Part 11

Most egyszerre egy nagy sötét felhő vonul a hold elé s hosszasan elsötétíti a tájat. Ezek a sötétség perczei egy erős gondolatot adnak Cynthiának.

A legmerészebb út a legegyenesebb és a legegyenesebb a legjobb.

Egy közönséges lélek azt tenné az ő helyzetében, hogy azt mondaná testvérének, miszerint lemond és azután iparkodnék hasznára fordítani azt a bizalmat, melylyel az szilárd igéretében megnyugodott. Cynthiának e gondolat egy perczig sem jutott eszébe.

Hanem így gondolkozott: Vissza fog menni ez órában Brenóczra, – egyedül, – gyalog; – fel fogja keresni Krénfyt, – saját lakán, – éjszaka, – magánosan; – el fogja neki mondani rettegését, őszintén, – világosan; – fel fogja szólítani, hogy a kért összegről rögtön küldjön váltót a strassbourgi kereskedőhez; – átadja a magántárczájában levő kis összeget neki; – s leköti, átirja, eladja neki maróthi kis jószágát, ékszereit, mindenét…

Oh a szegény nőnek, midőn e háborodott eszméket kigondolta, nagy okai voltak magában fel-felsóhajtani: «oh anyám, édes anyám».

Hogy mindezt hogy fogja kivihetni? arra nem gondolt többé.

Uti óráján már tizenkettőre jár az idő. Sietnie kellett.

A mellékszobában társalkodónéja aludt már; alulról sem hallatszott semmi nesz, Illés gróf is bizonyosan lefeküdt.

Cynthia fejére burkolta shawlját, tárczáját keblébe dugta s a nyitott ablakon körültekintett.

Jól tudta, hogy az egész délkeleti házfal be van futtatva a folyondár bércse (clematis) erős indáival, azok bizonyosan meg fogják őt birni. Nem csalódott; az ablakból igen könnyen lejutott a földre. Szerencsére a hold egészen felhők alá volt borítva.

Azon perczben, a mint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző szelindek. Cynthia meg sem mozdult előtte, magához várta szótalanul, s midőn odaért hozzá, egyszerre lehajolt, kinyujtotta kezét szeliden s megsimogatta vele a kutya fejét. A nagy izmos eb, a helyett, hogy bántotta volna, elébb meglepetve állt meg előtte, azután hizelgő nyüzsgéssel csúszott lábaihoz s a fejét simító kezet nyalogatá.

Cynthia egy sziszszenéssel sem árulá el magát. Lehet, hogy az eb rohanása figyelmessé tett valakit. Így azt fogják gondolni, hogy valaki a háziak közől jár az udvaron.

A kertre nyiló ajtó nem volt bezárva. A ház árnyékában könnyű volt oda kerülni; a mint az ebet elhallgattatá, csendesen besuhant a kertbe.

Ott fehérlett egy szomorú kődarab a sötét myrtuszbokrok között. Ez volt az ő anyja sírköve.

Itt már szabad volt sírni.

Odarohant, leborult a begyepesült földre és sírt szive mélyéből, lelke keservéből, elpanaszlá néma könyeivel anyjának mondhatlan bánatát és kérte szótalan fohászával, hogy legyen segítségére ez órában, ez éjszakában, e magános útjában.

És azután megerősödött szívvel kelt fel onnan.

A mint feltekinte, ime a nagy házi eb ott ült mellette.

– Kondor! susogá a grófnő, s a nagy, veszedelmes állat farkát csóválta, midőn nevén hallá magát szólíttatni.

A kertből egy hidon kellett átmenni az útig; midőn Cynthia onnan visszatekinte, látta, hogy a szelindek utána megy. Gondolta, hogy majd elmarad a házakon túl. Hanem a kutya kikisérte egész az útig és a mint kiértek az erdők közé, akkor egészen melléje simult és fejét oda dörzsölte hozzá barátságosan és fogait hizelegve vicsorgatá fel rá, mintha mondani akarná neki: «látod, milyen szép, erős, fehér fogaim vannak, ne félj ám semmit, hogy ily egyedül jársz, majd veled megyek én».

És valóban jól eshetett e jámbor vadállat barátsága e perczben Cynthiának. Az út mindenütt sűrű erdők között vezetett el, a fenyőerdők árnyéka nappal is hasonlít az éjszakához. Olyan neszes a csöndesség éjjel a vadon közepett, néha egy-egy száraz galy esik le a fáról, mely csörömpölve hull a haraszt közé, a szél úgy sóhajt sűrű lombokon keresztül s a hold árnyékot vet a fák közől az útra, úgy tetszik, mintha ott csupa élő alakok mozognának, minden nesz olyan ismeretlen… Milyen jól esik, ha van egy élő lény ilyenkor közel, melyhez beszélni lehet, s mely úgy szeretne felelni, biztatni, hogy ha tudna.

Egy helyütt egészen elmélyed az út a sűrű gyalogfenyők közé; a mint ott egy beárnyalt odvas fa mellett kelle elhaladni, mely csaknem az út mellett áll, egyszerre elkezdett az eb gyanakodva morogni, néhány lépést előre szaladt, ottan megállt s azután haragosan csaholni kezdett a fára.

Cynthia figyelmesen tekinte oda s a sötétben észrevevé, hogy egy férfialak támaszkodik annak a fának, két kezével görcsös botjára támaszkodva.

A szelindek Cynthia elé veté magát s dühösen ugatott az alakra.

Cynthia odalépett a kutyához és elcsitítá, s azután erős bátor hangon szólítá meg az alakot.

– Ki az? Jőjjön elő!

– Hát ki volnék? szólalt meg egy durva, mérges hang. Olyan ember vagyok, a ki az úton szokott lakni. Az országút mindenkié, nekem szabad itt lennem.

Cynthiának meg kellett fogni a szelindek örvét, hogy az rá ne rohanjon a beszélőre. A grófnő most egész nyugalommal szólt az emberhez.

– Jó barátom; nem mondhatná meg nekem, messze van-e még ide Brenócz?

– Elég messze, volt a daczos válasz.

– Nem lenne szives engem odáig elvezetni?

E bátor felhivásra valamit dörmögött magában az alak, azután fenhangon azt mondá:

– Nem bánom. S ezzel előlépett a sötétből a holdvilágra.

Valóban nem volt olyan külseje, mely különösen ajánlja arra, hogy éjfél után sötét erdőn keresztül egyedül vezettesse magát vele az ember egyik falutól a másikig.

Az a vén csavargó volt ez, a ki Kallósfalván rá akarta lázítani a népséget a magtárra.

– Elvezetem az ifjasszonyt, dörmögé még egyszer, közelebb lépve Cynthiához, kinek nagy bajába került meggátolni a szelindeket, hogy rá ne rohanjon e vad kinézésű férfira.

– Tehát menjen egy kissé előre, mert ez a kutya úgy haragszik az idegenekre.

A csavargó dörmögött és megfogadta a szót; nagy léptekkel indulva meg a kősziklás úton, útközben vissza-vissza tekintgetett az utána jövő hölgyre, kérdezgetve, ha bir-e vele lépést tartani.

– Oh igen, csak siessünk; válaszolt Cynthia, ki a sebes menetekben annyira át volt hevülve, hogy shawlját kénytelen volt levetni fejéről s félkarjára venni. A gyémántos karperecz úgy ragyogott karján a szép holdvilágnál.

A vén csavargó most még többször nézett vissza, s szemei mindannyiszor megakadtak azon a fényes ékszeren.

Az éjszaka olyan csendes volt, a táj olyan elhagyott, ők oly egyedül az erdőben.

Egyszerre valami gyermeknyöszörgés üté meg Cynthia füleit az út mellett, valami nem panaszos, csak önkénytelenül jövő nyögés; a hölgy odalépett: egy kődarab mellett valami három éves fiucska üldögélt, külsejére alig nagyobb egy csecsemőnél s ott sirdogált egy magában.

A grófnő megállt érte, bármennyire sietett is.

– Mi bajod? kérdezé, elvonva a gyermek kezét siró szemeiről, hogy arczára láthasson. Szép kis szőke fiucska volt.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, a mit a kisasszony beszélt, csak egyre sírt.

– Kérdezze meg, hogy mi baja? miért van itten? szólt Cynthia vezetőjéhez; mire az kemény hangon förmedt rá a gyermekre, valamit kérdezve tőle.

A gyermek sirástól félbeszaggatott hangon hebegett rá feleletet, a míg a csavargó görcsös botjával fenyegetni látszott, ha nem beszél.

– Azt beszéli a poronty, magyarázá azután a csavargó, hogy az apja, anyja mind halálán van, őtet meg a többi testvérét szétküldözték, hogy menjenek a világba, holnap eltemetik az apját, holnapután eladják a házát, s most ez sír, mert nem tudja, hogy merre van a világ? – Gyerünk ifjasszony, nem tartozik ez mi ránk.

– Ismeri kend talán a szülőit?

– Hogyne? A vén Simkó az, a kinek háza itt az út mellett látszik leégve. – No, adjon egy krajczárt annak a gyereknek, aztán menjünk.

Cynthia azonban e helyett felvette a gyermeket az ölébe, s nagy byzanczi shawljával beburkolgatá s oda szorítá magához, biztatgatva, hogy ne sírjon, majd visszaviszi az apjához és azután nem kell neki elmenni a világba.

A csavargó, botjára támaszkodva nézte, hogy mit csinál? Olyan vadul leránczolá szemöldeit, mintha nem tetszenék neki ez a munka.

– Siessünk, barátom! szólt Cynthia s a morogva közeledő szelindek kényszeríté a csavargót előre menni, mindenütt sarkában szaglálva s minden mozdulatát gyanusan kisérve. Ha az ember néha magasabbra találta emelni botját, úgy villogtak az eb szemei zöldes-veres fényben.

A csavargó félig magában, félig az ebhez beszélve, dörmögé szlávul:

– Morogj, morogj. Veled majd hamar elkészülnék én, csak azt a gyereket ne vette volna fel.

Cynthia gyanútlan, félelem nélkül lépett az ember nyomaiba, egyedül a gyermekkel volt elfoglalva, azt ápolá, vigasztalta, a gyermek utóbb aprózott sírással elaludt ölében.

– Nem lesz nehéz az a gyerek? szólt egyszer a csavargó, hátrafordulva; majd én viszem.

– Csitt! alszik, monda a hölgy és még lépni sem mert oly hangosan, mint azelőtt, nehogy fölébreszsze.

A hold nemsokára újra kiszabadult a felhők közől s Cynthia itt már egészen ismerni látszék az utat. Jól emlékezék a szénégető tanyára balrul, attól nem messze kell lenni a leégett háznak. Mint valami nagy vár romja tünt az elő a fák közől az éjszaka optikai csalásában.

– Itt van a ház; szólt a csavargó. Tegyük le azt a porontyot, innen haza talál.

Cynthia nem felelt neki, hanem egyenesen a háznak tartott, belépett a be sem reteszelt ajtón; a kutya odafeküdt a küszöbön keresztül.

A csavargó az ablakhoz ment, onnan nézett be a szobába.

A tűzhelyen néhány hasáb fa égett, az világítá be a kis szűk szobát; a hányt-vetett deszkákon keresztül a hold oda sütött egy ágyra, melyen egy elsoványodott női alak feküdt, vénebb a nyomor, mint az idő miatt, egy rossz gubával takarózva; az ágylábnál egy férfi feküdt hanyatt, hátával a falnak támaszkodva s két kezét hóna alá dugva, talán hogy melegebbje legyen.

– Tietek ez a gyermek? kérdé a grófnő a rábámuló pór szülőktől. Miért hagyjátok elveszni? Nem kell kétségbe esni mindjárt, jó az Isten.

– Hát mit csináljunk? szólt siránkozó hangon a pór, a nő csak nyögni tudott már; nincs mit enni adjunk neki, jobb ha elvesz, holnap minket is kiűznek a házból, adósság, portió miatt, bár egyenesen a temetőbe mennénk innen. Meg sem hagynak halni békességgel. Bár legalább meghalhatnánk egy fekvő-helyünkben. Nem, mint a haldokló kutyát, kihúznak a sövény mellől az árokba.

– Azt talán nem fogják tenni.

– Oh azt teszik. Ez az új úr ott a kastélyban nem igen számlálja az embereket, a kik meghalnak.

Cynthia szive mélyében megborzadt.

– Mennyi az a tartozás, a miért el akarják venni a házatokat?

– Száz forint, nyögött a pór, mintha oly súlyos volna ez összeg, hogy ki sem birja lélekzettel.

Cynthia ezüst száz forintot értett, pedig azon a vidéken még most is váltóban számítanak.

– Hát a gazdaság rendbehozása mennyibe kerülne?

– Oh Istenem. Az is száz. Húsz esztendeig izzadtunk, koplaltunk, s egy esztendő alatt mind elvesztettük. Sok pénz az nagyon. Nem lehet azt megbirni, nem.

Cynthia kivette a keblébe tett tárczát s a benne volt kétszáz pengőt oda adta a férfinak.

– A gyermekre gondot viseljetek. Isten áldjon.

Azzal sietve kijött a házból.

A szegény család örömsikoltása kihangzott utána, a beteg anya egész a küszöbig vonszolta magát ágyából, hogy szótlan sirásával tudassa áldását, melynek más hangot adni nem birt; a férfi csak ezt rebegé: én Istenem, oh én Istenem! s nem tudott hová lenni azzal a sok pénzzel.

Cynthia most előre sietett; mintha az áldó hangok elől akarna szabadulni, vezetője a háta mögött maradt, a nagy komondor meg a mellett.

A csavargó egyre csóválta fejét s dörmögött, hol a gyanakodó kutyához beszélve; most már öklében sem tartotta a görcsös botot, hanem hóna alá vette.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… De bolond kutya vagy te, hogy úgy morogsz rám, hiszen jó ember vagyok én… Fölvette a gyereket és oda adta neki a pénzét… Hm, hm. – Jó szelindek, ne szaglálj engem. Én ölném azt meg, nem te, a ki a te kisasszonyodat bántani merné!… Ki hinne el ilyet a mai világban, ha nem látta volna?…

Cynthia észrevevé, hogy nagyon előre sietett, s megállt, hogy kisérőjét bevárja.

– Sietős dolga van a kisasszonynak? kérdé a csavargó, most már sokkal lágyabb, csaknem elérzékenyült hangon.

– Elfáradt, jó öreg, úgy-e? viszonzá a delnő s maga mellett hagyta a vénet ballagni. Lassabban is mehetünk.

– Vén vagyok már, kisasszonyom. Megnyomorított az idő, meg más is. De nem panaszképen mondom. A mi bajom volt, megérdemeltem, s a mit megszolgáltam, azért kiszenvedtem.

Cynthia odahívta egészen magához az öreg bujdosót, s bár a komondor mindig kettőjök közé furakodott váltig, egész bizalmasan beszélgetett vele; belehozta a beszédbe, elmondatta vele élte egész történetét, zajos, bűnös fiatalságát, hosszú fogságának éveit, iszákos és gonosz életét, elhagyatott voltát. A vén ember sok dolgot elmonda őszintén, töredelmes szivvel, miket az itélő biró előtt és a gyóntató atyának ki nem vallott soha.

A hölgy nem pirongatá, nem gyalázta érte, hanem szánta és megismeré róla, hogy a mit lelkében szenvedett, az még több és nehezebb volt, mint a miket a törvény mért valaha rá, s majd mind jobban lesz az még ezután.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… dörmögé az öreg ember, fejét csóválgatva. Soha ilyen lénynyel nem jött ő még össze, a kinek így elmondta volna minden búját, baját, a ki vigasztalta volna valaha életében!

Ezalatt mindig közelebb jöttek a brenóczi vár fekete tornyai, mik az út mélyén keresztül régóta láthatók voltak a holdvilágos tájon. Cynthia figyelmes szemei észrevették a gyertyafényt, mely még most is világít a kastélyban. Tehát Krénfy úr még ébren van. A gyertyafény majd az egyik, majd a másik ablakot világítja meg. Krénfy most vizsgálja sorba a szobákat. Végre megállapodik egy helyen. Cynthia messziről is ismeri azt a szobát. Az erkélyterem az. Krénfy úr ott szentel egy órát az ábrándozásnak.

Az erdő szélében megállítá kísérőjét a grófnő.

– Ne jőjjön tovább, innen oda találok magam is. A járást ismerem.

A csavargó leült egy nagy kőre az útfelen s azt mondta: hogy várni fog, míg a kisasszony visszatér. Bár ne esnék rajta semmi baj.

* * *

Krénfy úr el volt fáradva, mint egy lóversenyből hazatért paripa. Ez nagy munkába kerülő nap volt. Reggeltől estig a méltóságos urak mulattatásával erőltetni magát; keresztülesni mindazon kínzáson, a mit egy szárazföldre kihúzott viziállat érez a nem neki rendeltetett légkörben; azután, hogy a grófok eltávoztak, még be kelle számolni a cselédséggel, nehogy egy nappal többet hiába fizessen nekik; kiveszekedni magát bérencz inasokkal, ledisputálni tőlök egy pár garast, fölétetett zabért, eltört findzsa-fülekért s azután meg a porczellán- és edényárus biztosával czivakodni, hogy úgy kapta már törötten az edényeket; zongorákat, tükröket még azon éjjel összepakoltatni, mert azok mind napszámban vannak ott; – szőnyegeket felgöngyölgetni, függönyöket, csillárokat leszedetni és azokat mind a számukra rendeltetett deszka ládákba elpakolni, s minden egyes emberrel lármázni, huzakodni, s mikor ez mind megvan, akkor még újra végigfutni valamennyi szobát, nem tévedt-e valami igaz jószág a sok idegen vagyon közé?

És azután a mint magára maradt, a mint bezárt minden ajtót egyenkint, a mint a kastélybeli zaj, lárma, csörömpölés, kalapácsolás lassankint elcsendesült, akkor elkezdték valami különös érzések szállni meg mellének azt a részét, a hol a poéták állítása szerint a szívnek kellene lenni. Kezdte érezni, hogy ez a kastély sokkal üresebb ma, mint volt azelőtt. A szobák között is kezdett különbséget tenni: az egyik nem oly kivánatos, mint a másik. Azt hitte, hogy azokat a lábnyomokat is észrevehette a tükörsima parquetten, a mik ott végig lejtettek, s képzelte magában, hogy a mikor ezeket a tündérpicziny lábnyomokat azok az utána úszó hosszú hajfürtök beseprik, hogy senki se találjon reájok. Itt állt, ezen a helyen ült, ezen az ablakon nézett ki, oda mutatott, hol arczképe állt egykor és sehol semmi nyoma ittlétének többé. Krénfy úr százszor is összekeres minden széket, minden asztalalját, nem vesztett-e el valamit a csodálatos hölgy nála? nem feledett-e el ott valami csekélységet, csak egy gombostűt! Hisz az oly rendes dolog, hogy hölgyek egy-egy gombostűt elejtenek; – ez semmit, semmit.

A zongora-terembe, hol annyi elragadtatással kísérte Cynthia ábrándjait, nagy bajára nem mehetett, mert az be volt zárva. A kulcsát a grófnő vitte el magával, azt gondolva, hogy ide költöznek át nehány napra, s hihetőleg elfeledte azt visszaküldeni. Lakatost pedig a városból kelle hozatni, a ki felnyissa.

Krénfy úr testben, lélekben kimerülten rogyott le egy székre s fejét lehajtá az asztalra, mint egy őrült.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha ama bezárt ajtó zárába egy kulcsot tolnának be csendesen.

Egyszerre felugrott. Hallgatózék. Talán csak képzelődött, vagy álmodta ezt a hangot.

Most egyet fordult a kulcs a zárban.

Krénfy első gondolatja az volt, hogy rablók akarnak rá törni, s hirtelen lekapva pisztolyait a falról, elkiáltá magát:

– Ki az? mit akar? Én lövök!

És mind a két pisztolyt az ajtónak szegezte.

A kulcs másodszor is elfordult, az ajtó feltárult s a két pisztoly nyilása előtt ott állt Cynthia grófnő.

Krénfy halavány volt és reszketett, a hideg veriték ragyogott egész orczáján.

Cynthia nyugodtan, szeliden nézett rá.

A férfi a rémülettől és csodálkozástól elfogultan állt e váratlan tünemény előtt; csak későre jutott annyi is eszébe, hogy azokat a pisztolyokat még sem kellene olyan sokáig a grófnéra szegezve tartani, hanem elhajítani a szegletbe.

Cynthia nem várta a megszólítást, nem várta, hogy bámuló látogatottja kérdéshez jőjjön, maga sietett hozzá.

– Uram. Kérem, ne üssön zajt. Egyedül jövök. Egy rövid szóra.

– A grófnő! hebegé Krénfy. Hogy jött ide? Honnan? Lehet-e ez?

– Rendkívüli dolog mindenesetre; de nem lehetett másképen. Engedje ön, hogy leüljek; elfáradtam, gyalog jövök Maróthról.

– Gyalog idáig? ebben az éjszakában? szólt Krénfy, kiben minden szónál növekedett az elbirhatatlan bámulat.

Cynthia leült egy asztal mellé. Látszott rajta, hogy egészen el volt fulladva.

– Láthatja ön uram, hogy valami borzasztó oknak kell annak lenni, a mi engem erre kényszerített. Röviden kell mondanom, mert minden pillanat veszély rám nézve. Kérem önt, üljön mellém. Krénfy úr égett és fázott, midőn a kérelmet teljesítenie kellett; félig gyanítá e látogatás okát.

– Ön néhány óra előtt egy levelet kapott Strassbourgból; azt a levelet ön elég gondatlan volt bátyámnak megmutatni.

– Oh kérem… Krénfy úr valamit akart hazudni.

– Már ez megtörtént. Most tudja meg ön ennek a következését. Azt a levelet egy ember irta önnek, a ki most Strassbourgban az adósok börtönében ül és onnan nem szabadulhat; Illés ez emberrel már egyszer vivott párbajt, s akkor ő sebesült meg. Nem fog nyugodni addig, azt fogadta fel, míg ismét és ismét nem kényszeríti a megverekedésre, a mig csak egyik kettőjük közől el nem esik.

– Istenem! sopánkodék Krénfy úr.

– Nem titkolom el az okot sem, mely miatt Illés ez ember ellen tör; ez a férfi nekem gyermekkori ismerősöm. Ez az én bűnöm. Láthatja ön, hogy semmit sem titkolok el ön előtt. Kezébe tettem le jó híremet, ön engem semmivé tehet egy szavával. Elmondhatja, hogy brenóczi Maróth Cynthia egy éjfél utáni órában önt egyedül fölkereste, saját hálótermében, hogy itt ön előtt megvallotta bűneit, hogy ön látta őt maga előtt sírni, könyörögni, bűneit megvallani, magáról elfelejtkezni. E perczben csak Isten hatalmában és az önében vagyok. Mindent koczkára tettem e lépéssel.

Vannak emberek, kiket hasonló bizalmas vallomások nagyon lehűtöttek volna. Krénfy úr nem tartozott azok közé. Ez eszme őt felmelegíté. Ezek a szavak közel hozták, lealázták hozzá ezt a büszke grófnőt, a ki most nem volt előtte egyéb, mint egy bájos némber, a kinek úgy illik, ha sír, ha könyörög, ha ótalomért esd. Egy botlás azt szerzi a nőnek, hogy egyszerre mindazok ismerősüknek tartják, kik azelőtt rá sem mertek nézni.

Krénfy úr igen tökéletes fogalmat vélt alkotni magában Cynthia grófnő felől, a midőn őt e helyzetben látva, így gondolkodott:

«Ez egy könnyelmű kalandornő, a ki nem hiába okoz főfájást a brenóczi grófoknak. Megismerkedett tilos úton egy deli korhelylyel, azt persze a grófok megugratták; most megtudta, hogy egykori kedvese külföldön az adósok börtönébe jutott, szeretné onnan kiszabadítani; nem azért, mintha különösen hűséges akarna hozzá lenni, mert hiszen hasonló korhelyt találhatott, talált is bizonyosan eleget; hanem mert az ilyen hölgyek rendesen jó szivűek szoktak lenni. Az összeg mindössze sem sok, a tárgy megéri az áldozatot. Szép hölgyek miatt sok fösvény ember tett már elveiből kivételt. Meglássuk, hogy mit tehetünk érte.

– Kezében vagyok önnek… szólt reszkető hangon Cynthia. Olyan lépést tettem, a mit ha csak egy lélek megtud, el vagyok veszve. Önnek csak egy szóval kell tudatni bátyámmal, hogy itt voltam és semmivé vagyok téve.

(Van eszemben, gondolá Krénfy úr, – hogy főbe lövessem magamat.)

– Legyen nyugodt nagysád, szólt egész bizalmasan közelebb huzódva Cynthiához. Senki sem fog erről megtudni semmit.

Fölkelt, megvizsgálta az ajtókat. Azután ismét visszatért.

Minden ajtó zárva van. Beszélhetünk nyugodtan.

Azzal egy szivart vett fel asztaláról, meggyújtotta a gyertyánál s levetve magát a pamlagra a grófnő mellé, elkezde fesztelenül beszélni, mint a ki nagyon otthon érzi magát helyzetében.

Oh a grófnőnek e perczben egészen másutt jártak érzelmei, gondolatai, hogy sem a durva figyelmetlenséget észre is vette volna.

– Nagyságod azt kivánja ugyebár, szólt Krénfy, nagy füstkötelet fújva szájából, hogy Tarnóczy urat az adósok börtönéből kiszabadítsuk. Bizzék bennem. Nagysád kedvéért mindent megcselekszem. Nekem ugyan Illés gróf megtiltotta, hogy ez ügybe avatkozzam, de nagysád szemeinek egy pillantása elfeledteti velem azt a tilalmat.

Cynthia most is oly gyanútalanul nézett ez emberre, mint a kinek eszméje sincs arról, a mire ez e pillanatban gondol.

– Az összeg, melyet Tarnóczy úrnak kell küldeni, elég szép. Úgy hiszem ezer frank. Azonfelül még a perköltségek és a szükséges uti költség, hogy Tarnóczy úr rögtön eltünhessen Strassbourgból, ez fog tenni ismét ezer frankot.

– Istenem, Istenem! sóhajta Cynthia, ki minden pénzkészletét ez órában egy nyomorult családnak ajándékozá.

– Ha épen nagysádnak nem volna kezénél ez összeg, ámbátor ez órában nagyon ki vagyok költekezve, a méltóságos grófoknak nagy összegeket kellett kifizetnem, de nagysád bűbájos szavára kész vagyok azt előteremteni a föld alól is.

Cynthia nem merte arczán mutatni örömét. Érzé, hogy teljes szüksége van önmérsékletére, minden indulatos köszönet és hálálkodás helyett a száraz szerződési térre vitte a kérdést.

– Én e szivességet nem akarom sem ingyen, sem biztosíték nélkül elfogadni. A brenóczi grófok minden jószágaikat zálogba vetették már, de még nekem van egy csekély birtokom, melyet anyám hagyott rám. Szegény jó anyám. Nem szép tőlem, hogy az ő sírjára alkuszom. Ő nem tartozott a brenóczi nagy urak közé, kiket utódaik kriptástul együtt eladnak, a hogy feküsznek sorban. Ő egy igénytelen, sokat szenvedett nő volt, ki a legegyszerűbb sírkő alatt nyugszik, a legcsöndesebb kertben, csak néhány lépésnyire attól a háztól, a hol annyit szenvedett. Ezt a házat, ezt a kertet, ezt a sírt én zálogba adom önnek. Látja ön, milyen nagy kincseket áldozok fel. Én nem tudom, mennyit érhet ez mindössze? de gondolom, hogy kétezer frank fedve lehet általa. Kérem uram, adjon ön tollat kezembe és mondja, hogy mit irjak? Az idő rám nézve rövid.

Krénfy úr sokszerűen megbűvölve érzé magát a különös nő által, annyiféle érzésen vitte őt keresztül, a mitől ő máskor távol tudta magát tartani; majd vágyat érzett iránta, majd szánalmat, majd végtelenül magasan látta őt, majd végtelenül alant.

– Jól van, én nagysád kedvéért mindent megteszek, szólt nemeslelkű szenvelgéssel, s letette szájából a szivart, mert az nem illett a nemeslelkűség kifejezéséhez. Nagysád ez ügyet sürgetősnek találja, ugy-e bár?

– Oh igen, meg kell előznöm Illést, ki holnap egyenesen Strassbourgba indul, hogy azt a párbajt folytassa, melynek vagy ő, vagy Tarnóczy fog végre áldozatul esni. Láthatja ön, hogy miért tettem e kétségbeesett lépést.