Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

IX. KÖTET

A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

VALAMI ELŐSZÓFÉLE.

Hajh boldog idők! Hajh szép fiatalságunk évei!

Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bár csak már vének volnánk, bár megérnők a bölcseség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és ime eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi izecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hypochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsohajtunk: hajh boldog elmult idők, hajh szép fiatalságunk évei!

Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lehet annak tiz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabirái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arczok, kiknek még haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságában, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörüség volt és tanulság, s kik ott naponként úgy jöttek össze, mint egy család tagjai s ha egyik elmaradt egy nap, az után valamennyi kérdezősködött, sajnálkoztak rajta, ha baja volt, s ellátták százféle tanácscsal, hogy bajától szabaduljon.

Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak.

Pár év mulva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, későbben még több hely jutott egy embernek; az ismerős arczok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak, az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre a régi ismerők közől, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.

Olyan forma érzéssel veszem kezembe a tollat, mint a ki arra gondol, hogy ideje lesz már megirni azt a testamentomot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mik voltak hát azok a táblabirák? Jelent ez a szó valami egyebet is, mint puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a czímet a neve mögé irta, a nélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valami egyebet is, mint hogy átaludták a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabirák? Ezek a bebalzsamozatlan mumiái egy pyramidtalan kornak, ezek az eleven petrefactumai és fossiliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsülyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hyperboræok országa?…

… Oh az valóban sajátságos világ volt.

Még akkor a gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az emberi ügyekkel; sok volt rá bizva a magánosokra, egy jó szív, egy bölcs fő, egy erős kéz sokat ért akkor a világban.

Ha közvész, ha Isten csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak, mostoha évjárás volt, jégeső, tűzvész, ragály rémíté a népet, kiknek szivét szólítá fel a könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem vigasztalásért?

A régi jó táblabirákhoz.

Ha érczakarattal, törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép nemzeti lételéért, ki pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején?

A régi jó táblabirák.

Bölcseséggel – kevés pénzzel – sok becsülettel ki igazgatta a közügyeket, ki ügyelt az igazság szentségére, ki torolta meg a magánsérelmeket?

A régi jó táblabirák.

Ki őrizte meg a nép szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent honszeretetét? Ki járt legelől vallás, tudományok, erények utain?

A jó öreg táblabirák.

És végre kik voltak azok, kiknek köszönheti a magyar, hogy nyolczszáz évi viszontagsága alatt el nem olvadt, mint a völgybe gördült hófuvatag, hanem midőn főurai elhagyták, köznépe elfogyott, vagy mit sem számlált, a nemzet mégis megélt, felvirult, megerősödött?

Mind, mind ezek a kitréfált, kinevetett, elpusztult, örök nyugalomra tett ódon táblabirák.

A táblabiró volt az ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke, vízszabályozója, törvényhozója, birája, ügyvéde, orvosa, költője, tudósa, könyvcsinálója és könyvmegvevője.

Most mindezekre külön ember születik, a jó régi táblabirák az emlékezetből is elmultak már.

Adagiummá, gúnyos példaszóvá vált a táblabiró elnevezés. Így nevezi a közvélemény azokat, kiket ki akar gúnyolni s tréfás adomákban örökíti fogalmukat…

… «Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni».

Én ugyan nem vagyok Cato, de azok sem dii, a kiknek tetszik a táblabirák fölött elménczkedni.

Azért, ki a «régi jó táblabirák» czime alatt mulatságos anecdoton-gyűjteményt vél találni, mely az újabb kor tréfás felderítésére van szánva, az meg fog bennem csalatkozni s idejét rossz helyen capitalizálja.

Azonban arról legalább senki sem fog vádolhatni, hogy meg vagyok vesztegetve; mert hiszen a «régi jó táblabirák» sokkal szegényebbek, sokkal hatalomtalanabbak és sokkal indolensebbek, mint hogy az ő barátságukat keresni valakinek érdeke lehessen.

ELSŐ RÉSZ.

I. A HALÁL ÉS A NEMTŐ.

Ne várjatok valami nagyszerű jelenetet, semmi regényes catastropha sem történt, csak a burgonya rothadt meg. Három vármegyében nincs mit enni. Éhhalál van.

Nem azon angyalai a halálnak küzdenek az emberekkel, kik a csatamezőn véres arczczal, véres kézzel repkednek tűzszárnyakon, süvöltő golyókon, s kiknek viselt dolgaikról olyan szép regényeket sikerül irni a költőknek; nem is azok a csontkezű, denevérszárnyú dæmonai a halálnak, kik a ragályos légben repkednek, egy lehellet, egy ölelés tőlük halottá teszen. Az éhhalál szárnyatlan, földön csúszó rém, mely lajhár kezeivel belekapaszkodik áldozatába, órárul órára együtt mászik vele, hurczoltatja magát napokig, míg a kínzott lerogyik alatta, megint fel hagyja kelni, hogy odább vitesse magát, s elveszi az álmot attól, ki fetrengve kéri a halált; a gyorsan ölő, könyörületes halált.

Te boldogtalan szenvedő, ki orvosoddal tanácskozol indigestióid felől s kimeríted Hyppocrates minden segédszereit, hogy megismerhesd azt a kellemes érzést, a mit étvágynak neveznek, nézz egy pillanatra ebbe a camera lucidába, melynek függönyét felhúzom előtted.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy erdős hegyoldalban állunk, a honnan két vármegye határát lehet belátni.

Másutt tavasz van már, itt még tartós a tél. A mezőket ugyan nem lepi hó, mert egész télen nem esett, minden olyan fakó, aszott szinű; a völgyvágányok keskeny tisztásain még töretlen az ugar s mint egy sárga szalag vonul el a fenyőerdők között.

Akárhová tekint az ember, nem lát egyebet, mint ezeket a barátságtalan fákat, mik nem kinálnak se virágot, se gyümölcsöt, nem mennek aludni ősz idején a többi növényekkel, nem hirdetik új zöldüléssel a tavaszt, érzéketlenek természet és emberek bajai iránt.

Egyik hegy után a másik emelkedik, valamennyi mind egyenes, égbenyuló fenyőkkel benőve, néhol a meztelen sziklaoldal látszik elő, másutt a mély hegyszakadék, mit a zabolátlan folyam tép magának nagy hóolvadáskor.

Ugyanez a folyam meglátszik alább is, most csak átgázolható csekély ér, de a völgysíkon szétterített mázsányi kövek bizonyítják, hogy mikor haragjában fölgerjed, be szokta tölteni az egész völgyet s meghordja kovacsdarabokkal a vetéseket, kaszálókat ölnyi magasra.

Ilyenkor a mellette épült Kallósfalva házai az eszterhajig usznak a vizben s a lakosok, ha jókor nem menekültek, a háztetőkre szorulva várják a veszély végét, vagy végveszélyöket.

S ez a csapás minden másod, harmad évben elő szokott fordulni; a jámbor gazda soha sem tudja, hogy ki fogja learatni a vetését, azért nem is igen iparkodik vele.

Pedig hajdan ez volt a legjobb módu falvak egyike, míg a földes uraság haszonbérlője el nem kezdte a nagy erdőket oktalanul pusztítani hamuzsir-termelés végett; azóta a folyamár új medret mosott magának, s a partot mindig tovább szaggatja. Kallósfalva, melyet jövedelmes kallóiról neveztek így, már harmadszor épült ujra, a szorongatott lakosok elhagyták régi helyöket s néhány száz lépéssel mindig odább mentek; a meder közepén most is meglátszik még a régi templom romja, melynek faragott kövét nem birta még szétfeszegetni az áradat. Akkor kőbül volt a templom, most már csak fábul van, rongyos az is, a szomszéd faluból jár bele a pap vasárnaponként imádkozni.

A hegyi út a meredek oldalban kanyarodik tovább, alig érintve itt-amott az úttól messze épített helységeket, csak itt-amott látszik elő egy-egy ablaktalan üres szénégető tanya, vagy egy bedült mészkemencze, mely körül elszórták a használhatlan követ.

Majd bemélyed az út az egymásra boruló fenyőóriások közé, miknek erős gyökerei keresztül nyulongnak a döczögős ösvényen s megy tova kiismerhetlen tekergések között, szűk sziklavágások szorosaiban, szekértörő lejtők veszedelmein át. Itt-amott az erdők sűrűjéből kilátszik egy szent kép, melyre tavaly aratáskor koszorút akasztottak, száraz lett azóta és levéltelen. Másutt látszik egy domb összehányt kövekből, melynek közepébe idomtalanul faragott fenyődúcz van felállítva; arra van felirva csodarossz irással, hogy ezen a helyen ölték meg ezt meg ezt a szegény drótos tótot kilencz garasáért és egy málépogácsáért. Minden azon menő vet reá egy követ s mond egy miatyánkot érte.

Az út zivataros záporesésektől két felől ki van mosva, néhol akkora kövek hevernek a közepén, mint egy fél ház; de minek is volna az jobb? úri hintók nem igen járnak erre, s azoknak a hosszú csörömpölő szekereknek, miken a deszkákat szállítják, ez is elég jó.

Most még ezek sem járnak rajta; állnak a fűrészmalmok, nincsen munka, nincsen vásár, nincsen vevő, nincs munkaadó.

Az egész hosszú hegyi út egyik falutól a másikig vándorló néppel van tele, mely gyalog, rongyosan, fázva, dideregve jön alá a hegyek közől; sápadt, kiapadt arczok, tántorgó alakok, egy-egy csoport férfi, kik kaszanyeleikre fektetve visznek magokkal egy-egy öreg embert, ki nem birta már tovább a járást s az emberi fáradságtól leroskadt; utánuk síró asszonyok, apró gyermekeik hátaikra kötve; a többi, a ki járni tud, sírva-ríva ödöng utánok, tán észre sem veszik, ha egy-kettő az úton elmaradt közőlök.

A mint egy zilált karaván eltünt, már nyomban jön a másik; szegény háziasszonyok egész konyhaszereiket, lábast, főzőkanalat batyujokban visznek: jele, hogy odahaza nincsen mit főzni; jámbor családapa felnőtt beteg leánykáját két karján emeli: bizonyosan nincs neki több, vagy ez már az utolsó. A kis gyermekek úgy zokognak, ennivalót kérnek, apa, anya vigasztalja egész úton, majd lesz minden, csak még egy kicsit várjanak.

Ez így tart reggeltől késő estig, egyik menekvő nyomába lép a másik, ugyanazon nyomor százféle változatban; a legérzékenyebb szenvedés csoportozataitól egész azokig az elfásult, eltompult hordákig, melyeket semmi emberi érzés sem tart össze, melyek félőrülten tántorogják be a végeszakadatlan utat, közönyösen egymás iránt, nem látva, nem törődve hozzátartozóikkal, nem hallgatva betegek, útfélen elmaradók könyörgéseire, nem emelve kalapot a szentek jelvényei előtt, mik vigaszul vannak az utak szegleteire emelve.

Valaki egy csomó romlott burgonyát fordított ki tarisznyájából épen az út közepére, ez az egyetlen tárgy az, melyet mindannyian észrevesznek, ezt mohó sietséggel rohanja meg mindenik, egymást eltaszigálják érte, kiki felveszi kezébe egyenkint, megnézi, megszagolja, s undorodva hajítja el ismét. Az utána jövők újra felveszik és újra elhajítják. Napjában száz kézen megfordul; mennyi remény és mennyi csalódás! néhány romlott burgonya miatt…

Késő este, mikor már a vándorok utolsó karavánját is elfödék a fenyők árnyékai, mikor az aggodalmas zsivaj, veszékelés valahogy elcsendesült, mintegy sereghajtó gyanánt még egy öreg ember czammog alá a hegyi úton, hosszú, száraz, öles férfi, ki a mint megáll a tisztáson, a hol az alkonyodó nap rásüthet a fenyő közől, úgy tünik elő, mint az erdők mesés vénje, ősz, bozontos szakállával, hosszú, csontos ábrázatával, melyet egészen fehér hosszú hajzat sátoroz körül, vállán fényes gombokkal kirakott tarisznya van keresztül vetve, fejéről levette a széles karimájú kalapot, s fényes homlokát engedi süttetni a nappal; egy redő sincs rajta.

Balkezét egy kis hat-hét éves leányka fogja, szép kis szőke gyermek, tétova kék szemeiben azon boldog kedély, mikor még a szemeken keresztül nem beszél a lélek, mikor még a szenvedésnek, bánatnak, aggodalomnak nincsen szava a pillantásban.

A vén szemei a kerek világot nézik, messze föld meglátszik onnan; és olyan üres e látvány! A gyermek azt a hóvirágot nézi, mely lábai előtt kikelt a harasztból, elsietett hirnöke a tavasznak, talán ő abban többet lát?

Ez az öreg ember legalább van száz esztendős; mennyi mindent kellene neki tudnia, ha az idő olyan kegyes nem volna, hogy az egyik félszázad alatt elfelejtse a másik félszázadot! A gyermek talán unokáinak unokái közől való, talán a legutolsó valamennyi közől.

– Marina! szól az öreg ember, a mint onnan a hegyoldalról a világot nézi; nézd csak gyermekem, milyen veres az ég: az egész ég le a föld szinéig milyen veres… Még a felhők is mind, – a föld meg olyan fekete. Soha sem értem még ezt meg.

A gyermek nem felelt semmit, hanem erővel elvonta az öreget onnan s nagy, csontos kezét két kis kezecskéjébe fogva, úgy iparkodott rajta könnyíteni a menésben; a köveket, a mik útjában voltak, félre taszította lábai elől, az öreg pedig egyre dünnyögte magában: «és a fák is milyen veresek, és a kövek mind, mind. Soha sem értem ezt, uram Isten».

Pedig az ég csak olyan kék volt, mint azelőtt, fák zöldültek, kövek fehérlettek; más, idegen világ az, melyből ez a véres homály jön a jámbor szemei elé; a hetes inség szomorú hallucinatiója ez a veres szín, mely körüle eget, földet befest.

A vén ember erős, izmos férfi volt valaha; minden esztendőben megjárta az utat a Kárpátoktól a bánáti rónáig, gyalog, egy kaszával a vállán. Egész évig abból tartotta családját, a mit így keresett. Még tavaly is lenn volt az alföldön s szakmában dolgozott az ifjú legényekkel; milyen különös az, hogy most alig birja magát, hogy valahol egy kereszt, egy szűz Mária képe van az úton, mindenütt letérdel pihenni és azután az imádság nem jut eszébe, a mit pedig olyan jól tudott máskor; a gyermeknek kell azt előtte elmondani. Honnan jön ez?

Nem is igen nézte a jámbor, hová térdelt le; a mint a szent képet meglátták szemei, két térde megroskadt alatta s ott maradt, kezeit összetéve; míg a gyermek elmondá az üdvözletet és a miatyánkot.

Pedig ott útban fognak lenni a jámborok s ha szekér talál jönni, elgázolja őket.

Hallatszik is valami csörömpölés már régóta a hegyi úton, s az út magasán előtünik az utazó jármű, mely ezt a zajt költi.

Egy toldott-foldott szekér, melynek az ülése csézából van kölcsönözve, a derekát parasztkontár csinálta elrontott remekbe, némi része zöldre van festve, a saraglya egészen új, abba van kötve egy nagy halom csáté, kopott kötéllel leszorítva. Öt ló van a szekér elé fogva: a két első kisegítő előfogat, sovány, száraz gebék, mik egymást biztatva, lapoczkáikat egymásnak vetik s jól kinyujtott nyakkal, eleresztett farkkal, alákonyult füllel engedik magokat a lejtőn nagy kényelmesen aláfelé futni, nem ügyelve kocsis lármájára, csepükantár rángatására. A három hátulsó ló a birtokosé lesz, azokat is három világrészből válogatták össze, az egyik tizenhatmarkos mustrált katonaló, melynek csak a két első lába pókos; a másik két marokkal kisebb, csökönös, mokány paripa, a hátán látszó tur fehér foltjai s a hámcsiszolás eleven sebei tomporán tanusítják, milyen jó gondját szokták viselni; a lógós még csak harmadfű csikó, melyet barbar fösvénység idejekorán szekér elé fogott. Két lába csupa seb belül, a mint az istrángon keresztül szokott hágni.

A kocsis-ülésen ketten ülnek; egy pofonütni való ficzkó, kerek kalapban, tulipános szűrben, fazékkarimamentében vágott hajjal, a ki vagy alszik, vagy káromkodik; a másik az előfogatos szotyák, a ki nagy úr most, mert urat visz, s ebbeli kevélységében meg is fordította a pipaszárát, azt a végét szíva, a mit máskor a pipába szokás dugni.

A bőr-ülésen foglal helyet maga az úr. Hogy miféle úr, azt nem könnyű kitalálni; az úton járó embert legnehezebb jellemezni, mert akkor mindenki vesz fel magára valami idegent. A mi a nagy előbőrös sipka miatt arczából kilátszik, az két mindennél feketébb szem, melynek soha sincs nyugalma; száraz, sovány orrában van valami a kos jelleméből, sokkal több a sasok profiljából, meghódíthatlan, könyörületlen orr. Az arcz alsó részét azután nagyon jellemzetessé teszi az, hogy bajusz és szakáll oly módon vannak nyirva és borotválva, miszerint az ajkakon alul összefolyva, rövid fekete sertéikkel tökéletes lakat idomot képeznek.

A szekér nagy zörögve jött alá a zökkenős úton, a rúd pofozta a lovakat jobbrul-balrul, a kocsis nyűtte az ostort rajtok és káromolta a gazdájokat és ezt a köves utat, és a rossz hámot és az elszakadt kerékkötő lánczot és még azt is, a ki a lovat, szekeret kigondolta.

Még hozzá az az öreg ember ott az út közepén, a ki épen a kerékvágásba térdepelt le.

A kocsis jól látta az embert, de nem kiáltott rá, gondolva, hogy majd felugrik, ha látja, hogy a lovak közel járnak hozzá.

De az öreg ember nem látott sem lovat, sem embert.

A lakatképű úr felemelkedett üléséből, pálczájával megbökve kocsisa hátát.

– Kiálts arra az emberre, hogy menjen az útból.

– Majd elmegy, ha nem akar a lovak alá jutni, mordult ez vissza durczásan s csak azért is a lovak közé csapott.

– De kiálts rá! sürgeté az úr, mert ha elgázolod, nem te fizetsz miatta, hanem én.

– No hát kiáltson rá az úr maga, feleselt a kocsis.

– Tudod, hogy én nem értek a nyelvén.

– Majd megérti, ha a nyaka közé szedek ezzel az ostorral! szólt nagyot káromkodva a ficzkó s kieresztve hosszú ostorát, a mint sebesen közeledének a térdepelő agg felé.

A gyermek és az öreg ekkor ijedtek fel a zajra s az ősz férfi, kinek nem volt ereje rögtön felkelni onnan, önkénytelen emelé kezét magasra; talán az éghez?

A lovaknak több becsületérzésök volt, mint gazdáiknak, mert azok e pillanatban rögtön félrekapták a szekeret, ki a döczögős útfélre, s a kocsisnak nem maradt ideje a vén embert üthetni, ha fel nem akart a szekérrel borulni, mely alig egy lábnyomnyira haladt el a térdeplők mellett.

A lakatképű úr egészen dühbe jött, azt gondolta, ő előtte térdepelnek, s ő feléje nyújtják kezeiket.

– Léhűtő piszoknép! kiálta vissza rájok. Részeg gazember! Pálinkára való kellene, úgy-e? Most sem tudsz a lábadon állani. Semmirevaló vén csavargó. Milyen korán megtanítja koldulni a kölykeit; gonoszabb az utonálló rablónál.

A szekér rohanó döczögése nem engedte, hogy többet beszéljen. Egy pillanat alatt legördültek az út völgyeletébe a meredekről; maguk sem tudták, hogy jutottak le épkézláb. Rendes ember agyonzúzta volna magát szekerestül. Bizonyosan más végre tartogatja őket a sors.

A mint odalenn megállapodtak, fenn a szentkép előtt még akkor is ott térdepelt az öreg ember kis leánykája mellett, keze akkor is fölemelkedve.

– No csak jőjjek megint vissza s találjalak megint ottan! fenyegetőzék a kocsis tépett istrángjait kötözve boszusan.

* * *

– Vezess be engem az erdőbe, Marina; szólt az öreg ember, s nagy fáradsággal birt már térdeiről fölállani.

A gyermek bevezette őt az árnyékos fenyőfák alá, csak olyan messzire, a honnan még a szentképet lehetett látni, ott az öreg ember lefeküdt egy gyalogfenyő-bokor mellé, mely őt a naptól eltakarta, a kis leánykát oda ültette mellé és megfogta kezét.

– Ide hallgass rám, Marina. Én most lefekszem ide, behunyom a szememet és aludni fogok sokáig. Engem nem szabad senkinek felébreszteni. Te ne várj rám itten, mert nagyon sokáig fogok aludni. A tarisznyám fenekén van még egy darab zabkenyér, itt van, ezt vedd ki, tedd a kebeledbe és menj vele, a meddig benne tart; csak mindig arra felé tarts, a merről a napot kelni látod; a hol a hegyek elvégződnek, ottan laknak a jó emberek, azok majd pártodat fogják. A gyermek hallgatta okosan, a mit az öreg beszélt.

– Azután ha kérdeznek emberséges emberek, azoknak okosan felelj. Ha kérdik, ki leánykája vagy? mondd, hogy apád, anyád becsületes emberek voltak; mondd, hogy volt kilencz testvéred, egygyel kevesebb, mint a hány ujj van a kezeden. A nagyapádnak még volt azonkívül három fia, három leánya és a szépapádat is ismerted. Tudod úgy-e, hogy én vagyok a szépapád? És ha kérdik tőled, hogy hol vannak hát azok? mondd azt, hogy valamennyien alusznak az urnál, az Istennél. Tégedet magadat hagytak itten jó emberek ótalmára, jó Isten gondviselésére. El ne felejtsd kis leánykám.

A gyermek fejével intett némán.

– És most mondd el előttem azt az imádságot szépen.

A gyermek letérdepelt és imádkozott halkan, az öreg ember utána mondá azt töredezett hangon.

Amen, amen.

– Most pedig csókolj meg még egyszer.

A gyermek lehajolt szépapjához s remegve csókolá meg annak tisztességes arczát.

– Áldjon meg téged az Isten, kis leánykám.

És azzal végig feküdt a száraz haraszton az öreg ember, szemeit lehunyva csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, a hogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.

A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni szépapja, mint mondá? nem merte őt felkölteni, a ki az Istennél alszik; sírni sem mert oly fenhangon, csak úgy némán hullottak nagy könycseppjei a kezében tartott száraz zabkenyérre.

Még azt a kenyeret édes anyja sütötte az utolsó lisztből, még azt az édes apja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az urnál, az Istennél.

Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szive, nem nézhette azt a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába, csendesen, hogy fel ne ébreszsze s azzal kiment az erdőből; egy kicsinyt elhaladt az úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik vissza, akkor leült egy nagy kőre az útfélen és sírt keservesen.

Alkonyatra vált már, a midőn egy elkésett csoport jött az úton alá ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak, némelyik kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.

Egy rongyos asszonynak épen akkora gyermeke halt meg az úton, mint ez a kis leány; az odament hozzá megkérdezni, hogy miért sír?

Alig lehetett a lyánka feleletét érteni a zokogástól; hogy a szépapa lefeküdt aludni és nem akar felébredni többet, s hogy a nagyapa és az édes apa és a testvérek mind aludni mentek és nem hagyták magukat felkölteni.

– Hát senkid sincs, a hova mehess?

– Szépapa azt mondta, hogy menjek a jó emberekhez.

– No hát akkor add ide a kezedet s gyere velünk.

A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; egygyel több, vagy kevesebb, úgy sem tesz már sokat, a rongyos asszony megengedte neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe. Igy ügettek tovább.

A hol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz felfelé a kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó csapattal, melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a hintók után.

Ez még régi táblabirói időkből való szokás, hogy a hol gonosz az út, kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt mondja: «miért nem lett püspök?» de a jóravaló ember szánja a nemes állatot és inkább gyalogol.

A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző egyéniség volt.