Part 19

– Nem lehetsz, drága gyöngyöm! nem is az a baj; hanem hogy én nem lehetek többé udvarmesternőd. A régi szokás hozza ezt magával. Új személyzettel kell kürülvenni magadat.

– S hátha a szokás ellenére is meg akarlak tartani?

– Az igen nehéz volna, herczegnőm!

– Ellenkezőleg, csak kivánnom kell, s tüstént teljesül. Jogom van bármit követelni; mert Rákóczi bácsi leköté szavát. Ha tetszenék, mondhatnám, hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal. Neki szoros kötelessége volna engedelmeskedni; hisz! zálogba veté szavát. Ha kedvem jön rá, kivánhatom, hogy Csulai uramat, az udvari papot, öltöztesse fel mezitlábos barátnak,… mi egyébiránt nem is rossz ötlet.

– Az Istenért, herczegnőm! ne beszélj ily hangosan. Meghallhatja palotahölgyed vagy komornád!

– Hadd hallja! Hisz, jogom van az ország főrendei előtt is ezt kivánni, miután Rákóczi bácsi, mint Györgytől tudom, szavát feltétlenül elzálogosítá.

– Te talán, még sem fogsz, angyalom! a puskaporos toronyban tűzzel játszani? Úgy-e okos lészsz és megfontoló?

– Csak példaként hoztam föl, a mit mondék, csak azt akartam megfoghatóvá tenni, hogy egyedül tőlem függ hivatalban maradásod.

– De lásd, én már vén és beteges vagyok. Nem viselhetném el egy új és fényes háztartás terheit.

– Fényes? kérdé sóhajtva Zsófi. Miért gúnyolsz minket? Vagy nem akarja-e Kassai, hogy szabad választásomnál fogva, férjestül egy végvárba zárkózzam el? György herczeget már rá is beszélte.

– Mikor jegyben jártam, vőlegényem azon üvegen át nézte a világot, melyet én raktam szemére.

– Igazad volt, Anna!… S jó tanácsodért megmarasztallak udvarmesternőmnek.

– Segíts inkább, herczegnőm, unokaöcsémen, mert, lásd, az is lemond a kamarásságról. Helyét idegen foglalja el, ki, ha ragyogóbb tulajdonokkal bírna is, hűségben őt soha felül nem fogja múlni. Mihelyt mellette szót emelsz, a fejedelem ő magassága bizonyosan kamarásai közé sorozza.

– Ő ne legyen utánam senkinek kamarása. Hogy is gondolhatád, Anna? Hisz! új viszonyai változtatnák kötelességeinek természetét. S a mit tisztje volt elhallgatni ma, nem lehet-e holnap vétke?

– Igaz, herczegnőm!… Magammal viszem Gyulait, s ha unni kezdi a falusi életet, vegye elő kardját, s nézzen körül, hogy hol toborzanak katonát.

– Azt megtiltom, Anna! Báthori Zsófiára hivei mindig számíthatnak. Egész életére védelmem alá veszem Gyulait. Ah! felséges ötletem van,… nem is egy,… van két ötletem. Küldd hamar hozzám unokaöcsédet.

A kamarás, ki az előszobában volt, tüstént megjelent; de már a Zsófit összeszedett arczczal találta a mennyezetes bársonyszéken, melyen az ünnepi szertartások alatt ült. Körüle palotahölgyek állottak.

– Valamint a herczegek és uralkodók, szólt a szeszélyes leány, titkos megbizásokat ruháznak hű alattvalóikra, s olyankor az udvari személyzet közül senki sincs a teremben; szintúgy tulajdonítjuk mi herczegnők is magunknak e jogot, s midőn ezennel gyakorlatba venni szándékozunk, parancsoljuk palotahölgyeinknek, hogy vonuljanak vissza.

Az összecsengetett nők, kik lelkendezve szaladtak vala a terembe, most csodálkozás közt távozának.

– Kamarásunk, Gyulai Ferencz vegye át tőlünk e gyöngysort, melyet Laczkó Istvánné, született Bodó Klára asszony, mélyen tisztelt fejedelemnénk palotahölgye, a boldogabb napokban rendkívül kedvelt, s minden ékszereink közül a legtöbbre becsült.

Midőn Gyulai hallá Klára nevét, sápadtabbá lett, s midőn a gyöngyöt kezében tartá, úgy tetszik, mintha alkalmatlan érzések benyomásai miatt szenvedne.

A herczegleány folytatá: – Kamarásunk a gyöngy által éppen úgy igazolhatja küldetését, mint szokták a többi titkos követek, uralkodójuk pecsétgyürűjével, vagy más csalhatatlan jelekkel.

Zsófi, hogy a kellő méltóság ne szenvedjen semmi hiányt, egy perczig szünetet tartott, s aztán emeltebb hangon szólt:

– Kamarásunk Rápoltra megérkezvén, díszruhában teendi udvarlását a háziasszonynál, igyekszik minél megnyerőbb modorral hatni czélunk elérésére, s nem feledi, hogy minden küldetésekben az ügyesség próbaköve az eredmény, s a sikertelenség mindig vád, ha nem is a szándék, de a képesség ellen.

Gyulai nem tudta, minek vélje e hosszas szónoklatot, azonban mélyen bókolva, hallgatott.

A herczegnő folytatá:

– Kamarásunk özvegy Laczkó Istvánnénak nevünkben így szól: Elég volt már a gyász és fájdalom, melylyel néhai férje emlékének áldozott. A jó Isten nem akarja, hogy egyetlen érzés rabjává tegyük magunkat. Az emlékezés mellé a feledést, a bánat mellé a vigasztalást küldi, s nem szabad e szelid nemtőket visszautasítanunk.

Most Zsófinak a szertartásos modor iránti türelme kifogyott. Zsebkendőjét rángatva mondá: – De tulajdonkép a férfiaknak volna kötelességök szép eszméket gondolni ki, s nem nekünk, szegény nőknek. Kegyelmed tehát Rápoltig csak azon törje fejét, a mi által Klárát vigasztalhatja. A bölcs nem szorul utasításra. Akarom, hogy Klára udvarmesternőmmé legyen. Ha önként nem jön, hozza ide csellel vagy erővel. Eleget könnyezett már, ideje, hogy mosolyogjon is. S én nem fogom tűrni, hogy virágzó ifjuságát epedések közt töltse. Ezt ne feledje kegyelmed, kamarás úr, s Klára szivét ostrommal úgy fogja körül – tudniillik az én nevemben, – s oly vitézül vívja, hogy a bánat fekete serege, mely azt mostanig megszállva tartá, a fegyvert letévén, szabad kivonulásért könyörögjön, mint a legyőzött várőrség szokott.

– Igen nehéz szerepet bízott fönséged rám. Életemet inkább veszteném el, mint kegyét; de fogok-e birni azon ékesenszólással, mely a lemondásban gyönyörködő szivet, földi vágyak felé téríthesse? Az özvegy, úgy hallom, egészen megholt a világra nézve.

– Mit is tehetett volna mást, míg a gyászruhát hordozta? Ő nem tartozik azon nők közé, kiknél a gyász csak az öltözék egy külön neme… Én bízom az ön szerencsecsillagában.

Gyulai a titkos küldetésre saját maga előtt is rejtélyes érzésekkel indult.

Zsófia pedig az élénk képzelődés legragyogóbb színeivel rajzolgatá minden részleteit azon új háztartásnak, melyet finom izlésű udvarmesternője segítségével fog elrendezni.

XVII.

Kassai titkárja e közben válságos időket élt. Az imént látta tulajdon két szemével a felterjesztést, melyben védnöke őt a levéltárnoki állomásra ajánlotta.

Máskor mint repesett volna örömében a szíve! De, fájdalom! épen aznap reggel, kérdé tőle tréfásan egyik irnok: – Uram bátyám! vajjon nem kegyelmed értesítette-e a megboldogult Elemér úrfit a szombatosok gyűléséről?

És szintén aznap délben sóhajtá Kassai: – Százötven aranyat adnék, a ki nekem fölfedezné az árulót!

Tehát ötven aranynyal van felebb fokozva az öreg úr dühe!

Borzasztó emelkedés! S bár legalább ne volna a fiatal ember, ki gyanakodni kezde, valóságos betűmoly és actákon rágcsáló egér? Ki tudja, hová nem üti be az orrát? s mit nem szaglál meg?

A szerencsétlen titkár nem is kétkedett többé, hogy a végveszély torkából csak nagy elhatározás által menekülhet.

Kassai egy egész nap nem látta őt, sem az iró-, sem az ebédlő-asztalnál.

Kérdezősködött felőle, szüksége volt rá; de nem kapták otthon, a hivatalban, a korcsmákban.

Másnap reggel Kassai István, országtanácsos és itélőmester, díszruhába volt öltözve, s épen templomba készült, a kihirdetés miatt.

Képe elégült vala. Andrásfalvát már zsebében hitte, s mi kedélyét kedves derűvel és meleggel tölté be, azon tapasztalat vala, hogy ifjabb Rákóczi Györgygyel is, okkal-móddal, ki tudna jönni, s így hivatalát és politikai befolyását semmi esetleg nem fenyegeti.

Kassai épen fölkelt a karszékből, s a mankó helyett épen elefántcsont pálczáját vette kezébe, midőn nem is derült, nem is zavartalan arczczal belépett a titkár.

– Domine frater! kendet rég nem láttam: szólt Kassai, szokása ellenére, harag nélkül.

– Nagyságos uram! ez irat fogalmazása rabolta el minden időmet.

Ekkor egy kérvényt nyujta a korlátnok felé.

– Megint sürgeti előléptetését!

– Isten őrizzen, nagyságos uram! – hebegé a titkár.

– Mi baja van hát?

– Lemondásomat kérem kegyesen kieszközöltetni.

– Kassai csodálkozása fölülmulta a titkár rettegését is.

– Hát miért mondunk le, domine frater?

– Magam részéről csak azért, mert más kenyeret kaptam – szólt elégületlenül a titkár.

– Zabkenyeret-e vagy mazsolás kalácsot? kérdé rossz humorral Kassai, s eszébe jutottak a torzsalkodó pártok, a cselszövő nagy urak, a megvesztegetés, a följelentések és árulás, minden más bűn lehetőségeivel együtt… S kihez szegődött kend? kérdé epés mosolylyal. Talán épen Szeredi uramhoz?

– A nagysád ellenségeinél szolgálni, oly gazság volna tőlem, – szólt a titkár mély felindulással, – a minőre talán a világtörténetben sincs példa. Én Széles Márton úr szolgálatjába fogok lépni.

– De hát, ki az a Széles Márton?

– Nógrád-megyében compossessor, kegyelmes uram!

– S kend fejedelmünk országából ki akar költözni?

– Állhatatos szándékom.

– És mit fog tenni Széles Mártonnál?

– Részint számtartói hivatalt viszek, részint az urfiakat tanítom.

– Kend vagy leitta eszét, vagy engem akar ámítani. Hisz! talán csak nem bolondult meg, hogy diszes állását ily silány helyzettel fölcserélje.

– Nem a helyzet teszi az embert, nagyságos uram! s alázatosan esdeklem, kegyeskedjék elbocsáttatásomat sürgetni, mert egy más jelölt is van, ki még a lovak idomítására is ajánlja magát, és Széles Márton uramnak, mint hallám, gyönge oldala a ló.

– Pihend ki csak magad, jó emberem, nem aludtál az éjjel, lemondásodról majd beszélünk máskor – szólt Kassai, a titkárt ittasnak hivén.

– Ne máskor beszéljünk, nagyságos uram. Méltóztassék csak átvenni a kérelmet. Ide leteszem az asztalra.

– Jól van, tedd le!

– Nem «tedd le», nagyságos uram! hanem méltóztassék kegyesen nem neheztelni rám, ha a kényszerűségnek engedve, még felmentetésem előtt Széles Márton uramhoz találnék utazni; mert vetélytársam van s az a lovak neveléséhez is értvén, a pædagogusi állomást könnyen elcsipheti előlem.

– No! ne fecsegj már többet. Feküdjél le s ha kialudtad magadat, mehetsz Széles Márton uramhoz… Látják kendtek, szólt oktatólag Kassai az irnokokhoz, minő rossz hatásai vannak a mértéktelen italnak. Ez az ember most az egyszer talált eltérni a józanság útjáról s mégis mekkorát botlott. Legjobb szomjoltó a friss, tiszta víz.

A titkár alig várta, hogy védnöke a templomba menjen.

Ideiglenes távozás ürügye alatt még aznap néhány mérfölddel távolabb volt az őt fenyegető százötven aranytól.

XVIII.

Az isteni tisztelet után a fejedelem kisebb elfogadó-termébe összegyülekeztek a magas család tagjai s a tekintélyesebb főurak.

Midőn Báthori Zsófia herczeglány, feszes udvari öltözetben és komoly palotahölgyektől kisérve, megjelent, az öreg Rákóczi az ajtóig ment eléje s kart nyújtva vezeté a trón zsámolyáig, hol balra egy a fejedelemasszonyénál valamivel törpébb ülés várt számára, míg szintén a trón mennyezete alatt, de jobb felől, György úrfinak vala hely jelölve.

Kedélyes szónoklat után, Rákóczi a szép ara homlokát megcsókolá s lekötelező nyájassággal buzdította, hogy fejezze ki valami óhajtását s adjon neki alkalmat, a gyors és feltétlen betöltés által, atyai szeretetét és lovagi buzgóságát megmutatnia.

A lány rezzenve hordá végig szemét a kis, de fényes csoportozaton.

Látszik, miként keblében küzdés foly és akarata ingadozik.

– Mit tegyek? rebegték alig hallhatón ajkai.

– A váradi kapitányságot kell kérni – sugá oly finom és halk hangon Kassai, hogy Zsófi előbb kétkedett: vajon, nem csak képzelődésének játéka-e a mit hallani vél s ámult és kémlő tekintetet vetett az öreg korlátnokra, ki most egy alig észrevehető fejbólintással bátorítá szónoklatra a szép herczegkisasszonyt.

E tény véget vetett a habozásnak.

Zsófi ajkszögletein negédes gúny és fanyar mosoly lebbent el.

– Minthogy, szólt Rákóczihoz fordulva, minthogy én minden vágyamat fenségednek fejedelmi házában annyira kielégítve találom, hogy semmi személyes óhajtani valóm nem marad fenn, legyen szabad nem drága érczeket, keleti szöveteket, elefántcsontból és borostyánkőből készűlt remek műveket kérni e nap emlékét fentartó jelül, legyen szabad, minthogy rólam elegen gondoskodnak, nekem ma a más örömeire gondolni.

– Szépen beszél – sugá Szeredi Kemény Jánosnak.

– Jól informálta György herczeg – elmélkedék magában Kassai.

– Szólj bátran, leányom! mond a fejedelem. Szivünkből örvendünk, sőt büszkék is vagyunk rá, ha mind azt, a mit vágyaid kértek, betöltve találtad nálunk. Mélyebb hatásuvá nem tehetted volna a mai nap emlékét, mint épen e nyilatkozatod által. Köszönjük szíves elismerésedet s azon leszünk, hogy az előzékenységben adósod ne maradjunk. Ohajtjuk tehát mielőbb hallani az egyén nevét, kire gondoltál s a kivánságot, melylyel neki örömet szerzeni akarsz.

Zsófi mosolyogva, de a szeméremtől, vagy az átallás más indokai miatt, kipirult arczczal folytatá: Szándékom volt György herczeget a váradi kapitánysággal lepni meg, azonban szivem nyugtalanul vert, midőn e szép eszmét elmémben forgatám. Ne indulj eszed után Zsófi! súgta szivem. Miért válnál meg a háztól, melyben annyi elnézéssel, szeretettel találkozál és azon jó emberektől, kik leányukká fogadtak s kik bizonyosan sajnálnák távozásodat? Miért okoznál egy örömnapon kellemetlenséget nekik. Aztán ne feledd Zsófi! súgta ismét szivem, hogy Váradon vetélytársad akadna s György birtoka fölött osztozni kellene mással…

– Mit mondasz, herczegnőm! kiáltá György.

– Igen, Váradon szivednek felét a tevékenység, a dicsvágy foglalná el, s mi menyasszonyok féltékenyek vagyunk az ily vetélytársakra is. Később változnak szokásaink. Majd akkor sürgetni fogom számodra a váradi kapitányságot.

Rákóczi elnevette magát. – Nem szeretném, leányom, ha valaha ez állomásért folyamodnál fiam számára. Egyébiránt, tevé komolyan hozzá: még eddig példa nem volt rá, hogy legfontosabb végvárunk más, mint tapasztalt kezekre bizatott volna.

Helyeslés sugárzott az országnagyok szemeiből.

Csak Kassai volt komor, sötét és gondolatokba merűlt.

– Nos! mit kivánsz hát, kedves leányom! kérdé a fejedelem.

– Az andrásfalvi uradalmat, mely Pécsi Simon nótáján esett vissza az államra, Gyulai Ferencz hű szolgámnak kivánom adományoztatni, szólt, zsebkendőjének csipkéit tépdelve a herczegnő.

– De csak oly föltétel alatt, kiáltá puzduri hévvel György úrfi, hogy tüstént vigye oltárhoz Pécsi Deborah kisasszonyt, az elitélt egyetlen magzatát.

Közcsodálkozás követé e szavakat.

Kassai elejté az elefántcsont gombú pálczát kezéből, s az agg kor szokott reszketegségénél többel nyúlt utána.

Rákóczi homlokát redők fellegezték be.

Most a fejedelemné veté közbe magát s nyájas hangon mondá: – Örvendek leányom, hogy fiatal éveidben már érzed, miként nem azért szerencsések a magas helyzetüek, mert joguk van parancsolni, hanem, mert alkalmuk van az érdemet megjutalmazni. Gyulai Ferencz valóban derék fiatal ember, kitől házunk és a haza kitünő szolgálatokat várhat. Szivemből örvendek, kedves fiam György, hogy benned, kit a világ harczias hajlamaidért és erélyedért dicsér, oly mélyen él a szánalom a szerencsétlenek, a kegyelem a tévedtek iránt. Óvd e szent, e nemes érzéseket egész frisseségökben s hidd el, hogy ha a halandóknak nem lehet néha a mértéket el nem téveszteni, sokkal jobb, ha tetteink által az igazságos szigor, mint az irgalom szenved csorbát. Egyébiránt Pécsi Simon háza valóban megérdemli a részvétet. S fenségedhez, folytatá Rákócziné a férjhez fordulva, ezen örömnapon én is kéréssel járulok. Teljesítse gyermekeink kivánságát, de egy kikötéssel. Az andrásfalvi urodalomról szóló adománylevélben Gyulai Ferencz neve mellett említtessék a Pécsi Deboráhé is. Birják ők egyenlő joggal a szép uradalmat, önként értetvén, hogy Deboráht rangjához méltólag, én fogom kiházasítani.

– A legkellemesebben vagyok meglepve, válaszolá Rákóczi, midőn két kivánság helyett hármat kell teljesítenem, s midőn e kivánságok, bár külön nem valának rám nézve megnyugtatók, együtt a legtökéletesebben összhangzanak óhajtásaimmal. Csak egyet kötök ki, hogy Deborah kisasszony kezét én kérjem meg Gyulai számára, önként értetvén, miként egyedül én fogok arról gondoskodni, a mi csak fiatal kamarásunk háztartására az ő részéről szükségeltetnék.

Ezzel fölkelvén trónjáról, megcsókolta neje arczát s aztán fiának és szép menyének homlokát.

A főurak lelkesedése harsány éljenben tört ki.

Kassai arcza hamusötétté lőn.

– Hű országnagyjaim! szólt most a fejedelem emelt hangon. Biztató előjelnek veszem, hogy családom örömnapja hajnalán érkezett hozzám azon fontos tudósítás Stambulból, melyben védurunk, a szultán, lemondott a magyarországi evangelikus rendek sérelmeinek orvoslásáért indítandó hadviselet ellenzéséről. Segédét nem ajánlja ugyan fel, de jó kivánságával kiséri vállalatunkat. S nekünk egyébre szükségünk sem volt. A hit és lelkiismeret szabadságának zászlóját ezennel kezembe ragadom tehát. Keljen fel az ország, üljetek mindnyájan lóra. Hat hét mulva ötvenezered magunkkal leszünk Morva és Szilézia határánál!

– Én, fenséges uraim! szólt a dühtől reszkető Kassai, én nem tudok lovagolni s minthogy ezentúl a politikát csak lóhátról fogják intézni, alázatosan esdeklem a hivatalomtól föloldoztatásért.

– Teljesítjük uraságod alázatos kérését, biztosítván ezentúlra is kegyelmünk iránt, – válaszolá hideg, kimért hangon Rákóczi.

– Örömmel teszem lelkemet kezeid közé mennybeli atyám, mert e dicső napot megérnem engedted! szólt könnybe lábbadó szemekkel Dajka, a püspök.

Harsány és szünni nem akaró éljenzés közt távozott a hadpárt.

Kassai nem soká élte túl e rettenetes perczet.

XIX.

Rápoltról a herczegnő kamarása később tért vissza, mint várták.

Még ott meghallhatá, hogy nagy uradalma és szép arája van. Még ott értesűlhete Zsófia herczegnő rendkívüli kegyéről és sejtheté, hogy emelkedése már csak a Rákóczi-család iránti hűségétől függ s hogy becsvágyának minden álmai valósúlnak, ha a hálát választja vezércsillagul és a legnagyobb befolyást, eszmék helyett, feltétlen ragaszkodás által akarja kivívni.

Minő érzések ostromlák keblét? az a világ előtt titok maradt.

A kik vele megérkezésekor mindjárt találkoztak, búskomolynak vélték.

A herczegnő nyugtalanúl várta s nehezteléssel fogadá.

– Nem azért küldöttem kegyelmedet Rápoltra, szólt élénken, majdnem hevesen, hogy tagadó választ hozzon. Ezt mások is megtehették volna. Én öntől a nehezet, a rendkívülit vártam. Szükségem van Klárára s most szokjam-e meg, hogy kivánságaim rendre meghiusuljanak?

– Az a nő, kit fenséged ismert, nem él többé. Találtam Rápolton egy özvegyet, ki betegeket gyógyított, alamizsnát osztott, gyermekeit tanítá, szőrruhát hordot s a kit a vidék őrangyalának neveznek. Találtam egy tiszta kis épületet, mely az egyszerűség, a lemondás és a magát feláldozó erény jeleivel volt csak fölékítve, találtam egy sírt, mely azzal a joggal birt, hogy virágait az ég cseppjein kivül a fájdalom harmatja is folyvást üdítse. A szomorúfűzek közül, a kórágy mellől, vagy a gyermekszobából hozzak-e fenségednek udvarmesternőt? Herczegnőm! Laczkó Istvánné külön világot teremtett magának, melynek kötelességeit, szokásait, örömeit, elégtételeit csak azok tudják egészen fölfogni, kik oly jók voltak mint ő és oly szerencsétlenek.

– Ah! nekem egészen más tervem volt vele! sóhajtá Zsófi. E bánat, e visszavonultság alá fogja ásni egészségét, s tán már el is rabolta arczának szinét.

– Nem hittem volna, ha nem látom őt, hogy a bú annyi igézettel birhasson.

– És még mindig oly szép mint egykor? tudakolta a herczegnő.

– Talán kevésbbé szép, de sokkal vonzóbb, szólt Gyulai rosszul leplezett megindulással.

– Egészen más tervem volt Klárával – ismétlé a herczegleány. De úgy-e Pécsi Deborah…?

– Jegyesem! szakítá félbe a herczeglány kérdését Gyulai, megrettenve azon szavaktól, melyek Báthori Zsófia ajkán rebegtek.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Lásd a _Mennyei Jelenések_ VI-ik részét.]

TARTALOM.

A RAJONGÓK 1 Harmadik rész 5 Negyedik rész 159

KÉPJEGYZÉK.

1. Klára, a szombatos neje 41 2. – Hisz ez Kassai 50 3. Lorántffi Zsuzsánna 58 4. Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé 65 5. Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst 86 6. – El van tévesztve egész életünk, Deborah! 192 7. – A tavasz! a tavasz! sóhajtá végre 223 8. Kádár imája 254 9. – Van-e szerencsétlenebb nálunknál? 285 10. – Legyen szabad nekem ma a más örömére gondolni 328

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

22 |elemér elakadt |Elemér elakadt

63 |Es miért |És miért

94 |Dehorah |Deborah

104 |vele. j |vele?

128 |«fehérnépek« |«fehérnépek»

140 |arrról |arról

150 |nségén |inségén

217 |nehéz. volt |nehéz volt

245 |arassson |arasson

265 |biábavalóságának |hiábavalóságának

266 |számá a |számára]