Part 12

– Tökéletesen értem. Erre nézve nagyon könnyű lesz segítenünk. Nagysád ír egy levelet Saint Gris strassbourgi kereskedőnek, vagy talán más akármi név alatt, akár névtelenül, ez nem jelent semmit. Sőt legjobb is lesz, ha épen semmi nevet sem tesz levele alá, ez minden lehető kellemetlenséget elhárít.

A lehető kellemetlenségek közt leglehetőbbnek tartotta Krénfy úr azt, hogy Illés gróf, ha megtudja közremunkálását, felnyársalja.

– Én félek nevemet aláirni, felelt Cynthia. Egyébiránt úgy teszek, a hogy ön kivánja.

– E levélhez mellékel nagysád egy váltót kétezer frankról, mely általam lesz elfogadva; az említett bankár régi összeköttetésben áll velem s váltóim készpénzül forognak kezében. Nagysád utasítni fogja őt, hogy e váltó értékéből levonva Tarnóczy úr adósságát, őt rögtön szabadon bocsátani siessen, s a fenmaradó összeget kézbesítve neki, adja tudtára, hogy illanjon tova, mig Illés gróf oda nem érkezik.

Cynthia grófnő e lenéző kifejezésre egészen elfeledkezett magáról.

– Uram! ő nem gyáva! monda indulattól reszkető hangon. Azután halk hangon tevé hozzá: nem akarom, hogy megölje testvéremet.

Krénfy úr bocsánatot kért válogatatlan szavaiért, nem akart bántani velök.

– Nagysád maga leggyorsabban fogja eszközölni e levél elküldését; az egyszerű levélpostával térítvény mellett elébb kézben leend az, mint Illés gróf megérkezhetnék.

– Kérek uram egy tollat.

Krénfy úr oda húzta a grófnő elé iróasztalát, azzal a kis réz dæmonnal tintatartója fölött, egy jó tollat keresett ki számára s odanyújtá, hogy irjon vele.

Valóban nem volt tréfa dolog ezeket a finom rózsáshegyű gyöngéd ujjakat elnézni, mint simulnak végig a papiron, hajszálnál vékonyabb betükből font sorokat rajzolva arra és elnézni, mint kisérik ezek a nagy fekete szemekre zárt hosszú selyempillák ezeket a microscopicus betüket, s elnézni, mint rebegik utána néha ezek a piros, élveteg ajkak egy reszketeg rándulással a leirt szót… Krénfy úr három váltót elrontott, a midőn így szemközt ülve a grófnővel, rajta felejté szemeit.

A levél készen volt. Krénfy úr átadta a váltót, Cynthia összehajtotta a levelet s egy finom kis amethyst gyűrűvel lepecsételé azt. Krénfy úr saját kezével írta rá a czímet.

– És most irjuk meg a záloglevelet. Mondja ön, mit irjak.

– Óh könyörgöm, elvégzem én azt magam; szólt Krénfy úr, és hozzá fogott a záloglevél irásához, de alig tudott vele elkészülni s annyi minden bohóságot belefirkált, hogy maga sem igazodott ki belőle; azok a száraz hivatalos műszavak sehogy sem jutottak eszébe, inkább szerette volna azok helyett ezt irni: «én szeretlek, én imádlak, én bolond vagyok;» vagy földhöz csapni a tollat és nem irni semmit.

– Készen van ön? kérdezé Cynthia, látva, hogy Krénfy úr oly sokáig mereszti rá szemeit, s a toll hegyét rágja.

– Igen, felelt az, s úgy reszketett a keze, midőn a grófnőnek átadta az irást.

Cynthia végig futott rajta; talán nem is olvasta azt, hanem maga elé tette és teljes nyugalommal aláirta a nevét.

Mikor Krénfy úr e szép selyemszál nevet leirva látta, már akkor tökéletesen eszén kívül volt, szemei égtek, arcza hevült; mindenről elfelejtkezett, csak e bűbájos tünemény számára volt érzése, gondolatja. Nem törődött vagyonával, nem Illés gróf pisztolyaival, nem a pokol valamennyi bűnhödésével. Őrült volt.

Cynthia pedig minderről nem tudott semmit.

Mikor nevét aláirta, a nélkül, hogy ránézne az emberre, odanyujtá neki az iratot.

Krénfy úr egy perczig reszkető kezeiben tartá Cynthia grófnő kötelezvényét, s akkor egyszerre kétfelé repeszté azt.

– Mit tesz ön? kiálta föl a grófnő, s egyszerre rátekinte a férfira.

Egy pillanat elég volt a grófnőnek az indulatzavart arczra, hogy azon helyzetet átértse, melyben forog. Még csak szempillái rezzenésével sem árulá el magát.

Közönyös, hideg tekintettel vett újra maga elé egy tiszta papirlapot; biztos, szilárd kézzel ráirta a keletet és saját nevét, azután felvette a ketté hasított iratot s azt a fehér lappal együtt Krénfy elé helyezve, csendes, de határozott hangon mondá:

– Irja ön uram újra. Én ajándékot elfogadni nem tudok.

Krénfy gondolá magában, hogy így még jobb. Szive teljes rosszaságát visszanyeré.

– Kérem önt, irja le ezt ismét, szólt Cynthia és fölkelve, fél kezével azon szék karjára támaszkodott, melyen Krénfy ült és írt, kinek úgy tetszék, hogy a grófnő vállain keresztül nézi az irását.

A férfi sietett az irással, nem törődött most a betük szépségével, nem a helyesirással, csak mentül elébb készen legyen vele, úgy tetszék neki, hogy a delnő forró lehellete minden perczben éri arczát, a mint háta mögött állva nézi, hogy ugyanazt másolja-e le? Az a kis rézördög úgy látszott vigyorogni, kezeivel, lábaival verni az ütenyt a rossz gondolatokhoz.

Az utolsó sorok alig birtak már valami olvasható jelleggel.

Egy hosszú gondolatjel a végére.

– Készen van, grófkisasszony! szólt rekedten a férfi s lázongó kebellel ugrott fel a székről.

És ime, – a grófnő nem volt sehol.

Krénfy bámulva tekinte körül. Senkisem volt rajta kívül a teremben.

Végig simítá kezével homlokát. Keze hideg volt, mint a jég és homloka forró, mint a tűz. Azt képzelé néhány perczig, hogy álomból ébredt.

Hanem hiszen az oklevél ott fekszik az asztalán, a grófnő saját aláirásával. Két percz előtt itt állt ő még, a toll még nedves, melylyel írt; neki itt kell közel valahol lenni.

Minden ajtó zárva volt, csak a zongora-teremhez vezető volt nyitva; abból pedig sehova sem volt kijárás.

Krénfy sebesen futott azon terembe, két szoba vezetett odáig, mindkettő tárva-nyitva volt, egyikben sem talált senkit; a harmadikba lépett és az is üres volt.

Csak egy nagy falitükör állt az átelleni falon, mely egy perczre visszadöbbenté; úgy tetszék neki, a mint véletlenül belé pillanta, mintha négy öt végig kinyitott szoba következnék még azután, melyekből egy vad, bódult kinézésű férfi tör elő: a milyennel nem jó éjszaka ily magányos házban találkozni. Idő kellett hozzá, míg észrevette, hogy az saját arcza.

Hanem most már nem mondott le erről az arczról. Ha mindjárt egyenesen a kárhozatra kellene is azzal mennie. A hölgynek itt kell valahol elrejtve lennie.

Összeszaladgálta az egész szobát, székeket, pamlagokat elránczigált helyökből. A legapróbb butort megnézte minden oldalról, a legkisebb fiókokat kinyitogatá, a szőnyegeket letépte. Sehol senki. Ismét visszarohant az elhagyott szobákba, összehányt, vetett minden utjába eső tárgyat. Néha egy-egy perczre megállt merően, hogy nagy lelki erőfeszítéssel eszébe juttasson magának valami elképzelhető rejteket, mit még nem keresett meg és azután újra visszafutott oda, a hol már tizszer volt és újra felhányta butorait és lábaival toporzékolt, mint a ki meg van dühödve.

Minden ajtót, minden ablaktáblát megpróbált.

Mind zárva voltak. Az ablakokat kinyitogatá, kinézett a holdvilágos éjszakába. Olyan csendes, olyan néma volt minden. A hűs éjszakai levegő égő arczába csapott kivülről. A fák susogásán kívül semmi nesz; még a kutyák sem ugatnak. Itt nem járhatott idegen.

Pedig itt volt. – Hová lett? – Semmi nyoma…

Most egyszerre jutott eszébe, – talán a hűs éji lég hozta azt, – hogy titkos látogatója ép oly megfoghatlanul jött e zárt, kijárástalan termekbe, mint a hogy távozott. Erre nem volt nyugalmas ideje hamarább eszmélni.

Itt titkos kijárásnak kell lenni e szobákból.

Ez a gondolat egyuttal meg is rettenté. Ez ismeretlen úton ugyan az, ki csábító arczczal jelent meg nála, éles késsel is küldhet valakit reá, midőn alszik!

Elkezdte a falakat kopogtatni. Sehol sem talált ürességet a szőnyegek alatt. Talán a padlat négyszögei félremozdíthatók? A teríték szőnyegein semmi rendetlenség sem látszott. Az ész megállt vele, nem tudott hová gondolni többé. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az ajtók küszöbeit vizsgálja, melyeknek egyike, valamely egyszerű szeg kirántása után, rögtön lesülyed s miután a rajta állót a földszintre leszállította, egy rúgó nyomására ismét fölemelkedik.

A hideg veriték csorgott homlokáról e hosszas keresés sikertelensége után. Bezárta valamennyi ajtaját és azután leült iróasztala mellé, maga elé vette pisztolyait s eszméletlenül bámult leégő gyertyája fényébe.

Az éji őr künn a kastély előtt vontatott hangon kiáltá:

«Éjfél után óra kettő! Dicsértessék a teremtő!

* * *

Éjfél után két óra volt, midőn Cynthia grófnő elhagyta a brenóczi kastélyt. Az ismeretes rejtek-út egy széles közfal üregében vezetett végig s kívül egy vékony márvány lap által volt álczázva, mely szorosan odaillett a bástyák alját szegélyező többi márványkoczkák közé, s ajtó gyanánt befelé nyilt.

A mint Krénfy figyelmesen másolta egyik iratot a másikról, Cynthia felhasználta a perczet, s nesztelenül el tudott suhanni háta mögül, úgy hogy midőn ez az utolsó szavakat irta, akkor ő már a várkertben volt, hová a hosszú bástya vezetett, azon a szűk sötét rejtek úton, melyen évek óta nem járt emberi nyom, most a tekervényes angol kerten kellett végig futnia még, hogy az erdőt elérje, melynek szélében kisérőjét elhagyá.

A nagy komondort, midőn ide jött, bayadér shawljával egy fához megkötötte örvénél fogva, a mit az csendesen engedett magával tenni. Annyi volt neki azt a vékony foulard kendőt elszakítani, mint egy pókhálót. Cynthia attól tartott, hogy egész a házig találja őt kisérni e jóakaratú pártfogója, s a házi ebek zajt ütnek miatta. Ott találta, a hol hagyá. Az eb tudta, hogy csendesen kell neki lenni, csak a farkát csóválta, mig Cynthia eloldá a fától.

Azután futott előre az eb, hátra-hátra tekintve s olyankor füleit hegyezve és nyelvét kitolva, mintha mondaná, hogy már most siessünk!

A vén csavargó ott várt az erdőszélen Cynthiára. A legszélső fákig előre mert jönni.

Cynthia egyenesen oda futott hozzá.

– Nagyon köszönöm önnek, hogy megvárt. Igen nagy szükségem van önre. Ennek a levélnek holnap reggel a a legelső posta-állomáson kell lenni.

– Ott lesz.

– Ezen levéltől két ember élete függ, ha gyorsan nem jut kézhez, meghal valaki és az leghamarább én leszek.

– Sietek vele, kisasszonyom.

– Ime vegye ön ezt jutalmul jó öreg, szólt Cynthia, lecsatolva gyémántos karkötőjét s az öregnek nyújtva.

– Én? kiálta az, visszaijedve s eltávolító mozdulatot tett kérges kezével. Nekem nem kell az; nekem semmi sem kell. Tudja: megteszem én azt egy jó szóért, – semmi másért. Tegye el előlem azt a ragyogó portékát. Valamit mondok. Mikor éjszaka egyedül jár sötét erdőn keresztül, ne rakjon fel olyan ékszereket magára.

Oh Cynthia erre nem is gondolt. Hisz az rá nézve mind nem volt értékes tárgy. Hanem a postára mindenesetre pénz kell. E végett oda nyujtá a csavargónak zománczos portmonnaie-ját, melyben az apróbb érczpénzt szokta tartani.

A csavargó kivett belőle egy huszast.

– Ennyi elég lesz a postára. A többit visszaadta.

– Oh nem lesz elég, monda a grófnő, a levél igen messze megy.

És azzal még néhány darab pénzt tukmált rá az öregre s kérte, hogy már most siessen, maga pedig ellenkező irányban indult sebes léptekkel a maróti útra.

A csavargó egy darab ideig gondolkozva állt, azután utána sietett a delnőnek.

Cynthia észrevette, hogy követi s bevárta.

– Mi kell, öreg?

– Bocsásson meg, kisasszony. Nem engedhetem, hogy így egyedül térjen vissza, elkisérem az erdőn keresztül. Tudja, nem szeretném, ha valami baj érné. Még majd ezekre a szegény emberekre hárulna a gyanú, a kiknek pénzét adta.

– Oh ez nem baj. Csak a levéllel siessen. Én nem félek, engem megvéd az Isten.

Azzal sietve ment tova, úgy ellebbenve, mint valami holddal járó tünemény.

A vén csavargó fejcsóválva dörmögte magában:

– Az Isten, az Isten! Milyen nagyon kell bízni annak az Istenben, a ki egyedül védtelenül mer járni setét ismeretlen éjszakában, és a ki egy levelet egy ismeretlen csavargóra mer bízni, a melytől emberek élete, halála függ. Milyen különös az, milyen különös!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három órát ütött István gróf ismétlő zsebórája, midőn a feje fölötti szobában valami neszt hallott.

– Ön az, Cynthia? kérdé a gróf.

– Igen, atyám.

– Mit csinál?

– Öltözöm az úthoz. Négy órakor el kell indulnunk.

– Úgy? tudom, szólt a gróf s nagyot ásított, mint a hogy a közönséges emberek szoktak s inasa után csengetve, felöltözteté magát, miután legelébb szokása szerint egy pohár mandulatejet czukorral megivott.

Néhány percz múlva Cynthia is lejött hozzá, egészen más úti ruhába öltözve, mint tegnap.

István gróf gondolá magában, hogy a kinek a pipereváltoztatás még az úton is eszébe jut, annál nem igen lehetnek veszélyesek a szív sebei.

– Hogyan aludt ön? kérdezé Cynthiát udvarias nyájassággal.

– Igen jól, de keveset. Atyám sokat zörgött álmában.

– Valóban? Álmodhattam valamit, már nem jut eszembe.

István gróf valóban azt hitte, hogy Cynthia hallotta, miszerint ő nyugtalanul aludt.

Pontban négy órakor előálltak a hintók, az ég kezdett már szürkülni; a hold közel volt a láthatárhoz, és fénye nem vetett árnyékot többé.

Cynthia grófnő engedelmet kért atyjától, hogy egy perczre meglátogathassa anyja sírját, István gróf nem ellenzé, sőt maga is elkisérte odáig. Oh a gróf nem fél a kisértetektől. A kik már meghaltak, azok jó emberek.

Cynthia semmi túlságos komédiát sem követett el anyja sírja előtt, mint ezt István gróf talán várta, egyszerűen oda térdelt a fűbe, és megcsókolva a követ, susogá:

– Köszönöm jó tanácsodat, anyám, édes anyám.

Azután még egyszer megcsókolá a sírkövet, és felkelt, karját István gróf karjába akasztá, ki őt udvariasan felvezeté a hintókig és gondolá magában, hogy milyen derék nő az, a ki még holta után is ad jó tanácsokat a leányának.

Ott fölsegíté Cynthiát a hintóba, kitől könyezve bucsúzott el a vén kulcsár feleségestül és a mint azok elbucsúztak, oda jött a hintóhoz a nagy házi kutya, lobonczos farkával mind összesározva a körülállókat s hiába mondták neki: csihi-te! juhoz-te! erővel oda furakodott a hintóhoz, föltette két lábát a szőnyegre s orrával a grófnő kezeit kereste.

A grófnő úgy tett, mintha most látta volna először az ebet, s lehajolt hozzá, megczirogatva fejét.

– Oh be szép eb, jaj be kedves eb. Adják nekem, elviszem magammal! elfér itt a lábunk alatt; nem lesz alkalmatlan.

S mielőtt választ adhattak volna neki, fölsegítette a nagy medvényi komondort a hintóba, mely szépen meghúzta magát a lábai alatt.

– Már látott valaha valaki ilyet, dörmögé a kulcsárnéhoz a társalkodóné; ezt a nagy kegyetlen komondort elhozni magával Bécsbe. Képes lesz ott a szalonban tartani. Ilyen bolond szeszélyei vannak. Ezt most csak azért teszi, hogy engemet szekirozzon vele, mert tudja, hogy mennyire félek a kutyáktól.

István gróf vállat vont rá:

– Nem kell a szeszélyeinek ellenmondani…

… Hét óra után néhány perczczel érkeztek meg a hintók a megyei székvárosba.

Illés gróf rögtön sietett Cynthiát a vendéglőben fölkeresni.

– Vártalak. Jó jelnek tartom, hogy siettél. Határoztál-e már?

Cynthia óráját nézte.

– Nyolcz óráig tart határidőm. Még csak húsz percz hét után.

– Igaz. Majd addig elfecsegjük az időt.

Legjobb időtöltés volt ez idő alatt Illés grófnak a nagy komondoron gyakorolni dressirozó szenvedélyét, mely eleinte úrnője széke alá behúzta magát, de miután az előhívta, kénytelen volt magát Illés gróf tanrendszerének alávetni, ki őt két lábra állította, fejét felemelve tartani, orra hegyén kenyérdarabokat egyensulyozni tanítá. Az ilyenekhez nem szokott komondor nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s fejét mindig Cynthia felé forgatá, mintha kérdené tőle: «ne kapjak ennek az inába?»

De úrnője ilyesmire nem látszott őt bátorítani. Csak azzal vigasztalta, hogy majd nem soká tart ez.

Illés gróf azután azt próbálta, hogy széttépett zsemlyéket hajigált fel az eb előtt: hogyan tudja elkapni. Az hozzá sem kapott.

– Oh be ostoba állat ez, hisz ez semmit sem tud.

Egyszerre ütötte a nyolcz órát. Illés gróf abba hagyta a kutyamulatságot s testvéréhez fordult.

– Grófnő, nyolcz óra. Tetszett elhatározni magát?

– Igen.

– Lemond?

– Soha sem, felelt Cynthia és félre fordítá fejét.

Illés gróf egy couplet danáit dudorászta, míg felöltönyét magára vevé.

– Akkor én utazom.

– A hova tetszik.

– Adieu.

A postakocsi készen állt. Illés gróf elbucsúzott atyjától s a hintóba veté magát. Midőn a fogadó előtt elhajtott, felnézett Cynthia ablakaira. A grófnő nem állt ott; még csak utána sem nézett…

… Cynthia grófnő ezután mintegy négy hét mulva, midőn már Bécsben voltak, egy levélkét kapott Illés gróftól, melyben csak ez volt irva:

«Cynthia! ön valóban egy ördögi némber.»

VI. A KIS TÜNDÉR HÁZA.

A boldogult Tarnóczy Mihály életében egyike volt a legjobb gazdáknak. Jó karban tartott vagyona megért kétszázezer pengőt. Teljes életében irtózott az adósságtól; soha semminemű kötelezvény, váltó, vagy egyéb adóslevél azon megtiszteltetésben nem részesült, hogy az ő nevét leirva viselje; sőt e névaláirási iszonya annyira ment nála, hogy ha valami ártatlan bizonyítványt, vagy egyéb levelet kellett aláirnia, nevét mindig oly szorosan a végsorok alá irta, hogy a benne levő hosszú betűk szárai beleolvadtak a felettök levő irásba, ilyenformán biztosítva magát az ellen, hogy névaláirásából váltót ne csináljanak, melyre, mint sokszor gyűlölettel mondá, a legkeskenyebb fidibusz is alkalmatos.

S lám, hogy elesik az alma a fájától; egyetlen figyermeke, Béla, épen nem ütött e tekintetben apjára. Ő már huszonhárom éves és tizenegy hónapos korában revocált mintegy negyvenezer forint adósságot s igen valószinű volt, hogy azután sem felejtette el a nevét leirni.

Ez a jó fiú mindazon phasisokon keresztül ment, a miket a fiatal tékozlók meg szoktak érni; ruháit eladta, ha megszorult; adósa volt minden embernek, a kivel valaha három szót váltott; el-elszökött, úgy hogy hirét sem lehetett hallani; engedte magát ujságokban hirdettetni; bujósdit játszott egy csomó váltóügyvéd, pinczér, mesterember, mosóné, vendéglős és más egyéb fogdmegekkel esztendőkig; ha pedig pénzt kapott, az épen csak addig tartott nála, a míg senkivel sem beszélt, egy jó szóra kiosztotta azt a legelső bolondok és semmiháziak között. Ha ma kifizették az adósságát, egy hó mulva megint annyi volt neki, mert az tökéletesen mindegy volt ránézve, hogy a kapott száz forintért ezeret irjon-e alá, vagy tizezeret?

Ilyenformán legokosabb dolog volt őt sorsára bízni és nem törődni vele. Az öreg Tarnóczy a leghiggadtabb phlegmával hallotta fia bohóságait, miket olykor hirül hoztak neki, s teljesen meg volt nyugodva abban a jövendő kilátásban, hogy majd mikor ő meghal, ezt az ő szépen rendezett birtokát milyen egyszerre dobra fogják ütni, hogy vezeti egyik üzér erre, a másik arra ökreit, lovait kötőféknél fogva; Béla fia ott fog állni a kerítésen kívül egy rossz köpönyegben, egy kölcsönkért köpönyegben.

Pedig milyen szép, milyen daliás fiú volt! mikor az országgyűlésen járt, minden leány, minden asszony utána volt bolondulva, mennyi szerencsét csinálhatott volna életében, ha nem olyan szeles bolond.

Hanem már ennek mind vége van. Ezen segíteni nem lehet.

Mikor az öreg úr érezte közelgő halálát, oda hívta betegágyához leányát, Irént.

Akkor még ez nem volt idősebb tizenöt évesnél; de már akkor is oly okos, oly figyelmes teremtés; anyja halála óta ő vezette az egész házi gazdaságot és pedig az öreg úr teljes elégültségére.

Az ember a ránézésnél fogva alig merte volna ezt róla feltenni; hisz alig látszott idősebbnek tizenkét éves gyermeknél, oly finom, oly parányi volt; apró kezecskék, lábacskák, mikről alig lehet elhinni, hogy arra legyenek rendeltetve, mikre más ember keze és lába; oly piczi kis száj és oly ártatlan, halavány arcz; hacsak ezek a nagy, komoly, eleven szemek nem hirdették volna, hogy az, a kit mi gyermeknek néztünk első pillanatra, komoly, tiszteletreméltó delnő, a kivel okosan kell beszélni és meggondolni, hogy mit mondunk előtte, mert ha balgaságot találunk kiejteni, ő bizonyosan megigazít, s ha valamit nem tudunk, ő tudni fogja és megmagyarázza.

Midőn betegágya elé hivatá Tarnóczy Mihály okos leánykáját, megmagyarázá neki, hogy egész vagyoni állapotja mennyiben áll? Előkeresteté vele az illető okiratokat, ott azokat elrendezve, csomagokba kötözteté s azután tudtára adá, hogy azok között melyik a legutolsó végrendelete. Kötelezvényekben közel kétszázezer pengő forintja volt; ez tisztán keresmény. Ezt az egész összeget Irénnek hagyta, hogy azt halála után rögtön minden gyámnoki őrködés nélkül kezéhez vehesse, vele rendelkezhessék szabadon. Négyszem között elmondá azután leányának, hogy ez a szép jószág, mihelyt az ő szemét befogják, Béla kezére jut, mint ősi; azt pedig egy év alatt elfoglalják tőle azok, kik annyiban rosszabbak a sírban lakó férgeknél, hogy az eleven embert eszik meg. A birtok, a kastély, a szép kertek kótyavetyére fognak jutni. Irén ne engedje azt idegen kézre szállni; hanem vegye meg. Így az ő szerzeménye leend az. «Legalább te akkor nem fogod engedni, hogy szegény szerencsétlen bátyád az útfélen haljon meg».

Ez volt az öreg Mihály úr szava.

És minden akként teljesedett be. A mint ő meghalt, egyik idéző levél a másikat követte a tarnóczi ház kapuján s nem sokára eladó lett jószág és ház, s Irén azt atyja hagyatékából magához váltá, miáltal alig tizenhét éves korában a tarnóczi uradalomnak teljes hatalmú úrnőjévé lett.

Tizenhét éves leány, tündéri szépséggel és a mellett szabadon rendelkezhető nagy birtokkal nem igen maradhatott titokban a környék ifjai előtt. Az ilyen árvának örömest akad gondviselője.

Hanem Irén nem olyan könnyen választott magának pártfogót, a kit a jó magyar nők ezen megtisztelő czímmel szoktak nevezni: «az én uram». A ki neki ura akart lenni, annak őt elébb meg kellett hódítani.

Ennek következtében soha Gyimóton és Karádfalván annyi kosarat nem kötöttek, mint a mennyit ez a kicsi parányi tündér kiosztogatott jók és gonoszak között. Utoljára elnevezték kis Turandotnak, a minek ő nagyon örült, mert legalább kevesebbet alkalmatlankodtak neki.

Ő odahaza is igen jól találta magát. Tökéletes ura volt tetteinek, saját tetszése szerint választhatta házi körét.

Hajdani nevelőnője, madame Rayon, beszármazott lengyel nő, kinek férje Francziaországban esett el a juliusi napokban, most rendes gondnoka, felügyelője, barátnéja, mindenese. Ez pörlekedik helyette a hol kell, ez lót-fut gazdaság, cselédség után, elfogadja, mulattatja a vendégeket, nyáron kirándulásokat rendez füvészeti, bogarászati nemes élvekkel összekötve, télen hangversenyeket jótékony czélokra és magasztalja a maga kedves tündérkéjét boldogok s boldogtalanok előtt.

Azután van a háznál egy Czenczi kisasszony; született siketnéma, a kit még Irén nagyanyja fogadott fel s a ki ereklyeként szállt leányról leányra; most már sokkal idősebb, mint hogy évszámai után tudakozódni udvariatlanság ne lenne. Igen mulatságos teremtés. Arczra csaknem mumiaszerű már, ezer ránczra alkalmazva, azonban ezen ránczok mindegyike mosolyog; s miután a hölgyekkel közös vágy, a gondolatnak másokkal közlése iránt, benne a legnagyobb fokra van kifejlődve, a szokott organum azonban hiányzik hozzá, e miatt a néma-beszéd legfurcsább játékaival szokta rendesen meglepni a reá figyelmezőt, minden újjával, szemeivel, arczfintorításával iparkodva megértetni vele közlendő eszméit. Az idegen rendkívül jól mulathatja vele magát. Hanem Irén igen komolyan, a legszivesebb tisztelettel szokott vele bánni, néma beszédén nem szokott mosolyogni s másoktól is rossz néven veszi, ha abban mulatságot találnak.

E két hölgyen kívül még egy csaknem mindennapos látogatója van Irénnek, a szép Dobokyné; igaz ugyan, hogy ez asszonyságot már huszonkét év óta hivják szépnek, hanem azért valóban szép ő most is s nem kis igényt tart rá, hogy bájai elismertessenek; ha hozzá juthat, bele is szövi a beszélgetésbe azon historiai tényeket, miszerint L’Enclos Ninon ötven éves korában tartatott a legszebbnek s Cleopatra hatvan felé járt, mikor Antoniust meghódítá.

A szép Dobokyné egy sajátszerű szenvedélyéről ismeretes a környékben.