Part 10

Cynthia grófnő semmi húsfélét sem eszik. Az vadítja az embert. Az eszme maga is borzasztó egy nőre nézve. A farkasokkal, rókákkal állani egy koszton. Ha rá néz Krénfy úr, neki ad igazat. Illés gróf ellenben csupán húsfélét eszik és pedig sokat, és nem látszik rajta, hogy rág valamit. Egyik kezében a kés, másikban a villa, egy percz alatt összevágott, el is takarított mindent, a mi előtte volt. És ennek is igaza van. Az evés egy szükséges prózai, unalmas dolog: czélszerű azon minél rövidebben általesni.

István gróf csak vizet iszik s minden evése abból áll, hogy a mely étel mellett rizskását talál, azt leszedi, s a mártásokat kenyérszeletekkel felitatja. Csupa merő rendkívüli emberek! Mennyire különbözik evésök is más közönséges emberétől, a ki az evés dolgát gyönyörűségnek találja s egymásnak jó étvágyat kiván.

Illés grófnak ezenfelül még az a rendkívülisége is van, hogy a társaságot azzal mulattassa: ez vagy amaz ételt mivel szokás páczolni, micsoda szerekkel teszik azt a bort édessé, pezsgővé, nehézzé; mitől lesz ez a sajtnemű olyan sárga; mivel hizlalják ezt a tekenős békát, hogy olyan fehér legyen a húsa? s több efféle izletes dolgokat, a miknek tudása után kedve volna az embernek, mind ezeket a dolgokat kihajigálni az ablakon, és nem enni egyebet száraz kenyérnél. Illés gróf azonban mindezt igen jó tréfának tartja. Igazi yankee-ötletek. István grófnak elég nagyszerű alkalma van ilyenkor bebizonyíthatni, mennyire tud arczával nem csak szivén, de gyomrán is uralkodni, a mi Krénfy úrnak kevésbbé sikerül; ő majd kékül, majd zöldül, a mint Illés gróf észrevételei folytán villára szúrt legizesebb falatjait visszateszi a tányérra s úgy szeretné, hogy gondolatait ő is azon tündéri mezőkre tudná vinni, a hol Cynthia szép lelke jár, s a hová nem hallatszanak Illés gróf rendkívüli chemiai és technologiai ismertetései.

Krénfy úr egy tál császármadár felhozatala alkalmát meg akarta ragadni azon czélra, hogy egy régen kigondolt áldomást igyék a brenóczi Maróth grófok és Cynthia grófnő egészségére, a midőn az igazi pitvarnok, Jakab, besompolyogva a bérencz inasok között, egy levelet hoz a kezében s azzal urához iparkodik közelíteni. A bérencz pitvarnok észrevette a fiut, s attól tartva, hogy az is valami ügyetlenséget jön elkövetni, útját állta, s kérdőre vevé, hogy mit akar?

– Ez a levél nagyon sürgetős, stafétán jött, az van ráirva.

– Nem tudod, te féleszű! suttogá, karjába csipve az ideiglenes pitvarnok, hogy becsületes pitvarnoknak a levelet, mikor vendégek előtt adja át, tálczára kell tenni.

Jakab megértve az etiquette-szabályt, kifordult a konyhába, felfedezett valahol egy nagy huszonnégy személyre való theacsészés tálczát s arra téve a levelet, úgy hozta azt vissza az ebédlőbe.

– Nagyságos, – méltóságos, – ez a levél… hebegé odatartva az asztalra a tálczát levelestül. A jámbor azt is feledte, hogy kinek hozta azt?

Az asztalnál ülők természetesen mind a levélre tekintettek, melynek boritékczímje oly szép gömbölyű betükkel volt írva, mint a felfűzött gyöngysorok.

Ezt az irást mind a négyen látszottak ismerni, mert az a rögtöni arczváltozás, a mit e sorok látása előidézett, elárulá meglepetésöket.

Legfeltünőbb volt e hatás Illés gróf arczán. Mintha valami belső tűz a viaszmázt egyszerre leolvasztotta volna róla, minden vonása megelevenült, fellázadt, összerándult; ő volt az egyetlen, a ki a levél után nyult, a ki elvette azt a nagy tálczáról, indulatosan megfordítá mindkét lapjáról előre hátra s azután oda adta azt Krénfy úrnak, ki alig merte eléje kinyujtani kezét.

– Ez önnek van írva.

Krénfy úr csak tétovázva merte elfogadni a levelet.

– Tessék. Önnek szól.

– Óh könyörgöm. Én nem állok ezen úrral semmi összeköttetésben, mentegetőzék az elhalványult férfi, én nem tudom, miért irhat ő énnekem.

– Hisz ön még azt sem tudja, hogy ki irja e levelet?

– Óh igen, kérem alássan, ismerem jól ezt a hátrafelé dülő irást, így nem ír senki se rajta kívül. Ez a levél bizonyos Tarnóczy úrtól jön.

A mint ez a név ki volt mondva, egyszerre visszanyerték a grófi vendégek elébbi nyugalmukat s Illés gróf menten elkezdett egy adomát közrebocsátani: hogyan etette ő meg több nagy urak társaságában egy lateinerrel a bogáncsfejeket árticsóka helyett, a mire Cynthia grófnő azt jegyezte meg, hogy vannak lények, a miknek a bogáncskóró ideál; István gróf mosolygott a tréfás szóváltásra; csak Krénfy úr reszketett még egy kicsinyt, ha arra a levélre gondolt, melyet olvasatlanul dugott el asztalkendője alá; mígnem arra a gondolatra jött, hogy talán nem is ezek a brenóczi grófok azok, a kik a Tarnóczyakkal örök viszálkodásban éltek és nem Cynthia grófnő az, a kibe egy vakmerő Tarnóczy szerelmes lenni merészelt és nem ezen Illés gróf az, a kinek a tomporába lőtt ugyanazon kalandor ifjú ugyanazon ügy miatt.

Az egész ebéd igen vigan ment azután végbe, a kölcsönös toasztok nem vesztek kárba; Krénfy úr maga olyan jókedvű lett, hogy még zongorázott is ebéd után, egészen Lisztet utánozva feje hajigálásával. Illés gróf komolyan állítá, hogy valami nyilvános hangversenyben kellene hallatnia magát. Elhitte. A zongora is valami fölséges! Azt is elhitte.

– Óh, hát még az, a mit Cynthia grófnő szobájába vitettem! hetvenkedék a derék úr. (Ez a zongora is bérbe volt véve.)

Illés gróf említé, hogy Cynthia grófnő gyönyörűen zongorázik.

Krénfy úr a hetedik égbe készült, ha e bájos ujjaktól néhány accordot hallhatna.

Cynthia grófnő mosolygott és engedett; átment az egész társasággal a neki szánt vendégi lakosztályba, helyet foglalt a fehér gyökérfa-zongora előtti causeuse-on, s bűbájos ujjait végig futtatá az ábrándos hangszeren, valami felismerhetlen dallam változatait adva elő.

– Ah superb! ah fameus! sohajtozék Krénfy úr, fejével ütve a taktust, mint a hogy affektált ábrándozók szokták, a midőn legnagyobb elragadtatása közepett karja alá nyúl Illés gróf, azzal a száraz, hideg automat kézzel s azt súgja fülébe, hogy jőjjön csak egy kissé a szomszéd terembe.

István gróf a másik felől fogta meg Krénfy úr karját, s így kivezették szépen három négy termen keresztül, a hol nem hallhatta az ábrándos zongora-hangokat többé, s ott leültették magok közé, midőn egyedül voltak s ott azt kérdezé tőle Illés gróf röviden és szárazon:

– Uram, mi volt azon levélbe írva?

Ha Krénfy úr birt volna azzal a középkori, furcsa tulajdonnal, a mit lovagiasságnak neveznek, erre a kérdésre ilyenformát felelt volna:

Uram, a levélre azért ütnek pecsétet, hogy annak tartalmát csak az tudja meg, a kihez czímezve van. Az én leveleim tartalma engem illet és ahhoz önöknek semmi közük nincsen. Ha nem tetszik önöknek ez a válasz, tudok a kertben egy szép kis magányos helyet, a hol valamelyikünk, a ki megsértve érzi magát, háborítatlanul elégtételt vehet.

Szerencsére Krénfy úrba ebből az ábrándos szenvből egy cseppnyi sem szorult; Illés gróf sem intézett volna hasonló kérdést más bárkihez. Az érdemes úr szép nyugodtan keblébe nyult, kivette a levelet és odaadta Illés grófnak, hogy olvassa el.

Egy negyed óra mulva azután a három úr visszatért ismét azon teremhez, a hol Cynthia grófnőt a zongoránál hagyta.

Már nem zongorázott a grófnő, sőt ott sem volt már. Jakab a pitvarnok értesíté az urakat, hogy a méltóságos kisasszony visszament a vendéglőbe, az uti holmikat ide szállítandó, s társalkodónéjának meghagyta, hogy addig zárja be a zongoraterem kertre nyiló ajtaját. A grófnő nagyon sensitive a nyitott ajtók ellenében.

A gróf urak ezt igen helyesnek találták s Krénfy úrral nagy hálálkodások közt kezet szorítva, ők is visszamentek a vendéglőbe.

Öt percz mulva jött Illés gróf pitvarnoka, a ki Krénfy urat annyiszor felköltötte az éjjel, hozott ötven aranyat s azokat urai parancsából az úri cselédség között kiosztotta. Egyszersmind tudatá Krénfy úrral urai üdvözletét, kik sajnálják, hogy nem vehetik tovább igénybe vendégszeretetét, miután még ez óranegyedben visszaindulnak Bécsbe.

Krénfy úr annyira nem volt ura indulatainak, mik e rögtöni utazás fölötti sajnálatából eredtek, hogy még a vendégpitvarnoknak is elfelejtett ajándékot adni, a miért ez viszont elfelejtett minden szép üzenetet, a mit Krénfy úr a méltóságos urak és Cynthia grófnő számára küldött.

A hintók már készen álltak a vendéglő udvarán, felpakolva bőrládák, kalaptartók, nyeregben az előfogatosok, köpenyegben a hajduk.

Illés gróf, Cynthia grófnő a fogadó legbelső szobájában voltak együtt. István gróf egy mellékteremben.

Cynthia látta, mint veszi fel Illés gróf útiköpenyét; Illés gróf is látta, mint készül el Cynthia grófnő otthoni piperéjével, egyik sem szólítá meg a másikat.

István gróf egy kis asztalnál ült és patienceozott. Azt a nagy Laudon-patienceot játszotta két tuczat kártyával, a mi olyan érdekes és figyelemvonzó, a mire őt maga Soult maréchal tanította, a ki szinte szenvedélyes patience-játszó volt. A nagy emberek mind igen szenvedélyes patience-játszók.

Mikor Illés gróf az utolsó gombot bekapcsolá kamasliján, a postakürt épen akkor szólalt meg az ablak alatt.

– Készen van ön az útra? kérdé Cynthiától.

– Én? – Nem.

– Úgy jó volna, ha sietne, mert ön miatt késni fogunk.

– Én mit sem tudok az útról.

– De én tudok. Rögtön vissza kell mennünk.

– Miért? Nem értem az okát.

– Kegyed kiváncsi.

– Nem vagyok az. Ön mehet, mikor akar, de én itt maradok.

– Itt? Hol?

– Ebben a vendéglőben.

– Csodálatos! És miért maradna ön itt, ha én és István gróf utazunk?

– Én nem azért jöttem ide, hogy a brenóczi uradalmak pusztulását megünnepelni segítsem; nem azért követtem önöket ide, hogy egy bolonddal többet megismerjek, hanem azért, hogy anyám sirját meglátogassam, a hol hat év óta nem voltam.

A grófnő deli arcza büszke méltósággal fordult e szavak alatt testvéréhez, s csak az utóbbi szavaknál szemeibe tóduló köny kényszeríté, hogy szempilláit e büszke szemekre lezárja.

Illés gróf hideg gúnynyal tekinte rá.

Cynthia grófnő megbánta, hogy érzékenységet mutatott s azután hanyag nyugalommal veté hozzá:

– Én nem kivánom öntől, hogy nekem higyjen. Gondolja azt, hogy csak komédiázok, hanem azután gondoljon arra is, hogy igen jól komédiázok.

Illés grófban forrni látszott e szóra az automatokban nem sejtett vér. Közelebb lépett Cynthiához.

– Ön már fenyegetett bennünket egyszer ezzel a szóval.

– Azt ujra teszem. Önök én velem tehetnek, a mit akarnak, de akkor én is teszem azt, a mit akarok. Önök a brenóczi grófi név büszkeségét emlegetik előttem. Büszkeségem nekem is van elég és ahoz nem szabad közelíteni senkinek. Ha önök engem szabad akaratomra hagynak, ha nem leskelődnek, nem gyanakodnak utánam, fogom tenni azt önkényt, szabad akaratból, a mivel ennek a chimærának, ennek a képzelt brenóczi nagy névnek tartozom; ha önök azt mondják: ehez, vagy ahoz az emberhez ne szóljak, mert az a brenóczi névnek kisebbítése, nem fogok szólani; de ha erővel, erőszakkal akarnak kényszeríteni, ha mint gyermeket ma ide, holnap oda akarnak hurczolni, akkor elfeledem azt, a mit igértem, és eszembe fog jutni az, a mivel fenyegetőztem.

– Ön azzal fenyegetett bennünket, hogy ha akaratát erőszakoljuk, el fogja hagyni szülői házát és szinésznő lesz.

– Igen. Én nagyra becsülöm azt a társadalmi állást, szemeim előtt semmi megaláztatás sem lenne az; de jól tudom, hogy annál irtózatosabb döfés volna ez a ti büszkeségteken, a brenóczi büszke néven; mert ugyanazon Brenóczi Maróth Cynthia grófnő név alatt lépnék oda, a mit az anyakönyvben kaptam. Ezt mondtam és hidd el, hogy meg fogom tenni. Mikor először mondtam, kaczagtál rajta, mikor most mondom, nem kaczagsz. Én jól tudom, hogy szép vagyok, hangom tiszta csengő, indulataimmal tudok bánni, bizton hiszem, hogy szerencsét fognék csinálni e merész pályán is; de ha ellenkező volna az eset, ha kikaczagnának, kicsúfolnának, hallatlanul, az a brenóczi névre nézve csak nagyobb baj volna, mert akkor gúnyt is hoznék reá. Pedig megteszem.

Illés gróf összefont karokkal dült a szék karjára, melyen Cynthia hevert s legnagyobb nyugalommal beszélt bátyjához.

A gróf szájában kialudt a szivar. Összemorzsolta azt s nem gyujtott másikra.

– Önnek bizarr eszméi vannak, Cynthia. Kész vagyok elhinni, hogy ön mindenre képes és lemondok minden hatalmaskodásról. Ön, mint mondá, anyja sírjához akar menni?

– Igen, anyáméhoz. (Illés grófnak más anyja volt.)

– Ez a bizonyos hely Felső-Maróthon van?

– Igen, Maróthon, a hová anyámat méltatlanul száműzék, a hol szenvedett tőlem távol.

– Ezt nem vitatom. Az a hely ide egy óra járásnyira van. Ön hihetőleg kedves dolognak találandja a következő éjszakát azon házban tölteni, a hol anyja meghalt?

– Kétségtelenül.

– Önnek atyja ott fog önnel maradni.

– Ha nem borzad azon szobáktól.

– Óh, nincsenek ily gyöngeségei. Nekem azonban megbocsát ön, ha az alatt útamra megyek; együtt nem maradhatunk.

– Nincs okom tartóztatni.

– Igen jól van. És már most egy okos szót, Cynthia. Ha épen komédiásné akarsz is lenni, előttem ne játszál komédiát. Én keresztül látok rajtad és azt is tudom, a mit gondolsz. Te nem azért akarsz Maróthra menni, vagy itt maradni, hogy ott mezei virágokat keress, s azokat koszorúba fond, hanem: elmondom miért. Te ma az ebéd felett egy levelet láttál átadatni ennek a filkónak oda fenn. Az irást megismerted te is, én is. Láttad, hogy a postabélyegre kívül Strassbourg volt nyomva. Tudod jól, hogy ebből mi következik most?

Cynthia kínos hallgatással inte tagadólag.

– Mondtam azt neked, szólt Illés csaknem susogva és odahajolva hozzá, hogy ha ezen emberről le nem mondasz, én ezt az embert megölöm!

Cynthia halkan susogva rebegé:

– Azt nem engedi megtörténni Isten.

– Az meg fog történni. Egyszer már találkoztam vele, akkor neki kedvezett a szerencse. Különös szerencséje volt. Ez nem fog másodszor lenni. Te tudod jól, hogy én Strassbourgig egy órai alvás kedveért sem állapodom meg. Lemondasz-e?

– Nem; felelt Cynthia határozottan s volt bátorsága sötét szemeinek bátyja félelmetes tekintetével találkozni.

– Nem mondasz le, hanem így gondolkozol: bátyám nem járhat sebesebben, mint a postaszekér, elmaradok Maróthon, onnan levelet irok Tarnóczynak, hogy menjen Strassbourgból és hová menjen s bátyám ismét keresheti őt egyik világ végitől a másikig, úgy-e így van?

– Én felfogadtam, susogá Cynthia, hogy meg fogom gátolni találkozástokat.

– Jól van. Igazságos akarok lenni irántad. Tudtad, hogy egy másodszori találkozásunkból vagy ő, vagy én nem jön élve vissza, és sem azt nem akarod, hogy én öljem meg őt, sem azt, hogy ő öljön meg engem. Ezt elismerem. Nem szokatlan dolog. Tapasztaltam is több izben, hogy Tarnóczy csaknem azon órában távozott el valamely városból, a melyben épen ráakadtam; ez a bujdoklás egy ellenfél elől rá nézve nagyon kínos lehet, mert ő bátor ember. Kár, hogy nem más viszonyba hozta őt a sors velem. Most az egyszer találkozni fogok vele. Igen, igen, most nem fog kijátszhatni. Te így okoskodtál jó leányka: a míg az én bolond bátyám felhányja Strassbourgot, mint egy szénaboglyát, vagy mint egy megyei archivumot, olyan embert keresve, ki álnév alatt él ott, azalatt ez régen megkapta az intő levelet az ismerős betük alatt, odább állhat. Hanem ezúttal nem fog odább állani.

– Azt nem hiszem.

– Hidd el. Be fog várni, mert kénytelen vele. Adott szava, hűsége ellenére.

– Úgy valami irtóztatónak kellett vele történni.

– Nem történt biz azzal semmi borzasztó, csupán csak becsukták valami ki nem fizetett adósságért, a mit úgy hiszem játékban veszte, s most onnan ír a börtönből ennek a régi vampyrjának, hogy Tarnóczy birtokaira, illetőleg testvérjeére, küldjön neki bizonyos összeget, hogy ebből a fatalis helyzetből kiszabaduljon.

Cynthia arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt. Alig látszott rajta, hogy él.

– Ez a pimasz odafenn el hagyta e levelet olvasnom, folytatá Illés gróf, a miből meggyőződtem, hogy az én emberem előlem nem menekülhet. Te hiába intenéd, mert onnan nem eresztik; pénzt sem küldhetnél neki, mert nem tudod, mennyiért van bezárva. Krénfy természetesen egy batkát sem koczkáztat, – már csak irántam való szivességből sem. Most én tehát azt teszem, hogy elmegyek Strassbourgba, felkeresem azt a hitelezőt, a kinek tartozik, magamhoz váltom kötelezvényét, abból csinálok két töltést két pisztolyba, oda állok a börtön ajtajához s mikor kilép rajta, engem fog legelőször meglátni; és azután nem válunk el egymástól többet, mint élő emberek.

Cynthia ajkain az iszony rebegése tört ki.

– Oh te iszonyú ember vagy, Illés.

– Nem vagyok az. A legszelidebb, a legnyugalmasabb ember vagyok. Csak egy szavadba kerül és az egész szomorú tréfának vége van. Mi elnevetjük magunkat és azt mondjuk, hogy csak bohóskodtunk. Csak ezt a rövid szót kell kimondanod: «lemondok» és én megfordítom rögtön utamat; lemegyek Erdélybe vaddisznó-vadászatra és úgy elfelejtem az egész dolgot, mintha soha meg sem történt volna, s ha valaki elő találja hozni előttem Tarnóczyt, azt mondom, soha sem hallottam hirét. Nekem egy szavad elég. Ha te e szót kimondád, biztosabb vagyok felőled, mintha annak a kolostornak kulcsait hordanám magammal, a melybe be vagy zárva.

Cynthia hallgatott.

Illés gróf uti köpenyét vevé vállára. A postakocsis újra trombitált.

– Kedves Cynthia, az idő siet. Nekem menni kell. Gondolkozzék, hogy valamit válaszoljon, míg el nem indultam, mert azután késő lehet.

Cynthia megfogá Illés kezét, s kérő tekintettel emelte hozzá szemeit.

– Adjon ön egy napi határidőt.

– Sok lesz.

– Csak holnap reggelig…

Illés gróf megnézte óráját.

– Jól van. Nem bánom. Holnap nyolcz óráig elvárok a válasz után. Én előre megyek a székvárosba s ott nyolcz óráig bevárom önöket, István gróf és ön Maróthon maradhatnak az éjjel, a hol nekem nincs mit keresnem. Az én anyámnak nincs sírhalma, mert az a tengeren halt meg, s a hullámok közé temették. Ön tökéletes ura eszméinek és tetteinek holnap nyolcz óráig; ha négykor felkelnek, hétre már találkozhatnak velem. Egy órát engedek előre nem látott véletlenségekre. Gondolkozzék komolyan arról, a mit mondtam. Adieu!

Illés gróf betekintett még atyjához is, mielőtt eltávozék, megkérdezé: kijött-e a nagy patience? fölfedezte, hogy egy alsó az asztal alá esett, azért nem jöhet ki a játék, a miért István gróf véghetlenül le volt kötelezve.

Azután tudtára adá, hogy a hintók már be vannak fogva, Cynthia szólni fog, ha indulni kell és tudni fogja, hol álljanak meg, a mire István gróf azt mondta, hogy igen jól van, s nagyon megörült, midőn Illés gróf eltávoztával újra kirakhatta kártyáit s nagy örömére az as-ok mind alsó sorba estek.

V. ESTÉTŐL REGGELIG.

Tiz óra lehetett este, midőn István gróf és Cynthia kocsijai elindultak a brenóczi fogadóból. Cynthia grófnő mélázva nézett ki hintaja ablakából a kétfelől elmaradozó házikók sötét ablakaira.

Milyen boldog emberek lakhatnak azokon belül!

Ezek a felsővidéki falvak nem úgy kezdődnek és végződnek, mint mások; messze a helységtől előtünik újra egy-egy távol eső ház és azután ismét sűrű erdő folytatása következik, s ismét egy kis házikó, mely még mind azon faluhoz tartozik.

Egyszer az útfélen egy olyan házikót pillanta meg a grófnő, melynek nem volt teteje, s melynek ajtaja előtt egy csoport férfi, asszony, gyermek sírt és jajveszékelt.

István gróf hintaja hirtelen elporzott a sopánkodó tömeg előtt, hanem Cynthia megállítá a magáét s oda küldé inasát, hogy tudja meg, mi bajok.

A baj igen egyszerű volt. A ház leégett tavaszszal; a gazda itthon hagyta leányát, hogy míveljék a kicsi telket, maga és fiai pedig elmentek az alföldre kaszálni, aratni. A mi kis pénzt így szereztek, azon vettek építéshez való szereket és egy pár lovat a gazdasághoz. Szerencsétlenségökre azok lopott lovak voltak, benne veszett a pénzök. A gazda bújában megbetegedett; füstpénz, dézma, robot tartozásban maradt; ezekért most az árendás elkótyavetyéli tőlök a háztetőhöz való épületszereket, a jámborok az Isten ege alatt maradnak a leégett házban.

Cynthia mélyen felsóhajtott. Tehát még a gunyhókban is van boldogtalanság!

Épen tizenegy óra volt, midőn a maróthi kis lakba behajtattak. Szerény kis mezei lak volt az, három szobával földszint, ugyanannyival az emeleten. E kis lakot Cynthia anyja saját költségén építteté s leányának hagyományozta, ilyenformán azt, mint Cynthia magántulajdonát, nem lehetett az eladó levélbe foglalni.

A ház külseje valami oly csendes, zárkózott képet mutat. A téli zöld repkény már a háztetőt is benőtte s szabadon fonta indáit a bezárt ablakredőnyökön keresztül, jeléül annak, hogy azokat régóta nem nyitották már ki. A párkányzaton a vastag levelű fülfű zöld rózsái tenyésztek, a kert utai mellett elhatalmazott a puszpáng, a thúják csoportozatai is megnőttek már a ház előtt… Mind, mind az emlékezet növényei, mik nem hullatják el örökzöld leveleiket, mik nem lesznek hűtelenek a földhöz az elmuló nyárral.

A háznál csak egy vén kulcsár lakik, vén feleségével, ugyanazon szobában, melyben husz év óta laktak; öregek voltak már akkor is, Cynthia soha sem ismerte őket ifjabbaknak.

Milyen nagyon örültek mind a ketten, hogy Cynthia grófnőt megláthatták újra, hogy mondogatták egymásnak, a mint a kandallókban szították a tüzet: «hogy megszépült, akkor is milyen szép volt, de akkor mégis sokkal vígabb volt».

Ilyen, évek óta nem lakott házakból olyan nehezen akar kiengedni a hideg; a kandallóban vígan lobogott már a tűz és mégis olyan hideg volt minden szobában.

István gróf a földszinti hálóteremben telepedett le, a honnan egy csigalépcső vezetett ismét fel az emeleti szobába, melyet Cynthia foglalt el társalkodónéjával.

István gróf föltette magában, hogy addig nem fog elaludni, míg Cynthia le nem fekszik. Illés gróf nagyon rábizta, hogy leányának minden mozdulatára vigyázzon, bár ha nem veteti is észre, hogy vigyáz, hogy gyanakszik.

Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni azon hálószobából, azon felül az udvaron egy nagy szelindek őrködött, mely minden neszre ébren volt.

István gróf odavitette asztalát a kandallóhoz s lábait felrakva annak párkányára, nagy nyugalommal keverte és rakta kártyáit, néha-néha megállva, hallgatózni.

Cynthia, a mióta megérkeztek, folyvást jár alá s fel a felső teremben, mely épen István gróf feje fölött van, léptei majd lassúbbak, majd sűrűbbek; egy perczre meg nem áll.

Egyszer mégis abba hagyja a járkálást s leküldi társalkodónéját a kulcsárhoz, hogy készíttessen számára vacsorát, mert ő éhes.

István gróf ezen nagyon csodálkozott, mert alig pár órája, hogy ama nagy vendégségtől felkeltek. Hanem utoljára ez mégis megnyugtatta, a ki éhes, az nem igen lehet kétségbeesve.

Félóra mulva egy szép sült csirkével tért vissza a kulcsárné s azt Cynthia grófnőnek felvitte.

Nemsokára a társalkodónő visszahozta az üres tálat, csak a puszta csontok maradtak rajta. Cynthiának jó étvágya van ma, gondolá magában István gróf a tizenhatodik patience közepett.

Cynthia grófnő pedig az alatt az ablakban ült s oda csalogatva a nagy szelindeket, annak hajigálta apró darabokban az egész sültet. A kutya nagyokat ugrott örömében s fülhegyeit és farkát csóválta e kedves mulatságra.

Azután ismét újra kezdődtek a léptek a felső szobában és szakadatlanul tartottak órahosszat. István gróf ásított és újra kezdte a kártyavetést.

Odafenn a felső teremben kezeit tördelve jár megnyugvás nélkül a boldogtalan hölgy, néha felsóhajtva keservesen:

– Oh anyám, édes anyám…

Még csak arczképe sem maradt fenn a meghalt nőnek, melyhez fordulhatna, melytől erőt, tanácsot, vigasztalást kérhetne nagy szorongattatásai közt. Egészen magára van hagyatva.

Lemondani nem tud, nem akar, nem szabad.

Segítséget nem lát sehol, senkinek, semmiben.

Vagy testvére fog elveszni, vagy kedvese, vagy ő maga. Ez a hármas út kijárása.

Ha pénz volna kezénél, talán segíthetne vele; de azt is kitől küldené és hová, hogy testvérét megelőzze?

Mindössze kétszáz forintja van chatouilljában, az nem lehet elég. Azt sem bizhatná senkire. Illés megelőzné és ha megelőzi, akkor találkozniok kell és akkor egyiknek vége van.

– Oh anyám, édes anyám…

A hold arcza előtt épen oly nyomtalanul mennek el ezek az alaktalan felhők, mint az övé előtt az alaktalan gondolatok.