a sok, regénybe nem illő hitványságot mind irásba tették, aláirták, megpecsételték, komolyan, türelmesen hallgatták ki beszédeiket, nem mondták a panaszlónak: ezt már hallottam egyszer, – ez nem én rám tartozik, – ezt add be hivatalosan, – menj vele a szolgabiróhoz, majd az elküld a főügyészhez, az visszaküld az adószedőhöz; hanem sorrul-sorra vettek minden embert és ők kérdezték: mi bajt tud még?

Oh ezen apró-cseprő hangya-bajok tömegének rettentő alakja volt egy összefoglalt képben. Két hét alatt csupán egy megyei járásban hétszáz telek maradt üresen! Hétszáz szorgalmatos család pusztult el; elvándorolt talán? vagy elhalt, halálban? micsoda halálban? azt senki sem tudja. Járvány akkor nem volt sehol. Az emberek csak úgy vesztek el maguktól.

… – Ah mily unalmas, rendkivüli emberek ezek a mi uraink! sohajta fel a szép Dobokyné, midőn talált valamely helytálló személyre a háznál, a kivel beszédbe eredhessen. Az öreg úr már rekedtté beszélte magát, a hangját sem hallani; Lippay sem az, a ki hajdanában volt! Ah hajdanában! Az idők persze nagyon megváltoztatják az embert: az idők, meg a szenvedések. És ő, szegény, jól tudom, sokat szenvedett. (Dobokyné néma szemrehányást tett magának, hogy e szenvedéseket ő okozta.) A mi pedig ezt a fiatal ügyészt illeti: ilyet épen soha hiréből sem hallottam. Első találkozásunkkor hölgyek társaságában elalszik, azután meg csak úgy viseli magát, mintha a vármegye házában találkoznánk egymással, egy jó reggellel elvégzi a dolgot s minden felelete «igen» vagy «nem», ha már hosszabb: «nem tudom, nem szolgálhatok vele». Meglehet, hogy jó hivatalnok, de felesége nem szeretnék lenni. Pedig elég csinos alak, arcza sem rút, de semmi szellem benne, mint a németek mondják: «Ein Bild ohne Gnaden».

– Quanta species! Aesop rókájaként, erősíté Leonora, kit szintén nagyon izgatott az, hogy ennél a háznál tanácskoznak és őt nem híják oda.

– Ah Lippay ily idős korában mennyivel más ember volt! sohajta Dobokyné s ezt elmondá kétszer-háromszor is.

Azonban ma Lippay is osztani látszék társai rossz kedvét. Az a lelketlenség, a mivel a nagy birtokosok egészen a középosztály vállaira engedék nehezülni a közinség enyhítése sulyát, őt is nagyon leveré.

Ezen a Kis-Tarnóczon, mely egyike a legszerényebb uradalmaknak, legalább nyolcz közeli és távoli uradalomból összesereglett éhenhalók csoportja élősködött, kiket a végső inség kényszeríte elhagyni telkeiket, házaikat, és menni koldulni.

A brenóczi nagy uradalom minden faluja képviselve volt e nagy éhenhalók conventjén, kiket hetek óta ápol, élelmez egyetlen földi tündérke, kinek földi birtokát hasonló áldozat rövid idő alatt teljesen fel fogja emészteni s akkor azután vissza mehet az égbe, mert birtok nélkül a tündérekre sem igen sokat adnak ezen a világon.

A jó táblabirák ezt megfontolták szépen s határozatot hoztak, hogy minden ember térjen vissza a megyei járásba, ott maradjanak együtt a szolgabirók által lakott helységben, kik utasítva lesznek, hogy a szegénység számára addig lakhelyről gondoskodjanak. Utieleséget a ház úrnőjétől kap mindenki hazáig, mit a megye fog annak megtéríteni. Oda érve, majd gondoskodni fognak a megye tisztviselői és nemes urai, hogy a szegény jobbágyság rögtöni segély által végveszedelméből kiszabaduljon.

Irén utoljára maga is megneheztelt ezért a határozatért. Hát csak azért jöttek ide a táblabiró urak, hogy őt ettől a gyönyörűségétől megfoszszák? Mi szükség ezeket a szegény embereket innen kimozdítani, mikor itt már olyan jól helyben vannak? Kinek van arra gondja, ha ő a vetőmagot is kiosztja közöttük, mikor ő ebben örömét találja.

Az alispán nagy nehezen birta megengesztelni azzal, hogy a beteg száz éves öreget, a kis Marinával együtt, nála hagyta. Ezen valahogy mégis kibékült.

A táblabirák azután előfogatokat hajhásztak össze, kis biró, öreg biró, esküdtek segítettek a csoportokat rendezni, s délután öt órára útban voltak a megvigasztalt csoportok, ki-ki a megyei járása felé.

A kis tündérkének el kellett akkor rejteni magát, mert az emberek egyenkint mind kezet akartak neki csókolni, s akkor ő megint nem állhatta volna meg, hogy egyenkint ismét vissza ne híja őket.

Csak miután minden el volt rendezve és útbaigazítva, ülhettek le a vendég urak az ebédhez, mely alkalommal Fenyéry ismét elkésett a jegyzőkönyv-irással, s akkor jött, a mikor már minden étel el volt hülve; nem is ért rá senkivel beszélni, csak hirtelen elvégzé, a mi dolga volt a késével és villájával s nem várva be a csemegéket és sülteket, az ebéd derekán felkelt az asztaltól, bocsánatot kért és nem várta be, hogy megadják; kocsija már be van fogva, neki sietve kell a székvárosba menni.

Leonora tartóztatni akarta, de a két táblabiró úr helyeslé a sietést, csak hadd menjen, fontos végzendői vannak még.

Oh ezek az unalmas fontos férfiak! mintha nem volna a hölgyek kedve mindennél fontosabb ügy a nap alatt.

Fenyéry bizony aligha vette magának azt a figyelmes fáradtságot, hogy külön elbúcsúzott volna a jelen volt hölgyektől; azon időben szokás volt a házi hölgyeknek kezet is csókolni, bizony ez sem jutott eszébe. Úgy futott el, mint a kit kergetnek.

Dobokyné csípős élczczel «jó éjt» kivánt a távozónak, mit az vagy nem hallott, vagy nem vett figyelembe, mert el sem mosolyodott rá.

A más két úr az ebédet végezve, kissé nagyobb körülményességgel, de szintoly maraszthatatlanúl sietett az eltávozással. Lippay még arra sem felelt Dobokynénak egyenesen, hogy mikor fognak ismét találkozni?

A hátramaradt hölgyek pedig egyedül lévén, kölcsönösen megegyeztek abban, hogy soha unalmasabb, fásabb, ridegebb emberekkel még nem találkoztak, mint ez a három táblabiró; de a kik között e tekintetben még az elsőség Fenyéryt illeti, a ki az udvariatlanságnak és izetlenségnek quintessentiája.

És az azután legjobb alkalom volt előhozhatni Csejti Gazsi érdemeit.

A kis tündérke hallgatott mindent és ha mondott is valamit, abból nem lehetett kitudni a véleményét; ennek ellenkezőjét teljesíté Czenczi kisasszony, a ki bár egy szót sem szólt, de arcz-, szem-, száj- és kézmozdulatokkal a legcsodálatosabb gúnyoros megjegyzésekkel halmozá a tollfaragó, ásítozó, jegyzőkönyv-iró, senkire sem ügyelő fiatal embert, a kit, ha még egyszer idejönne, szeretne kicsukni az ajtón. Ah a Csejti Gazsi! ez már egészen más ember, ez kedves, mulatságos ember. (Csejti Gazsi volt ő nála az, mikor a két kezével mutatta, hogy a bajusza felfelé van pödörve s a szemeit szokatlanúl felnyitotta hozzá s a szájával nagyot fútt.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Irén asztala tele volt hirlapokkal. A lapszerkesztők akkor is ismerték már azt a phrásist, miszerint az «irodalom pártolása a legnemesebb hazafiúi kötelesség!» és e szerint a jó hazafiak és honleányok neveinek legteljesebb és leghitelesebb lajstroma ott volt található az előfizetési könyvekben, mint hajdan feljegyeztettek az égben.

Azon felül Irén mint kifáradhatlan előfizetésgyűjtő is volt ismeretes, a kitől minden megtisztelő ív stereotyp tizenkét aláirás nevével tért vissza. Ezek az aláirók ugyan empyrice nem léteztek, csupán elméletileg, mert azokat Irén csak úgy gondolomra irogatta maga, hogy a boldog szerző azt gondolja, miszerint tizenkét különböző egyént hódított meg munkáival.

(Képzelem: e sorok olvasása után mennyien fogják keresni Fényes földirati szótárában: merre esik Tarnóczfalva?)

Az asztalon hevert egy csomag Budapesti Hiradó. Ennek a boritékját sem volt szokás felszakítani. Átellenben a Pesti Hirlap, melyet legelőször átolvasni Leonora kiváltságai közé tartozott, ki épen e pillanatban nagyon el van merülve valamely velős vezérczikk élvezetében s arczkifejezésével iparkodik kimutatni: mennyire helyesli annak eszméit; ő is épen így irta volna azt.

A szép Dobokyné a pamlagon heverve forgatja a divatlapokat, ez az ő szakmája. Bál-leirások, divatczikkek őt nagyon szokták érdekelni. Aztán a novellákat is olvassa. Neki mindegy: akár Jósika irta azokat, akár Holdas Péter; – mindegyik szép. A legújabb lapokat különös érdekkel tépegeti fel. Resteli a papirvágó zománczos késecskét keresni, csak úgy az ujjaival szeldeli fel a lapokat, a mitől azok aztán úgy néznek ki, mint a szebasztopoli redán. A derék Csejti Gazsi verseket irt Irénhez: azon bizonyos casinó-bál után megigérte, hogy valamelyik lapban ki fogja azokat adni. Ez a legczélszerűbb út szerelmes nyilatkozatokat kézhez szolgáltatni. Dobokyné keresi azokat az Életképekben, Divatlapban, Honderűben a versek között. Semmi sincs. Holmi Vörösmarty, Petőfi, Tompa s egyéb érdektelen emberek munkáival töltik meg ezek a szerkesztők a lapjaikat; Csejti Gazsi nincs közöttük. Talán a szerkesztői mondani valók között lesz. Valóban a Honderű galambpostája hoz egy levelet Cs. G. úrnak. «Irénehez stb. versek nem közölhetők!» A Honderű mintegy véletlenül az asztal alá esik. Ez nem ért hozzá, bizonyosan el sem olvasta. A divatlap bizonyosan jobb érzelmű. Ahá! Ez is beszél Cs. G. úrnak: «ugyan az Istenért, hogy irhat ön Irénéről ilyet: «Szemeidnek éjkoránya bíbortengert gyöngyösít?» A Divatlap határozottan az asztal alá dobatik. Nem érdemes, hogy az ember kezébe vegye. Hol az Életképek? Ez meg azt irja a boritékon Cs. G. úrnak: «A pezsgőt megittuk, a hozzá mellékelt vers visszavehető».

– Oh milyen szemtelenek, durvák, póriasak ezek a magyar divatlapok! fakad ki Dobokyné. Mívelt hölgy igazán kezébe sem veheti azokat elpirulás nélkül.

Iréne felkel a himzőráma mellől s szépen felszedi az elszórt lapokat, gyöngéden lesimogatva összegyűrt boritékjaikat s visszateszi az asztalra.

Leonora egyszerre érdekelten kiált fel a Pesti Hirlapból.